Szobafestést, mázolást vállalok, Mesterhármas (részletek, Graffiti)
Szobafestést, mázolást vállalok
Most, hogy divatos szóval élve immáron hivatalosan is szingli vagyok, végre minden figyelmemet a festésnek szentelhetem. No, nem mintha a lányok túl sok időmet és energiámat kötötték volna le. Nem, a kényes egyensúlyra mindig is vigyáztam a csajozás és a graffitizés között! Egyszerre két dolgon kezdtem el munkálkodni. Egyik tervem egy nagyszabású rajz, melyet falra, a valóságnak megfelelő méretekkel képzeltem el megalkotni. Egy metró jelenetet ábrázol, ahogy az alagút szájából éppen kifutni készül a szerelvény. Már régóta gondolkodtam ezen a rajzon, csak még nem volt hozzá érkezésem leülni és úgy igazán elmélyülni benne. Másik tervem pedig egy részletesen kidolgozott, formáiban és színeiben is meghökkentő wildstyle létrehozása volt. A metrós tervem megrajzolásával egész jól haladtam, végrehajtásához is csupán egy nagy festetlen falfelület hiányzott.
Előrebocsátom, hogy én egy kétszintes családi házban lakom testvéreimmel és szüleimmel. Házunk hátsó fala már jó ideje foglalkoztatta fantáziámat. Olyan unalmasan egyszínű, hogy már-már bosszantó volt számomra. Elhatároztam, hogy feldobom a hangulatát. Családom már megszokta régi keletű hobbimat, a graffitit. Megszokták ugyan, de nem fogadták el, sajnos a mai napig vörös posztó a szemükben. De a lényeg, hogy egy napon leültem drága jó édesapámmal szemben és feltettem neki a nagy kérdést. Miszerint a ház hátsó falát befesthetem-é a saját ízlésemnek megfelelően? Sajnálatos módon merev ellenállásba ütköztem. Ezúttal is újfent biztosított a graffitisek iránt érzett mélységes undoráról és gyűlöletéről. Elmondta, mennyire elítéli ezeknek a börtöntöltelékeknek a rongálását, akik unalmukban tönkreteszik a köz értékeit. És ami a legrosszabb, a magántulajdonban is nem egyszer kárt tesznek, nem számolva azzal, hogy az a tulajdonos számára sok ezer, ha nem tíz- vagy százezer vagyoni kárt jelent.
Nem adtam fel. Elvégre én a hátsó falunk befestésével legfeljebb saját családom részére okozhatok kárt, amit igen mellékes dolognak tartottam, nem beszélve arról, hogy alkotásomat a hátsó telekszomszédjának kakasa láthatja csupán, amikor minden hajnalban úgy dönt, hogy ideje lenne már felkelni. Bár azt is hozzá kell tennem, hogy szüleim idegenkedését szerény személyem alapozta meg a graffiti irányában. Történt egyszer ugyanis, amikor még suliba jártam és egyre jobban kezdtem elmerülni a writing témájában, hogy egyik napról a másikra unalmasnak találtam a szobám falát. A szokásos poszterek lógtak rajta kisebb-nagyobb sikerrel odaragasztva. Mindegy, addig szerettem őket, de egy bizonyos kor után már gyerekesnek tartottam Jet Li fejét és a többi koponyás és sátánista képet. A poszterek pedig hihetetlen ódivatúnak tűntek fel előttem. Kiötlöttem hát, hogy változtatok a dizájnon és teljes egészében átvarázsolom a szobámat. Ehhez csupán két feltétel kellett, mely rövid időn belül adódott is. Nevezetesen a haverom, Cé és egy hosszú hétvége. Ez utóbbira azért volt szükség, mert a szüleim minden egyes alkalmat kihasználtak kikapcsolódás gyanánt és ilyenkor együtt leutaztak a családi nyaralóba Velencére (not Venice).
