Egy igen, egy nem
Mindig is úgy véltem, hogy fontos kitűznünk magunk elé célokat, melyek megvalósítására törekednünk kell. Hiszen célok nélkül mit ér az élet? Csakúgy tengni-lengni bele a nagyvilágba? Hát, nem tudom… Azt mindig luxusnak találtam. De olyan is előfordul, hogy az élettől kapunk feladatokat, melyek végrehajtását mi magunk tűzzük ki célul. Nem kértük, nem kívántuk, mégis megkaptuk. Mondhatni, nem volt más választási lehetőségünk. S amíg még gyerek az ember, addig a felnőttek által eléje állított célok az irányadóak. Nem kérte, nem kívánta, de megkapta. Hiába, ilyen a nevelés-oktatás intézménye, mert nevelődni és tanulni kötelesség! Úgy is mondhatjuk, hogy muszáj és én hiszek benne, hogy ez így van jól.
Én sem ülök csupán széttárt karokkal, hiszen kaptam egy óriási feladatot, melyet nem kértem, de a szükség úgy hozta, hogy aztán életcélommá alakítottam. Nem titok, kisebbik lányom, Szofikám fejlesztéséről van szó. A fejlesztéssel pedig sok olyan dolog is együtt jár, melyek megélése korántsem kellemes, mint inkább gyötrelem számunkra. Ilyen volt tehát az úgynevezett tsmt feladatsor, melyet a szenzomotoros fejlesztés keretében végeztünk. Nagy-nagy kínok árán. Ám Szofikám a legutolsó foglalkozáson úgy döntött, hogy ezentúl már egyáltalán nem hajlandó alávetni magát az általunk támasztott követelményeknek. Döntött és cselekedett, mi pedig képtelenek voltunk megtörni az akaratát.
Olykor bizony van úgy, hogy nem sikerül, amit szeretnénk, amit annak előtte kitűztünk célul. Elfogadtuk hát a gyermek döntését, mert már nem volt más út. A mozgásterapeutával közösen egyeztünk bele, aki mintegy fejét meghajtva két és fél éves kislányom akarata előtt, árulta el nekünk, hogy eddigi pályafutása során még nem találkozott ekkora makacssággal, ekkora ellenállással. Ekkora erővel… Valóban, Szofika egy igazi kis harcos. Olyan, mint egy tank. Jön, lát és végül győz. Csak tudnunk kell, hogy mely győzelme válik végül hasznára..? Lemondani valamiről, amit annak előtte elhatároztunk, bizony egyfajta kudarc. Kellett hát másik célt találnunk a fejlesztés terén, kerül, amibe kerül.. Így jövő héttől egy kedves gyógypedagógus hölgy foglalkozik tovább Szofikával, hogy általa is minél közelebb kerüljünk hozzá, ő pedig a világhoz. Hogy megértsük egymást..
S míg kishúga NEMleges döntést hozott, addig nagyobbik lányom, Bella új célt állított maga elé. Múlt héten el kezdtünk ugyanis úszni tanulni, melyet egyelőre legalábbis nagyon élvez. Én pedig támogatom őt ebben. S míg ő a medencében vívja meg harcát egyik alkalomról a másikra, én mosolyogva figyelem őt a partról. Mert látom rajta, hogy küzd, és nem adja meg magát a Sorsnak. Ez nagyon fontos számomra. Alakul, formálódik az ő akarata is, csak vigyázok rá, hogy mindez a jó irányba történjen. Bizony, az idő nem áll meg, Bella napról napra nő, okosodik és… lassan bár, de idősödik.
Mindketten nagyon fontosak nekem! És ha egy az igen, egy a nem, hát akkor úgy legyen…
Budapest, 2012. szeptember 13.