Ez még csak a kezdet!

Új életet kezdtek ismét. Ezúttal azonban hármasban, fél évvel azután, hogy Rita és Attila hivatalosan is örökbe fogadhatta Rebekát. Az eljárás gyorsan lezajlott, nem járt nagy cécóval. A bürokrácia fejet hajtott megingathatatlan elhatározásuk előtt, miszerint fel akarják nevelni a kislányt. Mindenre el voltak szánva, ez látszódott rajtuk. Elszántságukat pedig -a múltban történtekkel figyelembe véve- nagyra értékelték a hivatalos szerv képviselői. Nekik ítélték a kislányt.

"Rebeka egy tündér volt. Szó szerint. Olyan, amilyen csakis a mesékben létezhet. Pedig ő igenis létezett. Élő volt, hús-vér és igazi gyermek. Minden érdekelte és mindenről tudni akart. Engem és Attit az első pillanattól elfogadott és szüleiként kezelt. Bárhová mentünk, büszkén mutogatott ránk, miszerint "Ők az én szüleim!" - Élvezte, hogy végre otthonra lelt és valódi családba került. Tobzódott.

Gyors feloldódása pedig minket is magával ragadott, Attival együtt nekünk is könnyen ment elfogadni az új helyzetet és pillanatok alatt visszazökkentünk a rendes kerékvágásba, immáron egy teljes és boldog család képében. Éltük a mindennapjainkat, megértésben, boldogságban. Ezt a családi idillt szerettük volna még egy babaáldással is megtetézni, mert Rebi nagyon vágyott egy kistestvérre. Az oly vágyott testvérke azonban még három év múlva sem érkezett meg hozzánk. Pedig már neve is volt. Ha lány lett volna: Erikaa-nak, ha pedig fiú, akkor Attilának neveztük volna el. Mindkét nevet ő választotta. Tudott az édesanyjáról, mert folyton a származásáról kérdezgetett miután óvodás lett és látta társai édesszüleit. Ő is kíváncsi volt a sajátjaira. Ez a természetes gyermeki kíváncsiság olyan elragadó volt számomra hogy késztetést éreztem beszélni édesanyjáról. Úgy éreztem, Erikaa nem vészhet el a múltban dicstelen módon, mert róla beszélni, rá emlékezni kell. Kötelességünk. Úgy véltem, ezzel egyben tisztelgek is az emléke előtt."

S mikor már azt hitte, végleg maguk mögött hagyták a múltat, annak összes rémségével együtt, egy napon minden visszatért. Rita éppen a közeli Jégbüfébe ugrott ki az ebédszünetben, hogy valami finomságot vegyen Rebinek. Kislánya nagyon édesszájú volt, csak úgy rajongott a különféle édes-habos süteményekért. Legjobban a képviselő fánkot szerette, melyből együltében akár hármat is képes volt magába tömni. Ritáék csak nevettek rajta. Még ez is olyan tündéri volt benne.

"A Jégbüfében nem voltak sokan, bár nyárelő lévén már a pulton díszelegtek-illatoztak a különböző ínycsiklandó fagylaltkülönlegességek. Én is elcsábultam egy gombóc csoki fagyi erejéig, melyet lassan nyalogattam, a képviselő fánkokat jobb kezemen egyensúlyozva. Mikor a kijárathoz értem, megpillantottam Tamarát. Az ablak mellett ült és éppen egy férfival beszélgetett igen elmélyülten, így némi habozás után inkább kiléptem a cukrászda ajtaján. Nem akartam megzavarni őket, hiszen látszott rajtuk, hogy talán az első randijaik egyikét töltik édes kettesben. Ő nem vett észre engem, még akkor sem, amikor közvetlenül az ablak előtt haladtam el. Nem tagadom, hajtott a kíváncsiság, hogy megnézzem magamnak, vajon mely férfiú érdemesült annak a lánynak a kegyeire, akin a múltban sorozatos erőszakot követtek el?"

A férfi arcát továbbra sem tudta kivenni, mert az bal tenyerébe süllyesztette állát, ezzel teljes mértékben takarván félprofilját. Látta viszont a tarkóját, mely frissen lehetett nyírva. Egy tetoválásfélét is megpillantott rajta, mely a hátáról kígyózott fel, valamilyen nonfiguratív motívum formájában. Legalábbis Rita akkor úgy vélte. Nem mert megfordulni, mert attól félt, hogy netán ezzel felhívja magára a társalgók figyelmét, azt pedig végképp nem szerette volna.

