Utam borítja
sok-sok kis balga kő,

hajóm hazája egy tépázott kikötő.

Messze világló tüzem nagy fénycsóva,

millió parány parázs az otthona.

Tudom Uram, ó bárcsak én ne tudnám,

hogy sok igaz ember csüng több hazug szaván.

Elhalkuló lépteink nem koppannak,

vagy talán a jajszó lett már a hangosabb.

Nyisd ki szemeid, csak nyisd ki két füled,

és addig tedd, amíg azt megteheted.

Nem jó a csend, nem szép most a sötétség,

kacsintson ránk inkább az a derült ég.

S akkor végre egy szebb, boldogabb jövő,

homlokon csókol, minket mint a hűs szellő.

Majd a kacaj lesz újra a nagy hangzavar,

mit nem nyom el a nyár esti zivatar.

Kispest, 2015. szeptember 18.

Egy csillag gyúl esti égbolton,

fényévekre messze tőlem.

Nem lát engem, csak én látom,

nem is tudja, hogy létezem.

Csendes esten, egy pont vagyok

nézem őt és csodás fényét.

S előjönnek más csillagok,

várjuk együtt a Hold keltét.

Fel is bukkan most a víg Hold,

kedélyesen ránk mosolyog.

S ím nevetünk is mindannyian,

csak én, egy pont és a csillagok..

Kispest, 2015. március 21.

Fáj, ha beteg, ha sír.
Fáj minden, amit kibír.
Fáj...
Mert ő több, mint én!
S ez mindig így lesz,
mikor már nem lesz az enyém...
Fáj, ha bántják,
míg világ a világ,
hisz a legtöbb ő, mit kérek
bármennyire is szállnak az évek.
Mert ő nekem a minden!
Míg ő van, addig vagyok én is,
s dobog még a szívem.

Kispest, 2013. szeptember 27.

Fehér lepel borul a tájra,

behavazza a szívem.

Jégfogságban, egy magányban

reszketek belül, érzem.

Kegyetlen tél támad egyre,

bőröm bántja a hideg.

Fájdalom a bánatomban,

testem jobban megremeg.

Miért lett így? Vagy mi változott?

Eltűnt a táj, idegen lett.

Bár együtt voltunk, csak mi ketten,

összeforrván a világ felett.

Vakfehérség ül a vágyra,

megfagy tőle a szerelem.

S míg szívemet kalodába zárja,

nincs többé menekvésem.

De az első sugár előbújik,

melengetőn simogat.

Kérem én, hogy átöleljen,

s oldja fel jégsíromat.

Olvadni kezd lassan minden,

enyhül is már a bánat.

Nincs fájdalom, s nincs félelem sem,

ha megkívánod ajkamat.

Kispest, 2015. január 30.

Fenn ülök, egy nagy hegy ormán,...
egyedül, elgondolkodván.
És beszélek én, nem is halkan!
Miért nem hallod meg a szavam?
Hozzád szólok, figyelj hát rám!
Ne sírj most a világ dolgán!
Válaszolj, mert meg kell értsem,
s tudnom kell, hogy itt vagy velem...
Te mi végett vagy, s én miért vagyok?
Várnak-e rám nemes célok?
Jó-e az út, amin járok?
De vajh' fényt olykor mért nem látok?
Hallgatsz? Nem szólsz. Nem is értem,
mért fontos az én életem?
Kaptam egy nagy feladatot,
bár érzem, hozzá kevés vagyok.
Budapest, 2014. október 21.

Szívemhez szól vágyón e dal,

összeköt már két várossal.

Egyik arról, másik innen,

átrepít az érzelmeken.

Szívem dobban, úgy zakatol,

mennyország születik pokolból.

Valóság ez? Igaz lehet?

Keresem a feleletet...

Együtt élünk mi a dalban,

összeforrván a két dallam.

