Anya, rossz a neved!
Anya, rossz a neved!
Szofi az éjjel belázasodott. Nagyon sírt, csurom izzadt és tűzforró volt az egész teste. Szenvedett. Mivel nem tud beszélni és feltehetően máshogyan éli meg a betegségeket is, ezért még jobban félhet. Lázcsillapító kúpot adtam neki, ringattam, míg vissza nem aludt. Amikor beteg még jobban igényli az édesapja közelségét, így férjem mellé feküdt. Többször felsírt még az éjjel, keveset aludtunk. Igaz, ez számít legkevésbé. Szerencsére Bella jó alvó, meg sem rezzen a sírásokra.
A délelőtt is nagyon nehezen telt. Szofika nem akart sem enni, sem inni, ráadásul hányt is. Féltem, hogy ha továbbra sem hajlandó folyadékot fogyasztani, egyenes út vezet ismét a kórházba. Ettől rettegek, valahányszor csak megbetegednek a gyerekek. Persze Bella más, hiszen vele már meg lehet értetni, hogy muszáj innia. De Szofikának magyarázhatok. Ha megmakacsolja magát, megindul a kiszáradás útján, én pedig kénytelen vagyok bevinni őt a kórházba. Sajnos elég sok keserű tapasztalatot szereztem e téren, hogy pontosan tudjam, mik várnak ott rám, ránk? Először is megtanítják nekem, hogy rossz anya vagyok. Majd valahányszor kontaktusba kerülök az ápolókkal, orvosokkal, minduntalan ezt sugallják felém. Nem, ez már régen nem a paranoiámról szól. (Van abból is bőven, nem tagadom, de ez más történet.)
Kezdésnek számon kérik tőlem, hogy a kis kétévesem (aki ugyebár eleve másabb, mint a többi gyerek), miért nem tud mozdulatlanul feküdni és nyugton, lehetőség szerint egy hang nélkül tűrni, ahogyan megszúrják? Nem elég a magunk baja, hogy kislányomnak esetleg fájdalmai vannak és szinte magán kívül van a betegségtől, miközben egyfolytában retteg, mert nem érti, mi történik körülötte? Nem! Anya, rossz a neved, mert képtelen vagy megnyugtatni a beteg gyermekedet! Majd a pokol tovább folytatódik a kórteremben, ahol már az infúziót is rákötik a kicsikém karjára. Olyan pici, elesett és törékeny, hogy a szívem fájdul bele a látványába is. Inkább a sajátomét nyújtanám oda, hogy szúrjanak bele százat, ezret, készítsenek belőle tűpárnát, csak őt hagyják békén. Ha segíthetnék ezzel... Persze, ez eleve értelmetlen, így felesleges is ilyesféle gondolatokra az időt fecsérelni. Mert már jönnek, megállíthatatlanul és szúrnak. Kíméletlenül. Szofi üvölt. Bella is üvöltött, torkaszakadtából, ahogyan csak bírt és nem szégyellt. Mert, hogy szerintük szégyellnie kellene magát, amiért így viselkedik. Mindösszesen két és fél éves volt, mikor nagyobbik kislányommal először kerültünk a kórházba. Az maga volt a földi pokol. Én pedig természetesen a rossz anya!
Az emberek egyből ítélkeznek. Azonnal. Nem ismernek ugyan, nem tudják, kiféle, miféle vagy, de máris tudják, hogy jó semmiképp. Ilyenek vagyunk. Ítélkezünk és ítéltetünk másodpercek alatt. Ez a sok bántás, támadás pedig bezár minket saját világunkba. Mi ugyanolyan kemények és rosszindulatúak leszünk. Azzá válunk, amilyenek nem voltunk, csak hitték, hogy vagyunk.
Szofi megint sír. Ismét kezd felmenni a láza, nekem pedig egyre jobban szorul össze a gyomrom. Talán még ezt az éjszakát megússzuk. Aztán a következőt és az azutánit. De addigra már sokkal jobban is lehet és nem kell újra azon rettegnem, hogy mikor csomagoljak össze és induljunk el vele a kórházba...