Mi...
2013.02.23 11:09
„Kiságik”. Pontosabban „kiságifejűek”, így szoktam hívni őket. Mármint a kislányaimat. Persze csak én vagyok Ági mindannyiunk közül, mert őket kezdettől fogva más névvel szerettem volna „felruházni”. És ez nem is volt kérdés számomra, hiába vetették fel többen is környezetemben, miszerint, „az Ági olyan szép név! Hát miért nem Áginak nevezed el a kislányodat?” Mert nem és kész! Elvégre annyi sok szép név létezik még a világon. Én pedig meg is találtam közülük a számomra legszebbet. Vagy legalábbis egyik legszebbet. Bella! Mi sem lehet kézenfekvőbb, mint a Bella név? Szép mind „önmaga”, mind a jelentése. Nem kérdés! És Bella valóban szép kislány lett. Mit szép! Egyenesen gyönyörű!
Aztán jött Szofika. Pontosabban Szófia, őfelsége. Mielőtt megszületett volna, már tudtam, hogyan fogom hívni. Mondogattuk is egymásnak: a szép és az okos. Remek párosítás, jobb nem is lehetne! Jobbat nem is álmodhatnánk magunknak…
„Kiságik”, mert egészen és teljesen „kiságifejük” van. Le sem tagadhatnám őket, ha akarnám sem. De nem is akarom! Soha nem tagadnám meg őket! Az én vérem csörgedezik az ereikben és valóban az én apró hasonmásaim. Vagy, ha úgy jobban tetszik: gyermekkori képmásaim. A kis Ágihoz megtévesztésig hasonló arcvonásaikkal, szempárjaikkal, pisze orrocskáikkal és duzzogóra biggyesztett ajkaikkal. Igen, ez voltam, valóban ilyen voltam én is ennyi idősen!
Bella nagyon érzékeny, arcvonásaim mellett az én lelkemet is örökölte. Nagyon szeret rajzolni, színezni is, ahogyan én annak idején, csak éppen mozgékonyabb, mint amilyen én voltam. Szofika is egészen bájos, érzékeny kislány, a maga kirobbanóan jókedvével, mindenkit lehengerlő csibész mosolyával, zsivány viselkedésével, szeretetéhségével, titokzatos személyiségével, mely még egyértelműen kialakulóban…
Emlékszem, amikor gyerek voltam, volt pár furcsa szokásom, melyekről mélyen hallgattam. Méghozzá az, hogy kényszeredetten számoltam. Gyakorlatilag mindent. És hiába voltam világ életemben gyenge matematikából, a számolás már-már rögeszmémmé vált. Itt mélyen, legbelül. De ami még egészen fiatal lánykoromig megmaradt, az a szavakban szereplő betűk megszámlálása volt. Mindig is szerettem a 3-as számot. Valami megmagyarázhatatlan „vonzalmat” éreztem iránta, így hát mi sem volt számomra „természetesebb”, mint a szavakat hármas egységekre bontani magamban? Így több év hosszas „munkájával” már számolás nélkül meg tudtam határozni, hogy egy-egy adott szóban egészen pontosan hány betű van?
Furcsa, nemdebár? Bevallom, én is mindig furcsának találtam, ezért sem árultam el senkinek. Soha. Egy idő után pedig saját elhatározásomból küzdeni kezdtem ellene. Meg próbáltam „leállni”. Bevallom, nagyon nehezen ment, hiszen akkorra úgymond, már hozzám nőtt. Ám hónapok múltán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem számolom meg a kimondott és éppen csak gondolataimban megszületett szavak betűit. Többé nem. És ehhez nem kellett más, csak én. Egyedül.
