Párbeszéd egy kicsit másként (Szofiról)
- Szia. Rég találkoztunk.
- Bizony régen. Szia.
- Mesélj! Mi történt veletek azóta?
- Ne haragudj, de most nincs kedvem hozzá.
- Miért? Baj van?
- Ugyan, kinél nincs? Persze, van gond bőven. Több is, mint kellene. Ezért is mondom, ne faggass. Mostanában nincs túl jó kedvem.
- Mostanában? És meddig?
- Nem tudom. Szeptemberig biztos. Aztán pedig majd meglátjuk.
- Én most akarom meglátni. Pontosabban megtudni. Mi a baj?
- Úgy minden.
- Szűkíts!
- Szofika.
- Mi van a kislányoddal?
- Tényleg rég találkoztunk.
- Tehát?
- Nem tudom. Még senki nem tud biztosat. Idő kell neki, mert még kicsi. Kétéves.
- Mihez kicsi?
- Ahhoz, hogy egy életre megcímkézzék és végérvényesen döntsenek a sorsa felől.
- Ne rébuszokban beszélj már! Az igazat mondd!
- Tudod, az emberek nem szeretik az igazat. Egyesek éppen azt igyekeznek minden erejükkel elpalástolni.
- Én várok. Peched van, mert most ráérek.
- Szofika visszamaradt a fejlődésben. De még az orvosok sem tudnak biztosat. Várunk. Úgy, mint most te.
- És akkor mi a gond?
- Az, hogy egyesek nem akarnak várni. De azt ne kérdezd, hogy miért?
- Rendben, nem kérdezem. Szerinted?
- Szerintem egyértelmű rá a válasz: Nem szeretik Szofit.
- Ezt most komolyan gondolod?
- Halál komolyan.
- Miért?
- Mert nem akarnak vele foglalkozni. És Szofika érzi. Mert a gyerekek megérzik, ha nem szeretik őket. Még akkor is, ha le vannak maradva a fejlődésben.
- Többen utálják Szofit?
- Egy valaki biztosan.
- Kicsoda?
- Éppen az, akinek vele kell foglalkoznia.
- Kell?
- Hát ő szerinte nem kell, mert nem az ő feladata.
- Miért nem?
- Mert „beteg” és ezáltal csak gond és nyűg számára.
- Akkor mi lesz?
- Várunk szeptemberig, aztán majd meglátjuk.
- Miért mi lesz szeptemberben?
- Új „gondozót” kap.
- Jobb helyre kerül?
- Ennél minden csak jobb lehet. De az élet majd eldönti. Tudod, az élet mindent megold.
- És hol romlott el az, ami megoldásra vár?
- Ott, hogy bíztam. És csődöt vallott az emberismeretem.
- Megesik. Emiatt igazán ne bánkódj!
- Bánt, mert a kislányomról van szó.
- És most már biztos vagy abban, amit gondolsz?
- Biztos.
- Mennyire?
- Halálosan.
- Jaj, ezek a negatív jelzők. Te tényleg nem vagy jó passzban.
- Én figyelmeztettelek.
- Tudom. De még annyit árulj el nekem, hogy Te, mit tudsz?
- Azt nem mondhatom el.
- Miért? Mi történhet?
- Már eddig is sok minden történt, aminek nem lett volna szabad.
- Például?
- Meghallottam valamit.
- Micsodát és hol?
- Egy magán telefonbeszélgetést az utcán, a Trefort Szakközépiskola mellett.
- Nem találgatok, mert már úgyis sejtem, kitől.
- Tőle.
- Mikor történt?
- Március 28-án, délután pontban háromnegyed ötkor.
- Nem mondtad el?
- Minek? Mire mentem volna vele?
- Letagadná?
- Biztosan.
- Nagyon sajnálom.
- Hidd el, nálam nem jobban.
- Mindenesetre szorítok neked és legfőként Szofikáért.
- Köszönöm!
- Azért én örülök, hogy találkoztunk.
- Én is örültem Neked!
- Kitartás! Szia.
- Szia.
Sok minden kavarog a fejemben azóta a találkozás óta. Kimondott szavak és elhallgatott mondatok jönnek-mennek benne csőstül. Sokukat sajnos nem tudom elfelejteni, bármennyire szeretném is. Talán egy napon majd minden rossz eltűnik, de addig is maradnak a fájó emlékek.
„… és képzeld, már megint nem aludt az a hülye gyerek!”