"Újra és újra meghökkenek azon, hogy milyen csodálatos és egyben lehengerlő az emberi agy, mely éveken keresztül képes akár egyetlen jelentéktelennek tűnő képkockát elraktározni magában, hogy aztán évek múlva egy álom képében újra felidézze azt. Velem is így történt, amikor pár hét múltán döbbentem csak rá, hogy kit is láttam Tamarával. Egy rémálommal telt éjszaka után, izzadtan riadtam fel ágyamban. Atti már nem volt odahaza, Rebi pedig még az igazak álmát aludta. Pénteki nap volt és már elkezdődött a nyári szünet, így a korán kelésnek semmi értelme nem volt. Én is a szabadságomat töltöttem. Az álomban újra ott voltam a táborban és újfent megismétlődtek velem azok a borzalommal teli események, melyeket szabadulásom óta igyekeztem végleg kitörölni az emlékezetemből. De most hét év múlva, azon az éjszakán újra átéltem, hogyan is kerültem a telepre és mi történt ott velem, miket láttam, miközben ideiglenes boxom felé vezettek. Újra ott feküdt az a lány, kezei, lábai az ágyhoz kötözve, miközben... A tetoválás! Az ördögfajzatokról és a kondérban fövő szerencsétlen lányról. A tűz csak úgy ropogott alatta, a füst pedig tova szállt... vagyis inkább egy kígyóképében kúszott felfelé, egészen az erőszakot elkövető férfi tarkójáig... Nem késlekedhettem, így még délelőtt felhívtam a Csoport vezetőjét, hogy Tamarának üzenjek. Megígérte, még aznap visszahív engem. Vissza is hívott, azonban nagyon rossz hírekkel, miszerint Tamara két hete eltűnt és már a hatóságok is keresik."

Megfordult vele a világ. Csakis arra tudott gondolni, hogy a borzalmak immáron folytatódnak, melyek, ha nem éppen vele, de rajta kívül újra és újra megtörténnek. Ekkor végleges elhatározásra jutott. Amikor Attila hazaért, megosztotta vele mindazt, ami eszébe jutott és amiket hallott a lány eltűnésével kapcsolatban. Elmondta, hogy véget szeretne vetni ennek. Mert így nem élhet tovább. Tudva tudván, hogy mik zajlanak egy újabb telepen, miközben ő zavartalanul éli tovább az életét. Így nem megy...

"Megértett. Láttam a tekintetén, hogy fáj neki, amit hall, mégis mellém állt. El kezdett szervezkedni. Azt ugyan nem engedte, hogy egyedül térjek vissza a borzalmak földjére, de esküt tett rá, hogy velem tart. És valóban segített. Mindent megtett, hogy a klán közelébe férkőzzünk. Előre utazott, hogy "előkészítse" a terepet. Felvette a kapcsolatot Sonjával is. Én pedig vártam. Vártam és felkészültem arra, hogy útnak induljak. Újra, egyedül, az éjszakában. Rebit levittük anyuékhoz, aminek ő felettébb örült. Nyári szünet lévén így is le szándékoztunk utazni hozzájuk, most ez az időpont előrébb került. A szüleimnek nem mondtam semmit. Vagyis nem az igazat. Úgy tudták, hogy Attival két hétre leutazunk az Adriára egy kicsit kikapcsolódni. Nem bánták, úgy gondolták, már valóban ránk fér."

Rossz érzés volt hazudni a családjának, de meg kellett tennie az ő érdekükben. Tisztában volt azzal, hogy ha tudnák, mire készül, mindent elkövetnének annak érdekében, hogy megakadályozzák azt. Végül elérkezett a pillanat. Attila üzent érte, ő pedig útra kelt. Azon az éjszakán benyitott Rebeka szobájába, mely valaha az ő szobája volt. Halkan odaosont az alvó kislányhoz, megállt felette és nézte őt. Nézte, ahogyan békésen szuszog és álmában megmozdul a szája sarka. Mosolygott. Azon az utánozhatatlan csibészes "rebi-mosolyán", melyet annyira szeretett. Ahogyan az egész kis teremtményt is, melyet ő fogott először a kezei közé, miután meglátta a napvilágot. Soha nem felejti el sem őt, sem azt az érzést és Erikaa-t sem. - "Itt az idő, Erikaa. Jövök!"

Pille csókot lehelt a kislány orcájára, homlokára. Végigsimította szép fényű dús szőke haját, mely kócosan terült szét párnáján, megigazította rajta vékony takaróját és kiment a szobából.

És újra...

"Kellemesen hűvös volt az idő. A fák mintha lélegezni kezdtek volna a forró kánikula után, mely egész nap érződött. Együtt lélegeztem velük. Az úton nagyon kevés autó járt, csupán pár átutazó, akik talán épp erre az enyhülésre vártak, hogy végre útra keljenek. Az útszéli fák és bokrok halkan suhantak tova mellettem. Egyszerre olyan érzés fogott el, mintha ők haladnának, én pedig állnék. Egyhelyben. Újra az az ismerős jeges félelem járta át testem és kúszott mind inkább torkom felé, hogy légzésem is kezdett elakadni. A régi érzések félelmetes emlékeket ébresztettek bennem. Szívemben a gyűlölet ezernyi szikrájával, zsebemben pedig Kathy medáljával léptem át újra a szlovák határt. Visszajöttem hát, hogy szembenézzek Milossal és egyszer s mindenkorra leszámoljak vele minden egyes elkövetett bűnéért.

A határ átlépése után negyedórával egy alak tűnt fel hirtelen a semmiből. A reflektor fényében láttam, hogy egyenruhát visel. Kiállt az útra és határozottan feltartotta a kezét, jelezvén ezzel, hogy álljak meg. Lassan felengedtem a kuplungot, ráléptem a fékre, mire az autó megállt. Kinéztem az ablakon, egyenesen a határ rendész szemébe. Néztük egymást.