Kispest, 2015. január 1. (éjfél)

Ahogy ráemlékszem, mindig mosolyog. Mert ő valóban mindig mosolygott. Nagyon vidám lány volt. Tarka szoknyája, fodros blúza, hátközépig érő hullámos haja és az a két kis gödröcske az arcán mind, mind vidámságát hirdette. Annyira más volt, szinte mindenben különbözött tőlünk. Nem telt el úgy nyár, hogy a vakító napsütésben ne mezítláb sietett volna végig a macskaköves utcánkon akár a kisboltba, akár csak a barátnőjéhez ment át. És nem egyszer láttam őt táncolni az esőben. Ilyenkor minden megszűnt körülötte. Két karját kinyújtotta és megállás nélkül pörgött-forgott, ringatózott a vízcseppek sűrűjében. Az arcán pedig csakúgy ragyogott a boldogság. Senki nem értette, mert valójában senki nem ismerte őt. De én végig tudtam és éreztem mindazt, amit ő érzett ezekben a pillanatokban.
Konok lány volt. Amit egyszer a fejébe vett, attól el nem tántorított. Ilyenkor makacsul felszegte a fejét, kihúzta magát és szikrázó tekintettel nézett "akadályozójára", legyen az ember, vagy a sors. És ekkor még jobban tetszett nekem, elszántsága magával ragadott. Titokban gyönyörködtem édes arcának, testtartásának látványában, mert tudtam, úgyis véghezviszi, amit elgondolt, nem féltettem én az ellenkezőjétől. És sosem hagyott cserben, véghezvitte. Ha nem is aznap vagy másnap, talán egy, két vagy több hónap elteltével, de végül mindig ő győzedelmeskedett. Kitartó volt a tanulásban, később munkájában és a szerelemben. Bár ez utóbbi nem hozott számára sok örömet. Kitartónak mutatkozott betegségében is, mely végül sajnos erősebbnek bizonyult nála. Ennél az erős lánynál...
Ha rágondolok, minden tengerészkék lesz köröttem. S hogy miért? Egyik nap - talán tizenöt éves lehettem -, éppen a kapunk lépcsőjén üldögéltem, mikor észrevétlenül kilejtett mögülem az ajtón. Csakúgy sugárzott a boldogságtól, mert az egyik helybéli srác randira hívta. Nagyon izgatott volt, egy percig nem tudott nyugton megállni izmos lábain, úgy táncolt körül újra és újra. Kérdőn tekintettem rá, mire szemrebbenés nélkül közölte velem a nagyhírt. Ekkor még nem éreztem semmit, mert még nem voltam tudatában annak, valójában mit is jelent ő számomra? Azt hiszem valami gratulációfélét mormoltam felé és fejemmel az egyik közeledő alak felé intettem, jelezvén számára, hogy vágyai "netovábbja" már érkezik is. Emlékszem, milyen széles mosollyal az arcán intett búcsút nekem és mily bánattal érkezett vissza. A randevúról. Már nem ültem a lépcsőn, de sírását véletlenül meghallottam az éjszakai kánikulában nyitva hagyott ablakon keresztül. Hirtelen gondoltam egyet, anyuéknak bekiáltottam, hogy mindjárt jövök, majd leszaladtam hozzá az utcára. Ott állt, hátát a ház falának támasztotta és csak sírt. Nem kérdeztem semmit, csak mellé álltam, s nekidőltem én is a háznak, ahol felnőttem. Felnőttünk. Egy idő után már csak könnyei patakzottak az arcán, hangtalanul. S ekkor hirtelen felém fordult, átölelte a vállam és csak ennyit súgott a fülembe: Beni, úgy szeretnék egyszer tengerészkék ruhában végigsétálni a balatonszemesi mólón.
Kérdőn tekintettem reá. - Miért pont a balatonszemesi mólón?
- Amikor még kislány voltam és élt az édesapám, sokszor mentünk végig kézen fogva azon a mólón. De volt, hogy a nyakába kapott és úgy szaladtunk végig rajta. Ahogy visszagondolok azokra az időkre, mindig apu, a móló és az a csodaszép tengerészkék nyári ruhácskám jut eszembe, amit oly nagy örömmel és büszkén viseltem. Tudod, Beni, nemrég döbbentem csak rá, hogy én gyermekként voltam utoljára a legboldogabb! Akkor még olyan felhőtlen volt az élet. Minden. Mára azonban...
