Balaton (novella, Rezdülések)
Balaton
A víz enyhe hullámokat vert a partszéli köveken. Az elszürkült égbolt vészjósló vihar kezdetét ígérte. Az egész tó mintegy várakozón nézett elébe az elkövetkezendő eseményeknek. Körös-körül csak jómaga hömpölygött mély medrében, melyből kilépni nem szándékozott. Hiszen minek is csordogálna másfelé, ha egyszer őt ideteremtette a jóisten. Talán ő sem szerette, amikor felbolydult a természet rendje. Talán ő is jobban szeret lágyan ringatózni, miközben víztükrét forrón simogatja a fénylő nap ezernyi sugara, s míg a felnőttek és gyermekek vidáman lubickolnak hullámai között. Igen, valószínűleg akkor ő is sokkal boldogabb. Hiszen a tónak is van lelke. Kell, hogy legyen…
A hatalmas víztömeg csendben várakozott. Túlságosan is csendesen. Már nem volt egyedül. A mólón egy női alak tűnt fel. Óvatosan, lassan haladt felé, minden egyes léptéből megfontolt komolyság érződött. A nő fiatal volt még, de szép arcát kissé elcsúfították a szomorúság mély ráncai. Egész lényéből valami megfoghatatlan néma fájdalom áradt. A mólón úgy haladt végig, mint egy királyi fenség színe elé járuló szolga. Valóban alázatos volt, de a szolga szerepet ezúttal nem magának szánta. Beszélgetni jött ki a nagyvizű tóhoz. Vagy inkább leszámolni, egyszer s mindenkorra, hogy lelke némi megnyugvásra leljen és a szívét marcangoló fájdalom is csituljon végre. Hat év múltán. Mily hosszúnak tűnő idő, mégis az a nap, akár csak tegnap lett volna. Mély. Túl mély ahhoz, hogy ennyi idő után a felszínre vergődött volna. A fájdalma. Inkább csak még lejjebb húzta gyászában és önmarcangolásában. Mint egy állandó körforgásban lévő örvény, mely nem ereszti. Úgy nem tudja ő sem elereszteni soha, szeretett fia képét. Sem azt a tragikus napot, sem az együtt töltött hat évet és a gyász éveit. Semmit nem enged el magától, mely Ákossal kapcsolatos. Ákoska.
Talán, ha a nyaralás utolsó napján nem merül fel férjében, hogy utolsóként horgásszanak még egyet, mert az idő épp megfelelő arra. Talán, ha kisfiuk nem annyira lelkes és szalad előre a hosszú mólón, hogy mielőbb a tóba vesse frissen vásárolt horgászbotját. Talán, ha bevárja őket. Vagy, ha éppen nem jönnek rá fájások, miközben hasztalan igyekszik felvenni az idővel a versenyt. Ha férje nem marad hátra az autónál, mert eszébe jut, hogy nem tekerte fel az egyik hátsó ablakot és ugyebár a mai világban sosem lehet tudni. Inkább odaveszett volna minden értékük, csak a legnagyobb megmaradt volna. Egyetlen kincsük, drága kisfiuk élete. Talán… Mi értelme? Hosszú ideje számára sok minden értelmét veszítette. Túl sok talán és ha. Az asszony szemében hirtelen harag villant.
Ebben a pillanatban elsötétedett az égbolt és villám cikázott keresztül rajta. De a nő ezzel mit sem törődött. Éppen a mólóhoz ért és lassan a széléhez lépett. Ezúttal már semmi nem volt köztük. Csak ők voltak, az asszony és a tó. Letekintett a vízre, mely saját fodrozódó képét tükrözte vissza. Háborgott éppúgy, ahogy a lelke. Farkasszemet néztek egymással. A hullámok most más képet vetítettek elé. Elmosódva két szempár tekintett fel rá a mélyből. Két gyönyörű barna szempár, melyek mindig olyan cinkosan tudtak reánézni. Évek múlva még a legnagyobb csínytevések is semmivé foszlottak, értelmetlenné váltak. Mit számít minden bosszúság, melyet gyermeke valaha okozott, csak még ma is együtt lehetnének… Mindenét odaadná. Akár a lelkét is az ördögnek, vagy saját életét a mély tónak. Csak ma is élne! Szívébe belehasított a fájdalom. Kétrét görnyedt a súlya alatt, kezeit mellkasához kapta. Még nem adja magát. Nem kapja meg őt ilyen könnyen.
