- Édesanya, kislánya rosszul lett a második óraközi szünetben. Kérem, mihamarabb jöjjön be érte!

Vírus lehet. Valószínűleg elkapta kishúgától. Nagymama megy érte, hiszen én messze dolgozom, de ő siet nagyon, hogy ne kelljen unokájának sokat várnia rá. Mire én is hazaérek, kis teste már órák óta ott
piheg az ágyon. Elesett, látni rajta, hogy nincs jól. Leginkább a szemein.

A szemek sok mindent elárulnak. Tudtátok? Mindig belenézek az emberek szemébe, hiszen a szem talán tényleg a lélek tükre. Ki tudja? Sajnos nem mindenki szeméből olvashatjuk ki rögtön a valót. Van, hogy hosszú évekig megtéveszt minket. Igen, a lélek oly bonyolult, hogy képes ilyesmikre, és csupán évek múltán ismerjük fel, milyen is ő valójában?

Számomra az is fontos, hogy bele tudjak nézni a tükörbe. Ám régóta rá kellett döbbennem, miszerint nem mindenkinek van lelkiismerete. Vannak olyan emberek, akik másokon átgázolva is nyugodt lélekkel néznek bele a saját tükörképükbe. Bármilyen legyen is az a lélek és bárkin is gázoljanak keresztül. Akár egy gyermeken. Akár saját vérszerinti gyermekükön vagy gyermekeiken.

Test és lélek. Ebből állunk mi. A test anyagi, hiszen minden kétséget kizáróan kézzelfogható. De a lélek... Olyan megfoghatatlan. Segítenék, és persze segítek is, amit csak tudok, azonban van, amit ennek a kis teremtménynek kell megoldania. Önmagának, mert más ebben nem segíthet neki. Elfogadni egy olyan helyzetet, melyet egy, egykor hozzá közel álló személy okozott számára. Én pedig tehetetlennek érzem magam.
Kegyetlen, kínzó érzés, nem kívánom senkinek.

Egy hét pihenés, gyógyulás remények szerinti újult erőre kapás. Majd egy hét múlva irány az iskola!

- Nagymama, unokája rosszul lett az első óraközi szünetben. Nagyon rosszul érzi magát! Kérem, siessen!

Nem vírus.

A lélek oly bonyolult... Ami pedig végbe megy benne, bizony
megfoghatatlan..

Kispest, 2017. május 29.

Útravalóul mi mást is adhatnék Neked?
Tessék, itt a szívem, nyújtsd érte kezed!
Fogd az egészet, vagy törj csak egy darabot,
s mindig veled lesz, mégsem kell hordanod.
Vigyáz reád bármerre is vigyen az út,
hogy csak az öröm érjen, s kerüld el a bút!

Megszülettél, ahogy születik egy gyermek.
Vannak, kik sebes folyók, páran érként csörgedeznek.
De te csak lépkedj, ahogy azt eddig is tetted!
Én majd követlek az úton és meglelem a helyed.

Útravalóul adok Neked örök segítséget.
Anyaként s társként egészségben, betegségben veled.
Hogy mindig s mindenhol érezd: óvnak téged e féltő szemek.
És nem csupán pár napot egy évben,
de apád helyett is apád leszek!

Itt a Földön s Mennyben egyaránt,
nagyon szeretlek.

Kispest, 2017. június 2.

Halovány arcocska könnyei szétfolynak,

mint barázdák közt kúszik,

el nem apad a patak.

Fájdalom a lelke, mert fájdalom az élet.

S boldog naivsága, mára mind csak a múlté lett.

Lám ő volna tényleg, a szeretet büszke atyja?

Míg szülötteit lopva a földbe eltapossa.

Sajgó sebeiken a fullasztó plakátok,

mit letépni nem tudnak, olyan az, mint egy átok.

Eltaszítja őket, szinte meg is tagadja.

És így, ha már nem látja, a sírást nem is hallja.

Ne azt nézd…

Mit dölyffel a szemed elé kitár,

mert a panoráma megett a pusztaság oly sivár.

Minták közt a féreg, úgy kidülleszti mellét,

de nem vállalja többé a szeretet nagy terhét.

Hazugsággal tömi tele a nagyvilágot,

valótlan „díszhegyek”, melyet senki még nem látott.

Két leány a világ, már arcomat viselik,

míg szívük a szívemmel csordultig meg is telik.

Védelmezem őket, csak őértük lélegzem,

hogy felettük ne a bú győzedelmeskedjen.

S ha nem hiszed, hát nézz rá, de nem ám úgy kevélyen!

Pillants a szemébe, most nézzél bele mélyen!

Zokog az a kislány, s én csitítom őt, némán.

Bíz’ nehéz súllyal nyugszik a Galád, gyönge vállán.

Meghalt minden jóság, mit eddig hitt felőle.

