Kisrongyos színre lép, Guszti, a mumus, Születésnap viszontagságokkal (részletek, Hóbortosék)
Kisrongyos színre lép
- süvítünk, mint a szél -
Azt mondják, hogy egy olyan nagycsaládnak, mint amilyen a miénk, feltétlenül szüksége van egy autóra is. Mi, gyerekek persze teljes mértékben egyetértünk eme kijelentéssel, így már annyiszor mondtuk anyuéknak, hogy szinte lukat furtunk vele a hasukba. De anyuék hajthatatlanok, mondván, hogy egy autóra végképp nincsen pénzünk. Mi ezt roppantmód nehezményezzük és ugyanakkor mérhetetlenül fel is háborít bennünket. Tudjátok, nagyon nehéz elmenni úgy bárhova, hogy közben minduntalan bkv járműről bkv járműre kell szállnunk. Az útiköltségekről nem szólva, melyek összege egy-egy kiruccanás alkalmával bizony igen magasra rúg. És mindennek tetejébe mi öten vagyunk. A kisikreket nem számoltam, mert nekik egyelőre nem kell fizetni az utazásért. Még. De aztán ki tudja? Nagypapa szerint bármi megtörténhet, ahogy meg is szokott történni ebben az országban. Azt nem tudom, hogy vajon csak a mi hazánkban történnek meg bármik, vagy máshol is van rá példa, mindenesetre ezt a mondást jól megjegyeztem magamnak. Szerintem még hasznomra fog válni.
(...)
Guszti, a mumus
- mert a mi osztályunknak olyan is van -
Guszti, Gusztáv – ahogy tetszik, vezetéknevet személyiségi jogok megsértésének elkerülése végett nem közlök – joggal mondható, hogy az osztályunk mumusa. Borzalmas, elmaradott stílusával, tenyérbe mászó eminensségével – még ragozhatnám – már-már tanárainkat is megőrjíti. Bár kinézetre csupán ósdi öltözékével –igaz, mások is öltözködnek így -, keleties vonású szemeivel s nem utolsósorban hatalmas orrával különbözik tőlünk. Amikor csöndben van. A gond azonban ott kezdődik, ha megszólal, vagy ha csupán szólásra nyitja száját. (Bár lehet, hogy artikulálás miatt és akkor igazságtalan voltam vele.)
No, de mutassuk be Gusztikámat a jó oldaláról is (már ha van ilyen). Mint például a szorgalma. Figyelemreméltó buzgósága, ami már nem egyszer megmutatkozott. Nincs rá elég szó, hogy kifejezzük nagyarányú „buzgómocsingságát”. Bár kiselőadásai többé kevésbé már érdekesnek is mondhatóak, de akárhogy nézzük is, az ember lánya nem képes az óra 45 percében rendületlenül figyelni. (Főleg, ha Gusztira kell összpontosítani, aki igen sok energiánkat emészti fel, mint általában.) És ekkor van a baj, ugyanis Guszti éber, mint a legjobb kopó - talán szaglásukban is megegyeznének – s ha csak egy irinyó-pirinyó nem odafigyelést tapasztal, már ugrásra készen és kíméletlenül lecsap ránk. Ilyen volt például az utolsó eset is, mely a múltkori történelem órán játszódott. Ekkor ugyanis Guszti drágám a gladiátorok küzdelmét ecsetelte roppant izgalmas előadásmódjával, minek következtében már többször ásítottam, mint pislogtam. És ekkor jött az a fantasztikusan remek – eddigi talán legjobb ötletem -, hogy elérkezett az idő a levelezésre.
Levelet írtam hát a terem legtávolabbi sarkába. - ott ül ugyanis Szabó, állítólagos legjobb és mindenes barátném -, miközben feszült odafigyeléssel adóztam Gusztávnak. A mi Gusztikánk erre rögvest fel is figyelt, miután nem tudta mire vélni azt a hirtelen jött odaadást, amit irányában kezdtem tanúsítani. Persze egyből nyugtalan lett a lelkem, hatalmas orrával már rosszat szimatolt a levegőben.
