A pusztulás rózsái

"A tábor egy beteg elme még betegebb agyszüleményeként jött létre, mely az elrabolt lányoknak csak nyomort, kínt és halált okozott. Ezeket a lányokat én a pusztulás rózsáinak tekintettem. Hiszen azok voltak. Mindegyikőjük egy-egy rózsaszál volt, még ha nem is oly üde és harmatos, mint táborba kerülésük előtt. A telep pedig maga a romlottság, mely minduntalan pusztított a lányok testében és lelkében egyaránt. Elpusztult ott minden, mi annak előtte érzés, báj, kedvesség volt. Az ártatlanságot gyökerestül tépték ki földjéből, ahogyan az áldozatokat elszakították otthonaiktól, családjaiktól. A feltépett sebek pedig mind jobban és mélyebben véreztek, azokon nem képződött varr, nem jött gyógyírként a vigasz. Az egész tábor egy óriási beforratlan sebként lüktetett, mely hiába várta a hőn áhított gyógyulást. A gyógyulás a szabadságot jelentette. Ennek reménye pedig már hamvában halott volt."

Aki meghalt, azt el kellett temetni, méghozzá nem akárkinek. Szintén Rita kapta ezt a "megtisztelő" feladatot, mely testét-lelkét egyaránt megviselte. Eleinte megrémült a feladat súlyától, ám később már nem bánta. Így találta jónak. Amikor újabb rózsa távozott közülük, zsákba fektették és három férfi kíséretében kiautózott a "lánytemetőhöz". Ez a temető egy kopár földterület volt, ahol semmi nem virágzott és semmi nem termett. Csupán a földben indultak oszlásnak az elfonnyadt rózsatetemek.

"Vérzett értük a szívem, ám furcsamód ugyanakkor meg is könnyebbültem minden egyes zsák láttán. Talán kegyetlennek tűnhet kijelentésem, de ahhoz át kell élni mindazt, amit én láttam és átéltem. Amikor megváltozik a világ, megszűnnek a nappalok és csak az éjszaka marad annak minden rémisztő titokzatosságával, szellemeivel és a sötétség takarta bűnnel. Amikor még lélegzünk, holott az életnek már nincsen semmi értelme. De a test még bírja, bár a szív rég megszakadt legbelül, mégis lüktet, pumpálja a vért. Újra és újra pumpál, amíg már nincs tovább. És ez az a pillanat, amikor eljő számunkra a megváltás."

Kemény munka volt a földet ásni. Rita a meleg hónapokban a szikkadtság ellen küzdött és minden egyes esőcseppnek örült. Míg a hideg hónapokban - különösen télen - a faggyal kelt birokra. Az ásó korán feltörte kezeit, melyek a tábori munkától egyébként már megkérgesedtek. Tovatűnt a puha lágyság, rózsás bőrének üdesége, gondozott ívelt körmei. És a szépsége. Fésűt ritkán fogott a kezébe, leginkább a viszonylagos tisztasággal törődött, mert szükségét érezte a mindennapi tisztálkodásnak. Korábban szép fényű barna haja megkopott a gondozatlanságtól és kócokban, csapzottan hullott szemébe az árkok ásásánál. Az árkok pedig mind gyűltek és gyűltek.

Amikor először fogott ásót, rossz technikával kezdett neki, így nagyon hamar felsebezték tenyereit. Először hólyagosak lettek, majd miután folytatnia kellett az ásást, a hólyagok kifakadtak és véres sebekként lüktettek az újabb és újabb lapátolásnál. A férfiak csak álltak körülötte és láthatóan jót mulattak rajta. Élvezettel nézték gyötrelmeit, ahogyan a lány könnyeit nyeldekelve, vérző kezekkel ásott mind mélyebbre és mélyebbre. De nem csupán a földben tette mindezt, saját lelkében szintén ásatásokat végzett. Megtapasztalta ép esze, tűrőképessége és fizikai ereje határait, melyeket kíjebb és kíjebb feszegetett. A nap végén már nem is érezte kezeit, annyira megviselte a többórás kemény munka.

"A rózsák földbe eresztésénél egy dalt dúdoltam. Szinte csak magamnak és a rózsáknak, akiktől éppen búcsút vettem. Talán ilyenkor fájt legjobban az élet. Az, hogy én még élek. Nekik nem volt más választásuk, esélyt sem kaptak arra, hogy az életüket megváltoztassák. Nekem ez megadatott. Gyűlöltem magamat ezekben a percekben, de még jobban gyűlöltem elrablóinkat."

- Mit csinálsz? - lépett a lány mellé Adrián. Rita összerezzent a hirtelen kérdéstől. Nem volt éppen támadó, mégis ütésként érte őt.

- Énekelek. Én így búcsúzok a rózsák... tőlük.

- Mért nem imádkozol? Elmondhatnál értük egy imát.

- Mert nem tudok egy imát sem. - hajtotta le fejét szomorúan a lány. Még a férfi előtt is szégyellte ezen "tudatlanságát". A szülei nem részesítették őt vallásos nevelésben, ő maga pedig egyszer sem érzett késztetést arra, hogy megtanuljon akár csak egy imát. - Meg mit is mondhatnék? Itt már nincsenek szavak. Azok is velük haltak... - egy könnycsepp gördült le az arcán. Gyorsan letörölte, nehogy még véletlenül is meglássa őrzője.

- Értem. És mit énekelsz?

- Mindig ugyanazt. Egy szerelmes dalt. Egy nagyon szomorú szerelmes nótát.

- Ez elég furcsán hangzik. Nem értelek. Nincs esetleg valami baj a fejeddel? - nevetett fel gonoszul Adrián. Ritát erre ismét az a gyilkos düh fogta el, melyet Milos iránt érzett egy évvel ezelőtti veszekedésüknél.

- Úgy gondolod? - kérdezett vissza fojtottan. - Mert a ti fejetekkel minden rendben van. Az teljesen normális és ép elméjű dolog, hogy lányokat raboltok el az éj leple alatt, akiket aljas módon kínoztok, erőszakoltok és gyilkoltok halomra. Az lenne hát egészséges?

A férfi nem válaszolt. Vállat vont és visszament a furgon mellé. Nekitámasztotta hátát az oldalának, zsebéből előhúzott egy cigarettát és rágyújtott. Onnan figyelte tovább a lányt. Ritát mérhetetlenül felzaklatta az iménti beszélgetés. Ütni, verni, rúgni, gyilkolni tudott volna a tehetetlenségtől. Akkor ott megfogadta, hogy bárhogy is alakuljon az élete, addig nem nyugszik, addig ő nem távozhat az élők sorából, amíg mindazt a kegyetlenséget meg nem bosszulja, melyet fogvatartóik okoztak számukra.

Amikor végzett a temetéssel és végleg a földbe eresztette elhervadt rózsáit, odament a férfihoz, megállt előtte és úgy mondta neki megvetően: - Ha nagyon tudni szeretnéd, hogy miért éppen egy szerelmes dalt dúdolok a lányok búcsúztatásánál, és miért azzal tisztelgek előttük, elárulom neked. A lányok a szerelem ígérete miatt kerültek a táborotokba, nem pedig önszántukból. Csupán hittek azoknak a férfiaknak, akik kegyetlen módon becsapták, majd állati sorba taszították őket. - Adrián hallgatott. A lány elé tartotta a kemény fizikai munkától megkérgesedett kezeit, hogy megkötözze a férfi. - Hát ezért énekelem el újra és újra azt a szerelmes dalt az emlékükre. És ezt valahányszor megteszem, ahányszor csak újabb rózsát veszítek el.

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-a-kamra-/

A Fantom

"Körülbelül fél évvel azután, hogy a telepre kerültem, egy napon új arcot fedeztem fel a bandatagok között. Nem volt idősebb náluk, inkább a fiatalabb korosztályt képviselte. A többi fogvatartóhoz hasonlóan ő szintén koszos és gyűrt ruházatot viselt, ahogyan hajviselete is igénytelenségről árulkodott. Egy valamiben mégis különbözött tőlük. Valami megfoghatatlan érzés járt át, valahányszor ránéztem vagy a közelébe kerültem. Szemeiből kegyetlenség áradt, markáns arcvonásai sem lágyították meg tekintetét. Mégis más volt."

Adriánnak hívták az új tagot. Rita nem tudta, hogyan kerülhetett be az egyébként nagyon zárt "kasztba", amely a telepet működtette. Csupán egy-két el-elkapott megjegyzést hallott róla, amiket a többiek beszéltek egymás között. Állítólag a különösen kegyetlen "fajtájúakhoz" tartozott, aki sok ocsmányságot művelt már életében. Gyakorlatilag eme híres hírhedtségének köszönhette szerencséjét, hogy felvételt nyert a bandába. Ritát már az első napokban kiszúrta magának. Feltehetően tetszett neki a lány, ám a hozzá való közeledést még ő sem engedhette meg magának, főképp gyermekcipőben járó tagsága miatt sem. Bár tény, hogy ennek ellenére nagyon rövid idő alatt viszonylag gyors karriert futott be és láthatóan könnyedén Milos kegyeibe férkőzött. A lány mindenesetre igyekezett magát minél távolabb tartani tőle.

"Végeztem a dolgom, amit rám osztottak. Minden egyes nap minden óráját és minden percét munkával töltöttem. Ebből fakadóan sok időt voltam a táborban és istállóban egyaránt. Az egyik istállótakarítás alkalmával különös dolgot tudtam meg. A lányok már jó ideje fantomként hívtak a hátam mögött. Ez a "becenév" csupán teljesen véletlenül jutott a fülembe, hiszen azt egy napok óta kábulatban fekvő lány rebegte felém, mikor félig leeresztett szempillái alól egyenesen rám nézett. De abban, hogy vajon engem is lát-e, akkor még nem voltam bizonyos. Továbbhaladtam hát vödrömmel a sorok között."

- Hé, lány! Gyere ide, kérlek... - halk suttogásra lettem figyelmes. Az egyik lány szólt nekem. A boxa előtt kuporgott és szemmel láthatóan nagy fájdalmai voltak. - Tudnál hozni nekem vattát? Megint megjött, már összevissza jön a menzeszem. És most nagyon fáj. - ebben egy pillanatig nem kételkedtem. Odasiettem hozzá, lassan felsegítettem őt a földről, majd bekísértem a box-ba. A lepedő tiszta vér volt, a takarója is teljesen átázott tőle. Leszedtem mindet. Tiszta, új ágyneművel pótoltam a szobámból. Egy ideje a sajátomét osztottam meg velük, mert kellett a váltás addig, amíg az ő szennyeseiket ki nem mostam. A lány hálásan feküdt a frissen húzott ágyára, mely mintha egy kissé a fájdalmát is enyhítette volna. Adtam neki vattát és egy átlátszó nejlont terítettem még a lepedőre. - Köszönöm. - szemeit lehunyta, hangját alig hallottam már. Ott álltam felette és néztem. Valóban erősen vérzett. Igazából ilyen sok vért még nem láttam egyik menstruáló lánynál sem."

Menzesz alatt a lányok nem fogadtak vendégeket. Leszámítva azokat, akik különös élvezetet találtak abban, ha egy vérző lánnyal közösülnek. Szerencsére ilyen vendég csak el-elvétve akadt. A havonta pár napra beköszöntő pihenőkön Rita jobban tudott velük beszélgetni. Ilyenkor nem voltak annyira elgyötörve, mint más napokon. Ezek a lányok örültek a menzesznek. Ekkor végre megpihenhettek egy kicsit. Gyakorlatilag minden hónapban csak ezt várták, számukra nem teherként, hanem megváltásként érkezett. Kinél szinte napra pontosan, kinél kiszámíthatatlan módon.

- Várj! - megtorpant. A lány még ébren volt. - Mondanék neked valamit. - Rita visszament ágyához és egészen közel hajolt hozzá, hogy hallja halk rebegését. - Tudod, hogy téged fantomnak hívnak a többiek? Ez azért van, mert te védett vagy. Egy fantom, akinek létezése számunkra hihetetlen. De mégis vagy és kiváltságosként jársz-kelsz közöttünk. - itt szünetet tartott, kissé zihálni kezdett. Még a beszéd is megerőltette, teljesen kimerült tőle. Rita várt és a lány homlokára tette a kezét. Mintha lázas lett volna. Elhatározta, hogy amint elalszik, visszamegy a viskójába és hűsítő borogatást hoz neki. Legalább nyugodtabban fog aludni tőle.