Bella kiskorától nagyon „csúnyán” beszélt, azaz csúnyán formálta kis ajkai között a szavakat. Pösze volt, selypített is, miközben raccsolt hozzá. Sokszor érthetetlenül. Édesapám nem egyszer viccelődött vele, miszerint „Bella, veled aztán lesz feladata a logopédusnak!”. De nem így történt végül. Bella sokat küzdött, mire megtanult „szépen” beszélni. Tudatosan formálta a rosszul berögződött szavakat, és amikor észrevette, hogy rosszul mondott valamit, saját magát igazította ki. Ha kellett, hát többször nekifutva. Ő, egyedül, mindenki más segítsége nélkül. És mindezt ötéves koráig!
Szofika diagnózisa sok mindenre rádöbbentett. Először is arra, hogy nem „szabad” másnak lenni. Mert az nem jó. Ha csak egy kicsit is különbözünk az „átlagtól”, az csak bajt hozhat ránk. Persze itt talán joggal vetődhet fel a kérdés, hogy tulajdonképpen mi is számít átlagnak? Ha beszélünk, egymás szemébe nézünk, szociális készségeink (társas kapcsolataink) megfelelőek, érzelmeinket egyértelműen ki tudjuk fejezni, ha nincsenek kényszercselekvéseink, jól tűrjük a változásokat, felfogjuk a nekünk címzett utasításokat, sőt, végre is hajtjuk azokat, eceterá, eceterá. Egyszóval átlagosak vagyunk.
Szofika belenéz az emberek szemébe, úgy érzelmeit, mint akaratát is remek módon kinyilvánítja, sőt, nagyon tud szeretni, erről pedig többen is tudnának beszélni. Társas kapcsolatai kiválóak, nincsenek kényszercselekvései és egyáltalán nem okoz számára gondot, ha bármiféle változás következik be kis életébe. Viselkedéséből láthatóan felfogja a hozzá címzett utasítások 90 %-át, melyeket 90 %-ban végre is hajt. Viszont még nem beszél.
Egyszóval igazán „normális” kisgyerek, aki éppen csak nem „átlagos”. Más.
Én pedig legbelül, mélyen érzem, hogy mi magunk is MÁSok vagyunk. Mi, „kiságik”.
Budapest, 2012. december 24.
„Kiságik”. Pontosabban „kiságifejűek”, így szoktam hívni őket. Mármint a kislányaimat. Persze csak én vagyok Ági mindannyiunk közül, mert őket kezdettől fogva más névvel szerettem volna „felruházni”. És ez nem is volt kérdés számomra, hiába vetették fel többen is környezetemben, miszerint, „az Ági olyan szép név! Hát miért nem Áginak nevezed el a kislányodat?” Mert nem és kész! Elvégre annyi sok szép név létezik még a világon. Én pedig meg is találtam közülük a számomra legszebbet. Vagy legalábbis egyik legszebbet. Bella! Mi sem lehet kézenfekvőbb, mint a Bella név? Szép mind „önmaga”, mind a jelentése. Nem kérdés! És Bella valóban szép kislány lett. Mit szép! Egyenesen gyönyörű!
Aztán jött Szofika. Pontosabban Szófia, őfelsége. Mielőtt megszületett volna, már tudtam, hogyan fogom hívni. Mondogattuk is egymásnak: a szép és az okos. Remek párosítás, jobb nem is lehetne! Jobbat nem is álmodhatnánk magunknak…
„Kiságik”, mert egészen és teljesen „kiságifejük” van. Le sem tagadhatnám őket, ha akarnám sem. De nem is akarom! Soha nem tagadnám meg őket! Az én vérem csörgedezik az ereikben és valóban az én apró hasonmásaim. Vagy, ha úgy jobban tetszik: gyermekkori képmásaim. A kis Ágihoz megtévesztésig hasonló arcvonásaikkal, szempárjaikkal, pisze orrocskáikkal és duzzogóra biggyesztett ajkaikkal. Igen, ez voltam, valóban ilyen voltam én is ennyi idősen!