Ettől kezdve szinte le nem vette rólam a szemét, hátha észreveszi egy-egy árulkodó mozdulatomon, hogy valójában miben is sántikálok? Ez a bizalmatlansága igen érzékenyen érintette a lelkem, mivel ki nem állhatom, ha valakinek rosszindulatú benyomása támad rólam. Én természetesen ártatlan, őszike szemekkel pislogtam rá, amivel viszont mérhetetlenül felbosszantottam. Mögöttem a suttogás erősödött és valami olyasfélévé alakult át, hogy: Add tovább az Áginak!
Ez az! Megérkezett a levelem! Szabó, arra a felszólításomra, hogy írjon már nekem valamit, ezt küldte: Ákos nem jött be. – Ez persze kapásból elrontotta kirobbanó jókedvemet, melynek okára a mai napig nem sikerült rájönnöm. Mérgesen tollat ragadtam – talán hevesebben is, mint egyébként az indokolt lett volna – és kesze-kusza gyöngybetűimmel ráfirkantottam, hogy „Nem biztos”.
Gusztáv figyelmét nem kerülte el, hogy hirtelen írásba kezdtem. De több gyanús jelet nem észlelvén rajtam, nagyot sóhajtva belefogott a gladiátorok öltözékének bonyolult ecsetelésébe. Mialatt levelem lassan, de annál biztosabban hömpölygött tova az osztályon, apró morajlások kíséretében. Gusztávnak ismét feltűnhetett valami, tekintettel arra, hogy vonalnyi szélességű szemeit még jobban összehúzta s szinte villámokat szórva, a vonal mögül nézett szét az előtte elterülő osztályon. Azonban bármennyire is készenlétben állt az esetleges lefülelések reményében, hű postásaim ügyesen – igaz, egyre növekvő haraggal – kézbesítettek. Így irományom zavartalanul vándorolgatott a terem egyik végéből a másikba és onnan vissza. Arra a közlésemre, miszerint nem biztos, hogy nincs bent Ákos, Szabó a következőkkel reflektált: Miért? Nem az A csoportban van?
Én: Nem, de nem érdekel! Különben is Ricco és az újpesti is ebbe a csoportba jár, de ők sem jöttek fel szünetben a lépcsőn. Pedig Ricco bent van, láttuk!
Szabó: Ricco és újpesti nem ebbe a csoportba jár.
Én: De! Amikor a folyosó végén ültünk, ott mentek fel a lépcsőn ezután a csoport után.
Szabó: De most sehol sem voltak.
Én: Pedig bent van a Ricco!
Szabó: Igen, bent van. De nem ebbe a csoportba jár. (Szerintem.)
Én (mert nem tűrök ellentmondást): Dehogynem! – Adnám Orsi kezébe az ismételten hosszú útjára induló levelemet, mire ő idegesen tépi ki a kezemből. Számomra érthetetlen módon az osztály is egyre hangosabban tiltakozik, ami ismét feltűnik a kis Gusztinak. Különböző gesztusokkal, kézmozdulatokkal próbálják a többiek tudtomra hozni, hogy ők mostantól több levelet már nem szívesen közvetítenek. Mintha érdekelne engem! Guszti idegesen fürkésző tekintete is az agyamra megy. Ingerülten dobolok a padon, mire a padtársam, Döme mérgesen és egyben lesújtó tekintettel néz rám. (Képzelem, mit gondol rólam. Remélem, nem hiszi, hogy róla levelezünk ilyen hosszan?)
Nem telik bele sok idő, már hátba is vág a mögöttem ülő Gaga és elém hajítja az összegyűrt papírgalacsint. Ezzel a dobásával pedig mérhetetlenül felhúzott, hiszen az utolsó padban helyet foglalt Gyöngyi néni (aki nem mellékesen a történelem tanárnőnk) simán észrevehette volna. Ám Gaga szemlátomást ezzel már mit sem törődik.
