Mint...
Határ út.
Ismét nagyon sokan vártak a metróra. De most viszonylagos nyugalom volt, senki nem zavarta meg a várakozó tömeg csendjét. A szerelvény rövidesen be is futott. Egyébként nem szokásom helyet foglalni, ezúttal azonban én is leültem és jobb híján nézelődni kezdtem. Álmos szempárok tekintettek vissza reám. Az első megálló után, az újonnan felszállók között egy hajlott hátú idős bácsira lettem figyelmes. Lassan, "öregesen" mozgott, komótos járásán mégsem a kora, mint inkább a mérhetetlen nyugalom érződött. Bár volt még hely mellettem, ösztönösen felugrottam, mire ő mosolyogva intett. - Egy pár évtizede még vérig sértődtem volna, de mára belenyugszom az ilyesféle udvariasságokba. - Majd egy halk nyögéssel lehuppant az ülésre és maga mellé mutatott, hogy én is foglaljak helyet. Még a kézmozdulatán is egyfajta megfontoltság uralkodott.
- Tudja Kedves, öregembernek már csak a vicc marad.. - Mondta és ismét elmosolyodta magát, miközben hézagos fogsora is előbukkant. Én is mosolyogni kezdtem. Hirtelen olyan ismerős volt az egész helyzet. És valóban... Nagy meglepetésemre a következő pillanatban rámeredt a kabátomra, felé bökött és így szólt: - Mutassa csak a karját!
Én zavartan mozdítottam meg a jobb karom, de türelmetlenül intett a fejével: - Nem, nem azt! A másikat!
- Ezúttal a bal karomat nyújtottam felé, mire eddigi lassúságát mintegy meghazudtolván kezeivel fürgén elkapta azt, feltűrte rajtam a kabát ujját és a másik pillanatban már csuklómon éreztem a szorítását. - Ez igen! Maga, a gyönyörűség!!! Ej, beh' rég is láttam már ehhez hasonlót... - Füttyentett és alaposan szemügyre vette karórámat. Hagytam, hiszen láttam rajta a valódi csodálatot. Gondolataiba merült, miközben egészen közel emelte szeméhez az órát. - Á, így nem látok semmit! - Azzal szétnyitotta kabátját, melynek belső zsebéből egy
nagyítószerűséget halászott elő. Rögtön felismertem, egy lupé volt az. Jobb szeme elé csippentette, hunyorgott és közben óvatosan forgatta a Csodát.
Nyugati pályaudvar.
Egyszeriben megváltozott az arca. Megmagyarázhatatlan, de olyan ismerős lett számomra.
- Emlékszel, Ágika, hogy mennyit jártam a használtcikk piacokra? Még a lomtalanításokat is nyomon követtem, hol találok kidobásra ítélt öreg vekkereket? A nagyanyádat már az őrületbe kergettem velük. - Lassan elengedte a karom és visszasüllyesztette ódon kis "műszerét" belső kabátzsebébe.
Való igaz, papa folyton régi ébresztőórákat szerelt, vagy több tucat ketyegett egymással versenyt az alig nyolc
négyzetméteres szobácskájában. Három faliórával is büszkélkedett, melyek közül az egyik kakukkos volt. Ám ő csak és kizárólag az imádott vekkerjei körül foglalatoskodott. Új utasok foglaltak helyet velünk szemközt. Két
középkorú hölgy. Az egyik egy vászontáskát tartott kezei között, melyből két nagyobb méretű sütőtök kandikált kifelé. Papa vigyorogni kezdett, én pedig rögvest kitaláltam a gondolatait.
- Nagyon szeretem a sütőtököt! - Jelentette ki és csettintett egyet a nyelvével. Kiskoromban minden hétvégére sütött nekünk egy tepsivel. Én is nagyon szerettem mindaddig, míg meg nem untam. Talán fél év kellett hozzá, hogy a korábban jóleső csemegétől enyhe undorral forduljak el.
Széll Kálmán tér.
- És mesélj Ágika, mégis milyen lett ez a világ?
- Nehéz kérdés papa, nagyon nehéz. Olykor talán csúfnak is mondhatnám.
Merengőn nézett maga elé, úgy motyogta mintegy maga magának: - Régen sem volt éppen szép...
- De.. Azért élnek még benne jó emberek! - Próbáltam szépíteni utólag a kissé elhamarkodott kijelentésemet. Meg sem hallotta, csak nézett maga elé. Nem tudtam, mit mondhatnék, így én is hallgatásba burkolóztam.
- Pár nap múlva november elseje! - Ocsúdtam fel. Hirtelenjében nem is tudtam, hogy tényleg mondott valamit vagy csupán a képzeletem játszadozott velem? Ismét.. De ekkor bizonyságot szereztem, mert újra hallottam reszkető hangját. - Pár nap múlva november elseje!
- Tudom.
- Eljössz hozzánk? Nagyanyád nagyon örülne neki!
- Igen, meglátogatlak titeket. - Sütöttem le szégyenlősen a szemeimet. Mert ebben a pillanatban valódi szégyent éreztem..
- Régen voltál már...
- Tavaly.
- Igen, tavaly kijöttél, de előtte hosszú évekig nem láttunk.
- Jöttek a gyerekek.
- Igen, a gyerekek. - Tűnődött el ismét. - És mesélj, hogy vannak?
- Jól vannak, köszönöm! Igyekszem mindent megadni nekik, ami csak tőlem telik.
- Látod, ebben biztos voltam!
Astoria.
Észbe kapott. Hiszen neki itt le kell szállnia, mert megy az órásmesteréhez! Tegnap este megállt a Pobedája, muszáj megjavíttatni. Gyorsan felpattant ültéből és azzal az ismerős ruganyos járásával megindult a közelebbi ajtó felé. A szerelvény fékezni kezdett.
- Azért jó, hogy vannak még jó emberek! - Mondta halkan és kilépett a peronra. A metró elindult, én pedig integettem neki. Ameddig csak tudtam, néztem utána. Öröm volt számomra ez a pár perc, melyet hosszú idő után újra együtt tölthettünk. Jóleső, kellemes érzés fogott el, olyan volt, mint...
Kispest, 2016. október 29.