Bella nagyon érzékeny, arcvonásaim mellett az én lelkemet is örökölte. Nagyon szeret rajzolni, színezni is, ahogyan én annak idején, csak éppen mozgékonyabb, mint amilyen én voltam. Szofika is egészen bájos, érzékeny kislány, a maga kirobbanóan jókedvével, mindenkit lehengerlő csibész mosolyával, zsivány viselkedésével, szeretetéhségével, titokzatos személyiségével, mely még egyértelműen kialakulóban…
Emlékszem, amikor gyerek voltam, volt pár furcsa szokásom, melyekről mélyen hallgattam. Méghozzá az, hogy kényszeredetten számoltam. Gyakorlatilag mindent. És hiába voltam világ életemben gyenge matematikából, a számolás már-már rögeszmémmé vált. Itt mélyen, legbelül. De ami még egészen fiatal lánykoromig megmaradt, az a szavakban szereplő betűk megszámlálása volt. Mindig is szerettem a 3-as számot. Valami megmagyarázhatatlan „vonzalmat” éreztem iránta, így hát mi sem volt számomra „természetesebb”, mint a szavakat hármas egységekre bontani magamban? Így több év hosszas „munkájával” már számolás nélkül meg tudtam határozni, hogy egy-egy adott szóban egészen pontosan hány betű van?
Furcsa, nemdebár? Bevallom, én is mindig furcsának találtam, ezért sem árultam el senkinek. Soha. Egy idő után pedig saját elhatározásomból küzdeni kezdtem ellene. Meg próbáltam „leállni”. Bevallom, nagyon nehezen ment, hiszen akkorra úgymond, már hozzám nőtt. Ám hónapok múltán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem számolom meg a kimondott és éppen csak gondolataimban megszületett szavak betűit. Többé nem. És ehhez nem kellett más, csak én. Egyedül.
Bella kiskorától nagyon „csúnyán” beszélt, azaz csúnyán formálta kis ajkai között a szavakat. Pösze volt, selypített is, miközben raccsolt hozzá. Sokszor érthetetlenül. Édesapám nem egyszer viccelődött vele, miszerint „Bella, veled aztán lesz feladata a logopédusnak!”. De nem így történt végül. Bella sokat küzdött, mire megtanult „szépen” beszélni. Tudatosan formálta a rosszul berögződött szavakat, és amikor észrevette, hogy rosszul mondott valamit, saját magát igazította ki. Ha kellett, hát többször nekifutva. Ő, egyedül, mindenki más segítsége nélkül. És mindezt ötéves koráig!
Szofika diagnózisa sok mindenre rádöbbentett. Először is arra, hogy nem „szabad” másnak lenni. Mert az nem jó. Ha csak egy kicsit is különbözünk az „átlagtól”, az csak bajt hozhat ránk. Persze itt talán joggal vetődhet fel a kérdés, hogy tulajdonképpen mi is számít átlagnak? Ha beszélünk, egymás szemébe nézünk, szociális készségeink (társas kapcsolataink) megfelelőek, érzelmeinket egyértelműen ki tudjuk fejezni, ha nincsenek kényszercselekvéseink, jól tűrjük a változásokat, felfogjuk a nekünk címzett utasításokat, sőt, végre is hajtjuk azokat, eceterá, eceterá. Egyszóval átlagosak vagyunk.
Szofika belenéz az emberek szemébe, úgy érzelmeit, mint akaratát is remek módon kinyilvánítja, sőt, nagyon tud szeretni, erről pedig többen is tudnának beszélni. Társas kapcsolatai kiválóak, nincsenek kényszercselekvései és egyáltalán nem okoz számára gondot, ha bármiféle változás következik be kis életébe. Viselkedéséből láthatóan felfogja a hozzá címzett utasítások 90 %-át, melyeket 90 %-ban végre is hajt. Viszont még nem beszél.
Egyszóval igazán „normális” kisgyerek, aki éppen csak nem „átlagos”. Más.
Én pedig legbelül, mélyen érzem, hogy mi magunk is MÁSok vagyunk. Mi, „kiságik”.
Budapest, 2012. december 24.