Az Apáca (részlet, Elszakítva)
Az Apáca
- Elena! Azonnal gyere ide! Mégis mit képzelsz magadról, te kis fattyú? Azt hiszed tán, hogy neked mindent szabad? Gyere ide, hadd hasítsak szíjat a hátadból! Végezd el a munkádat, különben nem állok jót magamért! – A kövér asszonyság magából kikelve ordítozott a folyosón, hogy a lépcsőház csak úgy zengett öblös hangjától.
A kislány rémülten gubbasztott a pincében. Teljesen behúzódott a rozoga lépcsők alá, hogy már látni sem lehetett. A sűrű félhomály gyengéden ölelte őt körül. Itt biztonságban érezte magát. Ha bármi bánata volt, mindig itt talált menedéket. Hirtelen kivágódott a pinceajtó és nagy dörrenéssel csapódott a falnak. Elena megrázkódott, szoknyája alatt egy kis tócsa kezdett gyűlni. Ilyenkor nagyon szégyellte és egyben utálta saját magát. – Gyenge vagy! Nem vagy más, mint egy gyenge fattyú! – újra és újra hallotta azt az utálatos, fülsértő hangot, melyet elviselni alig bírt. Irtózott tőle, irtózott mindentől, ami vele kapcsolatos. Az arcától, mocskolódó beszédétől, hájas termetétől, lapáttenyereitől, melyek minduntalan a hátán csattannak, mikor végül rátalál. Hiszen mindig rátalál.
De egyszer! Amikor már elég nagy lesz ahhoz, hogy saját akarataként éljen, és nem kell többé szégyenkeznie attól, amiért maga alá piszkít ijedtében a haragos asszonyság fenyegetései hallatán, mert már nem lesz miért tartania tőle. Akkor majd örökre elhagyja házukat és végképp hátat fordít ennek a sötét múltnak. Megpróbálja elfelejteni mindazt a szörnyűséget, melyet éveken keresztül kellett elszenvednie. Mert szenvedett. Igazán és pokolian.
Gyűlölte a nevét. E-le-na, E-le-na! – mostohaanyja olyan gúnnyal ejtette ki a száján, hogy már ő sem talált benne semmi szépet. – E-le-na, E-le-na – Pedig régen, amikor még élt az édesanyja és a környéken lakó kis barátaival játszott, sokkal édesebben csengett. A körjáték dalocskája is sok szeretettel dúdolta a nevét. – E-le-na, E-le-na. – Gyűlölte. Azt a nevet, melyet édesanyja adott számára, amikor meglátta a napvilágot. Ő olyan szépen tudta kiejteni azokon a csodálatos ajkain, hogy máig beleborzong, mikor feleleveníti. – Elena, kisvirágszálam. Elena, kicsikém. Elena egyetlen kincsem. – Mert valóban az volt neki. Ő volt az első és egyetlen gyermeke, akit elhalmozott anyai szeretetével, melynél nincsen hatalmasabb a Földön. De már nem volt, aki így hívja őt. Már nem volt neki senkije. Minden szeretet, melyet valaha érzett, édesanyjával halt, négy évvel ezelőtt.
Gyönyörű asszony volt. És ő nagyon szerette, ahogyan az édesanyja is őt. Hiánya mit sem csendesült a sanyarú évek múlásával. Inkább csak erősödött. Elena félárván, teljesen elmagányosodva számolta az órákat, napokat, hónapokat és éveket. Csupán egy dolog éltette, a szabadulás. Édesapja nem tudott lánya magányáról, boldogtalanságáról. Kora hajnalban indult dolgozni és későn este tért haza családjához. Amikor elveszítette feleségét, teljesen magába zárkózott és még lányát sem engedte közel szívéhez. Azt a lényt, akinek a legnagyobb szüksége lett volna édesapja szeretetére. Az asszony halálával minden megváltozott. Mélységes bánatban és csendben teltek napjaik, míg egy napon a férfi megismerkedett Mariquitaval. Ettől a naptól kezdve pedig a rossz még rosszabbá vált számára. Az élet maga lett a földi pokol, melyben reményt sem látott a kiútra. Édesapja egyre többet dolgozott, hogy el tudja látni népes családját. Az új feleség három gyermeket hozott magával és két gyermeket szült második urának.
A pinceajtó becsapódott. Mariquita asszony továbbkeresi őt, de ezzel már nem törődött. Édesanyjára gondolt, mint mindig, valahányszor magányosnak érezte magát. És ez gyakran előfordult, mert a kislány boldogtalanul tengette életét az újranősült édesapa, annak felesége és öt mostohatestvére mellett. Könnyek szöktek a szemébe és pillanatok alatt zuhatagként csordogáltak kosztól maszatos arcocskáján. Ő pedig hüppögve, egyre hangosabb sírással nyeldekelte őket. Már semmi nem érdekelte. Csupán édesanyját akarta, őt látta maga előtt, semmi másra nem vágyott. Édesanyja szeretett arcára, melengető mosolyára, édesen csengő nevetésére, karjai biztonságot nyújtó ölelésére. Csak ő kellett neki, senki más. Elhatározta, hogy ha felnő, átkeresztelteti magát és édesanyja emlékére felveszi második utónevét, az Alejandra nevet.