Legalább tíz másodperc is beletelt, mire megszólalt: - A jogosítványát és forgalmi engedélyét kérem!

Ekkor a múltból oly ismert jeges rémület ragadta meg torkomat. Ez a hang. A határ rendész hangja. Ő az. Tisztán emlékszem. Még évek múlva is hallottam álmaimból felriadván, mikor zihálásomon több hang tört keresztül, melyek a mai napig visszacsengenek fülemben. Erik hangja, Milosé, a sok-sok megkínzott lány sikolya, fájdalmas nyögése és halálhörgése. És az övé. Azé a határ rendészé, aki megállíthatta volna Milost, aki az én szenvedéseimet is megakadályozhatta volna."

Rita mély lélegzetet vett, majd átnyújtotta a kért iratokat. A férfi átvette és megnézte őket. Mindent rendben talált. Hátrébb lépett az autótól és végignézett rajta. Elindult a csomagtartó felé, megkerülte az autót, végül visszament Ritához. Kezébe adta igazolványait. A lány várt. A rendész bólintott, hogy mindent rendben talált.

- Köszönöm, ez rendben van. Tovább indulhat. - Azzal elfordult tőle és a járőrautó felé vette az irányt. Rita utána szólt.

- Talán nem ismer meg engem. - A férfi meglepetten nézett rá. - Hiszen még nem találkoztunk szemtől szembe és eddig talán azt sem tudta, hogy a világon vagyok. De szeretném, ha tudná, hogy hét évvel ezelőtt, szinte napra pontosan, én feküdtem Josef csomagtartójában.

A férfi eleinte értetlenül figyelte a lányt, ám a név hallatán döbbenet ült ki arcára. Rita hangja bár egyre halkabb, de annál határozottabbá vált. - Azt akarom, hogy tudja meg: az a pálinka akkor én voltam!

Folytatása következik: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-folytatasa-vadvirag-nincsen-rozsa-tovis-nelkul-/

A rózsabimbó

Rita új életet akart kezdeni, végképp hátrahagyván maga mögött sötét múltját. Úgy gondolta, hogy ha ez kisvárosában nem sikerül, akkor másik városba költözik. A feledés reményében mindent megtett. Szülei aggódtak érte és nagyon féltek attól, hogy újra elveszítik őt. Ám a lány hajthatatlannak bizonyult, így kénytelenek voltak fejet hajtani akarata előtt. Megértették az okát, csak nehezen tudták elfogadni.

"Szerettek. Teljes szívükből és minden porcikájukkal. Rettegtek, mégis képesek voltak elengedni. A múlthoz húzó összes fonalat elvágtam hát és a fővárosba költöztem. Ismerősök útján olcsó albérlethez jutottam, melyet számításaim szerint még ki tudtam gazdálkodni egy közepesen fizető állás mellett. Rövid időn belül jó munkához is jutottam, egy utazási irodában lettem alkalmazott. Főnököm kedves volt velem és mindenki barátsággal fogadott. A múltamról semmit sem tudtak. Nem árultam el nekik, mert ezt láttam a végső felejtés első lépcsőfokának."

Majd alighogy elbúcsúzott családjától s a várostól, melyben felcseperedett és éppen csak elkezdte új életét, váratlan vendége érkezett Attila személyében. A férfi azért kereste fel, mert nagyon felzaklatta találkozásuk, olyannyira, hogy végül arra az elhatározásra jutott, követi a lányt. Rita örömmel fogadta a férfi közeledését. Bár még magának is félt bevallani, nagyon jól érezte magát Attila társaságában. Igazság szerint jól megértették egymást, akár több órán át képesek voltak beszélgetni bármiről. Mikor beesteledett, a férfi elköszönt ugyan, de másnap délelőtt egy kései reggelivel a kezében kért mókás arccal bebocsátást a lányhoz. Ezt a napot is együtt töltötték. Vidámak voltak, jókedvűek, végre nem csak percekre tudták elfelejteni a múltat. A következő héten is találkoztak. A férfi mindennap a munkahelye előtt várt Ritára. Sőt, egy idő után jómaga is felköltözött Budapestre. Szülővárosában üzemeltetett szórakozóhelyét eladta, és abból a pénzből a lány albérletéhez közel egy éjjel-nappali boltot nyitott. Összemelegedtek. Három boldog szerelmes hónap után pedig Attila megkérte a lány kezét. Rita igent mondott rá. Minden úgy volt jó és kerek, ahogy volt. Összekötötték életüket, mert többé nem akartak a másik nélkül élni. Az esküvőt pedig a következő nyárra tűzték ki.

