Az Orvos, María, A Klastrom (részletek, Elszakítva)
Az Orvos
Léptei alatt hangosan kopogtak a járókövek. A kórház halovány csempéi hidegen tükrözték vissza az orvos komor hangulatát. Minden szomorú volt és az elmúlásra emlékeztetett. A folyosó végén balra fordult, majd egy csapóajtón át egy sötét terembe jutott. A félhomály ijesztő árnyakat festett a falakra, minden mozdulatlan volt. Megborzongott. Nem szeretett idejönni, csak amikor nagyon muszáj volt, akkor kereste fel a kórháznak eme elátkozott helyiségét. Nem nézelődött, hanem rögvest a sarokban álló hatalmas monstrumhoz lépett. A halottasház fagyasztóládája nyikorogva engedelmeskedett kezeinek és sírón kinyílt. Ekkor a már jól ismert furcsa szúrós szag csapta meg orrát. A polcokon apró fekete zsákocskák sorakoztak, melyek tartalmát elrejtette a gyász színe. Mindegyik zsák felirattal volt ellátva, melyeken FÉRFI vagy NŐ felirat állt. Semmi több. A férfi egy ideig mintha keresgélt volna, majd határozott mozdulatokkal előhúzott hátulról egy zsákot. Szorosan hóna alá csapta és kiment vele az ajtón.
- Doktor Úr! – hangzott fel mögüle Velásquez nővér kiáltása. – Doktor Úr, várjon! Fernandez nővér feltétlenül beszélni szeretne Önnel! – Candela Velásquez volt az, aki mióta csak ismerte, egyszer sem zavartatta magát. Elég bosszantóan tudott viselkedni azzal a tudálékos modorával. Sokszor bizony már az idegeire ment, mert ő mindig és mindent tudni akart, illetve mindenkinél jobban tudott. Pedig dehogy! Szánalmas törtetésével pedig, mellyel mintegy keresztülgyalogolt kolléganőin, nemhogy elismerést, de még inkább ellenérzést váltott ki másokból. Lám, most sem törődvén semmivel, kézzel-lábbal kapálózik a folyosón, magára irányítván a figyelmet. Mindenki figyelmét. Mert számára csak ez volt a lényeg, a középpontban lenni. Ott aztán jól érezte magát, szemmel láthatóan tobzódott. Színésznőnek kellett volna mennie. – gondolták magukban többen is.
(...)
María
Van, aki nem képes beletörődni gyermeke elvesztésébe. De van olyan is, aki ugyan végtelen szomorúsággal anyai szívében, de elfogadja az egyébként elfogadhatatlan tényt. Ilyen anya volt María is, aki első gyermeke világrahozása után egy órával kapta a hírt, miszerint gyermeke meghalt. Fél év alatt két embertől kellett hát búcsút vennie, akik a családját jelentették számára. Férje egy bányabalesetben veszítette életét, kisfia pedig, akinek a Julio nevet adta, a szülést követő komplikációk áldozata lett. Igaz, arra, hogy pontosan milyen komplikációk léptek fel, melyek egyetlen gyermeke életét követelték, végül senkitől nem kapott választ. Csak megszületett és nem sokkal később el is távozott közülük.
Nem értette. Hiszen a szülés a lehető legjobban alakult, minden úgy történt, ahogyan annak történnie kell. De utóbb kiderült, hogy mégsem így volt. Mert rendes körülmények között az édesanya szülés után kézbe vehette az újszülött kisdedet és meleg testével nyugtathatta meg, hogy érezze, semmi baj nincs. Biztonságban van. Ő ezt nem kapta meg a sorstól. Kérésére még csak meg sem mutatták neki halott gyermekét. Nem erőszakoskodott. Egész életét az elfogadás jegyében élte, egyszer sem mondott ellent senkinek, nem lázadozott. Elfogadta mindazt, melyet kapott. Ezúttal is így történt, ahogy férje baleseténél. Elfogadta. Belül persze ugyanakkor belehalt. Igen, míg egy része ott maradt férjével a törmelékek alatt, másik része gyermekével együtt szállt a túlvilág felé. Ő pedig itt maradt a Földön csupán egy testként, lélek nélkül. Legalábbis akkor úgy érezte.
