Szokás kérdése...
Szokás kérdése...
Elkezdtük. Pontosabban Szofika kezdte el, én csak asszisztáltam neki. A beszokásához. Tudjátok, sokszor eltűnődök, hogy a sors milyen szerepeket oszt le nekem? És bevallom őszintén nem mindig ínyemre valóak ezek a falatok, de végigcsinálom őket, mert meg kell tennem. Megteszem, ám nem mindig magamért, mint inkább a kislányaimért. Ha a helyzet azt követeli, hogy szorítsam össze a fogam és csak tegyem a dolgom, én megteszem. Bármi áron... Ha kell, még a szemem is behunyom, mert.... jó ideje gyakran kell behunynom.
Ezen a héten azonban nem kellett csukott szemekkel, vakon asszisztálnom. Már nem állítok előre olyasféle dolgokat, amelyeket később nagyon megbánok, mert.... arra is volt már példa. Még hozzá nem is egy. De fátylat a múltra, ami volt, elmúlt. Legalábbis, ami Szofikát érintené. Lezártam egy szakaszt az életünkben. Az enyémben és az övében. Így indultam neki kedden az új bölcsödének. Szofikának többször mondtam előre, hogy mi fog következni, persze ő csak akkor fogta fel igazán, amikor már javában benne voltunk. Szoktunk. Nem indult könnyen a hét, de amilyen nehézségeink támadtak a legelső napon, később olyan könnyedén vettük az akadályokat. Pontosabban nem én, hanem Szofika.
Sírt. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem sírt. Nem sokat ugyan, de nem is keveset. Talán épp eleget ahhoz, hogy önmagát szoktassa a gondolathoz, miszerint mostantól új helyre került. Egy új helyre, új gondozónénik és új gyerekek közé. Minden új volt számára. A gondozónők szintén tették a dolgukat, segítőkészen, ahogy kell és ahogy már megszokták. Kedvesen, szeretettel, profi módon. Szofi pedig lassan, de biztosan elfogadta őket. A második napon már csak azért nyafogott, mert az udvaron nem járkálhat egyik helyről a másikra. Mert itt is ez a szabály. Nem baj, újra meg fogja szokni. Csak szokás kérdése az egész!
Egyébként már az első napon lenyűgözött minket az ebédnél. Hiába bocsátkoztam sötét jóslatokba a brokkoli főzeléket és főtt tojást illetően, ő szépen rácáfolt. Lám, lám, újfent megtanultam, hogy nem szabad előre olyan jóslatba bocsátkozni, mely aztán homlokegyenest máshogy fog alakulni... Ezért többé nem is teszem, csupán leírom a tényeket. Amik történtek, mert megtörténtek. Szofika jól érezte magát az új bölcsödében, az új csoportjában. S bár eleinte idegenkedve tekintett a hozzá közeledőkre, végül teljes mértékben elfogadta őket. Mert ő ilyen. Gyanakvó ugyan, de... barátságos. Mondhatni, barátkozó, ahogyan a nővére és az édesanyja. Hiába gondolják ezt mások, másként. Már egyáltalán nem érdekel!!!
Én csak teszem a dolgom. Igyekszem alakítani az utam. Keresem még ugyan, de az irány már megvan. És kislányaim útjait ugyanilyen elszántan alakítom. Szofika nagyon hálás kislány. Megérzi a gondoskodást, azt, ha valaki szeretettel fordul felé. Ő pedig meghálálja. Meghálálja ragaszkodásával, kitüntető mosolyával, vidám bohóckodásával, hangos csatakiáltozásaival és nem utolsósorban ölelésével, puszijaival... Mert szeret. Ő igenis tud szeretni. És nem buta, nem fogyatékos, hanem nagyon is emberi. Emberibb sokunknál... Nem akarok ujjal mutogatni senkire, hiszen nem is szokásom. De köztudott, hogy sebeket szereztem, és szerzek a mai napig. Az ütések olykor nagyon mélyre hatolnak, egészen a szívemig. És ezek látszódnak is rajtam.
Tudom, hogy nem védhetem meg sem Szofikát, sem Bellát az ilyen ütésektől, támadásoktól, mégis szívem legmélyén bízom abban, hogy meg tudom őket erősíteni olyannyira, hogy gyermekként, majd később, felnőttként állják is őket. Mert az életre nevelés mindenek előtt. S ha majdan megállják a helyüket a világban, akkor végre talán megkönnyebbülhetek, hogy lám, lám, nem éltem hiába...
Hétfőn újból nekifutunk a szoktatásnak és ismételten megpróbáljuk Szofika bent altatását. A többi már csakis kislányomon múlik. De Én ott leszek. Vele. És segítek Neki, hogy érezze, ő igenis fontos! Hiszen a kislányom. És ott lesznek a kedves, elfogadó, segítőkész, gyakorlott, de nem utolsósorban szerető gondozónők, akik ugyanolyan lelkiismeretesen tesznek meg mindent annak érdekében, hogy Szofika mihamarabb beszokjon az új bölcsödéjébe. Mert Nekik is fontos...
Budapest, 2012. augusztus 25.