Megsimogattam. Az igazság az, hogy nagyon megsajnáltam őt. És talán ekkor kezdett valami megmozdulni bennem. Valami szerelemféle bontott szirmot azt hiszem. Átöleltem, mire ismét sírva fakadt. Én pedig simogattam azokat a csodálatos vastag loknijait és hagytam, hadd sírjon. Zokogja csak ki minden bánatát, hadd legyen könnyebb a szíve és aztán nézzen újra bizakodón a fény felé. Még ha most minden sötét számára, egyszer úgyis felkel az a Nap. Az ő Napja. Mert akkor úgy hittem.
Attól az éjszakától fogva szinte minden egyes szabad percünket együtt töltöttük. Ő szorgalmasan járt továbbra is az éjszakába, táncolt, ismerkedett, én pedig éppolyan szorgalmasan asszisztáltam minden egyes szerelmi bánatánál, fájdalmas szakításánál. Így teltek el a napjaink, melyekből hetek, hónapok és évek lettek. Aztán valami történt. Zelka egyre kevesebbet mutatkozott és rám is egyre kevesebb időt szánt. Nem értettem az okát, csak annyit láttam, hogy hamar elfárad, és folyton hazavágyik. Azt gondoltam, hogy én fárasztom őt, ezért egy kicsit meg is haragudtam rá. Már én sem kerestem az ő társaságát. Hanyagolni kezdtem, aztán pár hét múlva gyakorlatilag már felé sem néztem, amit utóbb nagyon megbántam, de akkor már késő volt.
Majd egy napon furcsa kinézetével sokkolt mindenkit. Emlékszem, attól a naptól kezdve állandóan egy kendő volt a fején. Gyönyörű vaskos loknijai napról napra vesztek a semmibe, nem maradt más utánuk, csak az a rikító sárga kendő. Mert ő még a kendőjében is ki szeretett volna tűnni. Egyszer szembe találkoztam anyukájával a lépcsőházban. Mérhetetlen szomorúság volt az arcán, amin nagyon megdöbbentem. És ekkor vettem észre, hogy a korábban kövérkés asszony, milyen sokat fogyott az elmúlt időkben. Megkérdeztem, hogy van? Mire fáradtan hátrasimította az arcába lógó hajtincseket és úgy mondta: - Nem jól, Benikém, nem jól. - Én ekkor értesültem csak Zelka betegségéről. Rák. Ez a szó úgy vájta be magát a szívembe, hogy azóta sem tudok szabadulni tőle. Zelka ekkor már többet volt kórházban, mint otthon. Semmivel nem törődtem, csak szaladtam be a kórházba. Őhozzá. Sosem felejtem el, ahogy ott feküdt egyedül, fehéren, soványan. Betegen.
A következő hétvégére hazaengedték, én pedig egy meglepetéssel készültem számára. Mindent megszerveztem, így minden készen várta már őt. Szombat reggel korán keltem, rohantam fel hozzá és csakúgy, ahogy volt, kiemeltem az ágyából. Egy szót sem szóltam, csak tettem a dolgom, amit akkor éreztem, hogy tennem kell. Autóba szálltunk és meg sem álltunk Szemesig. Egyenesen a kikötő felé vettem az irányt. Ott óvatosan karjaimba vettem Zelka, vastag takaróba csavart erőtlen testét, kiemeltem az autóból és lassan el kezdtem vele sétálni a móló felé. Pár méterre egy idős asszony várt reánk, ráncos kezei között egy csodálatos tengerészkék nyári ruhát szorongatott. Mikor odaértem elé, egy szó nélkül Zelkára terítette és leheletnyi csókot lehelt az arcára. Zelka ekkor értette meg, hogy mi is történik valójában. Sírni kezdett. De ekkor már nem keservében, nem fájdalmában, hangosan zokogva, ahogyan mindig is tette. Nem. Most mosolyogott, miközben könnyei egyre vastagabb patakokban csordultak alá. Így vonultunk mi ketten a mólón. Csak ő és én. S bár kései ősz lévén az előző napokban sok eső esett és nagyon lehűlt az idő, ezen a napon valahogy az időjárás is Zelka kedvében szeretett volna járni. Kisütött a Nap, Zelka pedig élvezte, ahogy sugarai cirógatják az arcát...