"Attilán kívül volt még egy hívatlan látogatóm, aki szintén fenekestől borította fel az életemet. Fél év múlva, mikor már egész jól berendezkedtem, egyik szombat délután kopogtak az ajtómon. Majdnem felkiáltottam, amikor megláttam, hogy ki várakozik a küszöbömön. A Bukott Angyal volt, szorosan mellette egy kislány állt. Csillogó, élénk tekintetével érdeklődve, ugyanakkor szégyenlősen pislogott rám. Sonja mosolygott. Nem értettem az egész helyzetet, de ezzel nem is törődtem. Rögtön beinvitáltam őket szerény hajlékomba és helyet csináltam, hogy leülhessenek. A nő végig csendesen beszélt hozzám, miközben szemét le sem vette a kislányról, aki ötéves forma lehetett. Dús szőke haja hullámos tincsekben omlott a vállára. Gyönyörű volt. Csodálatosan szép és különösen emlékeztetett egyvalakire."

Nem tévedett, valóban Erikaa kislánya, Rebeka jött el hozzá. Az a kislány, akit elvettek tőle, aki miatt még élni szeretett volna. És most itt volt. Nála. Sonja mindent elmondott neki. A kislányt négy évig ideiglenes nevelőszülőknél helyezték el egy, Szlovákiában élő szerető magyar családnál. Ők viselték gondját az eltelt idő alatt. Rebeka szépen fejlődött, értelmes kislánnyá cseperedett, aki nyitott, érdeklődő az élet dolgai iránt. Mivel tudták, hogy elhelyezése csupán ideiglenes, ezért nem tartották előtte titokban, hogy nem az igazi családjában, saját édesanyja és édesapja által nevelkedik.

"Sonja eközben mindvégig a háttérben tevékenykedett és mindent elkövetett azért, hogy a bürokrácia bonyolult labirintusában utat találjon számomra, mely lehetővé teszi Rebeka Magyarországon történő örökbefogadását. Minden protekcióját latba vetette, mire célt ért. A kislány zöld utat kapott hozzám. Persze, ez még csak a hosszú út eleje volt, hiszen az én szándéknyilatkozatom és más egyebek is szükségeltettek a végleges örökbefogadás lezárásához. A hatóságok előtt nem volt titok az, amin keresztül mentem, mentünk. Együtt. Tiszteletben tartották Sonja által -és egyelőre az én tudtomon kívül- tett kérésemet, miszerint a sok viszontagság után és tekintettel a kislányhoz fűződő, fél év alatt kialakult nagyon szoros kötődésemre én szeretném őt felnevelni. Az Angyal minderről nem értesített, mert nemleges válasz esetén, csupán még mélyebbre vájt volna eredménytelen munkálkodásával, amúgy is sebzett szívemben. Megértettem."

Különös előnyt jelentett, hogy Rita ekkor már nem élt egyedül. Párjával, Attilával, egyben leendő férjével nagyobb eséllyel szállhattak ringbe Rebeka örökbefogadásához. A kislány végig hallgatott, mialatt a felnőttek beszélgettek. S majd, miután egy kis csönd állt be, mintegy megemésztendőn az imént elhangzottakat, ő is erőt gyűjtött, hogy végre megszólaljon. Felnézett Ritára és bátortalanul kérdezte Sonjától: - Mostantól akkor ő lesz az új anyukám?

"Az egész olyan álomszerű volt, hogy tényleg azt hittem, álmodom csupán és mindez nem a valóságban történik velem. Szinte már vártam az ébresztőóra vagy a telefon csörgését, a postás visszafogott, halk kopogását, a frissen lefőtt kávé illatát, Atti apró csókjait, bármit, ami általában magamhoz szokott téríteni az alvásból. De nem csörgött, kopogott, nem történt semmi, hiába vártam, vagyis inkább nem vártam. Sonja és Rebeka a valóságban ültek kanapémon és osztották meg velem életem legnagyobb meglepetését. Visszakaptam hát a csodám. Erikaa csodáját. A sors ezúttal valóban kegyes volt hozzám, hiszen Rebekánál szebb ajándékot nem is kívánhattam volna. A gyermeket, akinek világrajövetelében segédkeztem, akit fél évig egyedül neveltem és akitől meg kellett válnom, immáron saját gyermekemnek tudhattam. Ekkor éreztem, tudtam, hogy VAN isten és újra rám mosolygott. Hálás voltam neki. Végre kaptam egy célt, amiért érdemes folytatnom, akiért érdemes élnem. Mert fel kell őt nevelnem. És meg is fogom tenni őmiatta, magam miatt, de leginkább Erikaa-ért."

Vadászatra fel!

Valaki súghatott. A telep felszámolása után csak hárman maradtak. Ő, Erik és Adrián. Épphogy megúszta a rajtaütést. A fantom által adagolt szer hatása már kezdett kimenni végtagjaiból s így, ha erőtlenül ugyan, de tudott mozogni. Még jó, hogy Erik résen volt, ő figyelmeztette Adriánt is.

"Az a fattyú! Ha még egyszer elkapom... Csak még egyszer kerüljön a kezeim közé, nem ismer majd tőlem irgalmat. A hétvégén újabb vadászatra indulunk, begyűjtjük az érintetleneket, akik még hisznek a húsvéti nyusziban. Azok az igaziak, a zsenge lányok. Semmi gyanakvás, hanem csupa naivitás, kíváncsiság a férfinem iránt. Tökéletes áldozatok."

