Feltámadás (részlet, Gino
Úgy érezte, nem kap levegőt. Zihálva ült fel, szíve a torkában dobogott. Rég nem történt már vele ilyesmi. Az utolsó rémálma három évvel ezelőtt volt, amikor éppen Nóri miatt hagyott ki egy versenyt. A lemondás a mai napig fájt neki. Abban az álomban szintén lezuhant gépével, egészen a hegy tetejéről. A verseny napjának éjjelén oly erős asztmás rohamot kapott, hogy ki kellett hozzá hívni a mentőt. Gyermekkora óta nem volt már rohama, az arra szedett gyógyszer hatásosnak bizonyult. Három évvel ezelőtt azonban minden újrakezdődött.
Levegő után kapkodva nézett körül a sötétben. Az óra számlapja bántóan világított most a szobában, mégis egyfajta nyugalommal töltötte el őt. A valóság egy darabkája, amely visszarántotta őt a biztos halálból az életbe. Még él! Kis idő múltán zihálása egyre csökkent, mire képes volt gondolkodni. Nehezen kikászálódott az ágyból és odament az ablakhoz. Három év bizony nagy idő! Legalábbis elég ahhoz, hogy így éljen, megfeledkezvén korábbi önmagáról. Az évek alatt tizenöt kilót is felszedett, minek következtében lassabban, nehezebben mozgott. Hol volt már az a sudár termetű izmos srác, aki után csakúgy epekedtek a fiatal lányok és asszonyok? Hány ajánlatot kapott egy-egy verseny után, mely ajánlatokkal akár nyugodt szívvel élhetett vagy visszaélhetett volna. Hiszen akkoriban még senkije sem volt, csak a szabadság. Boldogság! Aztán jött Nóri. Jött, rámosolygott és hódított. Mindenét odaadta volna érte. És sajnos mindenét oda is adta.
Kissé felhúzta a redőnyt, így az éledező nap sugarai egyenként kúsztak be a számukra utat adó réseken. Megfordult. A lány mozdulatlanul feküdt a terjedelmes franciaágyban, keskeny csípője kivillant selyemhálóinge alól. Gino nézte őt és arra gondolt, hogy valaha képtelen volt betelni szerelme meztelenségének buja látványával.
(18-as karika)
Miután sikerült magát elszakítania e felfokozott érzelmektől, a vággyal telt szerelem hamis ígéretétől, végleg elhatározásra jutott. Hátat fordított Nórinak és gépies mozdulatokkal öltözni kezdett. Amikor végzett, kiment a hálóból. Egyszer sem nézett rá. Többé már nem nézett hátra...
Feltámadás
A motor ugyanúgy fogadta, ahogyan hagyta. Bár nem ülhetett rá, mégis mindennap lement hozzá a pincébe és óvatosan átporolta, fényesítette. Az eltelt idő alatt egy napra sem hagyta magára a hasznavehetetlenné vált, ócska lomok között. Gino minden egyes nap korahajnalban lement hozzá és gondoskodott arról, hogy szeretett paripáján semmiféle nyomot ne hagyjon az idő vasfoga. Ilyenkor végre újraérezte a boldogságot. Ezek voltak az ő lopott, boldog pillanatai, melyekről semmi áron nem volt hajlandó lemondani. Még Nóri árán sem! Igaz, a lány egyszer-kétszer tett rá megjegyzést, hogy ugyan minek tartja meg azt az ócska masinát, ha többé már úgysem használja? Persze, hiszen a motorozást is őmiatta hagyta abba, amit a lány soha nem ismert el. Veszekedéseik mindig a motorozással kapcsolatban kezdődtek és értek véget, miszerint luxus manapság egy motort tartani a pincében, amit még csak nem is használnak. Mintha Ginon múlott volna! Sokat veszekedtek. Ha őszinte lett volna önmaga előtt, a fiú még idejében felismeri, hogy kapcsolatuk eleve halálra volt ítélve. Szinte megismerkedésüktől fogva robbantak ki közöttük kisebb-nagyobb nézeteltérések. Inkább az a csoda, hogy ennyi ideig bírták egymás mellett.
Lelibbentette a ponyvát és szeretőn végigsimította egyetlen igazi szerelmét. Kár, hogy erre csak most döbbent rá. Kár, hogy hagyta magát elvakítani. De leginkább azért nagy kár, hogy hűtlen volt saját magához. A pincéből egyenest a Szokott Helyre sietett. Szokott Helynek kedvenc kis kocsmájukat hívták, ahol évekkel ezelőtt összegyűltek a haverok és ahová mindig örömmel jártak. Az maga volt a nyugalom szigete számukra. Pacal, a főnök, Szurok, a kispajtás, Jeti, a Bivaly és még sokan mások. Ezek a srácok valaha nagyon sokat jelentettek Ginonak. Pacal segített neki elhelyezkedni a szomszéd kerületben, egy autószerelő műhelyben. Szurok gyermekkori és egyben legjobb barátja. Jeti, volt katonatársa, aki leszerelésüket követően költözött Pest megyébe. Bivaly a graffitis, akit egy utcai balhé alkalmával ismert meg. És legvégül, de nem utolsósorban pedig Művész, a tetováló, aki mesteri ügyességgel készítette el számukra a különcebbnél is különcebb tetkókat. Nem ismert lehetetlent, egy igazi művész volt.
A kocsma üresen ásítozott a déli napsütésben. A nyár ezen a napon beleadott apait, anyait, a pokoli hőség senkit nem kímélt. Az utcák elnéptelenedtek, még az utakon is alig suhant át egy-két autó. A közlekedési járművek szinte csak mintegy maguk szórakoztatására vánszorogtak a rekkenő melegben, alig akadt pár ember, aki igénybe vette volna őket. Gino, látván, hogy itt bizony nem számíthat egy ismerős arcra sem, továbbállt. A Műhely felé vette az irányt, Művész cimborájának szentélyéhez, mert elhatározta, hogy végleges döntését, a Nórival és eddigi életével való szakítást egy mesterművel koronázza meg. Sebtetoválást képzelt el, pontosan a szíve tájékára, mintegy a szakítás jelképeként.
A Műhelyt zárva találta. Előtte csupán egy idegen alak ácsorgott. Jobb kezében félig telt sörös üveget szorongatott, míg baljával egy émelyítő szagot árasztó cigarettát emelgetett borostás szájához. Egy ideig némán figyelte, ahogy Gino tanácstalanul néz az üzlethelyiség felé, majd megszólalt.
- Csákány!
- Patkány! - Gino kelletlenül válaszolt. Részint, mert nem ismerte az előtte álló fiút e bensőséges megnyilvánuláshoz, részint pedig jó ideje nem köszönt már a megszokott módon. Meg kell hagyni, Nóri egész alapos munkát végzett rajta e tekintetben is. A művelt, jó modorú úrilány nem tűrhette az ilyesféle köszönéseket, froclizó beszólásokat. Nem, náluk más dívott.