2012.03.11 13:26

A döntés

 

- Hatig számolok és akkor dobjátok el a buzogányokat! Egy, kettő…- Elígiusz Mester szigorúan nézett az előtte felsorakozó tanítvány seregen, majd közel emelte szájához a mindent eldöntő sípját.

- Mért pont hatig? –nyögött fel Fidelis, miközben dobáshoz készülődött.

- Három, négy…

Apró morajlások hangzottak fel a tanulók között és az a lélegzet visszafojtó csend telepedett rájuk, melyben benne volt a jól teljesítés iránti vágy, a vele együtt járó izgatottság. Valamint a tudat, hogy ez a két perc sorsdöntő mindannyiuk számára, tekintve, hogy év végi naplózárás előtt állnak, melyet az elkövetkezendő események nagyban meghatároznak. És mint olyat, az egész Zkolé Iskola –tanárok, növendékek részéről egyaránt- teljes tisztelet és némi ünnepies hangulat övezett. De nem csak „Iskolánkban”, hanem az összes tudásműhelyben városszerte.

Thaddeus idegesen pillantott oldalra, remélvén, viszonylag rövid idő alatt véget vet társalgásuknak és végre kedvenc buzogányára fordíthatja minden figyelmét.

- Talán ez a mániája. Különben meg mit izgat az téged? –mondta, majd immáron enyhe felsőbbrendűséggel tekintett társára, hiszen már előre tudta –ami senki előtt, még Elígiusz Mester előtt sem volt titok-, hogy ismét ő dobja a lehető legmesszebb, a Kaplon csapat tízes számú buzogányát, mint mindig. Éppen ezért az a fajta „kiváltságos” érzés -mellyel mintegy saját magát ajándékozta meg- tulajdonképpen jogos volt, feltéve, ha kizárólag tehetségét nézzük.

Ám a Pedasz város kiváltságosainak köréhez való tartozás nem elégedett meg csupán a jó dobó készségével. Az előkelő kasztba való lépés előfeltétele volt még több tucat nemes tulajdonság birtoklása is. Ezek hiányával még csak a kaszt közeléhez sem juthatott el az egyszeri „földi halandó”. Már, ha az ott élőket annak lehet nevezni. Hiszen a város többek között tanult polgárairól is híressé vált, tekintve, hogy az összes 20. életévét betöltött és iskolából kikerült pedaszi legalább egy diplomával rendelkezett.

Thaddeusz nem volt tudatában lenéző viselkedésének, ezért sem haragudtak rá évfolyamtársai, tanárai –kik inkább megmosolyogták, mint büntették volna emiatt. Legjobb barátja és minden bajban hű társa, Fidelis sem neheztelt rá. Esetenként, mikor nagyon felpaprikázta Thaddeusz fennhéjázó magatartásával, egyszer-kétszer mérgesen az orra alá dörgölte barátja viselkedését. De igazán olyankor sem tudott a fiúra haragudni, mert újra és újra rá kellett jönnie, a nála jóval magasabb és izmosabb termet, még annál is naivabb személyiséget takar.

Mindez pedig egyszerűen Thaddeusz tekintetében nyilvánult meg, melyet festeni sem lehetne gyermekibbre és ártatlanabbra. Szeme olyannyira ki tudott kerekedni a csodálkozástól, hogy az ember inkább a nevetés mellett döntött és legszívesebben magához ölelte volna ezt a melák ifjat. Senki nem tette szóvá tehát, így minden maradt a régiben. Ezáltal érezte a fiú, hogy a dicsőség jár neki. („Meg a szád is!” –gondolta oly sokszor barátja.)

Megint kezdi! –sóhajtott Fidelis és legszívesebben lenyelte volna a nyelvét, amíg kissé elcsitul lázadó lelke, hogy képes legyen –ha barátságosan nem is, de- viszonylag közömbös hangon megszólalni.