"Jobb híján mindenkinél erre törekedtem. Ha már az ébrenlét szenvedésein nem tudtam segíteni, akkor álmukban igyekeztem biztosítani a békét. Ilyenkor halkan sürögtem-forogtam körülöttük. Felmostam mocskos padlójukat, vizes ronggyal áttörölgettem a szekrényeiket, használt evőeszközeik helyett tisztákat hoztam és a szennyeseket is elvittem kimosni. Egész álló nap csak rájuk és az istállóban haldoklókra volt gondom. Engem ezért tartottak és mondhatni szinte már beletörődtem sorsomba. A sajátoméba igen, de a lányokét soha nem tudtam elfogadni."

Aznap éjjel ismét nyugtalanul aludt, így mint mindig, az ilyen éjszakákon, felkelt és óvatosan kiosont az éj leple alatt. Az ajtaja előtt ezúttal Adrián őrködött. Hiszen őt is őrizni kellett, nehogy egyszer eszébe jusson megszökni onnan. A férfi álmos tekintettel nézett le rá. Magas volt, jóval magasabb a lánynál, bár Rita sem számított éppen alacsonynak, 176 cm-es magasságával.

- Mit akarsz? - szegezte neki a kérdést. A lány mély lélegzetet vett és alig hallhatóan válaszolt.

- Csak az egyik rózsát szeretném megnézni, mert aggódom az állapotáért.

- Micsodát? - kérdezte amaz értetlenül.

- Aaaz egyik lányt. - Rita szinte rá sem mert nézni a férfira. Nagyon tartott tőle.

- Minek? Nem ráérsz azzal reggelig?

- Félek - ismételte a lány - félek, hogy baj történhet vele az éjszaka.

- Hát aztán? Úgysem tudsz vele mit csinálni! Legfeljebb majd holnap kikerül az ólba. - köpött egyet megvetően Adrián és kabátja zsebéből előhúzott egy szál cigarettát. Ő csak ólnak hívta az istállót, ezzel is kifejezvén mélységes megvetését, melyet az odakerült lányok iránt érzett. Szinte érthetetlen módon. Rágyújtott, majd a füstöt a lány arcába fújva megkérdezte: Te is kérsz egyet? - Rita nemet intett fejével és várakozón nézett rá. Mintegy választ várva, hogy most akkor mehet-e megnézni a lányt, vagy térjen vissza a viskóba? De Adrián nem zavartatta magát. Egyik füstkarikát fújta a másik után és közben Rita arcát fürkészte. Mintha ki akarta volna találni a gondolatait. Hirtelen gyengeség futott át a lány tagjain, így kissé megtántorodott. Fejét lehajtotta, de nem tágított. Megtanulta már, hogy a telepen csak úgy érhet el valamit, ha szívósnak bizonyul. Ez tetszett a férfiaknak. Neki is fel kellett vennie velük a kesztyűt, ha bármit szeretett volna.

"Ekkor hideg érintést éreztem az állam alatt. Deja vu érzésem támadt és eszembe jutott az a nap, amikor Milossal szemben vettem fel azt a bizonyos kesztyűt. Akkor és ott célt értem nála. Ezúttal nem egy penge feszült az államnak, hanem Adrián bal mutatóujja, mellyel maga felé fordította arcomat. Már észrevettem egy ideje, hogy balkezes. Milyen furcsa dolgokra képes az emberi agy. Olykor döntő helyzetekben, melyek akár életbevágóak lehetnek, ilyen butaságokon mereng az ember. Semmi értelme, ahogyan az egész helyzetnek, de az egész kócerájnak sincs."

Dacosan tekintett Adriánra, szinte kihíván maga ellen a sorsot. Már semmi nem érdekelte. Jöjjön, aminek jönnie kell! Ha ez az ára, hát legyen! Szembeszegül és igenis kimutatja a haragját, mindazt, ami a lelkében dúl és hónapok óta kénytelen magába temetni. De nem vívta ki a férfi haragját. Sőt, az egyszer csak elmosolyodott.

- Tudod, most pont olyan vagy, mint egy durcás kislány, akinek elvették a játékát.

- Talán az is vagyok. Csak éppen nem durcás, hanem reményvesztett, meggyötört és nem a játékomat vették el, hanem az életem. - Rita hangja bár fojtott volt, nehogy mások is meghallják beszélgetésüket, ám egyértelműen éreztette benne gyűlöletét, melyet Adrián iránt is érzett. A férfi arca hirtelen elkomorult. Az utolsó füstkarikát már az orrán fújta ki, mintha mérgében neki állt volna füstölögni. Elég szimbolikusan sikerült. Nézte még egy darabig a lányt, majd két kézzel megragadta arcát és vadul megcsókolta. Pontosabban erőszakosan a szájába hatolt nyelvével, mely Ritának egy erőszakkal ért fel. Minden maradék bátorságát és erejét összeszedve támadt vissza Adriánra, két öklével ütötte mellkasát, ahogyan csak bírta, miközben szabadulni próbált. Végül sikerült ellöknie őt magától. Szeme csak úgy szórta a szikrákat. Így nézték egymást haragosan és vélhetően mindketten a pokolba kívánták a másikat.

- Ne haragudj! - nyögte a férfi, majd hátat fordított neki és úgy szólt vissza: - Ha még mindig meg akarod nézni azt a rózsát, most gyere velem. Egy óra múlva Josef vált le, addigra végeznünk kellene. Nem vagy éppen a kedvence, így sok megértésre nem számíthatsz felőle. - Sikerült meglepnie a lányt. Minden másra, csak erre nem számított. Bólintott, jelezvén, hogy tudomásul vette és megindult a férfi mögött a tábor épületéhez vezető ösvényen.

"A lány valóban nagyon rossz állapotban volt. Már alig tudott magáról és fájdalmában önkívületben fetrengett ágyán. Az ágynemű lecserélése óta tovább vérzett, a vatta vajmi keveset fogott csak fel belőle. Újra minden csupa vér lett. Felkavarodott a gyomrom, de nem fordítottam neki hátat. Nem tagadom, voltak idők, amikor a látványtól undorodva mászkáltam közöttük és bármennyire is segítettem volna nekik, önző módon mégis inkább a menekülést választottam. Ez egy idő után megváltozott, mert én is megváltoztam. Már egyre kevésbé voltam fontos saját magam számára, a szánalom minduntalan erősebbnek bizonyult. Visszakéredzkedtem a viskóba újabb váltás ágyneműért. Féltem Adrián haragjától, mégis meg kellett tennem. De ő nem neheztelt rám. Hűséges kutyaként követett engem és még azt is megkérdezte, hogy miben lehet a segítségemre? Kérdésére nem reagáltam, olyan groteszknek tűnt az egész. Láttam rajta, hogy nagyon megbánta tettét, mely utólag visszagondolva már nem is tűnt olyan gonosznak, támadónak pedig még kevésbé. Talán magányát szerette volna enyhíteni azzal a lopott csókkal, vagy újra azt érezni általa, amiben már rég lehetett része. Nem tudtam, de hajnalra már egyáltalán nem haragudtam rá. Igaz, nem is sajnáltam."

Rita a viskóban szembesült csak azzal, hogy már minden tiszta ágyneműt a táborban és istállóban használt fel, míg a kimosottak még vizesen lógtak a szabadban, a két fa közé feszített zsinóron. Nem látván mást megoldást, saját ágyneműjét nyalábolta össze, úgy, ahogy volt. Adrián segítségével kicserélte a lány alatt, majd borogatást is tett a homlokára. Szíve szerint egész éjjel mellette maradt volna, ám jómaga is tisztában volt Josef iránta táplált gyűlölködő érzéseivel, így inkább nem mérgesítette tovább a köztük lévő ellenséges viszonyt. A lány állapota csak napok múltán javult kissé, igaz, addigra már nagyon sok vért veszített. Rita mindent elkövetett, hogy ne kerüljön az istállóba és kitartó gondoskodása meg is hozta gyümölcsét. A lány ha nehezen is, de átvészelte a vérzéssel járó megpróbáltatásokat. Csak napokkal később árulta el Ritának, egy késő esti beszélgetésük alkalmával, hogy az egyik vendégének kiszakadt az óvszere. Ő pedig nem mert szólni róla, mert attól félt, hogy baja eshet. Így inkább hallgatott és tovább rettegett. A bőséges vérzés tehát valószínűleg nem a soron következő menstruációja, hanem egy korai vetélés lehetett.

Adriánnal is rendeződött némiképp a viszonya. Nem lettek éppen legjobb barátok, de valamiféle szövetség kezdett kibontakozni kettejük között, ami a lányt biztonságérzettel töltötte el. Talán kezdett megbízni a férfiban és úgy volt vele, ha bármikor is szüksége lenne rá, segíteni fog neki.

Milos

"A napok csigalassúsággal vánszorogtak, míg a szívem legbelül óriási sebből vérzett. Állandóan a családomra gondoltam. Szüleimre, nővéremre és a nagyiékra, akiket otthon hagytam. Ez gyakorlatilag később, még egy év múltán sem változott. Kláriról továbbra sem hallottam. Milost is hiába kérdezgettem, ő csak a vállait vonogatta. Egy idő után jobbnak láttam, ha nem kérdezek többé barátnőm felől. Úgy tűnt, mintha egyre jobban idegesítené kérdezősködésem. Nem engedhettem, hogy zaklatásommal elvadítsam őt magam mellől és megunván erőszakosságomat, kitegye szűrömet a viskóból, egyenesen a tábor egyik boxába. Nem, abba belehaltam volna. Hát elhallgattam. Amúgy sem beszéltünk sokat egy nap. Kora reggel, még mielőtt felébredtem volna, ő már elment. Nem tudom, hogy hova, azt sem, hogy miért? Ezek a dolgok végképp nem tartoztak rám és én egyszer sem kérdeztem róluk. Az igazság az, örültem, hogy éltem. Ennél pillanatnyilag semmi sem volt fontosabb számomra. Úgy gondoltam, helyzetem még elviselhető, hiszen nem bántalmaztak, semmiféle sérülést nem szenvedtem, a lelkieket leszámítva.

A napok így lassan ugyan, de elteltek. Én pedig számoltam őket. Eleinte a percekkel kezdtem. Majd a percekből órák lettek, végül napok. Nagyon hiányoztak az otthoniak. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, melyet hiányuk okozott és fizikailag is kínzott engem. Nővérem simogatása, amikor magam alatt voltam egy újabb szerelmi csalódás miatt, édesapám atyai dorgálása, ha nem értem haza időben, ahogyan azt korábban megbeszéltük. Anyu bátorítása, hogy mindig és minden körülmények között megálljam a helyem a nagyvilágban és persze nagyiék után is vágytam, akik mindig úgy fogadtak el és olyannak, amilyen vagyok. Pontosabban voltam. Nem tudtam ugyan, mit hoz számomra a jövő, de bármi legyen is az, én rettegtem tőle."

Nem telt bele sok idő, csupán pár hónap és Rita elég jól elsajátította a szlovák nyelvet. Kénytelen volt, ha jobban akart tájékozódni a mindennapokban. A telepen szinte csak szlovák szót hallott. Fogvatartói mind szlovákok voltak, Milost is beleszámítva., aki pár hétig saját maga tanítgatta, látván a lány érdeklődését. Sőt, részére külön egy magyar-szlovák szótárat is beszerzett, amellyel Rita a szókincsét gyarapította napról napra. Amúgy is jó nyelvérzékkel rendelkezett, ami már az általános iskolában, később pedig a gimnáziumban is kitűnt. A lányok többsége szintén szlovák volt, így velük is jobban tudott szót érteni a saját anyanyelvükön. Voltak napok, amikor fogékonyabbak voltak rá és tanították gondozójukat egy-két nyelvtani szabályra. Ők így próbálták meghálálni mindazt a gondoskodást, amit tőle kaptak. Majd miután már elég jól értett és beszélt szlovákul, Rita végleg elhagyta a magyart. Különösen, amikor Milossal beszélgetett. Mert egyre többet beszélgettek. Ő pedig így szeretett volna a fiú kedvében járni.