Milos nagyot köpött a földre és belerúgott az ajtófélfába. A tábor üres épülete szellemvárként tátongott a semmibe. A törzsvendégek elmaradoztak, így "munkaerő" híján bevételhez sem jutottak. Bizony jócskán megcsappant tartalékuk a kommandós akciót követően. A baba is odalett, így a pénzt sem kapták meg, ráadásul pótolni sem tudták azt a "megrendelő" felé.

"Öt év nagyon hosszú idő! Már semmi sem a régi. A szórakozóhelyek is megváltoztak, egyre több a kidobóember és egyre nagyobb az ellenőrzés. Így a rizikó is nőttön nő. De muszáj vállalni, mert mi ebből élünk. Igen. Az üzletet újra felvirágoztatom, csak még egy kis idő kell nekem. Már az új telek is megvan, potom pénzért adják el, még örülnek is a tulajok, hogy akad olyan bolond, aki megveszi. Ráadásul nem csak megveszi, még hasznot is húz belőle. Ha tudnák... De nem tudhatja senki! Az új helyről nem lehet tudomása akárkinek, erről pedig személyesen fogok gondoskodni! Milos Kaport nem verheti át többé senki!"

Végleg bezárta maga mögött az üres tábor kapuját. Nincs más választás, fejlődni kell, mert a fejlődésé a jövő, a lemaradók vesztesek. Ő pedig nem kívánt a vesztesek közé tartozni. Elhatározta, hogy a hétvégére új utakat szervez, két országba is ellátogatnak. Szombaton Magyarországon teszik tiszteletüket, tervei szerint több szórakozóhelyre is benéznek. Míg a vasárnap egyelőre az előző nap sikerességének függvényeként alakul.

"Meglátjuk majd, milyen lesz a felhozatal és aztán eldől, hogy mire jutunk vele...?"

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-ez-meg-csak-a-kezdet-es-ujra-xx-xxi-fejezet/

Édes otthon

"Futótűzként terjedt el a városban a hír, hogy kiszabadultam. Mindenki hősként tekintett rám, pedig egyáltalán nem voltam az. Csupán egy túlélő, aki megmenekült a pokolból. A szememben hősök azok a rózsák voltak, akik velem ellentétben nem élték túl a bűnt. Szüleim és nagyszüleim szörnyen festettek, amikor újra találkoztam velük. Persze a leírhatatlan öröm ott ragyogott megtört arcvonásaikon, mégis egyértelmű volt számomra, hogy nem csupán megviselte őket eltűnésem, hanem egy kicsit bele is halt a lelkük. Nővérem már sokkal jobban viselte a bekövetkezett tragédiát, mintha ő mindvégig érezte volna, hogy szeretett húgocskája egy napon előkerül és akkor ismét minden a régi lesz.

Megkerülésem és hazaérkezésem örömére nagy bulit csaptak otthon. Az összes fellelhető, ismert és ismeretlen rokonunkat vendégül látták nem túl nagy méretekkel rendelkező panel lakásunkban. Egyrészt megértettem szüleim és nővérem fene nagy boldogságát, melyről a sors elűzte a viharfelhőket, mégsem értettem, hogy miért van minderre szükség? Én megelégedtem volna egy csendes ünnepléssel szűk családi körben. De ha igazán magamba nézek, én egyáltalán nem ünnepeltem volna. Ugyan miért, minek? Az egész csinnadrattát a szobámba húzódva vészeltem át. Néha bekukucskált egy-egy számomra vadidegen arc és bátorítólag rám mosolygott. Én próbáltam nem venni róluk tudomást. Azt mondták, hogy normális, ha most magamba zárkózom és kerülök mindenféle összejövetelt. De az idő majd erre is megoldást fog nyújtani. Rendbe fogok jönni, csak hagyjanak nekem időt. Ilyen és ehhez hasonló bölcsességeket suttogtak hangosan és félhangosan a hátam mögött, vagyis a szobám ajtaja előtt."

Szabadulását követő minden egyes nap gondolt a táborban hagyott lányokra és azokra, akiknek nem volt szerencséjük megélni a felszabadítást. Érezte, hogy talán nem helyes ez így, ha örökké magával hurcolja mások rabláncait és nem koncentrál mostantól a saját életére. Mégis újra és újra visszament gondolatban a telepre, végigsétált a temetésre váró fekete szemeteszsákok között, belépett a házban raboskodott lányokhoz, akiknek simogató érintésével próbált némi vigaszt hozni. Könnyeiket letörölte, betakarta őket, leoltotta az állandóan égő neonokat és rájuk csukta az ajtót. Hadd gyógyuljanak békességben, nyugalomban. Az istállóba is benézett, friss vizet töltött a haldoklóknak, megnedvesítette ajkaikat, borogatást cserélt, lemosdatta mocskos testüket, kötést tett rájuk, gyógyszereket adott nekik és végül őket is betakarta. Képzeletében ezek a lányok nem haltak meg. Felépülvén a halálból, újra épek és egészségesek lettek. És mindannyian kiszabadultak, amikor egy csapat kommandós rajtaütésszerűen lecsapott a táborra. A klán tagjait pedig egytől egyik elfogták, bebörtönözték, de előtte természetesen megkínozták őket. A rózsák fellélegezhettek hát végre, majd "átültetésüket" követően új szirmokat bontottak és szebben pompáztak az éden kertben, mint valaha.