María lábadozását követően elköltözött Alicenteből. Túl sok fájdalmas emlék kötötte őt ehhez a városhoz és szabadulni próbált tőlük. Ez még évtizedekkel később sem sikerült. Új otthonában, egy eldugott spanyol falucskában eleinte nem találta a helyét. Idegen házak fogadták, idegen arcok köszöntek rá nap, mint nap, akiket még csak nem is ismert. Aztán idővel el kezdett velük beszélgetni. A szomszédaival kezdte és rádöbbent, hogy még sincs egyedül a Földön. Barátokat szerzett és pár hónap múlva azon vette észre magát, hogy beilleszkedett. Ő is a közösség részévé vált. És akkor már annyira nem is fájt a magány. Szomszédasszonya egy csupaszív teremtés, egyből gondjai alá vette. Állást keresett és talált neki, a falu szegényes, ám annál kedveltebb művelődési házában. Maria könyvtárosként helyezkedett hát el és óriási hálával fogadott mindenféle segítséget, melyet új családja nyújtott számára. Mert családjává fogadta barátait és elhatározta, hogy többé nem szül gyermeket. Könyvtárának szentelte eztán életét és mások segítését tűzte ki legfontosabb feladatául.
Így talált újra a boldogság egy vékony szeletére. A szelet pedig egyre nőtt és nőtt az évek során. Újra érzett. Egy idő után már elhitte, hogy neki igenis élnie kell, mert küldetése van. Így Maria észrevétlenül is a szeretet hírnöke lett Viajes de la Costaban.
- María! María! - Consuela asszonyság már jó ideje szólongatta barátnőjét, de az nem válaszolt neki. A kis falusi könyvtárban néma csend honolt, melyet az ócska ventillátor beteges búgása tört meg és egy légy, aki talán éppen hűsölni menekült be ide a kinti forróság elől. Hasztalan, mert a könyvtár fülledt levegője fojtogatón vette körül a betérőket. A régi ventillátor csupán enyhe légmozgást idézett elő, a forró levegő az épület belsejében is megült. Consuela értetlenül és egyre fokozódó türelmetlenséggel pillantott körül a kis helyiségben. Idegességében olykor az órájára nézett, mintha az idő múlása nagyon fontos lenne számára ezekben a percekben.
Pár perc várakozás után úgy döntött, hogy megkeresi Maríat. Nem volt nehéz, mert a mindössze harmincöt négyzetméternyi helyiség gyorsan átjárható volt. A polcok mögött, a könyvtár végében kialakított talpalatnyi társalgóban, bukkant rá. Éppen a számítógép előtt ült, Consuelának háttal, de meg sem rezzent az asszony közeledtére.
- Ó, hát itt vagy! Miért nem feleltél? Már annyira aggódtam érted! Gyere, indulnod, kell, különben lekésed az előadást. - Barátnője azonban nem mozdult. Csak ült a széken és meredten bámulta az előtte álló monitort. Consuela közelebb lépett hozzá, mire María megtörten fordult hátra. Az asszony még soha nem látta ilyen bánatosnak. Megijedt. - Mondd el, hogy mi történt? Látom rajtad, hogy valami nagy baj van. Kérlek, mondd el nekem!
María nem szólt, csak fájdalmasan nézett maga elé. Kis idő múlva halkan és akadozva kezdett hozzá. Szemeibe könny tolult, arcára mélységes bánat ült. Így idézte fel az eltemetett emlékeket.
- Tudod, hogy amikor ideköltöztem, senkinek nem beszéltem a múltamról. Egyszer sem..
- Mi pedig nem kérdezősködtünk róla. María, emiatt ne emésztd magad! Ami történt, bármi szomorú dolog is az életedben, elmúlt. Már a múlté. Ne emlegesd fel, mert azzal csak régi sebeket tépsz fel és újabb bánatot okozol magadnak. Kérlek, lépj túl rajta!
- Nem lehet... - María elsírta magát. Minden addig elfojtott bánata újra a felszínre tört. Ismét ott volt a bánya beomlott bejáratánál és a kórházban...
- Akkor mondd el, most! - Barátnője leült mellé és megfogta a kezét. - Kérlek, mondj el nekem mindent! Tudni szeretném, hogy lássam, miben segíthetek neked! Kérlek....
