Hogy milyen...?
Gyerekek. Fiatalabbak és idősebbek, fiúk-lányok vegyesen. Éppen levegőznek az udvaron. Tulajdonképpen nem is udvar az, hanem egy hatalmas park. Igen, egy szépen gondozott, füvesített park. Játszanak. Némelyek sétálnak, beszélgetnek, páran hintáznak, csúszdáznak. Egyesek... verekednek. Két srác ugrott egymásnak, a hetedikből. Közéjük állok, így már nem olyan buli. Abbahagyják. Francnak állt ez ide, most távozhatunk békével. A sérelmek pár percig még megmaradnak ugyan, de aztán mégis csak elfelejtődnek. Újra indulhat a foci, ők pedig egy csapatban játszanak. Elvégre "csapattársak".
Észreveszem, hogy a padon ülők közül az egyik kisfiú sírva fakadt. Most jutott eszébe, hogy nemrég sérelem érte őt, melyet feltételezhetően, a hozzá közel ülő nagyobb fiú okozott. Sír. Kérdezem, hogy hívják? Válaszol, közben hüppög, majd újra kezdi. Perceken keresztül sír. Kérdezem, hogy mi történt? Elmondja. Pár perce az a fiú bántotta őt, s mutatóujjával a nagyobbik felé bök. Kérdőn nézek a gyanúsítottra, mire az vörös fejjel válaszol, hogy nem igaz, mert a Béci volt. Ismerem Bécit, tudom, hogy képes rá, most mégis biztos voltam abban, hogy hazudik a fiú. Kérdezem a pityergőt, hogy mi történt? Elmeséli. Kezecskéivel a mellette ülő társa kezét szorongatja, és azt emeli újra és újra a szemeihez. Mintha papírzsebkendővel itatná fel a könnyeit. Társa pedig tűri, sőt... látom rajta, ez egyáltalán nem probléma számára, cseppet sem zavarja. Meghatódok. Kérdezem, ő hányadikos? Netán osztálytársak?
- Másodikos vagyok, de ő a barátom. - közli velem és le nem venné szemeit kis barátjáról. Mintha csak tekintetével is óvná, vigasztalná őt. Persze, hiszen az első és második évfolyam tanulói délután egy napközis csoportban vannak. Megsimogatom a pityergő buksiját, majd a nagyobb fiúra mutatok. Te! Mostantól te leszel a felelős, hogy ne érje őt bántalom. Te vigyázol rá! - A negyedikes bólint, hogy megértette és részéről rendben van így.
Azért az utolsó szálat is el szeretném varrni, így az udvar végébe megyek, ahol hárman fociznak éppen. - Hé, Béci!- Kissé erősebbre sikeredett a kiáltás, mint ahogyan terveztem. A megszólított felém fordul. Egész héten meggyűlt vele a bajom, mégis az utolsó napra, mintha megszelídült volna. Gyakorlatilag ma csak vele nem volt problémám. Hihetetlen, de így igaz.
- Tessék? - kérdezi unottan.
- Bántottad azt a kisfiút ott a padon? - azzal a síró felé mutatok.
- Én nem bántottam őt! - kéri ki magának sértetten. - Én csak rászóltam, mert zavarta a barátomat. - és fejével a mellette állóra bök.
- Ha csak rászóltál, az nem gond. Tudod, már mondtam. De bántani nem szabad!
- Nem bántotta! - szólalt meg a mellette álló, első osztályos "zsivány".
- Tényleg csak rászólt. - Erősítik meg a többiek is a távolból. - Az a szürke nadrágos ugrott neki! - Tehát jól sejtettem, mégiscsak a negyedikes fiú lesz a ludas.
- Jól van. - megsimogatom Béci buksiját, mire elmosolyodik. - Ma te viselkedsz a legszebben! Szavamra mondom, teljes mértékben meg vagyok ma elégedve veled! - Még szélesebb vigyorra húzódik a szája.
Csengetnek. Véget ért a 9 E osztály hetedik órája. A következő úgyis tesi lesz, hát megrohamozzák az udvart. Bocsánat, parkot.
Több barátom, ismerősöm, új kollégám is feltette már nekem a kérdést, miszerint így, egy hét elteltével mégis milyen az új munkahelyem és munkaköröm? Röviden: imádom ezeket a gyerekeket! Minden egyes percet élvezek, melyet a körükben tölthetek! Pedagógusként. Amikor délelőttönként a gépírás csínját-bínját tanítom a nagyok számára, és azok hitetlenkedve, ám mégis egyre ügyesebben ütik a billentyűzetet. És éppúgy szeretek délutánonként az ötödik-hatodik évfolyam tanulóival lenni a napköziben. Tanulni, játszani. Mert imádom őket egytől-egyig, kivétel nélkül. Végre megtaláltam a helyem.
Tudom, ismerem a mondást, miszerint Soha ne mondd, hogy soha. Én most mégis bátran ki merem jelenteni, hogy SOHA többé nem fogok mást csinálni, mint velük, a gyerekekkel foglalkozni! Soha nem térek már vissza az irodába...
Budapest, 2014. 09. 06.