Újabb párbeszéd...
- Akkor szerinted mégis mi?
- Játék.
- Játék? Csak szimpla játék, nem több?
- Igen....
- Ennyi volna hát az élet?
- Én így látom.
- És a rossz dolgok? Azokkal mi van?
- Ugyan, hiszen mindannyian tudjuk, hogy léteznek kegyetlen játékok!
- Mi pedig bábuk vagyunk?
- Valahogy úgy...
- Mégis ki játszik velünk? Egy felsőbb hatalom?
- Nem tudom, de ebbe nem is mennék bele. Még megharagudnának rám.
- Kik?
- Hagyjuk!
- Rendben. Szóval játék. És te most épp mit játszol?
- Tanítok.
- Nem hiába szereztél pedagógus diplomát...
- Ez más, semmi köze hozzá.
- Akkor mit tanítasz és kiknek?
- Az életet, a kislányaimnak. Bella kiváló diák, remekül vizsgázik mind az életben, mind az iskolában. De Szofika más... Minden szempontból. Nála sokszor bizony nagyon mélyről indulunk.
- És? Hogy haladtok?
- Jól. Sőt, el kell ismerjem, hogy Szofika ma kiválóan teljesített.
- Nocsak?
- Tudod, eddigi rövidke életében ma először látogatta meg az Állatkertet.
- Az nagy szó!
- Nagy bizony! Óriási! És bár kevés állat fogta meg a figyelmét, tudod ezúttal más volt... Már egy ideje felelősségteljesebben, szófogadóbban viselkedik, ezért döntöttünk úgy az édesapjával, hogy talán készen áll rá...
- Ezek szerint jól döntöttetek.
- Határozottan. Jó volt látni, ahogy élvezi a különös helyszínt, a barlangokat, ösvényeket, mélységeket és magasságokat... Egyszóval mindent.
- Említetted, hogy az állatok kevésbé keltették fel a figyelmét. Mi vonzotta hát?
- Minden más. Az épületek formája, a lépcsők kanyargóssága, a csempék, mozaikok mintázata.
- Érdekes.
- Nem... ez számunkra már természetes. Tudod... Mióta "színt vallott" Szofika állapota, mi is más emberekké váltunk. Nővére, apukája és legfőként én. Azóta máshogy látom a világot, máshogy tekintek az emberekre, az életre. Igen, én valóban másként élem az életem.
- ???
- Az emberek szemén, vagyis a legtöbb ember szemén fátyol van. Látom. Nem vesznek észre alapvető dolgokat, melyeket kellene.. Némelyikük túl elfoglalt, egyesek csak közönyösek. Nem tudom. Igazából nem is keresem az okát.. Úgy élnek, ahogy nekik tetszik. Vagy ahogy tudnak.
- És te? Mi van veled?
- Én eddig túléltem. Mi túléltünk csupán.
- És mostantól?
- Talán más lesz. Ki tudja? Csak sejtéseim vannak, de én bizakodom. Igen, egy ideje tényleg reménytelibben tekintek a jövőnkre. Szofi jövőjére. És... még az is lehet, hogy igazam lesz...
Budapest, 2014. április 20.