Csak egy könnyű nap...
Csak egy könnyű nap...
- Tanár néni! Tanár néni kérem! Tessék idejönni és megmondani ennek a gyereknek, hogy azonnal adja át a hintát!
Meglepetten fordultam hátra, mire azt látom, hogy négy fiúval állok szemközt. Mindannyian engem néztek és vártak a mindenhatóságomra. Egyelőre nem láttam, melyikük szólított meg, mert a két lengő hinta mellett két türelmetlen fiú várakozott. Így a hintázókhoz fordultam nagy bölcsen és igyekeztem minél igazságosabban eljárni a hintát nélkülözők ügyében.
- Srácok, mióta hintáztok?
- Én épp most ültem bele. - védekezett az egyik kisebbik forma, mire a náluk jóval nagyobbra néztem. Szemlátomást ő köztük a korelnök. Feltehetően tisztában is volt eme megtisztelő státuszával, mire vállat vont és nyeglén, csakúgy nagyfiúsan válaszolt: Én pedig két perce hintázok csak. - Meglepő válasz ilyen pontos időmeghatározással. Tekintettel arra, hogy egyikőjükön sincs karóra és szerencsére egy mobiltelefont sem vélek felfedezni a közelükben. Mindegy, nem feszegetem a kérdést, a fiú valószínűleg hozzám hasonlóan fantasztikus időérzékkel van megáldva, így szinte másodpercre pontosan képes megállapítani az idő múlását. Lássuk be, van ilyen ember.
- Rendben. Akkor még kaptok fejenként tíz-tíz percet és utána legyetek szívesek átadni a hintát. - Fejet hajtanak akaratom előtt, de a várakozók nem hagyják annyiban.
- Tanár néni! Ez a fiú az előbb azt mondta nekem, hogy ..... (itt sajnos nyomdafestéket nem tűrően számolt be igen részletesen, a becses személyét ért gorombaságról, mire a szóban forgó fiú rákontrázott és megosztotta velem saját "élményeit".)
Nagyot sóhajtottam és gyors pillantást vetettem a nagyfiúkkal "Ember a Földön-"t játszó Bellára és az időközben távolabbra kóborló, felfedező Szofikára. Nincs mese, itt most cselekedni kell! Amúgy sem indult túl fényesen ez a nap, ez már igazán bakfitty a történtekhez képest. Az egyik fiú lába már meg is lódult a szövegelő irányába, ezt már igazán nem tűrhettem.
- Na, itt legyen a vége! - még időben szóltam, de tény, hogy a célpont is igen fürge volt, a rúgás nem ért célt. Elhallgattak és ismét engem néztek. Végre egy kis csend. Hirtelen egy aranyos madár énekére lettem figyelmes. Ez valóban kellemesebb a füleimnek a trágár beszédnél.
- Akkor most mindenki megmondja nekem a keresztnevét és a korát. A vezetékneveket hanyagoljuk, mert úgysem tudom megjegyezni. - Azzal az egyik hintát követelő felé fordultam. Megadóan engedelmeskedtek.
- Karcsi a nevem és tízéves vagyok. - Bólintottam.
- Misi és tizenkét éves. - Válaszolta újfent nyeglén a korelnök. Ez így rendben van.
- Sanyi és nyolc leszek. - Feléje is biccentettem egy kurtát.
- Tomi vagyok és nyolc éves. - mondta a másik hintára várakozó. Ezzel akkor meg is volnánk. Lássuk, mi jót lehetne még kihozni a helyzetből.
- Helyes. A koraitok alapján tehát úgy gondolom, hogy elég nagyok és értelmesek vagytok ahhoz, hogy megértsétek, nem káromkodunk és nem verekszünk. Igaz?
Nem válaszolnak. Vészjósló a hirtelen beállt csend. Újra próbálkozok. - Elvégre a tábor szabályzatában is ott szerepel, miszerint nem káromkodunk és nem bántjuk a másikat! Nemde?
- A káromkodást nem írták, csak a verekedést. - Csőbe húztak volna? Bravo! - Tehát a rúgás szerintetek is helytelen volt? - kérdezem tőlük. Az volt, egyeznek bele. Remek. - Káromkodni akkor íratlanul tilos! - hozom meg a végső határozatot. Nem tetszik nekik, ezt egyből látom rajtuk. - Inkább beszélgessetek, az sokkal értelmesebb elfoglaltság és jobban is illik az ilyen nagyfiúkhoz!
- Miről beszélgessek ezzel a .....? - Ezt már meg sem hallottam. - Mit mondtam az előbb? Nincs káromkodás! Legalábbis az én jelenlétemben kíméljetek meg tőle! - Ez még valamelyst elfogadható volt számukra, gondolom ekkor mielőbbi távozásomat kívánták buzgón magukban.
- Mikor telik le a tíz perc? - Sanyi már nagyon türelmetlennek tűnt.
- Még öt perc, várj a sorodra. Egyébként beszélgethettek arról, hogy kinek melyik film a kedvence?