De nem kellett kérni, mert Maríaból csakúgy özönlöttek a keserves szavak, mondatok. Az asszony múltja lassanként összeállt Consuela előtt, annak minden titkával, fájdalmával együtt. A történet végére az ő arcán is végigfolytak az első könnycseppek, melyeket újabbak és újabbak követtek. Míg María csak beszélt és beszélt. Barátnője végül mindent megértett. A két évtizeden keresztül elhallgatott titkokat, a mosolyaiban bujkáló bánatot, a világtól való menekülést. Mindent világossá vált számára és mérhetetlen együttérzés vett erőt rajta. Szánta barátnőjét, a megözvegyült asszonyt, az édesanyát, aki mindenét elveszítette.
- Őszintén sajnálom, ami veled történt. - Ennyit tudott mondani csupán, több hang nem jött ki a torkán. Átölelte Maríát és magához szorította, hogy érezze, szeretetét, barátságát, támogatását, melyre mindig számíthat. Ahogyan az egész falura.
Maria visszafordult a monitorhoz és rámutatott, mely a közelmúltban kirobbant óriási "spanyol gyermekrablások" botrányáról összeállított híreket vetítette eléjük. A leleplezéseket két férfi indította útjára, akik maguk is pénzért eladott csecsemőkként kerültek későbbi családjaikhoz. Ők tapasztalták meg tehát évtizedek múltán azt a törést és csalódást, melyet nevelőszüleik, valamint az őket álnok módon elrabló személyek okoztak bennük. Felnőtt fejjel meghasonultak saját magukkal, már nem tudták, hogy kik is ők valójában? Nyilatkozatukban elmondták, hogy kutyáknak érzik magukat, akiket úgy adnak-vesznek, mint szimpla árucikkeket a kofás piacokon. Pedig ők élő emberek voltak, igaz érzésekkel, akiket születésükkor titkon elszakítottak édesanyjuktól és vadidegenek kezébe adtak át. Ezek az emberek Istent játszva döntöttek az ő, és vérszerinti szüleik sorsáról, tudtukon és akaratukon kívül. Ez pedig megbocsáthatatlan! Eme gaztettekért valakiknek felelniük kell, mert nem veszhet a feledés homályába, hogy családok százezreit tették tönkre egyetlen tollhúzással. Az általuk indított lavina hónapok alatt mind nagyobb és nagyobb lett. Magával sodorván több ezer emberi életet, melyek tudattalanul tengődtek az egész ország területén, sőt, mint az kiderült, azon kívül is.
A gyermekrablásokról szóló cikk végén egy, a napokban előállított apáca fényképét is leközölték. Ez az apáca két hónap múlva, bizonyítottan a múltban lezajlott, több rendbeli csecsemő adás-vétel kieszelője- és elkövetőjeként áll majd bíróság elé, hogy feleljen mindazokért a bűnökért, melyeket a szétrombolt családok ellen követett el. María most az ő fényképére mutatott remegő ujjaival, melyeknél jobban csak hangja remegett, miközben halkan megszólalt.
- Ez az apáca győzött meg arról, hogy Juliot végül megszüljem.. - Itt szünetet tartott, mintegy erőt gyűjtvén, hogy befejezze megkezdett mondatát. - és ugyancsak ő volt az, aki végül egyedül tért vissza hozzám és közölte velem a szörnyű hírt: Julio meghalt.
Consuela döbbenten hallgatta őt, majd szikrázó haraggal a szemében nézett a monitorra. A kép egy középkorú apácáról készült, alatta pedig a neve szerepelt: Alejandra Martinez.
(...)
A Klastrom
Korom sötét volt, az óra már rég elütötte az éjfélt. Minden elcsendesedett, az utcákon már senki nem járt, csupán néhány kóbor eb vonyítása vagy egy-egy koldus éhes sóhaja hallatszott. Az emberek ágyaikban, szalmazsákjaikon feküdtek. Volt, aki mélyen aludt már és volt, aki még csak az álomra várt. A tél jéghideg szele beférkőzött minden zugba és süvítésével borzongatón a hó közelgő érkezését hirdette.