Milos testileg egyszer sem közeledett Rita felé. Ennek eleinte örült is a lány, ám később némi félelme támadt emiatt. Ez a félelem pedig különösen az ellenséges Josef még ellenségesebb megnyilvánulásaiból fakadt. A férfi egyre többször adott hangot nemtetszésének, mely nemtetszés egyértelműen a lány érinthetetlenségére vonatkozott. Természetesen mindezt nem Milos szemében, hanem annak háta mögött tette. Ez azonban mit sem segített Rita nyugalmán. Arra gondolt, hogy egyszer talán majd úgy elkapja a férfit a hónapok óra visszatartott hév, hogy egy alkalommal majd nem tud uralkodni magán és távol, minden segítségtől, őbenne is kárt fog okozni. Rita még hónapokkal a telepre kerülése után is szűz maradt. Josef ezt valószínűleg sejthette, ami még jobban ingerelte férfiasságát.

"Bár a keze kötve volt, az a kötés mind jobban lazulni látszott a szememben. Szerettem volna Milost még erősebben a saját oldalamra állítani, így taktikázni kezdtem. Úgy véltem, ha kérés nélkül is megadnám neki azt, amire talán már kezdettől fogva vágyik, még biztosabb lenne pozícióm. Cselekvésre szántam hát el magam, így egy napon, amikor Milos menetrendszerűen meglátogatott, egy meglepetést tartogattam neki. Frissen lemosdottam és még a hajam is megmostam, kifésültem. Úgy készülődtem, mint az első bálozós lányok szoktak készülni a nagy eseményre, melyre már régóta vártak. Az én nagy eseményem ettől merőben különbözött, mégis sokat jelentett számomra. Mind lelkileg, mind testileg felkészültem az aktusra, csupán a szívem fájt egy kicsit. Én ezt akkoriban nem így képzeltem el. Álmodozó fiatal lány módján úgy gondoltam, szüzességem elvesztése igazán romantikus körülmények között fog megtörténni, mikor fülig szerelmes leszek abba a fiúba, akinek odaajándékozom. Hát ez nem egészen így történt. Bár Milostól nem undorodtam, mégsem voltam belé szerelmes és a szeretetnek talán még egy picinyke csíráját sem éreztem iránta. Mégsem láttam más választást. Biztos voltam abban, hogy ezt akkor és ott meg kell tegyem."

Így is történt. Mindent eltervezett, előkészített, hogy az adott körülmények ellenére mégis valamiféle romantikát, meghittséget csempésszen találkozásukba. Rita minden tőle telhetőt megtett. Az ágyban feküdt meztelenül, mikor a fiú benyitott hozzá. Milosnak arra a kérdésére, miszerint jól érzi-e magát vagy csak nem betegedett meg, félig lehúzta magáról a takarót, láttatván fedetlen bájait. A férfiban megmozdult az őserő. Nem kérdezett többet, hanem becsukta maga mögött az ajtót és gombolni kezdte a kabátját.

"Közeledése ekkor is, mint mindig visszafogott volt, már-már baráti. Én pedig belekapaszkodtam ebbe a gyengéd megnyilvánulásba. Mikor már ő is anyaszült meztelenül állt fölöttem, ledobtam a takarót az ágyról és kinyújtottam felé a karomat, mire ő lassú mozdulatokkal rám feküdt. Nagyon féltem, de ezúttal az ismeretlentől és attól a fájdalomtól, melyet annyi titokzatosság övez és mindenki máshogy mesél el. Fontos volt számomra, hogy ha már egyszer így alakult, lehetőség szerint legalább minél "kellemesebb" legyen az első szexuális élményem, ha kellemességről egyáltalán beszélhetünk ebben a kényszeredett helyzetben. Ezért amikor rám hajolt, én a fülébe súgtam, hogy szűz vagyok. Bólintott. Sejtettem, hogy tudja ő, de megerősítést szerettem volna felőle, hogy legalább a görcsösségem oldódjon. Csókolgatott, becézgetett, ahogyan egy szerelmes férfi teszi a párjával. Azzal a nővel, akihez igaz érzelmek fűzik a szívét. Végül egészen lassan és óvatosan, de fokozatosan belém hatolt. Fájt. Eleinte kicsit, aztán nagyon. De túlestem rajta. Igaz, nem úgy és nem azzal, ahogyan és akivel szerettem volna, de ez már nem számított nekem. Megtörtént és kész. Az aktus alatt semmit sem éreztem, a fájdalmat leszámítva olyan jelentéktelennek tűnt az egész. Ezen tulajdonképpen elcsodálkoztam és egyben meg is rökönyödtem. Attól féltem, hogy valami meghalt bennem. Legbelül. Talán a lelkemben, vagy a lelkem egy része. Már nem is a testemben az a bizonyos pont fájt, hanem az érzés, ami hiányzott belőlem. Vagy bármiféle érzés. Ez az üresség valóban megrémített.

Amikor végzett, még egy utolsó csókot lehelt a homlokomra és ennyit mondott csupán: Köszönöm. - Ekkor sem éreztem semmit. Közönyös voltam. Tulajdonképpen kedves volt velem mindvégig, amiért hálás vagyok neki. De csakis ezért, mert különben a pokolba kívánom. És gyűlölöm minden áldott nap. Minden nap minden egyes órájában, percében és másodpercében. Gyűlölöm őt egészen addig, amíg végre bosszút nem állhatok rajta."

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai1/

Az istálló

A lányok szervezete, legyengült immunrendszere nem tudott ellenállni a bántalmazások szülte betegségeknek. Idejük sem volt regenerálódni, mert minden egyes nap újabb és újabb látogatók érkeztek, hogy kényükre-kedvükre kínozzák az előttük fekvő, kiszolgáltatott, magatehetetlen testeket. Mert már nem voltak mások, csupán testek, amiket brutálisan használtak, kihasználtak. Az áldozati bárányok így mind jobban "elhasználódtak", erejük, maradék egészségük végére értek. A már "hasznavehetetleneket" pedig az istállóban helyezték el, hogy ott sorsukra hagyván őket, a természet intézze el a többit. Semmilyen ellátást, kötözést vagy gipszelést, gyógyszereket, de még sok esetben a szükséges sebészeti beavatkozásokat sem biztosították számukra.

"A merő fájdalomban, kegyetlen kínok között vonagló, önkívületi állapotban lévő lányok mit sem tudtak már magukról. Az elszenvedett verések, erőszakok hosszú sora ép elméjüket is megzavarta. Ők ekkor már valóban nem voltak önmaguk. Én pedig csak néztem őket. Elborzadva vettem tudomásul, amit képtelen voltam felfogni."

Az istálló tehát gyakorlatilag az elfekvőt jelentette, ahová a lányokat sorban fektették a koszos priccsekre. Már akinek jutott. Ha egy időben több lány betegedett meg, mint amennyi priccs volt az istállóban, akkor a lemaradóknak már csak a puszta föld jutott. Ezek a szerencsétlenek még kevésbé számíthattak a felépülésre, melynek feltételei semmilyen mértékben nem voltak adottak. A hátrányosabb helyzetűeket csupán egy vékonyabb takaró és egy kevés szalma választotta el a jéghideg földtől. Számukra a biztosnál is biztosabb volt a halál. Csupán idő kérdése volt, hogy melyikükért mikor jön el? Kihez előbb, kihez később, bár ez a különbség is csak napokat jelentett. A korábban távozóknak így valamivel jobb volt talán, hiszen az ő szenvedéseik annyival megrövidültek.

"Az első napokban, amikor szembesültem a táborban és istállóban fekvő lányok helyzetével, mélységes depresszió uralkodott el rajtam. Sokszor már az őrület határán egyensúlyoztam, nem tudván eldönteni, hogy vajon tényleg eszemet vesztettem-e a kínok láttán, vagy még józan maradtam és képes vagyok tovább tűrni az elviselhetetlent? A szánalom és sajnálat már nem kifejezés, amit irántuk éreztem. Szívem szerint egytől egyig mindet megmentettem volna, holott nem is ismertem őket. Ez azonban mit sem számított. Hiszen Istennek mely teremténye érdemel ilyen szörnyűséges sorsot, mely életnek egyáltalán nem nevezhető és csak a pusztulás tölti ki minden egyes másodpercét? Nem ismertem őket, azt azonban tudtam, hogy nem ilyen sorsot szánt nekik az Úr!"

Rita a sok mocskot és bűzt nem tudta megszokni, még napok, hetek múltával sem. Gyakorlatilag ő "tette tisztába" a magukról mit sem tudó lányokat. A vér, vizelet, hányadék és széklet szaga és látványa naponta indított támadást gyomra ellen, melyet csak azután töltött meg, mikor már a lányok gondozásának végére ért. Sokszor ez egyben a nap végét is jelentette, így általában ő napnyugtakor étkezett először. Szervezete érezhetően kezdett gyengülni.

"Düledező viskóm menedékében, másoktól elzárva ugyanúgy szenvedtem velük, éltem át a borzalmakat, igaz, nem közöttük és nem pont úgy. Voltak napok, amikor önmagamat is feláldoztam volna, csak mindegyikük kapjon még egy utolsó esélyt. Mit számít, ha én meg is halok, ha ők szabadságot nyernek és új életet kezdhetnek? Ha lehet egyáltalán új életet kezdeni, túlélvén a poklot."

Az istállóban fekvő lányok már jó ideje hemperegtek a bűn mocskában. Közülük senki nem került ki onnan élve, így jól tudták, mire számíthatnak, ha egyszer oda bekerülnek. Ők már nem számítottak semmire. Csak a halálra, melynek eljöveteléért minden egyes józan másodpercükben imádkoztak.

"Ezen az elátkozott helyen kénytelen voltam szembesülni az elmúlással. Mert minden arról szólt. Egy idő után mind a táborban, mind az istállóban fekvő rózsákat egyben saját gyermekeimnek is tekintettem, akiket minden erőmmel és tudásommal próbáltam óvni, szenvedéseiket csillapítani. Bár olykor úgy éreztem, hogy harcom értelmetlen, igyekezetem hiábavaló. Mégis, valahányszor beléptem hozzájuk, ők pedig rám néztek, láttam a tekintetükben, hogy hasonlóképp éreznek irántam. Így kimondva, kimondatlanul is anyjuk helyett anyjuk lettem. Milosnak hétvégente egyenként számoltam be az állapotukról. Ez általában a romlást jelentette, mert javulásra náluk még csak esély sem volt. Aki egyszer megindult a lejtőn, annak nem volt megállás. Én pedig kétségbeesetten kapkodtam utánuk, hogy ne veszítsem el őket és ha mást nem, legalább az ujjhegyeiket elkapjam. Még maradjon számunkra egy halovány reményszál, melybe belekapaszkodhatunk. Így tartottam hát a rózsákat a meredek hegyoldalon. Ott csüngtek, kapaszkodtak valamennyien a maradék erejükkel, lemondva minden reményről és várva a megváltást. A megváltást, mely legyen gyógyulás vagy halál."

Rita látta Milos szemein, egész arckifejezésén, hogy egy cseppet sem érdekli a megbetegedett és haldokló lányok sorsa. Ám ő kitartóan tájékoztatta újra és újra. A fiú később már nemtörődömségének hangot is adott. Szavaival egyértelműen kifejezte Rita felé, hogy nem akar többé hallani róluk. Véleménye szerint ami történt, megtörtént, azon úgysem lehet változtatni. A telepen ez a "szokás". Akinek menni kell, az előbb-utóbb úgyis elmegy. A lány elszörnyedve hallgatta a fiú okfejtését. Már-már kezdte elfelejteni, hogy ki is ő valójában és mintegy elhitette önmagával, hogy Milos csupán a telepre kényszerített rokon, akinek nincs más választása, mint fejet hajtani zsarnok keresztapjának akarata előtt. De a fiú közönye mérhetetlenül felbosszantotta. Még hogy nem lehet változtatni a szenvedésen! Hiszen a lányok nem akarnak meghalni, ők nem készakarva kerültek a táborba! Ők nem akartak idejönni, ahogy itt maradni sem akarnak! Őket erre kényszerítik! Őket naponta meggyalázzák, megkínozzák és eldobják! Nekik még egyáltalán nem kellene "elmenniük"! Hiszen fiatalok, előttük még az élet. Nekik élniük kell, de nem itt és ilyen körülmények között!