Jött tehát egy háromnapos ünnep, Cé pedig a házunkba. Beleadtunk apait, anyait, letépkedtük az utolsó papír fecniket is a falakról és nekiláttunk a festésnek. Két nap alatt végeztünk, nem kíméltük sem magunkat, sem pedig kannáinkat. Az eredménnyel pedig maximálisan meg voltunk elégedve. Nem úgy szüleim, akik, miután hazatértek jól megérdemelt pihenésükről, felváltva kaptak szívükhöz, amint beléptek szentélyembe. Bizony beletelt pár évbe, hogy megszokják ezt a stílusváltást, bár az is igaz, hogy azóta már kétszer átfestettem falaimat és édesanyám csak szökőévente téved be hozzám, akkor is a legminimálisabb időt eltöltve szerény hajlékomban. A szobafestés, mázolás azonban akkoriban nem ért véget ennél a merényletemnél. Húgomnak ugyanis annyira megtetszett véghezvitt ötletem, hogy heteken át könyörgött nekem, az ő szobáját is vetkőztessem le csupaszra, majd remekeimmel változtassam más világgá. Róla azt kell tudni, hogy manga őrült. Ez az irányzat tőlem mindig is legalább olyan távol állt, mint Makótól Jeruzsálem, de a kihívás és az újabb lehetőség, az üres falfelületekről már nem is beszélve, újfent meghozta alkotókedvemet. Kivártuk a következő négynapos ünnepet, mikor szüleink ismételten eltávoztak körünkből és munkához láttunk. Mivel az ötlet megszületésekor még nem igazán voltam tisztában a manga lényegével, legalább egyhetes kupálódás előzte meg a hugi szobája elleni merényletet. A végeredmény fenomenálisra sikeredett, húgom összes barátja a csodájára járt, azokban a furcsán őrült szerkókban, amiket eleddig még csak a japán animációkban láttam.
A szülők megérkezése előtt nem sokkal készültünk el, éppen, hogy csak rendet volt időnk rakni. Természetesen nem kötöttük egyből az orrukra, hogy milyen események történtek a távollétük ideje alatt. Este azonban fény derült a titokra. Anyu magából kikelve ordítozott velem és hugival, miközben egyre elkeseredettebb kérdéseket intézett a beletörődő apu irányába. Mint például: - Látod, hogy mit csináltak megint ezek a nyavalyás kölykök? Hogy ezeknek semmi sem szent! Ezért gürcöltük végig a fél életünket, hogy amit áldozatos munkával megteremtünk magunk körül, azokat ezek a mihasznák egy szempillantás alatt tönkretegyék? Hát ezt érdemeljük mi? Ez a hála mindazért, amit megadtunk nekik?
Nem volt egy könnyű menet, de ha lassan is, megszokták a két szoba látványát és egy idő után már halovány kísérletet sem tettek felénk azok „rendbehozatalára”. Anyu mintegy néma tüntetőként hetekig azzal büntetett minket válaszul a történtekre, hogy mellőzte a szobáinkba való belépését. De a felbolydult kedélyek végül elcsitultak, minden visszatért a régi kerékvágásba. Leszámítva azt, hogy valahányszor eztán egy nagyobb ünnep, vagy hosszú hétvége következett, félve hagyták el a családi fészket és hálószobájuk ajtaját minden egyes alkalommal lelakatolták.
Mesterhármas
Nálunk aranyszabály, hogy senkit nem veszünk magunk közé! Senkit. Ezt a szabályt pedig nem is fogjuk megszegni, különösen nem egy újonc kedvéért, aki csak a bajt hozhatja a nyakunkra. De jót semmiképpen és ezt tapasztalatból állítom. Jómagam, Bé és Cé olyannyira összeszoktunk az elmúlt évek során, hogy már egymás rezdüléseiből tudjuk, mit szeretne a másikunk. Bé a főnök, egyfajta összekötő kapocs. Perfekt módon beszél angolul, ennek köszönhetően pedig a világ minden tájáról összeismerkedett profi graffitisekkel, akikkel ápolja is az általa kiépített kapcsolatokat. Gyakorlatilag az ő kezében futnak össze a szálak. Ő szervezi meg kis „kiruccanásainkat”, miszerint mikor, hová utazunk és az adott országban hol, kinél szállunk meg? Így volt ez tíz hónappal ezelőtt is, amikor egy közel-keleti arab államba utaztunk. Én annak előtte még egyszer sem jártam itt, mint sok más helyen, ahová szintén Bé jóvoltából jutottam el. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt. Az országot nem nevezem nevén, csupán annyit árulok el róla, hogy ekkor tájt teljesen fel volt bolydulva benne az élet. A közhangulatot egy felrobbanni készülő puskaporos hordóval tudnám jellemezni, szinte mindenhol lincshangulat uralkodott. Tény, hogy az emberek éppen egy óriási válságot éltek át, mely egyértelműen rányomta bélyegét nem csak mindennapjaikra, de az ország népének jövőjére is.