S kérdem én: Hallgassak?

De csitt! Többet egy szót se…

Budafok, 2017. május 16.

Két világ közt szakadékban...

Ez most a Sors,

hol látom magam.

Vágyni vágyok rá szüntelen.

bár reményem sincs,

hogy enyém legyen.

Egyik part, mit osztott az Élet,

s integet a másik

feléd, amit érzek.

Kérdezel s kérsz, hogy üsselek
meg!

De.. Miként tehetném,

ha a szívem remeg érted?

Fess egy képet!

Madárdallal,

csivitelően énnekem.

Csilingelve, bús vidáman

dalolja el lágy énekem!

Legyen benne színes ég is,

mintha a rét borulna rám!

S virág nyílik, harmat cseppen

e csiripelő madár szaván.

Fesd le most azt a kék tengert,

mi otthont ad a sok varázsnak!

Ott valahányszor megmártózom,

érzem, ahogy átkarolnak.

Felmorajlik, s ringatóan

megcsókol a szelíd hullám.

Majd kiemel a dús habokból,

s lefektet a puha sziklán.

De várj!

Fesd le inkább a te álmod!

Mire csak vágysz éjjeleken.

Mitől forogsz nyugtalanul,

mily gondolat ül a szíveden?

Fesd le nyomban, mit kívánnál?

Hol nincs benned már a félelem.

Csak boldogság van,

s várakozás...

Mutasd meg hát azt, képeden!

De várj!

Ne is fesd le!

Ne szomorítsd még a lelkem!

Hisz bármit kérsz is, mit számít az,

ha nincs benne a nagy Szerelem?

Kispest, 2017. május 6.

Éjfélhez ér az öreg óra,

álmosan zárja karjait.

Áldást mond minden alvóra,

s elketyegi az éj hangjait.

Komótosan járja útját,

hisz nincsen miért sietni.

Ami történt, mind a múlté,

igaz, sosem feledi!

Látott békét, háborúkat,

hordta józan, vad duhaj.

Némította már el jajszó,

s vágott szavába víg kacaj.

Húzta fel a koronáját

porban fekvő sérült baka,

s igazította járását

a siető egyetemista.

Érintették szép leányok,

ahogy ráncos asszonykezek.

Megváltotta a világot,

s most a múló időn mereng.

Kispest, 2017. február 1.

Ne kérdezd, hogy Én ki vagyok?
Ne kérdezd, hogy miért jöttem?
Tárva már az ablakok,
s a szél is befú’ mögöttem.

Még a fagyott jeget is szíve felolvasztja.

Felolvad az, tócsává válik,

mintha nem lenne más gondja.

Dermedten őt hallgatom,

s talán már nem is értem.

Mert hogy lehet így szeretni?

Túl bánaton, túl a "nincsen"...?

S ő beszél, közben mosolyog,

én ámulom a szavát.

Míg egyre csak azt kívánom, bár látnám

mindazt, amit Ő lát...

Tudom, hogy én nem ő vagyok!

Hiszen Ő nem is lehetek.

Mert én..

Csak amíg érzek, tovább már nem szeretek.

Más ő, de ez így jó!

Kerekebb e világ. Nélküle

nem is lehetne

az a buta öröm ilyen fájó...

Halkan dúdolgat, erre vajh' hogyan képes?

Szívem egyre lázítom.

Szeretni árván, szeretni együtt.

Szeretni bárhogyan.

Szeretni....

Minden áron.

Kispest, 2016. december 17.

Határ út.

Ismét nagyon sokan vártak a metróra. De most viszonylagos nyugalom volt, senki nem zavarta meg a várakozó tömeg csendjét. A szerelvény rövidesen be is futott. Egyébként nem szokásom helyet foglalni, ezúttal azonban én is leültem és jobb híján nézelődni kezdtem. Álmos szempárok tekintettek vissza reám. Az első megálló után, az újonnan felszállók között egy hajlott hátú idős bácsira lettem figyelmes. Lassan, "öregesen" mozgott, komótos járásán mégsem a kora, mint inkább a mérhetetlen nyugalom érződött. Bár volt még hely mellettem, ösztönösen felugrottam, mire ő mosolyogva intett. - Egy pár évtizede még vérig sértődtem volna, de mára belenyugszom az ilyesféle udvariasságokba. - Majd egy halk nyögéssel lehuppant az ülésre és maga mellé mutatott, hogy én is foglaljak helyet. Még a kézmozdulatán is egyfajta megfontoltság uralkodott.

- Tudja Kedves, öregembernek már csak a vicc marad.. - Mondta és ismét elmosolyodta magát, miközben hézagos fogsora is előbukkant. Én is mosolyogni kezdtem. Hirtelen olyan ismerős volt az egész helyzet. És valóban... Nagy meglepetésemre a következő pillanatban rámeredt a kabátomra, felé bökött és így szólt: - Mutassa csak a karját!