Szemei vérben forogtak, akár egy felbőszített vadkannak. Gyorsan körülnézett a viskóban és tekintete megakadt a hozzá közel eső főzőfülke kicsiny pultjának lapján. Egy vágókés feküdt rajta. Azzal szokta felvágni a megkeményedett kenyereket. Nem gondolkodott, csupán tett. Egy pillanat leforgása alatt ott termett a főzőfülkében, gyenge karjával megragadta a kést és Milos felé suhintott vele. Még előre is lépett, hogy szúrása biztosan célt érjen. A fiú azonban észlelvén Rita gyilkos szándékát, könnyedén kitért előle, a háta mögé került és egy mozdulattal kicsavarta kezéből a kést, míg másik kezét leszorította. Teljesen ártalmatlanná tette őt. Nem volt nehéz, hiszen Rita akkorra már egy gyenge nádszál volt csupán. A lány látta, ahogy Milosban egyre gerjednek az indulatok, majd kisvártatva, még mindig karjainak fogságában, hirtelen megérezte álla alatt a hideg acél érintését. Behunyta szemét és imádkozott. Talán azért, hogy ne szenvedjen sokat és már az utolsó vércsepp kicsordulása előtt a mennyországban lehessen. Készült a vágásra, puha húsának reccsenésére, a vér kibuggyanására. Felkészült saját halálára.

"De az nem következett be. Milos egy idő után leengedte kezét és a földre lökött. Talán rúgott, már nem emlékszem pontosan. Persze nem is ez a lényeg. Ott feküdtem a padlón, ő pedig fölöttem tornyosult, tekintete villámokat lövellt felém. Már lehiggadt kissé, ám visszafojtott dühe továbbra is ott tombolt legbelül, mint egy kitörni készülő vulkán. Vártam és figyeltem. A vulkán csendesedni látszott. Milos megköszörülte a torkát, majd síri hangon beszélni kezdett hozzám. Még a hideg is kirázott tőle. Bár kiabált, ütött-rúgott volna inkább, bármit csak ezt a gyűlöletes hangot ne hallottam volna. Miközben beszélt, felém közeledett. - Én az életet adtam neked, mire te köszönetül hátba támadsz? Ez hát a hálád? - Nem tudtam, mit feleljek erre? Mit is felelhetnék? Itt már nincsenek szavak, csupán indulatok, melyek egy perc törtrésze alatt egymásnak feszülnek. Most a nyugalom a fontos, mert egyelőre a harag az úr. Azt kell legyőznie mindkettőnkben a józan észnek.

Mert a harag rossz tanácsadó. Civilizált emberek vagyunk. Intézzük hát dolgainkat civilizált emberek módján, még ha ilyen körülmények között abszurdumnak tűnik civilizáltságról beszélni is."

Mindennek ellenére nem bánta meg tettét. Akkor sem, ha az az életébe kerül. De megpróbálta, mert kellett. Valamely láthatatlan erő vezérelte. Muszáj volt, hiszen meg kell védenie gyermekeit. Meg kell akadályoznia a "rózsakert" pusztulását. Véget kell vetnie mindannak, ami a telepen folyik. Mert muszáj! Mert kell...

"Még napok, hetek múltán is tomboltam belülről. Így nem lehet tovább élni! Ez nem élet! Puszta emberkínzás, nem más! Dühöm cseppet sem látszott csillapulni, bár erőt vettem magamon, hogy Milos még véletlenül se vegyen észre belőle semmit. Eleinte azt hittem, hogy csupán falra hányt borsó volt mindaz, melyeket a lányok állapotáról mondtam neki. Később azonban meglepetten tapasztaltam, hogy mégis hagytam némi nyomot benne. Egy idő után ugyanis különféle gyógyszereket adagolt nekem, melyeket reggelente az ágyam melletti éjjeli szekrénykén találtam meg. Habár azok csak egy-egy darab antibiotikumot, fájdalomcsillapítót és különféle kenőcsöket jelentettek, mégis sokat számított rózsáim gyógyulásánál. Újra éreztem Milos iránt azt a már rég elfeledett hálát. Az általa biztosított lehetőségeimhez mérten és legjobb tudásomnak megfelelően kezeltem, ápoltam hanyatlásnak induló rózsakertemet, a rózsák pedig hosszú idő után újra nyiladozni kezdtek."

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-a-fantom-/

A tábor

"Milos tehát engem választott születésnapi ajándékául. Nem tudtam, hogy mit várhatok tőle, de valahogy éreztem, hogy jobb nekem mellette, mint a táborban a többi lány között. Nagyon féltem, mégis próbáltam felülkerekedni félelmeimen és a lehető legjobbat kihozni szorult helyzetemből. Milos beszélt a nyelvemen, ez nagy könnyebbség volt számomra. Sőt, mi több emberi hangon szólt hozzám és akár akartam, akár nem, kezdett közel kerülni lelkemhez, mely azon körülmények között kétségkívül lehetetlennek tűnhet mások számára. Nekem is annak tűnt."

A fiú látszólag értett az emberekhez, viszonylag hamar megtalálta velük a közös hangot. Rita semmit sem tudott róla, így Milos visszafogott közeledéseit minduntalan visszautasította a maga félénk, kiszolgáltatott módján. Nem akarta túlfeszíteni azt a bizonyos húrt, de meg sem szerette volna adni magát mindenféle ellenállás nélkül. Ez imponált a fiúnak. Talán kihívásnak tekintette, hát időt szánt a megismerésére. Időt, a betörésére. Mert ideje volt bőven.

"Nem bántott. Hazudnék, ha azt állítanám. Inkább hálát éreztem felé, amiért megszabadított a poklok poklától. Egyfajta privilegizált helyzetbe kerültem mellette, amely védőpajzsként akadályozta meg, hogy bármiféle bántódásom is essék. Legalábbis nem a telepen megforduló összes férfi által. Milosról pedig nem tudtam elképzelni semmiféle ellenem irányuló erőszak alkalmazását. Igaz, akkor még korántsem ismertem őt. Nem telt bele sok idő, mire kegyeimbe fogadtam. Udvarias viselkedése megnyert magának, én pedig a lehetőségek szerint kezdtem mind jobban feloldódni és megnyílni felé. Talán nem is volt más választásom. Ki tudja? Talán valóban ez volt az egyetlen út, melyen elindulhattam az oly várva várt szabadságom felé. Ő kedves volt hozzám és én e kedvességre barátsággal feleltem."

Ugyanakkor a fiú rejtély volt Rita számára. Titokzatos és kiismerhetetlen. Későn érkezett a telepre, viszont korán távozott onnan. De azt, hogy mégis mivel tölti napjainak nagy részét, a lány még csak nem is sejtette. Kezdetben nagyon félt tőle. Még ránézni sem mert. Később ezt a félelmet felváltotta a tartózkodás, bár Milos egyszer sem tanúsított felé semmiféle támadó megnyilvánulást. Ritát ez megnyugtatta, kezdte összeszedni maradék bátorságát, így amikor csak tehette, lopva figyelgette a fiút. Próbálta kitalálni annak gondolatait, vélhetően vajmi kevés sikerrel. Kezdetben szinte ki sem mert mozdulni szobájából. Ha pedig "szüksége támadt", nem kellett elhagynia a viskót, mert nagy megkönnyebbülésére, a szerény méretű fürdőszobában egy angol wc is ki lett alakítva. A viskó tehát egy szobából, főzőfülkéből és mosdóhelyiségből állt. Az ételt Milos hozta "házhoz", így azért sem kellett külön elmennie. Az egyetlen dolog, ami a körülményekhez képest legjobban bántotta az a folyó meleg víz hiánya volt. A többi lányhoz képest ő naponta megmosakodhatott egy nagyobb méretű lavorban, ám meleg vízről hasztalan álmodozott. Kénytelen volt hát hideg vízben mosdani, melynek fagyosan bántó érintésénél teste minden egyes alkalommal élénken tiltakozott. A felfázás nem is váratott sokat magára.

"A viskóban tréning nadrágot viseltem egy vastag gyapjúpulóverrel. A gyapjútól egy idő után allergiás kiütéseket kaptam, de ez korántsem érdekelt, hiszen jobban védett a hidegtől. Ha élelemért kellett mennem, Milos régi, kopott kabátját vettem magamra. Egy idő után felengedett az a jeges félelem, valahányszor elhagytam a szobámat. Nem akartam szembesülni a mocsokkal, bűzzel, a nyomorral és a fájdalom mindenféle hangjaival. Önző módon csak magamra figyeltem, más nem érdekelt. Csak átélni az aznapot, aztán a másnapot és így tovább. Ez vezérelt engem. Később persze ez is megváltozott.

Viszonylag hamar feladatokat kaptam. A hatodik napon én lettem ugyanis a telep takarítónője. Nem éppen felemelő szerep volt számomra, ezzel mindvégig tisztában voltam. Azonban látván Milos társainak hozzáállását, úgy éreztem, azért kaptam, mert kezdte magát furcsán kivenni, miszerint én gyakorlatilag semmit nem csinálok és egész nap Milos nyakán ülök. Ami azért sem volt igaz, mert Milos már második napomon korán kelt és magamra hagyott a viskóban. Ám a bandatagoknak egyáltalán nem volt ínyére a semmittevésem. Közülük többen egy-egy élces megjegyzéssel adták újra és újra tudtomra, miszerint mit gondolnak felőlem. Ideje korán világossá vált számomra, hogy státuszom kiváltság, melyet meg kell becsülnöm, ugyanakkor azt is meg kell tanulnom, hol a helyem. Nem tagadom, nem voltam hozzászokva ilyesféle munkához, mégsem rettentem vissza. Igaz, akkor még nem sejtettem, mit kell egészen pontosan ki-, illetve eltakarítanom."

Rita feladata lett tehát a telep tisztán tartása, a tábor takarítása, a lányok mosdatása, ruhájuk kimosása, ahogyan az istálló "gondozása" is munkakörét képezte. Az istállóban több dolga akadt, hiszen az odakerült virágok már jócskán rothadásnak indultak. Rita csak így jellemezte őket magában. Kezdetben igyekezett tőlük minél távolabb maradni mind fizikailag, mind lelkileg. De minden erőlködése mellett nagyon nehezen ment neki. Ha tehette volna, szinte mindennap bement volna hozzájuk, ellátta volna őket a szükséges gyógyszerekkel, friss váltás ruhát adott volna rájuk, a naponta megfürdetett beteg és megkínzott testükre.

És igyekezett volna kitartást, még több erőt önteni beléjük. Ezzel szemben rengeteg teendője miatt két- volt, hogy háromnaponta jutott csak az "ápolásukhoz". Ugyanakkor bántotta az a tudat is, hogy mintegy szánalmas tűzoltómunkát végez csupán, melyre egyáltalán nem volt büszke. Igazság szerint szégyellt megjelenni a lányok előtt, egészségesen, érintetlenül. Jó ideig még szűzen.

"Sokszor úgy éreztem, belepusztulok, ha még egyszer a szemükbe kell néznem. Ezért leginkább kerültem a pillantásaikat. Sunyin lehajtott fejjel tettem-vettem közöttük, miközben folyton azon imádkoztam, hogy minél kevesebb ideig kelljen az istállóban tartózkodnom. Nem volt ez így rendjén. Nem volt helyes. Elítéltem saját magam. És nem azért, mert én hozzájuk képest nyerő helyzetben voltam. Nem. Azért éreztem magam rosszul, mert képtelen voltam, ha csupán másodpercekre is, de átvenni a szenvedésüket. Nem hoztam számukra megnyugvást, holott az is a feladatom lett volna. No, persze azt nem a banda határozta meg számomra. Az én lelkiismeretem ösztönzött arra, hogy próbáljam minél jobban Teréz anyaként megállni a helyem. Ez az elvárás persze önmagában is nevetséges. De egy valamit már régóta nem tudtam, még csak eszemben sem volt. Nevetni."

Nevettek viszont helyette is a férfiak. Kegyetlenek voltak és irgalmatlanok. Nem hatotta meg őket semmi. Élvezettel bántalmazták, kínozták és erőszakolták sorra a táborban fekvő tehetetlen lányokat. Ritát nagyon megviselték lelkileg a sikolyok, kétségbeesett felkiáltások, fájdalom szülte nyögések, az erőtlen és reményvesztett halk sírások. Nem tudta, hogy meddig kell elviselnie ezt a borzalmat, de érezte, hogy soha nem fogja megszokni. Soha. Mert nem lehet. Ahogyan ép ésszel sem lehet mindazt felfogni, ami a telepen zajlott.

