Gondolatok kislányaimról
Nagyon szeretem Bellát. Mindig is nagyon szerettem. Olyannyira, hogy a szülést követően és még utána is sokáig el sem tudtam képzelni, hogy valakit rajta kívül ennyire szeressek. Vajon hogyan juthat hely szívemben egy másik ember számára Bella mellett? Arra kértem a jó istent, hogy ha egyszer megajándékoz egy másik gyermekkel, akkor ő ugyanúgy nézzen ki, mint elsőszülött kislányom. Csakis így tudtam elképzelni, hogy egyformán szeressem őket.
Aztán az élet választ adott a kérdésemre. Mert jött Szofi. Teljes nevén: Porta Szófia Hella. Igen, jött, megállíthatatlanul és egészségesen. Hiszem, hogy ő meg akart születni. Amikor először hozták be hozzám, még kába voltam az altatótól. Látni csak homályosan láttam ugyan, viszont az illatát egyből megéreztem. Deja vu érzésem volt. Csodálatos dolog történt velem, visszarepülhettem az időben három évvel, három hónappal és két nappal korábbra, amikor elsőként éltem át a Csodát. Az az illat, mely Bellát körüllengte, rögtön elvarázsolt, mihelyst a karjaimba adták. Éppen akkor tértem magamhoz, az altató hatása ugyan még érződött, ám képes voltam mindent felfogni, látni és érzékelni. Az őrzőben akkor "osztogatták" szét a babákat. Amikor kezdett kitisztulni a kép és lassanként megláttam a névsort olvasó nővért, hangosan megkérdezte: Porta Bella Hanna. Erőtlenül felemeltem a kezem, hogy jelezzem, ő hozzám tartozik. Szóltam volna, de a cső kissé megsértette a torkomat és a hangszálaim nem engedelmeskedtek akaratomnak. Köhögni kezdtem. Nagyon fájt. Úgy éreztem, szétszakad a hasfalam. De ez akkor ott egyáltalán nem érdekelt. A kezemben szerettem volna tartani őt, magam mellett akartam tudni az ágyon, hogy lássam szépségét és halljam pihegő lélegzését. Csak ez érdekelt.
Ébren volt és élénken nézelődött maga körül. Bár még csak egy órája született meg, valahogy az volt az érzésem, hogy máris aktív résztvevője szeretne lenni a körülötte zajló eseményeknek. Különösen az egyik nővérke fogta meg figyelmét, szemével mindenhová követte őt. Velem nem törődött. Csak feküdt a bal karomon, szorosan mellettem és csendben szemlélte a környezetét. Nem sírt, pedig akkor még nem kapott enni. Nem telt bele több tíz percnél, a nővér máris jött és elvitte tőlem. Abban a szempillantásban, amikor eltűnt a szemem elől, visszaaludtam. De álmom ezúttal a legédesebb volt, melyet valaha is álmodtam. Mindvégig éreztem azt a leírhatatlan illatot, melyet még csak meg sem tud közelíteni, a legfinomabb parfüm sem.
Évekkel később újraéltem hát a Csodát. Felismertem azt az illatot, melyet már kezdtem elfelejteni. De Szofi felidéztette velem. Finom volt. A legfinomabb, amit valaha éreztem. Ismét lebegtem a boldogságtól. Mikor a kép kitisztult, és szemeim újra láttak, megpillantottam őt. Ott feküdt a jobbomon. Éppen aludt. Én pedig csodálattal néztem rá. És örültem Neki. Örültem, hogy megszületett. Mert több lettem általa, éreztem, több lett a világ is. Neki meg kellett születnie. Pont úgy nézett ki, mint évekkel korábban Bella. Az ő hasonmása volt. Ma már tudom, az Úr megtréfált engem és egyben feladott számomra egy leckét. Egy nagyon nehéz leckét. Kinézetében egy ugyanolyan kislányt kaptam, aki Bella kicsi mása. Ám belül, mégis valamiben különbözik. Mintha rejtély lenne, nekem pedig meg kellene őt fejtenem. Mi az, ami miatt Szofi másabb, mint Bella? Másabb-e egyáltalán, vagy csak nem látok valamit? Talán az orrom előtt van s én mégsem veszem észre. Talán meglátom egyszer, s mikor én már tudni fogom, talán majd mások is észre fogják venni...