Én zavartan mozdítottam meg a jobb karom, de türelmetlenül intett a fejével: - Nem, nem azt! A másikat!
- Ezúttal a bal karomat nyújtottam felé, mire eddigi lassúságát mintegy meghazudtolván kezeivel fürgén elkapta azt, feltűrte rajtam a kabát ujját és a másik pillanatban már csuklómon éreztem a szorítását. - Ez igen! Maga, a gyönyörűség!!! Ej, beh' rég is láttam már ehhez hasonlót... - Füttyentett és alaposan szemügyre vette karórámat. Hagytam, hiszen láttam rajta a valódi csodálatot. Gondolataiba merült, miközben egészen közel emelte szeméhez az órát. - Á, így nem látok semmit! - Azzal szétnyitotta kabátját, melynek belső zsebéből egy
nagyítószerűséget halászott elő. Rögtön felismertem, egy lupé volt az. Jobb szeme elé csippentette, hunyorgott és közben óvatosan forgatta a Csodát.

Nyugati pályaudvar.

Egyszeriben megváltozott az arca. Megmagyarázhatatlan, de olyan ismerős lett számomra.

- Emlékszel, Ágika, hogy mennyit jártam a használtcikk piacokra? Még a lomtalanításokat is nyomon követtem, hol találok kidobásra ítélt öreg vekkereket? A nagyanyádat már az őrületbe kergettem velük. - Lassan elengedte a karom és visszasüllyesztette ódon kis "műszerét" belső kabátzsebébe.

Való igaz, papa folyton régi ébresztőórákat szerelt, vagy több tucat ketyegett egymással versenyt az alig nyolc
négyzetméteres szobácskájában. Három faliórával is büszkélkedett, melyek közül az egyik kakukkos volt. Ám ő csak és kizárólag az imádott vekkerjei körül foglalatoskodott. Új utasok foglaltak helyet velünk szemközt. Két
középkorú hölgy. Az egyik egy vászontáskát tartott kezei között, melyből két nagyobb méretű sütőtök kandikált kifelé. Papa vigyorogni kezdett, én pedig rögvest kitaláltam a gondolatait.

- Nagyon szeretem a sütőtököt! - Jelentette ki és csettintett egyet a nyelvével. Kiskoromban minden hétvégére sütött nekünk egy tepsivel. Én is nagyon szerettem mindaddig, míg meg nem untam. Talán fél év kellett hozzá, hogy a korábban jóleső csemegétől enyhe undorral forduljak el.  

Széll Kálmán tér.

- És mesélj Ágika, mégis milyen lett ez a világ?

- Nehéz kérdés papa, nagyon nehéz. Olykor talán csúfnak is mondhatnám.

Merengőn nézett maga elé, úgy motyogta mintegy maga magának: - Régen sem volt éppen szép...

- De.. Azért élnek még benne jó emberek! - Próbáltam szépíteni utólag a kissé elhamarkodott kijelentésemet. Meg sem hallotta, csak nézett maga elé. Nem tudtam, mit mondhatnék, így én is hallgatásba burkolóztam.

- Pár nap múlva november elseje! - Ocsúdtam fel. Hirtelenjében nem is tudtam, hogy tényleg mondott valamit vagy csupán a képzeletem játszadozott velem? Ismét.. De ekkor bizonyságot szereztem, mert újra hallottam reszkető hangját. - Pár nap múlva november elseje!

- Tudom.

- Eljössz hozzánk? Nagyanyád nagyon örülne neki!

- Igen, meglátogatlak titeket. - Sütöttem le szégyenlősen a szemeimet. Mert ebben a pillanatban valódi szégyent éreztem..

- Régen voltál már...

- Tavaly.

- Igen, tavaly kijöttél, de előtte hosszú évekig nem láttunk.

- Jöttek a gyerekek.

- Igen, a gyerekek. - Tűnődött el ismét. - És mesélj, hogy vannak?

- Jól vannak, köszönöm! Igyekszem mindent megadni nekik, ami csak tőlem telik.

- Látod, ebben biztos voltam!

Astoria.

Észbe kapott. Hiszen neki itt le kell szállnia, mert megy az órásmesteréhez! Tegnap este megállt a Pobedája, muszáj megjavíttatni. Gyorsan felpattant ültéből és azzal az ismerős ruganyos járásával megindult a közelebbi ajtó felé. A szerelvény fékezni kezdett.

- Azért jó, hogy vannak még jó emberek! - Mondta halkan és kilépett a peronra. A metró elindult, én pedig integettem neki. Ameddig csak tudtam, néztem utána. Öröm volt számomra ez a pár perc, melyet hosszú idő után újra együtt tölthettünk. Jóleső, kellemes érzés fogott el, olyan volt, mint...

Kispest, 2016. október 29.