"Így mulattam az időt, amikor éppen nem akadt dolgom, a munkámat elvégeztem és magamra maradtam a gondolataimmal, a szívemre árnyékot vető emlékekkel. Persze nem csupán ezen képzelgések tették ki a napjaim jórészét. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy visszazökkenjek abba a bizonyos régi kerékvágásba, melyből két évvel azelőtt kisiklottam. Több-kevesebb sikerrel ez ment is nekem. Legalábbis egészen addig, míg egy napon erős hasi fájdalomra és vérzésre nem ébredtem. Magam előtt is rejtély volt a rosszullét oka, bár tény, hogy egy ideje elég rendszertelenné vált a menzeszem. Nőgyógyásznál már évek óta nem jártam, nem is kívántam a vizsgálatot. Mégis alá kellett vetnem magam, mert a rosszullét órák múltán sem csillapult. A doktor úr laborvizsgálatot rendelt el, melynek eredményét fél órán belül közölte is velem. Terhes voltam."

Rita a döbbenettől szóhoz sem tudott jutni. Főképp nem akkor, amikor az orvos rákérdezett, hogy megbeszélik-e párjával a továbbiakat? A lány tisztában volt vele, hogy nincs ezen mit gondolkodni, ráadásul nincs kivel gondolkodni rajta. Abban a másodpercben, amikor közölték vele, hogy babát vár, tudta, mit kell tennie. Számára nem volt kétséges az abortusz. Hiszen Milos gyermekét várta. Attól az embertől esett teherbe, akit nem ő választott gyermeke apjául. Nem akarta őt, ahogyan a gyermekét sem. Kurtán közölte az orvossal, hogy elveteti és ezen senkivel sem fog vitatkozni. Ha ő nem végzi el rajta a műtétet, akkor keres magának másik nőgyógyászt. Az orvos nem válaszolt, csupán tekintetében látszódott a lányról és gyermekéhez való hozzáállásáról alkotott véleménye. Ritát ezt egyáltalán nem érdekelte. Tudta, hogy élete végéig meg fogják vetni tettéért az emberek, hiszen saját magát is megvetette érte. Ez volt a különbség közte és Erikaa között.

"Az abortuszt követően az orvos meglátogatott. Még kábultan feküdtem ágyamon, fel sem fogván a történteket, mikor beszélni kezdett hozzám.

- A műtét során minden rendben ment, az embriót eltávolítottuk. Még időben jelentkezett, mert a méretei alapján három hónapos lehetett. Sajnálom, hogy így döntött, de maga már nem gyerek, tudnia kell, mit és miért tesz? Azonban hivatali kötelességemnek érzem felkészíteni Önt arra, miszerint bár kicsi rá az esély, mégis benne van a pakliban, hogy ezt követően már nem lehet többé gyermeke.

Látta rajtam, mennyire megütköztem szavain, melyek tőrként hatoltak szívembe. Talán éppen ez volt a célja, mintegy megbosszulva az ártatlan élet, önző módon történő meggyilkolásáért. - Persze reméljük, hogy ez az Ön esetében nem fog bekövetkezni. Viszontlátásra és jobbulást kívánok! - azzal kivonult a kórteremből.

A műtéti seb gyorsan gyógyult, a lelkem viszont annál kevésbé. A nem kívánt terhesség is csak a táborra emlékeztetett, így elhatároztam, hogy háborgó lelkem megnyugtatásáért jógázni, valamint egy önvédelmi sportba kezdek. Sokáig kutattam az interneten, hogy kiválasszam, számomra melyik lenne a legmegfelelőbb, mikor az egyik fórumon találkoztam egy önvédelmi oktatóval. Hosszas beszélgetéseink eredményeként pedig végül a Krav Maga mellett döntöttem. Bár az oktató a fővárosban élt és oktatta önvédelmi sportját, felajánlotta, hogy hétvégente nagyon szívesen ad nekem órákat az edzőtermében. Nagylelkű ajánlatát elfogadtam, így minden szombaton hajnalban útra keltem és csak vasárnap délután indultam haza, a frissen megtanult fogások birtokában. Valamint továbbfolytattam tanulmányaimat és próbáltam felejteni. Hasztalanul. Egyfajta csodára vártam, holott jól tudtam, hogy az nem fog egyik napról a másikra bekövetkezni. Csak tettem a dolgom úgy, ahogy kell, ahogyan azt elvárták tőlem és a jövőmet alakítgattam. Ami két évem maradt hátra a gimnáziumból, azt sikeresen befejeztem. Érettségi után egy süteményeket gyártó céghez kerültem területi képviselőként. Megszereztem a jogosítványt is, így céges autóval járhattam a környéket. Újra élveztem a szabadságot. Nagyon sokat olvastam, bár sajnos a könyvekről is Milos jutott eszembe és azok a regények, melyeket nekem szerzett. A múlt árnyéka nem tágított, nyomasztóan rám telepedett és nem eresztett többé. Hiába vártam a megkönnyebbülést, az nem érkezett meg hozzám. A dilidokim többször is említést tett egy csoport működéséről, mely talán az oly áhított végső gyógyulást hozhatná számomra, ám én annyiszor utasítottam el még csak a gondolatát is, hogy egy idő után felhagyott az emlegetésükkel. Hetente kétszer, vagyis minden kedden és pénteken kerestem fel őt és ontottam rá az átélt borzalmakat. Ő pedig hallgatott. Végül is ez volt a dolga. Meghallgatta mindazt, ami kitört lelkemből, melynek legrejtettebb zugait is feltártam előtte. Remek szakember hírében állt, ezért kerestem fel őt. Nem csalódtam benne. Valóban segített nekem abban, hogy átlépjem ami volt és új életet kezdjek."