Hosszú évek múltán jöttem csak rá, hogy az emberek mennyire tévúton járnak. Egész életüket azzal töltik, hogy másokat becsmérelnek, ugyanakkor mégis mások elvárásainak próbálnak folyton folyvást megfelelni. Míg ez utóbbi nem mindig jön össze. Illetve általában nem jön össze. Szomorú. De még szomorúbb az, hogy egymás életét keserítik meg. Értelmetlenül akadályozzák a másik boldogságát, tesznek keresztbe másoknak és még örömüket is lelik benne. Bizony szegényes örömeik lehetnek. Zelka életét is sokan megkeserítették, egyes bántások mondhatni a szívébe hatoltak. Udvarlói sem voltak azok a kimondottan jól nevelt fiúk, nem bántak vele kesztyűs kézzel, akármennyire is vágyott rá. A szeretetre. Talán joggal mondhatom, hogy az édesanyján kívül én szerettem őt a legjobban.
Sokszor van úgy, ha esik az eső, azon nyomban táncolnom kell. Ki kell törnöm onnan, ahol éppen vagyok. Ki, csak ki az esőbe. Nemegyszer meg is tettem és nem érdekelt, hogy közben mit gondolnak rólam az emberek. Én csak táncoltam és hagytam, hogy az esőcseppek végigfolyjanak az arcomon és teljesen eláztassák ruhámat. Mert ekkor valahogy mindig megnyugodtam. Igen, egyfajta mérhetetlen nyugalom vesz erőt rajtam, amikor táncolok az esőben.
Mostanában nagyon sokat esett felénk és egyre jobban azt veszem észre magamon, ahogy szép lassan felettem is eltelnek az évek, egyre jobban fáj, hogy ő már nem lehet közöttünk. Évről évre jobban fáj az a tánc az esőben. Zelka tánca.
Nyomasztó űrt érzek itt legbelül, ahol a szív lakik és tudom, sosem felejtem el őt!

Budapest, 2014. 09. 07.