***

Minden hétköznap érkeztek látogatók a tábor területére. Ezek a látogatók olyasféle vendégek voltak, akik pár órányi örömöt vásároltak meg pénzen a bandától. "Természetesen" a táborban lakó lányok kárára. Ezeket a lányokat szexuális szolgáltatásokra kényszerítették, cserébe a nagy semmiért. Hiszen a pénzből vajmi keveset láttak viszont, gyakorlatilag semmit. Ellátásuk pedig még a háborús viszonyokét is jócskán alulmúlta. Ez a hely maga volt a fertő, mely tökéletes táptalajául szolgált a züllésnek és pusztulásnak. A tábor épületében 15-20 lány volt elszállásolva, számuk a betegségektől függően váltakozott. Az istállóban azonban ezek kétszerese is előfordult. A lányok priccsei között betonfalak magasodtak és cellaként vették körül a fekhelyeket. Ezekben a cellákban fogadták a "vendégeket". Egyéb természetes szükségleteik kielégítését tekintve is szűkölködtek. "Dolguk végzésére" egy, a háztól viszonylag távol eső fabódéban volt lehetőségük. A tábor élete így nézett ki hát: a szerencsétlen lányokat kizsigerelték, megalázták, majd kizsákmányolt testüket eldobták, ahogyan az elhasznált papírzsebkendőtől szabadul meg az ember.

A vendégek többsége általában visszafogott vérmérsékletű férfi volt, akik tényleg az áhított örömért keresték fel ezt az elátkozott helyet. Ők megelégedtek a szimpla szexuális érintkezéssel, melyhez nem igényeltek semmiféle pluszt. Ők tették ki a vendégsereg 90 %-át. A lányok örülhettek, ha egy "átlagos" vevő karjai közé kerültek, mert azok bántásától nem kellett tartaniuk, csupán elviselni a nem kívánt, undort keltő, olykor mosdatlan férfi testeket. A maradék 10 % azonban ennél jóval vérmesebbnek bizonyult, akik nem riadtak vissza a szadizmus, bántalmazás különféle eszközeitől sem. Brutálisak, lelketlenek voltak, nem nézvén, hogy milyen szenvedést, sérüléseket okoznak tetteikkel.

"De nem csak a vendégek fordultak meg köreinkben, hiszen időről időre egy másik "állatfaj" is betette a lábát hozzánk. Minden egyes hónap utolsó napján ugyanis újabb látogatók érkeztek a telepre. Ezek a látogatók nem egyeztek azokkal a vendégekkel, akik más hétköznapokon jöttek a táborba, úgymond igénybe venni a lányok "szolgáltatásait". Nem, ők voltak a vevők, egyfajta "üzletemberek" akik a számukra felajánlott lányokat kívánták megvásárolni, elvinni és a későbbiekben újfent áruba bocsátani, ki tudja hol, ki tudja mi célból? Ez már végképp mellékes volt a banda számára. Egyfajta húsvásárhoz tudnám hasonlítani azt, ami ezeken a napokon a táborban zajlott. A még járni tudó, ám mégis "túlhasznált" lányokat áruba bocsátották, akik pontosan tudták, hogy mi történik körülöttük, velük, mégsem tudtak tenni ellene.

A telepnek tehát éppúgy meg volt a maga rendje, ahogy egyébként minden más normális közösségnek. Akár a rendesen funkcionáló családok vagy társadalmak esetében. Igaz, mi nem voltunk sem társadalomnak, sem egy rendes családnak tekinthetők. Szörnyek voltunk, akik a romlásnak és pusztulásnak vannak alávetve. A férfiakat az éltette, míg minket lányokat, az gyilkolt tömegszámra."

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-az-istallo-/

A telepen

"A tábor gyakorlatilag egy óriási hodály volt azon a telepen, ahová vittek. Az éjszakai utazás során bár fél-éberen, de magamnál voltam és felfogtam, hogy átléptük a szlovák-magyar határt. Szlovákiába kerültem tehát, egy hatalmas, pusztaságra, mely bénítólag ölelt körül. Feltehetően magánbirtok volt az a föld, melyre először tettem a lábam, mikor kilökdöstek az autóból. Ekkor már teljesen magamnál voltam. A szememet nem takarták le, így mindent jól láthattam. Féltem, rettegtem. Férfiak álltak az autók mellett és mind engem vizslattak. Összeszorult a torkom a pillantásaiktól. Tudtam, hogy ami rám vár, az maga a borzalom. S bár nem sejtettem, hogy pontosan mit is fog jelenteni számomra, abban a percben legszívesebben meghaltam volna. Igen. Ha én akkor és ott választhattam volna az élet és halál között, gondolkodás nélkül dobtam volna el magamtól az életet."

A férfiak hangosan felnevettek. Ritát ketten fogták közre két oldalról, egy szorosan mögöttük állt. A bakancsost nem látta, igaz, ő már nem szállt be velük az autóba. A viskó mellett négyen beszélgettek, amikor megérkeztek. Amint meglátták a kanyarodó autót, eldobták cigarettáikat és elébük mentek. Rita kénytelen volt elviselni, ahogyan őt nézték. Mást úgysem tehetett. Már többször megbánta, hogy ilyen kihívó öltözékben ment a diszkóba, de ezekben a percekben leginkább a föld alá süllyedt volna.

"Úgy éreztem magam, mint a lemészárlásra váró disznó, melyet a vágóhídra hurcolnak. Ez is egyfajta vágóhíd volt, csak mi éppen ezerszer annyit szenvedtünk a vég előtt. Akkor még nem tudtam, csupán sejtettem, hogy rajtam kívül vannak még lányok a telepen. Valahogy egyből nyilvánvaló volt számomra, hogy ezek a férfiak "nagyüzemben" folytatják eme tevékenységüket, melynek lényege a lánykereskedelem. Ezt gondoltam, mégis nehezemre esett tudomásul venni. Hiszen mely lány vagy nő fogadná el mindenfajta kétségbeesés nélkül a rideg valóságot, miszerint lánykereskedők markába került? Úgy vélem, az ép eszűek közül egy sem."

A férfiak szóba elegyedtek, de a lányhoz nem szóltak. Rita nem is bánta. Úgysem értette a nyelvüket, nem igazán tudott volna mit kezdeni a helyzettel. Talán az életéért könyörgött volna hasztalanul, hiszen úgysem várt tőlük könyörületet. Nézte összekötözött kezeit, melyeken nem rendes kötél feszült, inkább kender. Óvatosan megmozgatta benne az egyik csuklóját, ám a kender szorosan fogta, kicsit sem lazult.

Miután befejezték a beszélgetést, mindannyian ránéztek. Az egyik markánsabb fickó nagyot köpött a földre, összecsapta nagy lapát tenyereit és megindult a lány felé. Amikor odaért hozzá, körül járta, úgy szemrevételezte. Közben nagyokat füttyentgetett.

"Sértették a fülemet ezek a trágár füttyök. Persze nem voltak mások szimpla füttyöknél, mégis olyan degradáló, megalázó volt, ahogy az a nagydarab férfi járkált körülöttem. A pokolba kívántam, az összes többivel együtt, akik képesek arra vetemedni, hogy lányokat raboljanak az éj leple alatt. Nagy bátorság egy lánnyal kezdeni, mondhatom. Öten egy ellen, ez ám a férfias viselkedés. Ráadásul az a szerencsétlen még meg is van kötözve, így aztán nem nehéz felülkerekedni rajta. Gyáva kutyák! - A düh csak úgy forrongott bennem. Rettegtem tőlük, mégis az irántuk érzett gyűlöletem oly erővel tört rám, hogy még magam is meglepődtem rajta."

Ahányan voltak, mind közrefogták Ritát. Ketten kétfelől megragadták a karjait, hátul szintén ketten fedezték társaikat, míg egyikőjük állt a menet élére. A kis csapat elindult úti célja felé.

"A ház hatalmas volt, melyben kisebb "boxok" különültek el egymástól. A boxokat koszos lepedők takarták, így azok mögé nem láthattam. E percben nem is kívántam többet tudni erről az elátkozott helyről, mint amennyit szabad szemmel felfogtam. Ahogy a folyosón haladtunk, az egyik sarokból elfojtott nyögések, vergődés zaja hallatszott. Mikor odaértünk ahhoz a boxhoz, a lepedőt félrehúzta egy férfi és kijött onnan. Én pedig beláthattam. Egy lányt erőszakolt éppen két társa. A szerencsétlen lány minden mozgatható tagjával oda volt kötözve az ágyhoz, így gyakorlatilag semmi esélye nem volt az ellenállásra. Tisztában voltam azzal, hogy rám is pontosan ez a sors vár. Elhaladtomban megláttam a lányon fekvő férfi hátát, a fellibbenő lepedőn túl. Egy nagy tetoválás volt rajta, mely pokoli jelenetet ábrázolt. Mintha a purgatóriumban játszódott volna, ahol egy fiatal lányt főztek kondérban a körülötte ugráló ördögfajzatok. A kondér alatt bőszen pattogott a tűz, míg felfelé vastag füstcsóva távozott belőle. A csóva egészen a férfi tarkójáig kúszott és haloványan egy gonoszan vigyorgó kígyó fejének derengett. A kép találó volt, pontosan így éreztem magam elrablóim telepén. Én szintén az a lány voltam, aki az erőszaktevő hátára volt maradandón rápingálva. Próbáltam nem gondolkodni és hagytam, hogy magukkal sodorjanak az események.

A sor végén az utolsó előtti box előtt megálltunk. Behunytam a szemem és igyekeztem valami szépre gondolni. Valamire a múltamból, ami a régi életem része volt, mára azonban értelmét vesztette, mint minden. De nem jutott más eszembe, csupán az a kedves, meleg tekintetű, barna szempár, melyre utolsót pillantottam. Akkor mégis elég volt ennyi.

Az egyik kísérőm félrehúzta a boxot takaró lepedőt, majd fejével intett nekem, hogy lépjek be. A lábaim azonban nem engedelmeskedtek, mintha földbe gyökereztek volna. Nem volt nekik probléma, ezt is megoldották. Az egyik hátam mögött álló férfi egy jól irányzott rúgással rögtön indulásra bírt. Ráestem a boxban található koszos ágyra. Undorodtam hozzáérni még a rávetett bűzös takaróhoz is. A hányinger kerülgetett. Fektemben megfordultam, de addigra ők már nem voltak a box előtt. Hangos röhögcsélések közepette kivonultak a teremből."

Körülnézett, bár nem volt mit látnia boxának falain és a szintén falként funkcionáló piszkos lepedőn kívül. Felmérte viszont leendő ideiglenes vagy talán végleges otthonát, melyben élnie kell ezentúl és ki tudja még miket elszenvedni? Az egész "fülke" nem volt több, mint 2 x 2 méterű alapterület, mely rácsok nélkül sem keltett kellemesebb benyomást egy cellánál. Egy élet leéléséhez legalábbis semmiképp. Jobbra tőle egy nagyon régi kórházi kisszekrény állott. Három fiókja volt mindösszesen, tetejéről egy közepes méretű koszos lavor nézett vele farkasszemet. Rita felkúszott egészen az ágy fejéhez és hátát nekitámasztotta a falnak. Hallgatózott. Hallgatta a környező neszeket, melyek az egyes boxokból hallatszottak ki. Felnézett a plafonra, melyről a neoncsövek bántóan világítottak szemébe. Egyszer csak egy férfi üvöltés hallatszott. Nem haragos, mint inkább kéjjel teli. "Eljutott a csúcsra... Oda, ahová minden férfi vágyik.." - gondolta magában keserűen és ismét elfogta a hányinger. Halk, elfojtott sírás hangzott fel időnként, melyet több helyről is sűrű, jól hallható sóhajok kísértek. A levegő megtelt a szenvedések hangjaival, melyeket szinte vágni lehetett volna a teremben. A lány együtt érzett mindannyiukkal. Ekkor mozgásra lett figyelmes közvetlenül saját cellája előtt. Megdermedt a rémülettől, mert tudta, most került rá a sor. Nem hagytak neki sok időt.