Egy napon azonban Rita megelégelte árnyékát és hadat üzent neki. Felkereste hát azt a csoportot, melyről azelőtt ódákat zengett a pszichológus. Az anonim alkoholisták gyülekezetéhez tudta volna leginkább hasonlítani, bár igaz, személyesen egyik gyűlésükön sem volt ott. Nem is volt rá szüksége, hiszen soha nem ivott egyetlen korty alkoholt sem. Annál több jutott viszont az erőszakból, melynek "hozamát" képtelen volt egyedül és szakember által teljes mértékben feldolgozni. Abban reménykedett, majd a csoport segíteni fog neki felejteni. Mert felejteni szeretett volna.

"Dilidokim leginkább abban látta a probléma gyökerét, hogy képtelen voltam sírni. Egyszerűen nem ment, magam sem értettem, miért? Az utolsó könnycseppek még a senki földjén száradtak arcomra, szökésem óta sajnos nem volt szerencsém hozzájuk. Pedig a sírás jó dolog. Feloldoz és vigaszt nyújt a legnehezebb órákban. A nehéz órák megtaláltak, de a megkönnyebbülés könnyei messze elkerülték meggyötört lelkemet. Mintha nem szenvedtem volna eleget. Felkerestem hát a láthatatlan csoportot, annak reményében, hogy egyszer végre kitör belőlem a mélyre temetett zokogás. Nem voltunk sokan, talán 10-15-en, akik ettől a csoportterápiától reméltük a gyógyulást. Körülöttem olyan nők ültek, akik kénytelenek voltak elviselni a megaláztatásokat, erőszakokat. Újra és újra. Többségük családi erőszak áldozata volt. Meggyötörten, fásultan idézték fel a múlt szörnyűségeit. Tekintetük ilyenkor elrévedt és üresen néztek a semmibe. Ismét rádöbbentem, hogy egy embert, főképp egy nőt milyen könnyű tönkretenni, a testét, lelkét megnyomorítani. S míg a test sebei idővel begyógyulnak, a lélek valahogy sohasem talál megnyugvásra. Én pedig őket néztem, hallgattam. Átéltem velük a kínok széles skáláját, volt, hogy legbelül együttsírtam velük. Az igazi, tapintható könnyek azonban továbbra sem jöttek el."

Volt ott egy lány, aki Rita bemutatkozása alatt egyszer csak felkapta a fejét. Attól a pillanattól kezdve hogy Rita megszólalt, csak az ő története érdekelte, szinte itta minden szavát. Bevallása szerint Tamarának hívták, de Ritának az volt az érzése, hogy nem mond igazat és a csoport elől is titkol valamit. Ő azonban nem törődött vele, végtére is nem azért jött, hogy mások után kutasson. Amikor ráérzett a beszéd ízére, csak úgy dőltek belőle a keserű szavak, a gyötrő emlékek. A csoporttagok pedig némán, elborzadva hallgatták. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy Tamara jegyzetel. Ám ő ezzel sem törődött. Ellenben, amikor a lányra került a sor, olyan semmitmondó történetet osztott meg velük, amelynek se füle, se farka, értelme pedig még annyira sem volt. Ritában erősödött az érzés, miszerint a lány hazudik, de jómaga ekkor már a "kurzus" végén tartott, legalábbis így hívta magában. Ha lassanként is, de bizton szakítani akart a csoporttal, mert pár hónap után úgy érezte, többet hiába várna tőle, már nem nyújtja számára azt a feloldozást, amit kezdetekben érzett elszenvedett fájdalmainak megosztásával. Egy napon tehát úgy döntött, végleg elköszön tőlük.

Élte szokásos életét, miközben továbbra is próbált visszailleszkedni a hétköznapokba. Ő így vette fel a harcot a nyomasztó múlttal. Aztán egy év múlva történt végre valami. Éppen a szokásos körútját járta, a felvett rendeléseket szállította házhoz, amikor az egyik kinyíló ajtóban egy ismerős arc nézett vele farkasszemet. Nem tudott sikoltani, bár jól esett volna neki. Így viszont csak a kezében tartott tálcás sütemény esett le a földre nagy koppanással. Halkan elnézést rebegett és kezdte felszedegetni a sütemény maradékát. A szemközt álló férfi segített neki és mellé hajolt. Ekkor ismét egymásra néztek és mindketten megismerték a másikat.