Gyerekek. Fiatalabbak és idősebbek, fiúk-lányok vegyesen. Éppen levegőznek az udvaron. Tulajdonképpen nem is udvar az, hanem egy hatalmas park. Igen, egy szépen gondozott, füvesített park. Játszanak. Némelyek sétálnak, beszélgetnek, páran hintáznak, csúszdáznak. Egyesek... verekednek. Két srác ugrott egymásnak, a hetedikből. Közéjük állok, így már nem olyan buli. Abbahagyják. Francnak állt ez ide, most távozhatunk békével. A sérelmek pár percig még megmaradnak ugyan, de aztán mégis csak elfelejtődnek. Újra indulhat a foci, ők pedig egy csapatban játszanak. Elvégre "csapattársak".
Észreveszem, hogy a padon ülők közül az egyik kisfiú sírva fakadt. Most jutott eszébe, hogy nemrég sérelem érte őt, melyet feltételezhetően, a hozzá közel ülő nagyobb fiú okozott. Sír. Kérdezem, hogy hívják? Válaszol, közben hüppög, majd újra kezdi. Perceken keresztül sír. Kérdezem, hogy mi történt? Elmondja. Pár perce az a fiú bántotta őt, s mutatóujjával a nagyobbik felé bök. Kérdőn nézek a gyanúsítottra, mire az vörös fejjel válaszol, hogy nem igaz, mert a Béci volt. Ismerem Bécit, tudom, hogy képes rá, most mégis biztos voltam abban, hogy hazudik a fiú. Kérdezem a pityergőt, hogy mi történt? Elmeséli. Kezecskéivel a mellette ülő társa kezét szorongatja, és azt emeli újra és újra a szemeihez. Mintha papírzsebkendővel itatná fel a könnyeit. Társa pedig tűri, sőt... látom rajta, ez egyáltalán nem probléma számára, cseppet sem zavarja. Meghatódok. Kérdezem, ő hányadikos? Netán osztálytársak?
- Másodikos vagyok, de ő a barátom. - közli velem és le nem venné szemeit kis barátjáról. Mintha csak tekintetével is óvná, vigasztalná őt. Persze, hiszen az első és második évfolyam tanulói délután egy napközis csoportban vannak. Megsimogatom a pityergő buksiját, majd a nagyobb fiúra mutatok. Te! Mostantól te leszel a felelős, hogy ne érje őt bántalom. Te vigyázol rá! - A negyedikes bólint, hogy megértette és részéről rendben van így.
Azért az utolsó szálat is el szeretném varrni, így az udvar végébe megyek, ahol hárman fociznak éppen. - Hé, Béci!- Kissé erősebbre sikeredett a kiáltás, mint ahogyan terveztem. A megszólított felém fordul. Egész héten meggyűlt vele a bajom, mégis az utolsó napra, mintha megszelídült volna. Gyakorlatilag ma csak vele nem volt problémám. Hihetetlen, de így igaz.
- Tessék? - kérdezi unottan.
- Bántottad azt a kisfiút ott a padon? - azzal a síró felé mutatok.
- Én nem bántottam őt! - kéri ki magának sértetten. - Én csak rászóltam, mert zavarta a barátomat. - és fejével a mellette állóra bök.
- Ha csak rászóltál, az nem gond. Tudod, már mondtam. De bántani nem szabad!
- Nem bántotta! - szólalt meg a mellette álló, első osztályos "zsivány".
- Tényleg csak rászólt. - Erősítik meg a többiek is a távolból. - Az a szürke nadrágos ugrott neki! - Tehát jól sejtettem, mégiscsak a negyedikes fiú lesz a ludas.
- Jól van. - megsimogatom Béci buksiját, mire elmosolyodik. - Ma te viselkedsz a legszebben! Szavamra mondom, teljes mértékben meg vagyok ma elégedve veled! - Még szélesebb vigyorra húzódik a szája.
Csengetnek. Véget ért a 9 E osztály hetedik órája. A következő úgyis tesi lesz, hát megrohamozzák az udvart. Bocsánat, parkot.

Több barátom, ismerősöm, új kollégám is feltette már nekem a kérdést, miszerint így, egy hét elteltével mégis milyen az új munkahelyem és munkaköröm? Röviden: imádom ezeket a gyerekeket! Minden egyes percet élvezek, melyet a körükben tölthetek! Pedagógusként. Amikor délelőttönként a gépírás csínját-bínját tanítom a nagyok számára, és azok hitetlenkedve, ám mégis egyre ügyesebben ütik a billentyűzetet. És éppúgy szeretek délutánonként az ötödik-hatodik évfolyam tanulóival lenni a napköziben. Tanulni, játszani. Mert imádom őket egytől-egyig, kivétel nélkül. Végre megtaláltam a helyem.
Tudom, ismerem a mondást, miszerint Soha ne mondd, hogy soha. Én most mégis bátran ki merem jelenteni, hogy SOHA többé nem fogok mást csinálni, mint velük, a gyerekekkel foglalkozni! Soha nem térek már vissza az irodába...

Budapest, 2014. 09. 06.