Édesanyja halála után egyetlen személy létezett csak, akihez mindig fordulhatott, akire minden körülmények között számíthatott. Ő Sofía nővér volt, egy, az iskolájában tanító apáca. Anyja helyett is anyja volt, törődött vele, az iskola falain belül és azon túl is ápolta a kislány lelkét. Elena hálával gondolt rá és minduntalan felkereste, amikor bajba került vagy szüksége volt arra, hogy érezze, igenis szeretik őt. Mert az apáca valóban szerette. A tanórák közti szünetekben mindig készen állt arra, hogy meghallgassa a kislány minden gondját-baját. A nehezebb tantárgyakból korrepetálta is Elenát. Elszakadt ruháit megvarrta, ételt-italt adott neki, mert sokszor a kislány üres gyomorral és uzsonnás táskával érkezett az iskolába. A nyári szünetekben is szívesen vállalta a kislány felügyeletét, aminek Elenán kívül már csak mostohaanyja örült jobban. A gyermek szívét-lelkét boldogság töltötte el, amikor Szofíára gondolt. Még most is, egy év múltán, hogy e szeretett személytől egyik pillanatról a másikra meg kellett válnia.
Szofía ugyanis egy napon nem várt rá az iskola kapujában. Elena kérdésére, miszerint mikor találkozhat újra a nővérrel, az iskola vezetője szomorúan azt válaszolta, hogy sajnos nem láthatja őt többé. Az apácát ugyanis az előző estén meggyilkolták. Elena fülében hidegen koppantak a szavak, szeméből eltűnt az a cinkos csillogás.
(...)
A fiatal lány fejét lehajtva állt és várta, hogy bebocsátassék a rend főnöknőjéhez. A zárda szigorú szabályok szerint működött, így nem látogathatott el ide holmi érdeklődő, sem egy tizenéves csitri. A nehéz vaskapu minden bámészkodót kizárt rejtelmes világából. A magas kőfalak mögött az apácarend láthatatlanul élte életét.
Még csak tegnap érkezett Alicantebe, de máris otthon érezte magát. Igen, végre úgy érezte, révbe ért és eddigi viszontagságos élete lassanként a ködbe veszni látszott. Izgatott volt. Oly sok év után, reményekkel a szívében lépte át a város határát. Már kislánykorában is egy dolog éltette csupán, a plébániai élet. Sofía hirtelen bekövetkezet halálát nehezen viselte, igazán fel sem tudta fogni, nemhogy feldolgozni. Két embert veszített el, mióta csak megtanult járni és szeretni. Édesanyját és az iskolájában tanító kármelita nővért, Sofíát. Tulajdonképpen őmiatta jött a monostorba, mert ahogyan tőle hallotta, innen indult az apáca
Az alicantei kármelita rend egy leányinternátust és árvaházat működtetett a városban. Az apácák kizárólag e két intézménynek rendelték alá magukat. Szigorú életvitelük a növendékekre és patronáltakra egyaránt óriási hatást gyakorolt és ez a monostor minden apró szegletében érződött. A mély áhítat és alázat szelleme átjárta a termeket, tantermeket, a kolostor ápolt kertjét és a templomot. Mindenhová beférkőzött.
- Rendben, jöhet! Carmen nővér már várja.
A lány szófogadón követte a szigorú tekintetű apácát. Szemeit lesütve, hangtalanul lépdelt mögötte, vigyázván arra, hogy még véletlenül se törje meg a monostor néma csendjét. Egy szellő sem lebbent, egy légy sem zümmögött. A hatalmas épület oly halottinak tűnt számára, hogy szinte beleborzongott. A halál árnyéka mindig rémülettel töltötte el, mióta hatéves korában elveszítette az édesanyját.
Végleges döntésre szánta el magát az örök fogadalom letételével. Nem kívánt tovább egyszerű polgárként élni tovább az életét. Ő tenni akart. Tenni azért, hogy másokon segíthessen, mások életét könnyebbé tegye. Leginkább a gyerekekét. Azért is jött Alicantebe, hogy a kármelita rendház internátusában és árvaházában istápolja a szegénysorsú, illetve arra rászoruló fiatalokat és gyermekeket.
Tisztában volt azzal, hogy a kolostor életében meghatározó szerepet játszik az erények gyakorlása. Ám ez egyáltalán nem rettentette el őt, hiszen szakítván a világi élettel, már évek óta teljes lényével fordult Isten felé, csak őt akarta szolgálni.
A hosszú folyosó végén megálltak az egyik fafaragású ódon ajtó előtt.
- Még egyszer kérném a nevét! – fordult felé a mogorva apáca, mielőtt lenyomta volna a kilincset. A fiatal lányon most először érződött a magabiztosság. Az apáca kérdésére kihúzta magát és fejét felszegve, egyenesen a szemébe nézett. Így mondta ki nevét tisztán, érthetően: Alejandra. Alejandra Martinez.