"Először, amikor egy árnyék vetült lepedőmre, szívem szerint felkiáltottam volna. Igaz, teljesen hasztalanul. Az árnyék jól kivehetően egy férfié volt. Nem tudom, meddig állt ott pontosan a boxom előtt, én mindenesetre éveket öregedtem azalatt a pár másodperc alatt. Lejátszódott lelki szemeim előtt hátralévő életem csúfos, rettenetes vége."

Az árnyék gazdája habozni látszott. Végül nem tágított és fellibbentette a lepedőt. Amikor meglátta a férfit, Ritának ismét kiálthatnékja támadt. Milos állt ugyanis vele szemben. Felemelte két kezét, ezzel jelezvén, hogy a lánynak nincs félnivalója. Óvatosan közelítette meg az ágyat és leült a végére. Hallgatott. Így nézték egymást szótlanul. Az elrabló és a rab. A fiú látta Rita szemében a félelmet, ezért bátorítólag rámosolygott, majd halkan megszólalt.

- Tudom, hogy most gyűlölsz. Tudom, hogy e percben szíved szerint elvágnád a torkom és messze szaladnál. Vissza, az otthonodba. - az otthon szó hallatán Rita szíve elszorult és hüppögni kezdett.

- Ne félj! Egyelőre legalábbis nincs rá okod, mert Te - hangsúlyozta - kivételes helyzetben vagy. Látom, hogy nem értesz semmit és rettegsz. De ez természetes! Nézd, ez ami veled és a többi lánnyal történik, a hatáskörömön kívül esik. Ezek ellen nem tehetek semmit. Viszont annál többet tehetek érted. Tudod, a klán főnöke az én nagybátyám és egyben keresztapám. Jómagam kiváltságos helyzetet élvezek nála, mely kiváltságból te is részesülhetsz, csak akarnod kell. Mindjárt elmagyarázom neked, hogy világosabb legyen. Szóval, holnap lesz a születésnapom. És Keresztapa szokásához híven, minden évben pazarabbnál pazarabb ajándékokkal halmoz el. Idén nem kértem tőle semmit. Még nem is kaptam. De! Amikor majd ma este magához hívat vacsorára és megkérdezi tőlem, hogy mit szeretnék, én Téged foglak megnevezni. Ehhez persze az kell, hogy együttműködj velem. Jó kislány legyél és ne legyen rád panasz. Ha jól viseled magad, csendben meghúzódsz, meglátod, holnap új napra virradsz és az életedet - mely most még rabságnak tűnik számodra - más megvilágításban fogod látni.

"Teljesen összezavarodtam. A sors fintora, hogy Milos iránt érzett gyűlöletem nem csupán ellenszenvvé, hanem hálává alakult. Ő egy mentőövet dobott nekem, mely egyben az életet is jelentette számomra. S bár nem tudtam, mire számíthatok a felajánlott kiváltság birtokában, abban biztos voltam, hogy jobb helyzetbe kerülök általa, mintha a táborban sínylődnék élhetetlen körülmények között a többi áldozathoz hasonlóan.

Amikor Milos befejezte a mondandóját, még egyszer mélyen a szemembe nézett, hogy lássa, vajon megértettem-e az iméntieket? Megértettem és bólintással jeleztem felé. Elköszönt, majd magamra hagyott. Ott a mocskos priccsen egyszeriben árvának, elhagyatottnak éreztem magam és olyan reménytelennek tűnt minden. Rám tört a zokogás. Nem tudtam abbahagyni, pedig nagyon akartam. Tudtam, hogy erősnek kell lennem, mert csak az erőmből építhetek fel bármit is abból a nagy semmiből, amit "jutalmul" kaptam vagy még kaphatok. Értéktelennek éreztem magam, egy szimpla árucikknek, akit a piactéren adnak-vesznek idegen férfiak, éppúgy, mint évszázadokkal ezelőtt a rabszolgákat. Próbáltam elhessegetni magamtól a rosszabbnál is rosszabb gondolatokat. Elvégre Milos azt mondta, ha jól viselem magam, kihoz ebből a pokolból. Csak csendben húzódjam meg és engem fog kérni keresztapjától, ezáltal pedig megszabadulok minden szenvedéstől vagy legalábbis távol kerülök tőle. Csak abba kell hagynom a szűnni nem akaró sírást. De most rögtön, mert holnap új napra virradok egy ajándékként. - Ekkor ismét feltört belőlem a zokogás. Sirattam a múltat, a jelenem és a jövőmet. Ez volnék hát semmi több, mint egy pazar ajándék..."

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-a-tabor-/

Csak egy tánc volt...

"Kellemes volt az idő. Finom, langyos, hűs szellő borzolta a fák koronáit, az egész nap érezhető forróság alábbhagyott az esti órákban. Mintha az egész természet egyszerre lélegzett volna velünk, mint aki alig várta már a hűvöset hozó megkönnyebbülést. Ránk is egyfajta szabadságérzett települt, feljogosítván ezzel a legfelelőtlenebb lépéseinkre. Aznap éjjel valahogy közelebb lopódzott hozzánk a gonosz, mi pedig hagytuk, hogy ujjaival megérintsen minket. Álmodozón tekintettem ki az ablakon, mely mögött az átláthatatlan sötétség még rejtélyesebb alakot öltött. Én azt hittem, hogy már mindent tudok a világról. Hogyan működik, kitől mit várhatok? A sötét mikor a legsötétebb és a rossz mikor áll közvetlenül előttem? Úgy gondoltam, mindezt már tudom."

- Rita, ébresztő! Megérkeztünk. - bökte oldalba Klári barátnőjét, majd ugyanazzal a mozdulattal felpattant üléséről. - Mozgás, itt a végállomás! - trillázta és megindult az ajtó felé. A buszsofőr álmos tekintettel mosolygott rájuk. Milyen érdekes tud lenni az élet. Rita erre a kedves szempárra emlékezett utoljára, mely melegséggel töltötte el jéggé dermedt szívét, mikor a Rossz már a karjaiban szorongatta. De akkor még csak nem is sejtette, hogy ez a pillanat lesz utolsó legkedvesebb emléke a földi világról.

- Ott van, látod? - ismét oldalba bökte. Ritát sokszor már bosszantotta barátnője szokása. Mindig ez a bökögetés. És ráadásul a legváratlanabb helyzetekben. Volt, hogy szó szerint megijedt tőle, amikor elbambult és nem számított rá. Nagyon mérges tudott lenni ilyenkor Klárira.

A fiú már a végállomáson várta érkezésüket. De nem volt egyedül. Rita hét fiút számolt összesen, mikor leszálltak a buszról. Pontosan heten voltak, mint a gonoszok... Ekkor újra azt a fagyos szorítást kezdte érezni, mely egyre feljebb és feljebb kúszott a torka irányába. Csak nehezen tudott megszólalni.

- Te, ezek heten vannak. Mért... Miért vannak ilyen sokan? Mi csak ketten vagyunk.

- Ne parázz már, ezek a barátai! - nézett rá lesajnálóan barátnője és arcára öltve legbájosabb mosolyát, az egyik fiú felé fordult. - Szia. Klári vagyok. Ugye jól gondolom, hogy te Milos vagy? Ő itt a barátnőm, Rita. Tudod, akiről olyan sokat írtam már neked.

Rákacsintott a fiúra és kivillantotta hófehér fogsorát. Olyan elbűvölő tudott lenni. Rita irigyelte ezt a tulajdonságát. Bármikor és bárkit képes volt levenni a lábáról. Ezt nem tudja mindenki, mert erre születni kell. Rita megborzongott. Már bánta, hogy otthon hagyta kedvenc kardigánját. Még Klári beszélte le róla, mondván, hogy nem illik a szerkójához. Milyen buta volt. Ismét. Nem szabadott volna hallgatnia rá. Pedig még édesanyja is a lelkére kötötte, hogy azt feltétlenül vegye fel. Vagy legalábbis vigye magával, tekerje a derekára és amikor lehűl a levegő, a hátára tudja dobni.

"De makacs voltam és önfejű. Mint mindig. Fáztam kívül és belül, bár ilyet eddig még nem éreztem. Nyugtalanított a gondolat, hogy kilenced magunkkal vonulunk a diszkóba, melyből 7 fő csupa számomra vadidegen srác. Némelyek jóval idősebbek voltak nálam, ami különösen megrémisztett. Talán harminc éves volt egyik-másik vagy annál is több."

Ritának jóleső érzés volt belépni a szórakozóhelyre. Valahogy felvidította a tudat, hogy nincsenek egyedül. Amerre nézett, mindenhol fiatalokat látott. Az ajtóban álló biztonságiak megszámolták, majd tovább engedték őket. Bejutottak hát a szentélybe. A fiúk foglaltak egy asztalt, ami köré mindannyian letelepedtek. Rita döbbenten nézte barátnőjét, aki egy perc töredéke alatt feloldódni látszott és szorosan simult hozzá újdonsült barátjához, akivel csupán az imént találkozott először.

"Émelygés fogott el, melynek oka még számomra is ismeretlen volt, hiszen a srác nem volt csúnya. Ellenkezőleg, jóképű, magas és kisportolt. A Klárit körülvevő mozdulataiból is kedvesség sugárzott. És mégis... A tekintetében volt valami, ami megrémisztett. Olyan áthatóan tudott nézni az emberre, hogy az már-már úgy érezte, mintha nem takarná semmi és meztelenül állna előtte. Talán mégis levetkőztetett a szemével. Visszatekintve valóban így lehetett."

A lány nem árválkodott sokáig, miközben barátnőjének tették a szépet. Rövid időn belül az egyik fiú közelebb húzódott hozzá és tört magyarsággal egy semmitmondó történetbe kezdett. Rita számára ekkor vált világossá, hogy kísérőik nem magyarok, hanem határon túliak. Ez megmagyarázta Klári barátjának különleges hangzású nevét is. Eme felfedezése azonban korántsem hatott rá megnyugtatólag. Sőt! Fokozódó idegességét talán a vele beszédbe elegyedő srác is megérezhette, mert egyszerre suta mozdulataival simogatni kezdte hosszú barna haját, amitől viszont még erősebb viszolygás tört a lányra. Szabadulni szeretett volna. Mindegy volt már neki, hogy hová és kivel, csak el innen!

"Ekkor láttam meg azt a fiút, aki a bárpultnál álldogált és szemlátomást keresett valakit a tekintetével. Habár azt a valakit nem találta meg, pillantása azonban találkozott az enyémmel. Elmosolyodott. Ez melegséggel töltött el és hatására jóleső érzés kúszott végig a gerincoszlopomon. Talán ő. Gondoltam, majd bátorítólag, mintegy "táncra való felkérésként" kihívóan rámosolyogtam. Ő pedig vette a lapot. Rám nevetett, majd megindult felém. Amikor odaért az asztalunkhoz, kísérőim egyből látták, mi a dörgés, hát arrébb húzódtak, hogy mellém ülhessen. De nem ült. A kezét nyújtotta és megkérdezte tőlem, táncolok-e vele? Éppen olyan számot játszott a dj, ami nem volt éppen ínyemre, nem pörgős, nem is lassú, gyakorlatilag táncolhatatlan, én mégsem utasítottam vissza felkérését. Mert ebben a táncban láttam meg a kiutam. Kiutam a szabadság felé.

Egy dolog azonban nem tetszett benne, amire tánc közben figyeltem fel. Ez pedig a cipője volt. Van egy szokásom, melyet sehogy sem bírok levetkőzni. Két dolgot figyelek meg elsőként a férfiakon. Az egyik a már említett cipőjük. Valahogy mindig is úgy voltam ezzel a dologgal, hogy amilyen a cipője, olyan a viselőjének lelke is. Egyfajta tükörképet mutat magáról. A másik dolog megmagyarázhatatlan, furcsa mégis sokszor döntő volt egy srác megítélésében, nevezetesen a tarkója. Vonzottak a szép tarkók, melyek egyénenként különböztek, mégis sokszor igencsak elnyerték nem titkolt tetszésemet."