Kíváncsian figyelem Gyöngyi nénit, hátha rájövök, hogy vajon mit olvashat oly elmélyülten? Gondolom a kedvenc regényét, mivel egész idő alatt nem tűnt fel neki, hogy pontosan az orra előtt vándorol levelem egyik padról a másikra. Detektív történetének egy unalmas részéhez érhetett, mert eddig lehajtott fejét körbe-körbe forgatja és kicsit megemelkedik a székéről. (Biztosan Mrs. Marple, Poirot vagy tudom is én, talán éppen Maigret felügyelő fejtegeti elméletét a gyilkosságról.)
A levélben ez áll: Ági! Akkor újpesti, Kovács, Ricco és Ákos emelt bioszos, Attila és Kis Kopasz pedig általános csoportba jár.
Én: How do you know? (Fordítása: Honnan veszed?)
Szabó: Reggel csak Attila és Kis Kopasz volt az egyik csoportban és annak a csoportnak német órájuk volt. Mivel „A”-s csoportba járnak, úgy gondolom, hogy náluk is úgy van, ahogyan nálunk.
Én (beletörődőn): Good. (Jó.)
Szabó: Mi a „good”?
Én: Hát a „jó”!
Szabó: Meggyőztelek. – Ezzel abba is hagytuk történelem órai levelezésünket és megszólalt a jelző csengő. Az osztály egy egészként lélegzett fel annak örömére, hogy öt perc múlva kicsöngetnek.
Hátrafordultam és elkövettem azt a balgaságot, hogy mutogatva megkérdeztem Szabótól: szünetben kijön-e az udvarra? Ám Gusztikámnak sem kellett több, azonnal abbahagyta véget nem érő előadását és iszonyatos gyűlölettel tekintett reám. „Fülem, farkam” behúzva, szinte már a pad alól pislogtam vissza rá bocsánatkérően, mire haragos kis szívecskéje kissé felengedett. Most már nem rám, hanem a tagjaikat nyújtogató, feltápászkodó osztálytársaim felé fordult mérgesen. Két kezét a magasba emelve – mintha az lenne a szándéka, hogy a következő pillanatban térdre rogyik és kezeit ismét az ég felé emelve kiáltaná: Allah! - rászólt az osztályra: Egy kis figyelmet kérnék!
- Megkapod a figyelmet, Guszti. – sóhajtotta lemondóan az osztály.
(...)
Születésnap viszontagságokkal
- mert apu ezúttal is kitett magáért -
Tizenharmadik születésnapomat - ami nem mellesleg a napokban múlt - apu igen emlékezetessé tette számunkra. Valószínűleg sem ő sem én nem fogjuk elfelejteni. Legalábbis egy ideig biztosan. Így szívében nem kis büszkeséggel gondolhat ama nagy tettére, hogy tizenharmadik születésnapom nem vész el nyomtalanul a múltban. Ezen a napon ugyanis édes drága apukám azzal kezdte az ünneplést, hogy első körben eltörte a bokáját. Bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem teljes mértékben törte azt el, hanem csupán megrepedt. Ám így be kell lássa, mintegy jogtalanul bitorolja, nagyságát tekintve szerénynek nem éppen mondható gipszét. Ezért hát lépten-nyomon azt híreszteli apu, hogy bizony ő eltörte a bokáját. Ki tudja, talán ezzel még nagyobb együttérzésre tesz szert.
No, de kezdjük is elején a történetet! Utólag visszaolvasva látom, hogy hanyagságom miatt igen pontatlanul fogalmaztam. Hiszen a nap nem apukám balesetével, hanem az ő és anyu hamis kornyikálásával kezdődött, melybe a kis- és nagyikrek is bekapcsolódtak. Ugyanis a már évek óta megszokott, „Boldog Szülinapot, Boldog Szülinapot … és így tovább” születésnapi dalocskával köszöntöttek engem. Elsőként magyar, azután mintegy megfejelve, az angol verzióval és nem utolsósorban kisebb-nagyobb hibákkal (lásd az orosz nyelven brillírozó anyukámat). Minek hatására persze nem törtem ki tapsviharban, lelkes füttykoncerttel kísérve, s amint várható volt, második rázendítésüknél is már kihunyt szívemben a remény sugara. Mégis bármennyire hihetetlen volt számomra, szerencsére véget ért ez is. Ezt követően apu hanyatt-homlok rohant le Kisrongyoshoz, hogy beindítsa a motort. És ekkor történt meg a baj. Bokája ugyanis félrelépése következtében jó nagyot ugrott kifelé megszokott helyéről, ő pedig legszívesebben szintén olyan nagyot is ordított volna, ha nem részesült volna még annak előtte igen jó nevelésben. (Bár neveltetésével nagypapi – anyukám apukája – a mai napig nem ért egyet.) De mivel apu állítása szerint ő mégiscsak jó neveltetésben részesült, ezért férfiasan leküzdötte a torkából feltörő artikulátlan hangokat s immáron kicsit veszítve a lendületéből és lelkesedéséből egyaránt, Kisrongyoshoz botorkált.
