Kedvenc
Biztos mindenkinek van valami kedvenc étele, amelyet nagyon szeret. Vagy majdnem mindenkinek. Olyanra gondolok, amelyért bármire képes volna (vagy legalábbis sok mindenre). Lehet ez akár egyfajta finom főtt étel, vagy nassolnivaló csemege, édesség, minden, mi szem szájnak ingere. Nekem van ilyen. És Bellának is, aki bármit megadna egy kekszes ízesítésű görögjoghurtért, s mikor egyszer már megkaparintotta, a világ minden kincséért sem adná oda másnak. Két héttel ezelőttig legalábbis én így tudtam, vagy inkább hittem...
Bella nagyon szeret kényelmesen enni. És egyáltalán mindent kényelmesen szeret csinálni. Nem az a sietős típus, így katonának már biztosan nem adjuk. De nem is kell, hogy az legyen. A legfontosabb, hogy azt csinálja majdan, mikor arra kerül a sor, amit a legszívesebben szeret. Ahogyan enni is. De csak és kizárólag a görögjoghurtot. Kekszes ízesítéssel. És ő mindig kap. Két héttel ezelőtt is vettem neki, ő pedig neki állt, pontosabban ült az elfogyasztásának. Csakúgy szép lassan, komótosan. Elvégre minek úgy sietni azzal és a tatár sem hajt ugyebár... A tatár nem is, de kishúga, Szofika egy idő után el kezdett körülötte kőrözni, mint az áldozatára lecsapni váró cápa. Vagy kis cápa bébi, ha kislányom méreteit nézzük. Így tett tehát Szoffancs, miután sasszemeivel észrevette, hogy nővére éppen mit csinál a gyerekszobában. Az egyik pohár gyorsan elfogyott, Bella ilyenkor nem ismer könyörületet. Jön, lát és pusztít. Nincs irgalom, kegyelem meg végképp!
- Anyu! Ez elfogyott, kérem a következőt! - és anyu hozza is neki, hiszen oly nagyon szereti. Bár annyira nem, amennyire anyu őt, Bellát és Szofikát. Apropó, Szofika! A második pohárnál már alábbhagy Bella megkörnyékezésével és egyenesen a lovak közé csap. Vagyis, immáron nyíltan kinyilvánítja, hogy mit is szeretne ő tulajdonképpen nővérétől? Kerek perec elé áll és apró gödröcskés kis kezeivel, a Bella előtt fekvő, frissiben megnyitott görögjoghurtos pohárra mutat. Nővére ekkor vette csak észre, hogy húgocskája nagyon szeretne tőle valamit. Hiába, a póni mesék már csak ilyenek. Általában elvonják figyelmét a körülötte folyó fontos, és kevésbé fontos eseményekről. Ilyenkor valóban se hall, se lát... De amint meglátta és meghallotta, hogy testvérkéje mire vágyik, abban a minutumban felemelte a poharat és készséggel állt rendelkezésére. Kanalával egymás után lapátolta Szofika szájába az édes mannát. Az ő mannáját, melyet annyira nagyon szeret és amelyért bármire képes volna... Amit a világ minden kincséért sem.... Nos, úgy látszik ilyen nála nincs, mert Szofika kedvéért bármit. A második pohár is gyorsan kiürült. Már csak kettő maradt.
- Anyu! Ez is elfogyott, Szofi nagyon gyorsan eszi. Hozd légyszi a másikat, mert már az utolsó kanállal adtam neki és nincs több. - Magát már meg sem említi. Szó nélkül viszem be hozzájuk az utolsó két joghurtot. Felbontom őket és Bella lelkére kötöm, hogy ő is egyen. Az egyiket nyugodtan adja Szofikának, míg a másikat ő egye meg. Bella bólint, mint egy okos, nagylány, aki mindent ért és mindent úgy csinál, ahogyan neki az édesanyja mondta. Én pedig visszavonulót fújok és távolról, a nappaliból figyelem, ahogyan a két kislány csemegézik. Pontosabban csak Szofika, aki egyik kanál után a másikat kapkodja befelé és a köztes szünetekben úgy tátog, mint egy éhező kiscsibe. Bella pedig, gondos, szerető nővérként teszi a dolgát, ő csak adja és adja és.... Adja amíg futja a joghurtból. De a görögjoghurt is már csak olyan, hogy véges és ha elfogy, bizony nincs több belőle...
Figyelem Bella arcocskáját, vajon hogyan reagál a szomorú tényekre? És Bella gond nélkül veszi tudomásul, hogy elfogyott az ő kedvenc nassolnivalója, melyet oly nagyon szeret. Még aprólékosan kikanalazza a pohárkák aljából a maradékot és.... óvatosan a tátogó Szofika szájába teszi. Majd miután végeztek, kikiabál: - Anyu, elfogyott! Mind elfogyott, az összes joghurt! Nagyon szépen köszönjük őket!
És ebben a pillanatban összeszorult a szívem. Semmi hiszti, semmi sírás-rívás, hogy Anyu, hát hiszen én nekem nem is maradt belőle! - Semmi. Ellenben jóleső érzéssel nézett Szofikára és a nagy lakoma végén mintegy befejezésül még anyáskodó mozdulataival le is törölte kishúga joghurttól csöpögő, maszatos szájacskáját.
Nem telt bele sok idő, megjelent előttem és halkan suttogta, mint aki rossz fát tett a tűzre: - Anyu, éhes vagyok. - és én szaladtam ki a konyhába és vittem neki bármit, amit csak megkívánt. Mert... igazán megérdemelte!