Az első fog (Családi történetek)
Az első fog
Bella áll előttem és komolyan néz rám. Egy idő után elunja, majd mozgatni kezdi az egyik alsó fogát. Tegnap már pedzegette ugyan, ám én mégsem vettem komolyan, mit mond.
- Anyu! - mondta - Ha eszek és harapok, itt fáj. - Valóban így volt, ezt el kell ismerjem. Én azonban attól féltem, hogy az állandó gondos fogmosások ellenére mégis egy kis rés keletkezett azon az acél pajzson és esetleg megbetegedett az egyik fogacskája. Figyelmeztettem, hogy eztán még alaposabban végezze azt a fránya fogmosást! Nem szólt semmit, csak megvonta a vállát.
De ma. A konyhában teszem éppen a dolgom, mikor odajön hozzám és kerek-perec elém áll: Anyu! Mindig fáj ez a fogam, ha eszek!
Ezúttal nem bagatelizálhattam el kijelentését és szemügyre vettem azt a bizonyos fogat. Ez a határozottsága ugyanis már igencsak felkeltette figyelmemet arra az "aprócska" kis problémára, mely a szájában keletkezett. Óvatosan megmozgattam, majd mintha a tűzbe nyúltam volna, úgy kaptam el onnan az ujjam. Nini! Hiszen ez a gyöngyszem tényleg mozog!
Bella arca végre felderült. - Látod! Én megmondtam!
És ez így igaz. Ő megmondta. Már tegnap. Épp csak komolyan kellett volna vegyem a szavát.
Ismét egy új korszak veszi kezdetét tehát. Megannyi emlék szállt meg egy pillanat alatt. Jók is, rosszak is, de az enyémek. Amikor én vártam az első tejfog kihullását. A Balatonon nyaraltunk éppen, mikor meglazult az a huncut tejfogacska. Egy idő után már bizony nagyon zavaró volt, ahogyan a számban lifegett és minden egyes rágásnál megcsikordult a keményebb falat alatt. Én pedig minden egyes harapásnál abban reménykedtem, hogy talán most! És mégsem. Újabb rágás, a fogacska azonban igen szívósnak bizonyult. Már szinte teljesen kifordult gödréből, így gyökerei híján már csak a szentlélek tartotta a helyén. De helytállt. Nem adta meg magát könnyen.
Arra is emlékszem, hogy azon a nevezetes napon más is történt. Horgász versenyt tartott az üdülő vezetősége, melyet kimondottan a gyermekek részére szerveztek. A jelentkezők, köztük én is, a maga korcsoportjában szállt ringbe a hőn áhított győzelemért. Kaptunk egy-egy horgászbotot kis kezecskéinkbe, melyekkel a medencébe hajigált kampós műanyag halacskákat kellett ügyesen vagy nem ügyesen, kisebb-nagyobb szerencsével kihalászni. Ötéves és nagyon lelkes voltam. Nálam már csak édesapám lelkesedett és izgult jobban, aki a medence partjáról irányított és harsogta túl öblös hangján a többi szülőt. - Ágika! Ott jobbra, közvetlen melletted! Ez az! Most balra! Nem, nem, azt már a melletted álló kisfiú megkaparintotta. Nem baj, gyerünk tovább!
Fordulj meg, ott úszik mögötted sréhen egy sárga! Ez az! Ügyes vagy! Nézzük csak mi van még? - És ez így ment egészen a verseny végéig. De meg is lett az eredménye. Nyertem. A győztesek hivatalos kihirdetésére a hatalmas étkezdében került sor. A nyereményem pedig egy szelet csokoládés nápolyi volt. Talán csalódtam kicsit, talán nem. Szüleim mindenesetre külön díjjal is megleptek, hogy méltán megünnepeljük verejtékes győzelmemet. Nagy kedvencemet, egy tíz dekás Boci csokoládét kaptam mintegy vigaszdíjul. Persze nagyon örültem neki, talán jobban, mint győzelmemnek. Olyan voltam, mint a mesebeli Gombóc Artúr. Mindenféle csokit szerettem, pontosabban nem szerettem, mert ott pusztítottam, ahol értem... Ez persze meg is látszott rajtam. Sokáig nagyon kövér kisgyerek voltam.
A csokoládé gyorsan elfogyott tehát, ahogyan vele együtt az örömmámor is. Az izgő-mozgó tejfog azonban maradt. Ekkor asztalszomszédaink felajánlották számomra a spéci csipeszüket, mely garantáltan eltávolítja minden bosszúságom forrását. Belementem. Minden mindegy volt már akkor nekem, csak az a fog kint legyen! Vacsora után felmentünk a szobánkba és egy életem-egy halálom, megragadtuk fogamat, csavartuk jobbra, csavartuk balra. Végül megadta magát a sorsnak és engedett a ránehezedő nyomásnak. A fog elvált ínyemtől és a következő pillanatban már a markomban tarthattam őt. Helyes kis fogacska volt, nem mondom. Apró, formás és fehér, bár kissé szabálytalanabb volt az alakja, mint ahogyan előtte képzeletemben élt. Megkönnyebbültem. Számomra az a bizonyos korszak megkezdődött tehát. Jöttek vele újabb félelmek, fájdalmak, csalódások és sok-sok öröm, mely a gyermekkorra, később pedig a tizenévekre oly jellemző. Kivétel nélkül mindannyiunkra.
Vajon Bella mikor éli át azt a fajta megmagyarázhatatlan félelmet, ugyanakkor a fog kifordulásával járó, egyben jóleső megkönnyebbülést, melyet én az első fog "elvesztésénél" éreztem. És milyen éveknek néz elébe, ha az óvodáskor után egy valóban nehezebb és keményebb időszak, az iskola veszi kezdetét? Vajon hogyan áll helyt az iskola falain belül és azon kívül, a nagybetűs ÉLET-ben? Meglátjuk. Ahogyan mindig is szoktam volt mondani: az élet majd megoldja. Mert az élet mindent megold. Az első fogacska kiesését is. Ugyan még nem ma, talán nem is holnap. De egyszer, mint minden másnak, egy napon majd annak is eljön az ideje.
***
Pontosan két hónap múlva, hogy Bella megmutatta azt a mozgó gyöngyszemet, kiesett a legelső tejfoga. No persze az egyszerűség kedvéért koránt sem az, mely legelsőként mozdult meg. Nem. A mellette lévő, elülső fogacska döntött úgy kis idő múltán, hogy neki is elérkezett az ideje a távozásra. Bár az utána következő csontfog egyelőre még nem mutatja magát és legelső, mozgó tejfoga továbbra is keményen állja a sarat.