Kis afférja után pedig mindannyian átmentünk Baba nénihez, az én keresztanyámhoz, aki a kedvenc és méltán híres-neves, saját készítésű csokitortájával várt minket. A torta persze egyből visszahozta apu életkedvét, így vígan falatozni kezdett belőle, közben legyűrvén magában azt a hasogató fájdalmat, mely folytonosan bokája felől lüktetett egyre erősebben. Nem telt bele fél óra, mikor tekintete merő véletlenségből a szóban forgó testrészére esett.
S bár sikerült visszafojtania a kikívánkozó kiáltást, azt az ordító csodálkozást viszont már nem tudta levakarni eltorzult arcáról. Legalábbis nem annyira, hogy mi ne vettük volna észre. Mivel más választásotok nincs, el kell hinnetek, hogy azelőtt „vékonyka” bokája több, mint a hatszorosára – ha nem a tízszeresére – dagadt. És ezt valóban el kell hinnetek, mert apuk állítja és ő matematikából mindig is jól állt. Csak repedt bokával nem, mert úgy nagyon fájt neki. Észrevételezve, hogy itt bizony nagyobb a bibi, mint, azt eleinte képzelték, se szó, se beszéd (csak egy kis jajgatás), csapot-papot-keresztanyát és a kisikreket hátrahagyván, kis túlzással élve, elszaladt anyuval, a nagyikrekkel és velem, az ünnepelttel az éppen ügyeletes kórházba. Engem először nem is akartak magukkal vinni, de miután én ragaszkodtam ahhoz, hogy velük tartsak, végül nagy kegyesen beleegyeztek a dologba. Nehogy már pont az ünnepelt maradjon ki ebből a nem mindennapinak ígérkező buliból! És amúgy sem árt nekem egy kis gyakorlás, ha egyszer az orvosi hivatás mellett döntök.
A fél világot átszelve aztán meg is érkeztünk úticélunkhoz. Nem túlzok, órákat vártunk, mire apu bekerült a vizsgálóba. Míg itt várakozunk békésen, a beletörődő, félig alélt apuval, ideges anyuval és az unatkozó nagyikrekkel, egy fiatal fiú foglalt helyet apu mellett. Helyes srác volt, leszámítva a nyakán ékeskedő óriási tetovált koponyát, melyet két oldalról egy-egy recés tőr keretezett. Szóval, ahogy magunkba roskadván ültünk és vártuk a „megváltást”, gondolom unatkozni kezdett a lelkem, mert szemmel láthatóan igen konokul a fejébe vette, hogy mindenáron szóval tartja a már elalélt betegtársát (itt apura célzok). Levette hát kis kötött sapkáját a fejéről és érdeklődve apu felé fordult.
- Tudja, kötözésre jöttem. – mondta neki nagy lelkesen, mire apu szeme gyanúsan fordult egyet. – Összevarrták a fejemen ezt a csúnya sebet, az meg átvérzett. Úgyhogy most újra át kell kötni, mert látja, teljesen véres lett a géz. – azzal rá is mutatott az érintett területre. – Itt ni, ugyi? – be kell valljam, nem éppen gusztusos látványt nyújtott sebesült kobakja. Sajnos azonban rossz beszélgetőpartnert nézett ki magának, tekintettel arra, hogy apu, hozzám hasonlóan nem bírja az ilyen „balesetes” látványokat. (Valószínűleg ebben viszont ráütöttem.) Idegesen fészkelődni is kezdett, majd szívfájdítóan elnyüsszintette magát: Nem akarom hallani! Kérem, ne beszéljen róla. Amúgy sem vagyok most jó passzban. Ha hallom, még rosszabbul leszek és a vége az lesz, hogy elájulok. – Szegény igazán nem tehet róla, ilyennek született. (Ahogyan én is, az ő „jóvoltából”. Ezt persze utólag már nem köszönöm meg neki. Tudom, hogy szívtelenség részemről, de ez van.)
