Újra nyeregben (részlet, Gino)
Újra nyeregben
A táj csak pár pillanatra tűnt fel szemeiben, a magasba nyúló fák úgy szaladtak el mellette, hogy észre sem vette. A sebesség szinte már szédítette. Úgy szállt a fejébe, mintha legalább egy üveg Rosét ivott volna meg egyhúzásra. Pedig az igazság az, hogy már jó ideje nem ivott egyetlen korty alkoholt sem. Nóri ki nem állhatta a szesz illatát, vagy szagát, ahogy ő fogalmaz. Ellenben odáig volt az ázsiai konyháért és mindenért, ami a Távol-Kelettel kapcsolatos. Gino viszont már ebbe fáradt bele. Mindig azok a kimondhatatlan nevű menük, melyek nevénél már csak az ízük volt förtelmesebb. Mégis tűrt, fejet hajtott barátnője akarata előtt. Bár ez a feltétel nélküli engedelmesség napról napra, egyre nagyobb áldozatot követelt tőle. Az önbecsüléséből.
A motor hangosan bőgött, alatta csakúgy pattogtak mindenfelé a kerekekről felverődő kavicsok, kisebb kövek. Ám ő ezzel most mit sem törődött. Élvezte a szabadságát, hogy végre ismét az lehet, aki valójában. Aki azelőtt volt, mielőtt megismerkedett Nórival. Nem rossz lány, ezt egyszer sem állította róla. Sőt! Ha jobban belegondol, az egész kapcsolatot ő akarta jobban. Három évvel ezelőtt ő sétált oda a lányhoz egy üveg jégbehűtött kólával a kezében és hívta táncolni. Az első lépést tehát ő tette meg felé. Aztán a másodikat, harmadikat… Sokáig lehetne folytatni, hiszen a lány nehezen adta be a derekát. Talán tartott tőle. Ginotól, a kétes életű, vad motorostól. Hiába bizonygatta számára, hogy nem rosszabb a vele egykorú srácoknál, Nóri egy magas falat vont maga köré, amin szinte lehetetlen volt átjutni. Kezdetben.
A szerpentinen viszonylag könnyen haladt felfelé, ez idő alatt egyetlen szembejövő járművel sem találkozott. A keskeny úton nehéz is lehetett volna kitérni, különösen ekkora sebességnél. Talán még lehetetlen is. Gino mintha mindent feltett volna egy lapra, úgy hajtotta gépét hegynek menet, a semmibe. Ő továbbra is szerette Nórit! Nem arról van szó, hogy kihűltek volna az érzelmei. Csak éppen megváltoztak, ahogyan ő maga is. Ez az, amit egyszer sem bocsátott meg magának egész hároméves kapcsolatuk ideje alatt. A korábbi énjének gyásza mindvégig ott lopakodott a szívében, ő mégsem vett róla tudomást. Elvakította az a fene nagy szerelem. Barátai, versenytársai meghökkentek átváltozásán. Nem tudták hová tenni, nem tudták mire vélni? Kérdezgették, állandóan faggatták, vajon ki lehet az a lány, akiért még önmagáról is hajlandó lemondani? Hogyan képes erre? Nem értik…
Gino sem értette, mégis megtette. Az idő viszont nem kegyelmezett neki. Sem szerelmüknek. A fiú később belátta, hiába is áltatná tovább magát, a valóság elől nem menekülhet. Az sosem hazudik. És amikor erre a megállapításra jutott, hirtelenjében terhesnek érezte eddigi életét. Mindazt, amit Nóriért tett. Fájt a múltja, az elvesztegetett évek, de leginkább a gyengesége. Elvégre ő sosem volt gyenge!
Egy újabb hajtűkanyar került látószögébe. Nekifeszült vaslovának és visszavett a sebességből, majd lábfékezni kezdett. A fék azonban nem fogott. Újrapróbálkozott, de semmi. A kanyar pedig vészesen közeledett felé. Megragadta az első féket, de akkorra már késő volt, Gino már előre látta, mi fog következni? Szemeit behunyta, mint aki felkészül az elkerülhetetlenre. A kanyar számára a szakadék felett ért véget. Hosszú ívben repült a levegőben, mire elfogyott a lendület és a nehéz motor engedelmeskedvén a gravitációnak, zuhanni kezdett a mélybe. A magas fenyők ágai csakúgy recsegtek-ropogtak az ütközéstől, tüskéik tépték-szaggatták Gino védőruháját. A másodperc törtrésze alatt érte el a földet, hogy szinte cselekedni sem tudott többé. Szüleire gondolt, majd becsapódott.