Újabb csend, csak néznek rám. Én pedig egy röpke terepszemlét tartok sebtiben az udvaron. Bella még a Holdon, akarom mondani a Földön, míg Szoffancs az egyik bokor mögött megtalálta álmai búvóhelyét. Minden nyugodt, a csevej folytatódhat.
- Zenekar? - Adok tippeket immáron veszítve lelkesedésemből. Olykor bizony nehéz megtalálni a közös hangot ezzel a még "nehezebb" korosztállyal. Eddigi tapasztalataim alapján legalábbis a kisebbekkel és nagyobbakkal minden gond nélkül boldogulok. Talán..
- ....... - Ezúttal nem káromkodás hagyta el Karcsi száját, hanem kedvenc együttesének neve. A többiek lehurrogják és mondják a magukét. Mármint a kedvenc énekesek, zenekarok neveit. Mintha japánul vagy egy másik nyelven beszéltek volna. Egy árva kukkot sem értettem belőle. Soha nem hallottam ezekről az együttesekről és hírességekről. Majd mikor nem jutottak egymással dűlőre, rám néztek, a már úgyis "befogott" döntőbírájukra. - Én ezeket nem ismerem. - szögeztem le, mire olyan elképedés ült ki helyes arcocskáikra, hogy világossá vált előttem, mostantól valóban őskori leletnek számítok. Kínos a csend és egyre nagyobb. Egyikőjükről a másikójukra járattam a szemem és próbáltam megtalálni az utam hozzájuk. Észrevettem, hogy a várakozó Tomi mellett a földön hanyagul ledobva hevert a hátizsákja, melyből egy dinoszauruszos könyv csücske kandikált ki. Ekkor nagy levegőt vettem és mintegy mindent feltéve egy lapra, kiböktem: Apatosaurus.
Vették a lapot.
- Az egy dínó. - vágta rá egyből a hintázó Misi korelnök.
- Így van, egy dinoszaurusz faj.
- És akkor? Mi van vele? - kérdezték értetlenkedve.
- Az a kedvenc dínófajtám.
- Ez hülyeség! Ugyan miért pont az? A T-Rex százszorta jobb nála. Vagy a Triceratops, de még a Brachiosaurus is sokkalta jobb az Apatosaurusnál.
Elfogadtam érveléseiket, bármennyire is nem győztek meg velük.
- A tanár néni milyen fajokat ismer még?
Itt kissé sarokba szorítva éreztem magam és igyekeztem minél jobban felidézni Bella műanyag dinóinak fajtáit, melyeket nem máshonnan, mint az állatfigurák hasáról tanultam meg három évvel ezelőtt. Rá kellett jöjjek azonban, hogy az eltelt évek bizony elegendőek voltak ahhoz, hogy én időközben el is felejtsem azokat. - Ankylosaurus, Stegosaurus, Velociraptor...
- Jó, ennyi elég lesz. - Megkönyörültek rajtam, látván szorult helyzetemet. Hálásan pislogtam feléjük.
- Egyébként nem vagyok tanár néni. - Elcsodálkoztak. Kicsit haboztam, majd hozzátettem: Pontosabban az vagyok és mégsem. - ezzel végleg összezavartam őket.
- Hát az meg hogy lehet?
- Hosszú. - legyintettem, mire bólintottak. Túlzottan nem érdekelhette őket, és amúgyis sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatják a mai fiatalságot.
- Nekem az Alkonyatfilmek a kedvenceim. - szólalt meg halkan korelnökünk. Újabb vita kezdett kibontakozni közöttük, aminek ezúttal szívből örültem. S bár beszélgetésünk elején a fiúk minden második-, illetve kötőszava káromkodás volt, időközben hallgatólagosan elfogadták és átálltak az én "módszeremre". Én pedig örömmel hallgattam őket. Bella is jól szórakozott eközben a házikóban futkározó-ugrándozó újdonsült barátaival és Szofi árkon-bokron túl ugyan, de láthatóan szintén nagyon jól érezte magát.
- Tulajdonképpen akkor mit tetszik itt keresni? - Nézett rám értetlenül a négyes. Mosolyogtam.
- Elfogyott a szabadságom, hát bejöttem. Tudjátok, én itt dolgozom.
- Ebben az iskolában?
- Igen.
- És ezek a gyerekek a tieid? - mutogatott Misi Belláékra.
- Igen, ők az én kislányaim. Ő ott a nagyobbik, Bella, öt és fél éves, a kisebbik pedig Szofika két és fél éves.
A táborvezető ekkor elkiáltotta magát: Ebéd!
Észbe kaptam. Máris ennyi lenne az idő? Bella, Szoffancs, gyertek, mennünk kell! Sziasztok. - köszöntem el a fiúktól és elindultam, hogy begyűjtsem a lányokat.
- Tanár néni! - megfordultam. - Egész jófejnek tetszik lenni... - bökte ki Karcsi kissé zavartan. Felnevettem.
- Kösz! - kacsintottam egyet feléjük. - Ti is egész jófej srácok vagytok! - mire vihogva, felnyerítve ki-ki ment a saját dolgára.