- Ó, csak azt ne! – kiáltott fel a fiú. Úgy tűnt, apunak sikerült jó alaposan ráijeszteni. – Akkor inkább visszaveszem. – azzal amilyen gyorsan csak tudta, visszahelyezte bekötött buksijára a szintén kötött sipkáját, s ijedten pislogott szét a váróteremben várakozó, elanyátlanodott társaságon.
Egy idő után apuhoz hasonlóan már én is kezdtem egyre nyomorultabbul érezni, aminek csak az vetett véget, hogy aput végre behívták a vizsgálóba. Ott természetesen egyből kijelentették, hogy röntgen nélkül nem tudnak semmi érdemlegeset hozzáfűzni apu ballépéséhez. Így hát át kellett mennünk egy másik kórházba, miként a dolgok egyszerűsége végett csak ott volt röntgen. És mindennek tetejébe még az is kiderült, hogy eleve rossz helyen vártuk a segítséget, ugyanis ebben a kórházban csak és kimondottan a fejsérülteket látták el. (Megjegyzem, nem hiába tűnt fel nekem a váróban, az a sok bekötött fejű ember. De hát ugye anyu igen határozottan és ellentmondást nem tűrően ültetett le minket eme vizsgáló elé ahelyett, hogy megkérdeztük volna a portán, vajon egy többszörösére dagadt bokával merre és kihez forduljunk bizalommal? Apu eleve elnyomásban részesült a beteg állapotára való tekintettel, a nagyikrek egy árva kukkot, annyit nem szóltak, így én is jobbnak láttam nem említeni észrevételezésemet. Nem kívántam még ezzel is hozzájárulni anyu vérnyomásának továbbemeléséhez, mely feltételezésem szerint már amúgyis az egekben járhatott. És különben is eleve ingerlékeny természetű. Így inkább abban reménykedtem, hogy velem együtt, majd ő is észreveszi az életérő „tüneteinket”. Hát nem vette észre.)
Az orvosok utasításainak megfelelően és kis túlzással átnyargaltunk – apu sántítva nyargalt - a röntgenes kórházba. Gondolom, mondanom sem kell, de azért csak mondom, hogy itt is órákat vártunk! Apunak persze könnyebb dolga volt, mert kapott egy helyes kis kocsit, amint aztán hálásan terült el. Na, amíg ottan szép békésen terül a társaságunkban, rémülten látjuk, hogy egy részeg fazon tántorog be a folyosóra. A feleségét hozta be, bár nem egészen tudtam megállapítani, hogy igazándiból ki támogatott kit? A lényeg a lényeg, miszerint nagyon hamar végeztek. Legalábbis a részeg szerint túl korán, mert ilyetén kedves szavakkal illette bé nejét:
- Már végeztetek is? – üvöltötte végig a folyosón, nem törődvén azzal, hogy másokat – az ott tartózkodókat – hangos viselkedésével esetleg megrémisztheti. – Hát ezért hoztalak be ide téged? Azt hittem, legalább bent tartanak! Ráadásul még élsz is! - „Kedves” egy ember. Állapítottuk meg mindannyian magunkban. Apu is ekképpen vélekedhetett, mivel elég egyértelmű rosszalló pillantásokat küldözgetett a férfi felé. Mint utóbb kiderült, nem túl meggyőzően, ugyanis a részeg együttérzésnek vehette s reménykedve kérdezte aputól, miszerint: Hát nincs igazam?