Ez a bizonytalan helyzet pedig iszonyatos félelmet és haragot szült. A rendszer megbukásának bekövetkezése fenyegetett, szinte totális anarchia közelgése érződött a levegőben. Gondolom, mondanom sem kell, hogy eme borzalmas állapot kialakulásának oka a szociális válság, az elszegényedés volt. Az emberek gyakorlatilag nyomorognak, éheznek, míg a munkanélküliség hatalmas méreteket ölt. És ezzel az ördögi kör bezárulni látszik. Ehhez a súlyos légkörhöz még hozzáadódott számomra, hogy az ország miliője eleve félelemmel töltött el, némely részének a hazai 8. kerületre emlékeztető részével, koszos és meghatározhatatlan szívszorító, ijesztő utcáival, zegzugaival. Tekintettel arra, hogy tél végén utaztunk ebbe a térségbe, így a nyáron oly erős forrósághoz képest némi enyhülés érződött, ennek ellenére a Kárpát-medencei éghajlathoz szokott szervezetemet mégis szokatlanul érte a különös hőség. Sem hangulatában, sem pedig klímájában nem hasonlítható össze az otthoni viszonyokkal, de minden kétséget kizáróan nagy hatással volt rám.
Bé egy körülbelül velünk egyidős arab sráccal vette fel a kapcsolatot, ő biztosította szállásunkat, melynek környéke alig nevezhető az üdülőparadicsom fellegvárának. A fiút jó fej gyereknek mondanám, szintén egy nagy graffiti őrültet ismertem meg személyében. Ráadásul tehetséges volt, talán túlontúl is az. Lenyűgözött egyszerű, ám mégis megfoghatatlanul varázslatos technikájával, ahogyan percek alatt csodálatos alkotások születtek életre kezei közül. Fantasztikus volt számomra nézni őt munka közben, ahogyan a maga egyszerűségével és gyorsaságával magabiztosan szórta a festéket. Általában buble stílusú rajzokat festett, de a végletekig túlcifrázva, cirádázva azokat. Első pillantásra ki sem néztem volna belőle. Ugyanolyan hétköznapi fickónak tűnt, mint a többi, egészen addig, amíg kannát nem fogott. Hosszas egyeztetések után végül célállomásunk egy viszonylag távoli vonatállomás lett. Legalább háromnegyed órát kellett gyalogolni oda, ha nem többet. Volt rá eset, hogy ezt az utat napjában többször is megtettük. Az állomás életének minden mozzanatát, fontos mozgatórugóját ki akartuk figyelni.
Ezúttal a jelenlegi közhangulat mellett, a graffitizés elítélésének szempontjából is veszélyes országgal volt dolgunk, nem beszélve a lehetséges szigorú büntetésről, mely egyértelműen a börtön vonzatát jelentette volna számunkra. Na, ennél bonyolultabban már nem is fogalmazhattam volna, úgyhogy rögtön rá is térek a lényegre. Akkoriban szinte kivétel nélkül mindenhol egyenruhás fegyveresek bukkantak fel az ország egész területén. Az állandó hangoskodásokhoz, kiabálásokhoz, pattanásig feszült érzelmek meghatározta életképekhez -melyek a lakosság és a katonaság között már-már kirobbanni látszódtak-, pár nap alatt nagyjából hozzászoktunk, mégis nyomasztólag hatottak ránk. Nem azt mondom, hogy féltünk, de tény, hogy az a bizonyos zabszem elég rendesen bennünk volt.