Ennek a srácnak koszos volt a cipője. Nem is koszos, hanem mocskos, ráadásul még cipőnek sem nevezhető, mint inkább bakancsnak. Talán katonai.. A tarkóját nem látta, mert végig szemben volt vele, igaz, egy idő után már nem is figyelte. Egyszerűen nem volt rá kíváncsi. A lényeg, hogy kedves volt és nem rámenős, mint azok a tuskók, akik az asztal körül nyomultak rá. Visszafogottsága egyben titokzatos is volt Rita számára, mely titkot mind jobban szeretett volna megfejteni. Valahogy úgy érezte, hogy minden közvetlen megnyilvánulása és azok fogadása ellenére, mégis van közöttük egy láthatatlan fal. Gyakorlatilag egy cél érdekében tevékenykedtek, hogy megismerjék egymást. Rita ennek nem is vetett gátat. Őszintén felelt a fiú kíváncsi kérdéseire és ezen őszinteségéért viszonzást várt el a másiktól. Hiába. A srác mintha szándékosan kerülte volna az egyenes válaszok adását. Csupán egy valamit árult el, a nevét. Legalábbis elmondása szerint Eriknek hívták. A lány kezdett belefáradni a kérdezgetésbe, végül már nem kérdezett tőle semmit.

Kedvét szegte a titokzatosság. Erik ezt észrevette, így feldobandón az alábbhagyott hangulatot, mindkettejük részére rendelt egy-egy kólát.

"Nem voltam éppen szomjas, de nem is ellenkeztem. Mindenesetre a közös kortyolgatás jobb időtöltésnek ígérkezett, mint egy újabb lehetetlen zeneszámra való vonaglás a táncparketten, illetve a szimpla kuka hallgatásnál is csábítóbb volt számomra. Amikor az üdítők megérkeztek asztalunkhoz, Erik ügyetlenül leejtette az öngyújtóját. Nem találta a földön, így én hajoltam le, hogy vakon tapogassam ki. Nagy nehezen sikerült rálelnem az egyik srác cipője mellett. Ahogy felegyenesedtem, bevertem a fejem az asztal lapjába. Nem volt nagy ütés, de nem esett jól."

Erik vigasztalón egy puszit nyomott Rita sajgó kobakjára és viccesen megsimogatta. Ez a lányt is jobb kedvre derítette, így a fagyos hangulat kezdett közöttük felengedni. A hideg kóla is jól esett neki a diszkó fülledtségében. Pár percen belül azonban Rita furcsán kezdte érezni magát. Valamiféle eufórikus érzés kerítette hatalmába, majd egyre jobban elgyengültek a tagjai. Szólni szeretett volna Eriknek, hogy segítsen neki, mert hirtelen rosszul lett, de beszélni sem tudott. Nyelve, egész szája zsibbadni kezdett, még ki sem tudta azt nyitni. A másik pillanatban ültében összerogyott. Nekivágódott a mellette ülő srácnak és lecsúszott a székről. Mozdulni sem bírt. Nem értette, mi történik vele, de sejtette, hogy semmi jó. Erik kapcsolt, hogy valami gond lehet, mire fejével intett két srácnak, felemelte Ritát és a kijárat felé indult. A fiúk követték őket.

"Az esti szellő jól esően csapott az arcomba. Igazán üdítően hatott rám, bár továbbra sem tudtam mozogni, sem beszélni. A fiúk egyre távolabb vittek a diszkó bejáratától, mire nyugtalanságom fokozódni kezdett. Addig az állapotom miatt aggódtam, utána már mástól rettegtem."

- Mindjárt jobban leszel. - suttogta Erik halkan a fülembe. Ez kissé megnyugtatott. Óvatosan letett a földre, majd az egyik fiú felé fordult. - Vissza kell mennem, mert bent felejtettem a kabátomat. Benne van a mobiltelefonom és csak azon tudok segítséget hívni, ha szükséges. Vigyázzatok rá, amíg vissza nem érek. - Azzal csapot-papot és sajnos engem hátrahagyván bement a diszkóba. Ez végképp nem tetszett nekem. Nem értettem, vajon hová tette az eszét, hogy vadidegen fiúk gondjaira bíz, akiket még csak nem is ismer? Forogni kezdett velem a világ. Az őrzésemmel megbízott fiú megvárta, hogy Erik eltűnjön az ajtóban, majd felemelt a földről és megindult velem. Ekkor belülről is lebénultam a döbbenettől. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy én csupán egy külső szemlélőként néztem végig, ahogy rongybabaként hurcolnak ide-oda. Magamban fohászkodni kezdtem, hogy Erik minél gyorsabban visszatérjen és megmentsen.

- Hé, álljatok csak meg! - hangzott fel mögülünk egy erőteljes férfi hang. Kis csapatunk megállt, én továbbra is erőtlenül csüngtem az egyik ismeretlen fiú karjain. Félig eszmélve, félig kábult állapotban vártam, hogy mi fog történni? Nem tudtam gondolkodni és az a fojtogató émelygés mind jobban erőt vett rajtam. Talán többször elájultam, ebben már nem vagyok biztos. Kisvártatva feltűnt szemünk előtt a hang gazdája. A férfi körülbelül a harmincas korosztályhoz tartozott, magas volt és szemmel láthatóan nagyon mérges.

Végignézett az engem pátyolgató fiúkon, majd újra megszólalt: - Hová viszitek azt a lányt? - ekkor az egyik biztonsági őr odalépett hozzá és halkan ennyit mondott: - Főnök, együtt jöttek. Semmi gáz, ezek együtt vannak.

De a főnökét egyáltalán nem hatotta meg ezen mondandója. Nem győzte meg őt arról, hogy az előtte fekvő fél-alélt lány -mármint én- biztonságban van. A nyelvem még mindig zsibbadt és bármennyire is igyekeztem, képtelen voltam megszólalni. Tovább vártam, mi fog történni? Valahol mélyen a tudatalattim érzékelte, hogy sorsom csupán egy hajszálon függ, mely hajszálat az a szintén idegen férfi tart kezében. Engem nézett. Pillantását viszonoztam volna, de a fáradtság, a bódultság hatalmas hullámokban tört rám, így szemeim önálló életre keltek és folyton leragadtak. Tehetetlen voltam."

- Hová viszitek azt a lányt? - ismételte meg kérdését a biztonságiak főnöke.

- Nyugi, csak ide az autóhoz. Lefektetjük az ülésekre egy kicsit, hogy megpihenjen. Meglátja, pár perc múlva kutya baja sem lesz. Biztos az áporodott levegő, a fülledt meleg tett be neki. Itt a friss levegőn egykettőre magához tér. Bízza csak ránk! - lépett elé az egyik srác. Nyomasztó csend állt be, szinte a lélegzetemet is hallottam.

- Ha nem haragszol, nem bízom. - a férfi hajthatatlannak mutatkozott. - Túl sok fiatal lány tűnt el az utóbbi időben. Nem engedem, hogy az én diszkómnál is ez történjen.

A srác arca megváltozott, ahogy ott a sötétben ki tudtam venni, mintha némi ellenséges színezetet öltött volna magára. Ismét megborzongtam. - Nézze, főnök... - kezdte volna a mondókáját, ám a férfi közbevágott."

- Nem vagyok a főnököd. A személyigazolványokat kérem! - utasította a fiúkat. Azok egymásra néztek, ám szószólójuk is hajthatatlannak bizonyult.

- Ahogy már említette, maga nem a főnököm, sem egy szerv, hogy bármit is követelhessen tőlünk! A lány perceken belül jobban lesz. Addig is itt maradunk vele, hogy semmi bántódása ne essék. Nyugodtan ránk bízhatja. Vagy inkább mondok jobbat, most szépen fogjuk és hazavisszük őt. Ápolják otthon a szülei, mi nem vagyunk babysitterek. - azzal intett egyet a fejével, mire társai egy ezüstszürke nyugati kocsi felé kezdtek vinni.

A márkáját képtelen voltam megállapítani, amúgy sem sokat értek az autókhoz. Lány lévén engem mindig is más világ vonzott.

- Megállni! - a férfi hangja szinte elfúlt az indulattól. De a fiúk már nem figyeltek rá. Éreztem, tudtam, hogy nagyon rossz fog következni, mégsem tudtam tenni ellene semmit. Tagjaim élettelenül lógtak a két fiú karjaiban, én pedig magatehetetlenül hagytam, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak. A nyelvem még mindig zsibbadt, így egy erőtlen nyöszörgéstől más nem tellett tőlem. Azt pedig elnyomták a diszkóból kiszűrődő zene- és hangfoszlányok.

Amikor az autóhoz értünk, engem befektettek a hátsó ülésre. Innen még kevesebbet láttam, ráadásul egyikőjük még az ajtó elé is állt, feltehetően azért, hogy ne lássak ki azon. Az éjszaka sötétjében nem láttam, vajon melyikőjük az, de amikor felemelte bal lábát, hogy nekitámassza az autónak, megpillantottam a cipőjét. Pontosabban a bakancsát, mely katonai lehetett talán. Ráadásul a sok sártól tiszta mocsok volt az egész. Hányinger fogott el. Igen. Az engem takaró srác az a fiú volt a diszkóból, akit mindvégig a megmentőmnek gondoltam, akivel táncoltam, akinek a gondjaira bíztam magam, aki egy itallal is megvendégelt. Egyszeriben minden világossá vált. Csak ekkor már késő volt."

Hirtelen futó léptek zajára lett figyelmes. Nem volt ugyan teljesen magánál, azonban még így, fél-kábán is minden igyekezetével próbált az autón kívül zajló eseményekből, külső ingerekből minél többet magába szívni. Mintha dulakodtak volna. Hárman-négyen, nem tudta megállapítani. Ütések, rúgások, nyögések és kiáltások foszlányait hallotta. Majd lövés dördült. Ereiben megfagyott a vér. Behunyta szemeit. E percben nem is önmagáért, mint inkább azért az ismeretlen férfiért imádkozott magában. Most az ő életéért rettegett. Elfojtott idegen szavak ütötték meg füleit, melyeket nem értett. Úgy mint: Podme, podme![1], Pochyb, poychyb![2]

Halkan nyöszörögni kezdett, ennyi telt mindösszesen erejéből. Ekkor valaki beszállt mellé az autóba, meglökte őt és rákiáltott: Egy hangot se! - Elhallgatott. Ajtók csapódtak, majd az autó motorja felbőgött és megindult Ritával a fenyegető ismeretlen felé.

"Miközben haladtunk, a mellettem ülő férfi egyszer csak egy kisebb méretű bőröndöt húzott ki az ülése alól. Kinyitotta. Csupán ennyire emlékszem. Többre nem, ugyanis ebben a pillanatban elmosódott szemeim előtt minden és filmszakadás állt be. Valószínűleg elájulhattam. Amikor újra magamhoz tértem, egy sötét és szűk helyen feküdtem, kétrét hajlítva. Valahonnan távolról beszélgetés szűrődött be hozzám. Meg szerettem volna fordulni, de kalodám nem engedte. Kis idő múlva rájöttem, hogy a csomagtartóban fekszem.

Ki szerettem volna nyújtani a karjaimat, de nem engedelmeskedtek nekem, ellenben valami mélyen belevájt a húsomba. Megkötöztek."

Nagyon kellett figyelnie, hogy bármit is meghalljon a kint folyó beszélgetésből, mert a motor zúgása elnyomta a hangokat. A lényeget azonban így is megértette. A társalgás könnyed, jó kedélyű csevegés volt és szerencséjére magyar nyelven folyt.

- És mesélj Tomi, hogy vagy?

- Megvagyok, kösz. Látom, emelkedett nálatok a hangulat. Már megint bulizni voltatok?

- Hát, tudod, hogy megy az.. A magyar lányok a legszebbek, minek is állnék ellent a csábításuknak? Ha egyszer engem akarnak, hát kapjanak meg... Máskülönben, a családod? Feleség, gyerekek is jól vannak?

- Jól, jól vannak. Azért csak vigyázz az ilyen kiruccanásokkal. Nehogy nekem galibát okozz, mert akkor kénytelen lennék többé nem átengedni téged.

- Ugyan barátom, ne félts te engem! Tudok én magamra vigyázni. Egyébként nem kell átengedned, a határok már régen elmosódtak. Ezt te is tudod.

- No, majd meglátjuk. Olyan sokszor azért nem szeretnék találkozni veletek ilyen kései órákban. Biztos nincs vaj a füled mögött? Már az iskolában is sok rossz fát tettél a tűzre!

- Dehogy, nézz csak rám! Látod? Tiszta vagyok, mint a patyolat.

- Nagy dumás voltál már akkoriban is, azt meg kell hagyni. És a csomagtartó? Visztek benne valamit?