Apu szemmel láthatóan feladta a dolgot, megadóan legyintett egyet a füle mellett s tüntetőleg a fal felé fordult. Már amennyire képes volt egyáltalán mozogni. De végre is sorra került, megröntgenezték a bokáját, majd újra elfoglalta helyét helyre kis fekvőkocsiján. Ismét hosszú várakozások sora következett. Azt hiszem, joggal állíthatom, hogy e számomra fontos nap végére, a várakozás „profija” lettem.
Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a semmiből hirtelen előkerült egy fehér köpenyes férfi – feltételezhetően az orvosok táborából származott – és magabiztosan mutogatott a kényelmes kocsiján henyélő apukám felé, mintegy megzavarván ezzel maradék lelki békéjét: Maga megy a műtőbe! – Szegény apu egy szempillantás alatt ideges lett. Rémülten fészkelődni kezdett, reszketőn nyújtogatván a nyakát, mert nem akart beletörődni a valóságba, hogy ez a felszólítás neki szólt. Ott talán azért még nem tartunk! – gondolhatta magában, miközben védekező fekvőhelyzetet vett fel (midőn azt ifijúi korában a nagy és megbecsült Judo-mesterétől tanulta.) Nagy ijedtségére azonban az a fehér köpenyes alak csak nem adta fel, annak ellenére, hogy láthatóan a halálra vált apu semmiféle hajlandóságot nem mutatott arra, hogy fájó bokája ellenére nagy lendülettel felugorjon és lelkesen befusson a műtőbe, egyenest a műtősök szikéje alá. Sőt, elvetemült fehér köpenyesünk még közelebb merészkedett apu felé, aki már-már ott tartott, hogy elüvölti magát: Maradjon ott, egy lépést se tovább! Figyelmeztetem, ha közelebb merészel jönni, lövök! – Persze lehet, hogy nem ezt gondolta, mert a mivel és hogyan kérdésekre már vajmi kevés válasszal tudott volna szolgálni. (Én legalábbis még soha semmiféle lőfegyvert nem tartottam a kezemben, kivéve a nagyikrek megörökölt csúzliját.)
Szerencsére az igazság ezúttal a mi pártunkat fogta, mert viszonylag hamar kiderült, hogy félreértésről van szó. Annak az agyalágyult fehér köpenyesnek időközben már több oldalról kiabáltak, hogy valószínűleg az apu mögött csendesen és szerényen meghúzódó személy lesz az, akit be kellene vinni a műtőbe. Persze, mikor aztán egyenesen nekiszegezték a kérdést, hogy valóban ő vár-e a műtőre, félénken jelentette ki, miszerint vár a „rosszseb a műtőre”, csak hát számára egyelőre felfoghatatlan és érthetetlen okokból kötelező oda bemenni. Szegény annyira összehúzta magát fektében, hogy szinte eggyé vált fekvőkocsijával. Apu végül megértette, de tény, hogy nem köszönte volna meg neki, ha mégsem vállalja magára azt, ami tulajdonképpen az ő „kötelessége” és a helyében ő került volna kés alá.
Lassan, de annál biztosabban a túlterhelt orvosok kisilabizálták apu röntgenfelvételeiből, hogy mi is lehet a bibi? Kiderült, hogy hajszálrepedés van a bokáján. Egyből nem lettünk valami lelkesek, gondolhatjátok. Talán mindannyian végig abban reménykedtünk, hogy holmi kis rándulással vagy ficammal megúszhatjuk a dolgot. Nos, nem ez történt.