Beszélgetni jött hozzá, hát beszélgessenek. Óvatosan leült a mólóra és lábát a hullámzó vízbe eresztette. A hullámok mintha kissé megszelídültek volna ettől a mozdulattól, elcsendesedni látszottak. A fiatalasszony hátradöntötte fejét és behunyta szemeit. Egy emlékképet idézett fel magában. A szél belekapott lazán lógó tincseibe és pajkosan játszadozni kezdett vele. Arcán pillanatnyi nyugalom áradt szét. Az emlék kellemes volt. Így nézte egymást e két világ, a vihar előtti tó és a nő lelki szemei előtt megjelenő béke szigete. Beszélgetnek. Megpróbálják elmondani, hogy mit éreznek, mi történt velük azóta, a végzetes nap óta? Nagyon sok mondandójuk van, hiszen annyi idő eltelte után most találkoznak újra először. A magyar asszony és a magyar tenger. A hullámok szelíden nyaldosták a nő lábát, ő pedig úgy érezte, mintha apró kezek simogatnák, mint régen. Ákoska nagyon szerette őt simogatni. Nagyon szerette őt. Az anyukája jelentette számára a világot, az egyetlent. Pedig nem volt az a kimondottan anyás típus, aki mozdulni sem tud az édesanyja szoknyája mellől. Sőt, gyakran sokszor éppen abból származott galiba, hogy olyan bátor volt és egyedül is nekivágott a nagyvilágnak. Túlságosan merész és vakmerő volt. Túlságosan gyermeki.
Szemhéjára apró vízcsepp esett. Aztán még egy követte, mire lassan az asszony szép arcán apróbb patak csordogált végig. Nem mind esőcsepp volt, szemhéja alól folydogált a sós nedv, mely halkan tört utat magának lefelé, egészen elkeskenyedett szája szegletéig, hogy ott eltűnjön. Sírt az asszony, vele sírt az égbolt is. A Balaton ismét felmorajlott. Kinyitotta szemeit és mélységes gyűlölettel tekintett az előtte hömpölygő vízre. Tekintete csakúgy hasította a hullámokat, melyek hirtelen kettéváltak és egy messzibe tűnt képet idéztek elé. Fények villantak körös-körül, merre a szem ellátott. Olykor a sziréna fülsüketítő, már-már őrjítő hangja is felharsant.
Emberek tömegei álltak a már megszelídült hullámok között és a parton végig. Mindannyian egy emberként küzdöttek a sötétedés ellen. Kerestek-kutattak. Egy kisebb testet. Egy gyermek testét, mely remélhetőleg még él és lélegzik. Valahol. Bár ki tudja hol? És vajon van-e még remény? Meddig keresik még? Meddig kereshetik még? A parton céltalanul és céltudatosan kereső tömegből egyszer csak kivált egy alak. Egy fiatal nő volt, egy édesanya, aki már egy ideje sem élő, sem holt nem volt. Szíve hol hevesen dobogott, hogy úgy érezte, menten kiszakad mellkasából, hol pedig olyannyira elcsitult, hogy már alig lüktetett. A mélységes fájdalom és vívódás, a remény és lemondás percei voltak ezek, melyek lassan vánszorogtak át a kínzó órákba. Lassan közelítette meg a tavat. Mikor fölé ért, üvölteni tudott volna, ám egy nyöszörgésre sem tellett erejéből. Nem jött ki hang a torkán. Csak nézte és nézte a vizet, mely pár óra leforgása alatt kedves gyermeki emlékeiből ádáz ellenségévé változott. Ha tehette volna, két keze közé kapta volna és addig szorította volna, míg vissza nem adja kincsét, életének egyetlen értelmét. A kisfiát. Túl nagy árat fizetnek mindannyian egy kis felelőtlenségért. Hibázott. A férje is és gyermekük. De ez hát a fizetség? Ennek kellett történnie, hogy hibájukért egy életen át vezekelniük kell? Csak nekik, mert a gyermek még ezt a büntetést sem kapta meg lehetőségként. Életével együtt az is odaveszett. Így maradtak ketten párjával és egy életen át tartó gyászukkal.
Üvöltött. Sikerült. Végre, hosszú-hosszú idő után kitört az évek óta visszafojtott fájdalom. Kiabált. Fájdalmában, bánatában, gyászában, mely mit sem veszített súlyából. Ugyanúgy ült nehéz szívén, mint ahogy a végzetes napon rátelepedett és többé egyszer sem mozdult el onnan. Nem eresztette el egy pillanatra sem. A felhőtlen boldogság egy leheletnyi szikrája sem lobbanhatott fel ezalatt a szomorú hat év alatt. Bár nagy öröm is érte, mégsem tudott neki felhőtlenül örülni. Megszületett kisfia, ki azon a napon, azon a mólón csupán kigömbölyödött pocakjában élte át a tragikus eseményt. A kisbaba mindvégig kitartott édesanyja védelmet nyújtó hasában, míg volt egy kis remény bátyjának viszontlátására. Minden idegszálával érezte, hogy baj történt. Nem terhelte hát ő is édesanyjukat saját szükségleteivel. Azzal, hogy neki most érkezett el az ideje a megszületéshez. Csak miután kimondták a szívszaggató valóságot, az elfogadhatatlan tényt, hogy Ákoska nincs már többé.