Nem egy esetben történtek is összecsapások a civilek és egyenruhások között, ami azért volt leginkább szomorú, mert ez utóbbiak csupán a „kötelességüket” végezték, feltételezhetően szívük szerint a másik oldalon álltak volna. Mi nagyobb összezörrenésnek szerencsére nem voltunk szem- és fültanúi, elég volt nekünk a magunk baja, hogy lehetőleg minden zavaró tényezőt kiiktassunk arra a bizonyos napra tervezett akciónknál. Minden részletében felmértük a terepet, az arab srác még kiutazásunkat megelőzően készített egy tervrajzot a helyszínről, így erre már nem volt gondunk. Elég jól előkészített mindent, a helyi szokásokkal is nagyjából tisztában volt. Pár nap után tehát nem maradt más hátra, mint az akció végrehajtása. Nagyon késő volt, mire útra kelhettünk, legalább éjjel tizenegy óra is elmúlt már. Érdekes módon óriási változásokat tapasztaltunk az előző napokhoz képest. Hiába jártunk majd’ egy hétig felderíteni és kizárni az összes lehetséges zavaró tényezőt, a sors iróniájaként újabb és újabb váratlan eseményekkel találtuk szemben magunkat.
Az utcákon érthetetlenül sok ember lézengett, egyik csoportosulás követte a másikat. Akkor még nem igazán értettük az okát, de nem foglalkoztunk vele. Hiszen nekünk más feladatunk volt és minden idegszálunkkal arra koncentráltunk, hogy a kitervelt akciót minél zökkenőmentesebben hajtsuk végre. Mint utóbb kiderült, a szerencse hihetetlen módon a pártunkra állt. Ugyanis a történelmi zavargások a pártelnök lemondásával éppen aznap csitultak el és béke terjedt szét az országban. Ez a béke helyzet pedig egy eufórikus örömünnepet hozott létre, mindenki boldog volt, az egész ország ünnepelt. Ennek köszönhettük azt a kiváltságos helyzetet, hogy ránk senki sem figyelt, mindenki a rendeződött viszonyokkal volt elfoglalva nagy boldogságában, a vonatvagonokat festegető fiúkkal mit sem törődtek. Persze, hozzáteszem, hogy attól mi még profi módon felkészültünk az akcióra, így észre sem vehettek minket. A kiválasztott vonatra end to end-et festettünk, mely az ablakok alatt húzódott végig. A rajz egyszerű színekből tevődött össze, krómtöltéssel, körülötte fekete kontúr, árnyék és lime zöld inline. A munka tehát viszonylagos nyugalomban zajlott részünkről, csupán néha rezzentünk össze egy-egy részeg társaság hangoskodására. Miután elvégeztük, amit kellett, összepakoltuk eszközeinket, és ahogyan érkeztünk, hangtalanul, észrevétlenül, úgy távoztunk is a tetthelyről. Csak később jutott el hozzánk a hír, hogy a nagy örömünnep hevében egy megvadult arab férficsoport brutálisan bántalmazott és megerőszakolt egy külföldi tudósítónőt. A repülőgépen hazafelé csendben ültünk egymás mellett. Ezúttal nem vágtunk a másik szavába, lelkesen felidézve az akció izgalmas részleteit. Ültünk egymás mellett és szótlanul néztünk magunk elé, a hazafelé úton próbálván feldolgozni mindazt, ami az elmúlt hét alatt velünk történt. Emlékeztünk vagy aludtunk. Az átélt események elnémították úgy szánkat, mint lelkünket egyaránt.
Blackbook-om lapozgatásánál még ma is elidőzök valahányszor arab writer társam vendégrajzához érek. Érdekes vonalvezetésével, egy valódi burner-t hozott létre vázlatfüzetem oldalán, mely a Szfinxet ábrázolja sajátos stílusában, egyedi színkompozícióban. A rajz alatt pedig az írás, melyet fennen hirdetek, amerre csak járok:
والكتابة على الجدران ليست جريمة
vagyis: A graffiti nem bűncselekmény!