- Tomi, Tomi! Te már sosem fogsz megbízni bennem. Mindegy, hagyjuk. Csak a szokásosat. Pár üveg finom magyar pálinkát. De várj egy pillanatot!

Lépések közeledtek, kocsiajtó nyílt. Az autóból halk kotorászás hallatszott, majd ismét becsapódott az ajtó. A lépések távolodtak.

- Nesze, itt van ni! Fogd, oszt tedd el, hogy neked se száradjon ki a torkod!

- Nem fogadhatom el. Különben is szolgálatban vagyok.

- Na, persze. Azért a múltkori is csak legördült valahogy, nem igaz? Fogd meg, vagy itt hagyom a betonon. Jut még belőle bőven, ne aggódj! Egyébként pedig nem vagy te kopó! Vagy azt hiszed tán, hogy a többi járőröző határ rendésznek nem csurran-cseppen olykor ez meg az?

Ekkor közvetlenül Rita háta mögül kiáltás hallatszott: Nenatahuj cas Josef! - Az egyik fiú szólt ki társuknak az autóból. Valószínűleg attól félt, hogy minél tovább beszélget amaz a rendésszel, nagyobb az esély a lebukásra. A beszélgető vette a lapot és kurtán rövidre zárta társalgását. Még egy utolsó jókívánságot sütött el ismerősének, kezet fogott vele, majd visszaszállt az autóba. Elindultak.

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-a-telepen-/

Amikor az éj leple mindent eltakar

- Rita, gyere már! Lekéssük az utolsó buszt is, ha ilyen csiga lassú vagy! - Klári türelmetlen volt, nem győzte sürgetni barátnőjét. Túlontúl izgalmasnak ígérkezett az este ahhoz, hogy egy szeletéről is lemondjon Rita lassúsága miatt. Barátnője szemrehányóan nézett rá, miközben az utolsó simításokat végezte csinos arcán. A smink tökéletesen sikerült. Szép volt. Igazán szemrevaló és csinos. Hosszú barna haja laza loknikban keretezte arcát, és lágyan hullott alá. Rövid mini farmerszoknyájával, figyelemfelkeltő mély dekoltázsával és divatos fehér szandáljával valóban nagy feltűnést keltett. Ha édesanyja ebben a szerelésben látja, valószínűleg epésen jegyzi meg: Hát lányom, pontosan úgy nézel ki, mint az utcaszélen dolgozó szajhák! - Ezúttal azonban nem kellett elviselnie lekicsinylő szavait, ugyanis szülei és nővére már régen elindultak otthonról. Édesapa születésnapját ünnepelték nagyiéknál, akik Ritát is örömmel várták. Unokájuk azonban inkább a fergeteges bulira szeretett volna menni, így fejet hajtottak óhaja előtt és elnézték neki, hogy ezúttal a lány nélkül ünnepelnek.

"Boldog voltam. Azon az esten úgy éreztem szárnyakat kaptam a szabadságtól. Önző módon nem törődtem azzal, vajon apu, hogyan érzi magát, amiért kisebbik lánya nélkül kénytelen megünnepelni a születésnapját? Bár az ünneplés vajmi keveset jelentett számára. Nem úgy, mint én."

Klári volt kettejük közül a rangidős, a programok megszervezését általában ő vállalta magára. Nagyon vagány lány volt, Rita sokszor érezte úgy, hogy talán túlságosan is az. De mindig meghajolt az akarata előtt és elfogadta, hogy ő csupán a háttérből asszisztál neki.

"Legyen úgy, ahogy ő akarja. Elvégre két évvel idősebb nálam és akkor úgy gondoltam, ez valóban feljogosítja arra, hogy bábként irányítson engem. Ma már tudom, hiba volt megbíznom benne. Hiba volt, mely hibáért majdnem az életemmel fizettem."

Klári szűkszárú farmert viselt, mely szorosan simult az alakjára. Mélyen kivágott topja is sokat engedett láttatni a kíváncsi szemeknek. Magas sarkú gladiátorcipőjével ütemesen kopogott az ajtó előtt és legalább percenként nézett márkás órájának számlapjára. Már indulni szeretett volna. Az a srác felettébb felkeltette érdeklődését, akivel egy hete ismerkedett meg. Mindketten egy közösségi portálon szörföztek éppen, amikor egymásra találtak. Egész pontosan inkább a fiú talált őrá, hiszen az első lépést nem Klári tette meg. Egy napon kapott egy üzenetet. Az üzenet melletti fényképen pedig az a kedves arc mosolygott rá. Nyomban megtetszett neki, de nem csupán az, amit a képről látott. A srác egész lénye vonzotta, ahogyan írt neki. Nem történt közöttük más, mint pár levélváltás, mégis egyik napról a másikra többet kezdett érezni iránta, puszta barátságnál. Holott még csak a barátjának sem mondhatta, hiszen nem ismerte. Igen, addig az estéig vadidegenek voltak egymás számára. Rita mérges volt. Unta már, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy barátnője elképzelte. Egy pillanatig elgondolkodott azon, vajon tényleg helyesen cselekszik-e, amikor az esti szórakozást választotta a meghitt családi összejövetel helyett? A szívébe mart valami, mely érzést akkor még nem ismert.

"Valóban ismeretlen volt számomra. Talán hatodik érzéknek hívják. Sajnos csak egy pillanatig tartott, így nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Az igazság az, hogy én akkor még csak egy elkényeztetett fruska voltam, aki nem lát túl az orrán. Csak hagytam, hogy sodorjanak az események, mert azt hittem, nekem úgy jó. De a jó csupán egy álca volt, melyet a gonosz öltött magára megtévesztésemül. S amikor végül felfedte igazi arcát, már túl késő volt. Késő ahhoz, hogy bármit is tegyek saját megmentésemért."

Kalandos estének indult. A két lány vidáman vágott neki az éjszakának. Karöltve vonultak végig a sötét utcán és egymást túlharsogva jókedvűen danolászták kedvenc slágereik szövegét. Az utolsó busz még a megállóban várt. A sofőr fáradt volt, de cseppet sem türelmetlen. A visszapillantó tükörből látta, hogy két fiatal lány közeleg, így hátradőlt ülésén és szemét lehunyva várta őket. A lányok hangoskodva, viháncolva szálltak fel. Rajtuk kívül senki nem volt a buszon. A sofőr még egy utolsót hátra pislantott, majd jelzett és az ajtók bezáródtak. Az utolsó busz elindult hát a végállomás felé, a lányok pedig az utolsó útjukon.

***

"Még rémálmomban sem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet velem. A világ olyan egyszerűnek és kiszámíthatónak tűnt számomra. Én nem hittem, hogy valaha áldozat leszek. Ahogyan az sem jutott soha eszembe, hogy meghalhatok. Pedig meghalok, majd egyszer. Valamikor. De az még olyan távolinak tűnt. Szinte csak akkor kezdtem élni. Anyu sokat beszélt nekem a dédiről még kislánykoromban. Gyakran látogattunk el hozzá, mert szerette, ha ott vagyunk nála. Nagyon kicsi voltam akkoriban. Talán hároméves. Láttam dédit, hogy milyen öreg és milyen nehézkesen mozog. Aztán az egyik hétvégén már nem mentünk át hozzá. Anyu azt mondta, meghalt. Kicsi voltam még. Értettem, hogy meghalt, mégsem fogtam fel igazán. A halál szó még évekig megfoghatatlan volt számomra. De amikor testközelbe kerültem vele, hogy közvetlenül az arcomba nézett és belenevetett, egyszeriben mindenemet áthatotta a fájdalom. Fájt minden, a múltam, a gyermekkorom az, aki voltam, a családom. Maga az élet. Biztos voltam benne, hogy nincs tovább. Meg fogok halni.

De én nem így képzeltem el. Igaz, soha nem képzeltem el. Mégsem így akartam. Ott a mocsokban, kínok között, olyan megalázó, olyan állatias volt. Mindent megbántam és csupán egy vágyam volt. A túlélés. Túlélni a sok-sok szörnyűséget, melyeken keresztül mentem. Ha lehetett volna egy kívánságom, csupán egyetlen kívánság, az is elég lett volna számomra. Azt kértem volna, hadd forgathassam vissza az idő kerekét. Vissza egészen addig az estéig, amikor felszálltam az utolsó buszra. Ha lehetett volna egy kívánságom, visszarepültem volna az időben és soha nem szálltam volna fel arra a buszra."

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-csak-egy-tanc-volt-/

Elmondani az elmondhatatlant

"Mindezt abban a reményben írom le, hogy lehetőség szerint minél több fiatal lány életét megmentsem. Ritának hívnak és 25 éves vagyok. Még nem éltem túl sokat, de amikor elraboltak, még ennyit sem. Mindösszesen egy 16 éves buta bakfis voltam. Fiatal, naiv és végtelenül felelőtlen. Nem tanítottak meg arra, hogyan védhetném meg magam. Az életem és egyben a jövőm, hogy ne egy eladott örömlányként végezzem egy idegen országban, valahol az Isten háta mögött. Ahol az Úr valóban szemet huny az ott történtek felett. Ez az Erőszak Földje. Nincs ott más, mint vér, kín és szenvedés. Egy földi pokol, a fiatal lányok pokla. Tudom, mert én jártam ott. 9 évvel ezelőtt, mielőtt még azt hittem, hogy minden úgy van jól ahogy, és tökéletesen szép. Nincs értelmetlen verés, nincs bántás és a terrornak még a hírét sem hallottam.

Az a hely az alvilág hatalma alá tartozik és szerencsére ti el sem tudjátok képzelni, mi van odaát. Kívánom Nektek, hogy ne tapasztaljátok meg SOHA. És ezt a szót ezerszer is kimondom, ha kell! Elmondom, miket éltem át két év alatt, miután elraboltak és a világ számára megszűntem létezni. Egyik pillanatról a másikra tűntem el, mintha csak a föld fogadott volna magába. Pedig én mindvégig rajta voltam, csak éppen rosszkor és nagyon rossz helyen. Hallgassátok hát, hogy számotokra a soha mindig is maradjon SOHA!"

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-amikor-az-ej-leple-mindent-eltakar-/

Előszó

Ez a könyv nem egy megszokott lányregény, melynek minden oldalát rózsaszín habcsók-álmok szövik keresztül. Korántsem. Történetem egy rémálom, melytől minden fiatal lánynak és felnőtt nőnek félnie kell. Nekik ajánlom hát, hogy tudják, a gonosz olykor igenis közel férkőzik hozzánk.

Mind az események, mind a szereplők csupán képzeletem torzszülöttei. Ám nem győzöm hangsúlyozni és felhívni arra a figyelmet, miszerint a leánykereskedelmek, ha ilyen formában nem is, azért sajnálatos módon léteznek. Ez tény!

Történetem végén kis kitérőt teszek az úgynevezett "partidrogok" világába, melyekről sok fiatal lány bizony nagyon keveset tud. Ha ez a "hiány" még némi felelőtlen viselkedéssel is társul, akkor lényegében potenciális áldozatról beszélhetünk. Könyvem legvégén pedig egy Önvédelmi Kisokost is találhat a kedves Olvasó, melyet bár nem jómagam írtam, mégis nagyon fontosnak tartok minél több emberhez eljuttatni. Így most ezen ismeretlen szerzőnek szeretném megköszönni, hogy összefoglalta a benne található hasznos tudnivalókat, melyek valóban hatékonyak lehetnek támadás esetén.

Vigyázzunk hát gyermekeinkre, vigyázzunk egymásra, mert mindenki egy és megismételhetetlen. Csak egy életünk van. Töltsük hát el azt saját akaratunknak megfelelően, nem pedig rabságban, másoknak kiszolgáltatva.

A szerző

UI: Itt is jelzem az újonnan érkező és leendő Olvasóim részére, hogy számomra eleddig ismeretlen technikai oknál fogva, a regény egyes fejezetei nem egymás után következnek. Erre mindenképpen érdemes odafigyelni a történet jobban érthetősége, nyomon követhetősége szempontjából! Különös tekintettel a IX. Fejezetre (Milos), mely egészen hátra került (a 2. oldalon, a XII.  Fejezet után lelhető fel). Ezutóbbi sajnos az én figyelmetlenségemnek "köszönhető". Elnézést érte utólag is! (Köszönjük szépen, Ági! :-)

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-elmondani-az-elmondhatatlant-/