Az ég egy hatalmas mennydörgéssel válaszolt a szomorú nő kétségbeesett számonkérésére. A hullámok is egyre magasabban ostromolták a móló szélét, és mint megannyi karként vonták körül az asszony lábait. De lehúzni nem tudták őt, nem volt elég erejük hozzá. A nő erősebb volt. Jóval erősebb hat évvel ezelőtti önmagánál is. Tamáska megszületését követően új életet próbált kezdeni férjével. Felejteni akartak, kevés sikerrel. Egy idő után már csak kísérletet sem tettek rá.
S bár elfogadni egy pillanatra sem tudták Ákoska elvesztését, megtanultak együtt élni vele. Kénytelenek voltak, mert Tamáskának szüksége volt rájuk. Többé azonban nem mentek a Balaton közelébe. Csupán egy tárgyat hoztak magukkal a vesztőhelyről, mely fiuké volt és mintegy szemrehányó emlékként örökké szülői mulasztásukra figyelmeztette őket. A kicsinyke horgászbotot, melyet másnap Ákoska élettelen teste közelében találtak meg a partszéli nádasban. A bánatos asszony zokogott, miközben az eső csakúgy csapdosta könnytől ázott arcát, a szél tépte-cibálta összekócolódott tincseit és átázott ruháját, az ég dörgött, a hatalmas tó pedig lázongott. Mindannyian saját igazukat védték és a másiktól kértek magyarázatot. Magyarázatot a miértekre és a hogyan továbbra? Tamáska szépen fejlődött, néhai bátyjáról nagyon keveset tudott. Csak annyit, amennyit szülei elmondtak neki és amennyit a fényképek által elmesélt családi történetekből kiolvasott. Nem kérdezősködött, talán számára is éppúgy fájt testvére elvesztése, mint azok számára, akik ismerték és szerették őt.
Az asszonynak hat évre volt szüksége, hogy újra ki tudjon jönni a tóhoz, mely elvette tőle szeretett gyermekét. Lassanként elcsendesedni látszott. Kizokogta magából többéves elfojtott bánatát, mely után a nyomasztó űr maradt hátra. A felhők is felszakadoztak, a tó vize megnyugodott, hullámai békésen fodrozódtak, és újra simogatni kezdték a nő lábait. Nem mozdult. Meredten nézte a felkavart víztükröt, nagyokat sóhajtozott. Össze volt zavarodva éppúgy, mint a hirtelen jött vihartól felkavart Balaton vize. Ekkor maga mellől felemelte azt a horgászbotot, mely Ákoska vesztét okozta. Remegő kezeibe fogta, úgy nézett vele farkasszemet hosszan. Majd hirtelen a magasba lendítette karját és behajította a tóba. A horgászbot messzire repült, és éles csattanással csapódott a víztükörre. Egyszer s mindenkorra elengedte magától. A botot a hullámok mind beljebb és beljebb sodorták a tó közepe felé. Hamarosan szem elől vesztette. De nem bánta, mert ez így volt jó.
Erőt gyűjtött és lassú, kimért mozdulatokkal feltápászkodott. Nehezen lélegzett. Fojtogatta a bánat soha véget nem érő nyomása, valamint bármelyik pillanatban megszületendő kisbabája szintén nehezítette mozgásában. A csecsemő várható érkezését a már kora hajnaltól jelentkező fájások tudatták vele, mely kisebb aggodalommal töltötte el anyai szívét. Nem tudta, vajon kislányt vagy kisfiút hordoz-e a szíve alatt, de abban biztos volt, hogy mindent meg fog adni neki, éppúgy, mint nagyobbik gyermeke számára. Még egyszer hátrafordult. Kisimult arcán egy utolsó könnycsepp gurult végig, mely ezúttal végleg felszáradt. Az asszony háborgó lelke végre megnyugvásra lelt.
***
Éppen két évvel ezelőtt egy békés mólóhoz közeli lakópark építésébe kezdtek. Az elkészült társasház nem volt nagy, csupán húsz lakást alakítottak ki benne. Az építtető cég tulajdonosának nagyon megtetszett a látszólag festői környék és a csendes vízpart közelsége. A lakóparkon belül szinte már mindegyik lakás elkelt. Az új lakók két hét múlva vehetik át otthonaik kulcsát. A leendő szomszédok korábban már megismerkedtek egymással, az első visszajelzések alapján mindannyian meg voltak elégedve otthonukkal és a házat körülölelő természet szépségeivel. Különösen egy háromtagú család várta izgatottan a nagy nap eljövetelét, mely közben a beköltözés időpontjára négytagúvá bővült ki. Egy édesanya, egy édesapa, a hat év körüli kisfiuk és újszülött kislányuk kezdték meg új otthonukban reményteli boldog életüket.