Olvad is már...

2015.01.30 19:23

Fehér lepel borul a tájra,

behavazza a szívem.

Jégfogságban, egy magányban

reszketek belül, érzem.

Kegyetlen tél támad egyre,

bőröm bántja a hideg.

Fájdalom a bánatomban,

testem jobban megremeg.

Miért lett így? Vagy mi változott?

Eltűnt a táj, idegen lett.

Bár együtt voltunk, csak mi ketten,

összeforrván a világ felett.

Vakfehérség ül a vágyra,

megfagy tőle a szerelem.

S míg szívemet kalodába zárja,

nincs többé menekvésem.

De az első sugár előbújik,

melengetőn simogat.

Kérem én, hogy átöleljen,

s oldja fel jégsíromat.

Olvadni kezd lassan minden,

enyhül is már a bánat.

Nincs fájdalom, s nincs félelem sem,

ha megkívánod ajkamat.

Kispest, 2015. január 30.