Egyre nagyobb mértékű csüggedtségünket továbbfokozta, hogy ezt követően meg a gipszelésre kellett várni. Csupa öröm az élet, nekem elhihetitek! Aztán amikor mi is sorra kerültünk, úgy vettük ki a gipszelő szavaiból – miközben apu lábára kellett volna koncentrálnia minden figyelmével -, hogy neki bizony már a hócipője is teli lehet. No, nem a cifrábbnál is cifrább káromkodásaiból következtettünk erre, melyeknek csupán a felét hallottam meg, mert anyu intésére Luca mindkét kezével befogta a füleimet. Sajnos mindkettőt. Nem, a tömeg láttán csak lemondóan legyintett egyet és mély levegővel konstatálta, hogy ma sem kerül hamarabb haza. De gondolom szegény éhes vagy szomjas lehetett, esetleg „kétbetűs kitérőre” lett volna szüksége. Végül is ha azt vesszük, igazából nem is panaszkodott oly nagyon, amit viszont megtett helyette anyu. Aki azt hitte, hogy a gipszelő személyében végre megértő embertársra lelhet, akinek elpanaszolhatja minden nyomorúságunkat, az órák alatt elszenvedett sérelmeinket. Azonban rá kellett döbbennie, hogy az éhség, vagy szomjúság, esetleg a „kitérőre mehetnék” teljesen elvette gipszelőnk józan paraszti eszét, mert annak egyik pillanatról a másikra vérben kezdtek forogni a szemei. Amint anyu is erre a megállapításra jutott, sértődötten elhallgatott és frissen lakkozott körmeit kezdte nagy odafigyeléssel szemlélni. Személy szerint nagyon megsajnáltam őt és teljes szívemből együttéreztem vele. Komolyan mondom, ennyi mogorva embert, amennyivel aznap találkoztunk, ritkán látni (talán munkahelyeken).
Mikor a gipszelő a mi kíséretünkben visszatolta aput a folyosóra, az egyik anyuka már tápászkodott is fel és maga után húzta egyre jobban ordítozva ellenkező kisfiát. Talán ha hétéves lehetett. (Azt mondjuk, nem tudom, hogy mit kerestek itt, de tény, hogy teljes valójukban ott voltak és ordítoztak. Mármint eleinte csak a kisfiú.) De a gipszelőnknek sem kellett több, a kisfiút is túlharsogva hördült fel: - Na ez aztán már sok! – Meg kell hagyni, elég hatásosra sikerült, mert az anyuka ebben a pillanatban megtorpant és kérdően nézett a morcos gipszelőre. Vajon komolyan gondolja-e az iménti kitörését? Majd elővette harciasságát és ő is támadólag lépett fel: - Ez ideges? – kiabálta magából kikelve – Ideges? Mert, ha ideges, akkor nem engedem át neki a fiamat! Ideges ember nem gipszelheti a kisfiam, még valami kárt okoz benne. Akkor inkább majd én gipszelem be a lábát!
Igen érdekes fordulat volt ez az anyuka részéről. A várakozó sérült emberek – velünk egyetemben – kíváncsian forgatták fejeiket egyik kiabálótól a másikig, mintha épp egy izgalmas teniszmeccset néznének. Lelki szemeink előtt már meg is jelent a gipszelő reakciója, ahogyan amaz fejet hajtván a még idegesebb hölgy lehetetlen kívánsága előtt, hatalmasra tárja ki a kezelő ajtaját, majd betessékeli azon az anyukát és megszeppent kisfiát.
Szerencsére erre nem került sor, mivel nem is tudnám elképzelni, hogy mihez kezdett volna a kiborult anyuka a gézek, gipszek és egyéb kötözőszerek, valamint ordítozó kisfia társaságában? Valószínűleg megbolondult volna. Furcsamód a gipszelő nem tett és nem mondott semmit. Talán úgy volt vele, hogy okos enged, szamár szenved, így ráhagyta a dolgot a tékozló anyukára.
Mi pedig ismét, ki tudja, már hányadszorra azon a nyugtalanító, fertőtlenítőszagú folyosón találtuk magunkat. Túl a megpróbáltatásokon, más dolgunk nem lévén, mi már „csak” a mentőautóra vártunk. Amikor egy kis idő múltán megjelent egy műtősnővér – vagy ahhoz hasonló, már amennyit én a kórházi dolgokhoz értek, de az is lehet, hogy nem más, mint maga a főnővér személye volt az, aki egyenesen apura kiabált. Mire ő úgy fektében haptákba vágta magát. Hamarosan világossá vált számunkra a nővér ingerült viselkedésének oka. Ennek a csupaszív teremtésnek ugyanis millió gondja közül a legeslegnagyobb az volt, hogy - szerényen bevallom -, útban voltunk. De legfőként apu. – Maguk ott, olyan sokan! Azonnal menjenek be a műtőbe, ne legyenek láb alatt!
(...)