- Nem izgat! –vágott vissza- Csak megjegyeztem, mert az elfogadott mégiscsak a három, mármint a hármas szám! –majd szinte feladván „szópárbaját” társával, megvonta a vállát és végleg elhallgatott. Szíve szerint azt kívánta, bár bele se fogott volna az egész okfejtésbe. A hosszú, együtt töltött évek alatt megtanulhatta már, hogy még idejében hagyja abba a vitát Thaddeusszal szemben, ellenkező esetben akár meg is jósolható veresége. Elvégre mindig ő húzta a rövidebbet.

- Öt… -már a számolás végén tartott mesterük, mire a tanulók idegei pattanásig feszültek.

- De te mindig megjegyzed. –vetette szemére Thaddeusz, részéről a témát lezárva és egyben az utolsó szó jogán (mely ugyebár a dicsőséggel együtt szintén megillette). Mostantól más már nem érdekelte. Kifejezetten csak a buzogányra és az általa kitűzött távolságra koncentrált.

Ez volt ugyanis a bevált gyakorlat nála- innentől tetszik vagy sem, számára megszűnt a világ, ha szóltak is hozzá, már nem hallotta. Csak ő létezett és a kezében békésen himbálózó buzogány. Agyának egy titkos szegletébe került ezzel, ahová más nem juthatott be és tulajdonképpen e helynek köszönhetett minden sikert. Előre meghatározott saját magának egy célt és ha bár túlszárnyalni nem tudta, mindent beleadott, hogy azt elérje. Kerüljön bármekkora erőfeszítésébe is. Főbb tulajdonságai között ez szintén jellemző volt rá. A hiúság, melynek hű társa -vagy nevezhetjük elengedhetetlen kelléknek- az akaraterő -Thaddeusz esetében nem is akármilyen- és a büszkeség, mely tulajdonságok mondhatni egymással versengve tolakodtak előtérbe. Mindenhol és mindenben csak ő kerekedhetett felül, kerülhetett ki nyertesen, veszélyeztetve ezzel ama tényt, hogy ugyanakkor más –esetleg pozitívabb jellemvonását szorítja ezzel a háttérbe.

Elígiusz Mester még egy utolsó figyelmeztetésként belefújt sípjába, hogy a bámészkodók figyelmét is végre az utolsó dobásra irányítsa. Szúrós tekintetével végigsiklott az előtte sorfalat képező diákokon és kis elérzékenyüléssel gondolt az együtt töltött évekre, melyeket e szívéhez legközelebb álló osztálya körében töltött el. Látta, ahogy a gömböc alkatú, turcsi orrú, vörös hajzuhatag alól félősen kipislantó kislány, Verma rémült tekintettel, mereven néz maga elé, mint aki elszántan már alig várja, hogy végre elhajíthassa reszkető kezei közé fogott buzogányát. Jobbján a magas, nádszál vékony és káprázatos szépségű Nimeah állt. A lány igencsak feltűnő jelenségként gyakorlatilag már az első percben magára vonta mindenki figyelmét, legalábbis, aki először találkozott vele. Térdéig érő barna hosszú haja, mandulavágású fekete szeme és az őt mindenkor jellemző különös átszellemültség, mely állandóan áradt a lány megfoghatatlan lényéből, valóban magával ragadóvá és egyben megközelíthetetlenné tette. Végül szemébe tűnt az osztályelső és mint mindig, most is óriási magabiztosságot sugárzó Thaddeusz, valamint a tőle balra elhelyezkedő Fidelis, aki még az utolsó másodpercekben is mormogott valamit az orra alatt, egyre fokozódó idegességében. A kis seregen szemmel láthatóan általános izgatottság lett úrrá, melyet a lassan múló másodpercek csak még nehezebbé tettek. Így Elígiusz megkönyörülve a kis csapaton, elkiáltotta magát: - Hat!

Azzal óriási suhogással emelkedett a levegőbe az összes buzogány, majd egy-egy kisebb kört alkotván, szállt egyre messzebb, mintha egyszerre csak gömbvillámok sokasága kelt volna életre rabságukból és repült a mindennél fontosabb szabadság felé.