"Azt hittem, rosszul látok. Akkor valóban úgy éreztem, egy szellemmel beszélgetek. De nem szellem volt, hanem élő, húsvér ember. A szórakozóhely tulajdonosa, aki évekkel korábban mindent megtett azért, hogy megakadályozza elrablásomat és aki emiatt golyókat kapott a mellkasába. Akkor biztos voltam abban, hogy meghalt. Hősként gondoltam rá, valahányszor csak eszembe jutott a táborban eltöltött évek alatt. És gyászoltam őt. Gondolatban újra és újra eltemettem egy csodálatos, illatos virágok nyílta mezőn, ahol már semmi baj nem érheti."

Ez a hős pedig most itt állt előtte teljes valójában. Nem értette a dolgot. Összezavarodott. Hirtelen szédülés fogta el, mire hátratántorodott és ha a férfi nem kapja el időben, a lány végigvágódik a betonon. De vigyázott rá. Most bepótolta mindazt, minek lehetőségét akkor elvették tőle. Felemelte a félig alélt lányt és bevitte a házába. Beletelt egy kis idő, mire magához tért a kábulatból. Körülnézett és óvatosan felült. Tetszett neki, amit látott. A szoba rendezett volt, antik bútoraival barátságos benyomást keltett. A férfi mellé ült és halk hangon beszélni kezdett hozzá. Kezdetben akadozott, mintha maga sem tudná, mit is mondjon? Az ész viszont, ha lassanként, de úrrá lett az agyában tomboló káoszon és megosztotta Ritával gondolatait, érzéseit és a múlt hiányzó képkockáit, melyekről a lánynak fogalma sem volt.

"Megtudtam, hogy Attilának hívják. Kedves volt és közvetlen, bár végig úgy beszélt hozzám, mint aki maga sem hiszi el, hogy tényleg engem lát. Én pedig boldog voltam. Ezúttal igazán és felhőtlenül. Végre esélyt kaptam a sorstól, hogy megköszönhessem neki mindazt, amit értem tett és mely hálát csupán képzeletben tudtam felé kifejezni távol tőle, egy elhagyatott vidéken. Elmondta, hogy mélységesen sajnálja a történteket. A lövés szerencsére nem ért létfontosságú szervet, így fél éven belül maradéktalanul felépült. Egész lábadozásának ideje alatt és még utána is évekig csak rám gondolt. Képtelen volt elfelejteni. Minduntalan megjelentem előtte, ahogy magatehetetlenül fekszem az elrabló fiúk karjaiban, ő pedig nem tud rajtam segíteni. Soha nem tudta megbocsátani magának. Legalábbis addig a napig."

A férfi önerejéből is sok mindent megtett, hogy felkutassa a lányt. Még a szlovák hatóságokkal is felvette a kapcsolatot, hogy mihamarabb a nyomára bukkanjon. Mielőtt valami végzetes dolog történne vele... De mindhiába. Bármerre fordult, csak falakba ütközött. Az alvilág kapui sorra zárultak be előtte, sehogy sem fért közelebb hozzájuk. Végül két év után feladta. Éppen az idő tájt, hogy Ritának sikerült megszabadulnia a lánykereskedők fogságából. És ekkor megtörtént a csoda. Rita nézte a férfit, ahogy bizonytalanul keresi a szavakat és nem tud betelni látványával. Egyszeriben megtelt a szeme könnyel. Felszakadt a régóta elfojtott érzés. A megkönnyebbülés érzése, mellyel legalább egy elvesztettnek hitt embert kapott vissza. Sírt, zokogott. Már nem tudta elnyomni a feltörő érzések hullámait. Nem is akarta. Attila óvatosan átölelte, mint aki attól fél, hogy bármivel is megbánthatja őt. Nem szeretett volna már több sérülést okozni ezen a megtört rózsaszálon.

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-a-rozsabimbo-vadaszatra-fel-xviii-xix-fejezet/

Kedves Olvasóim!

Először is hadd köszönjem meg Nektek hűségeteket, mellyel megajándékoztok és időről-időre visszatértek hozzám elolvasni az írásaimat. Köszönöm!

Nyilván észrevettétek, hogy az elmúlt két napban változás történt a honlapomon. Nos, ez annak tudható be, hogy egy kiadótól ajánlatot kaptam, melyet pár óra erejéig fontolóra vettem. Ám a lehetséges szerződéskötés megszegésének elkerülése végett kénytelen voltam a "rózsák", korábban feltett részleteit letörölni. Meghánytam-vetettem a dolgot és végül úgy döntöttem, hogy mégsem szerződök azzal a kiadóval. Ennek oka, hogy meglátásom szerint, különösebb ismertséget nem szerzett volna nekem, ellenben három évre "parkolópályára" állította volna művemet. Ezt pedig végképp nem szerettem volna. Így visszautasításuk után azonnal visszatöltöttem a levett részeket.

Sajnos valami oknál fogva ezek összekeveredtek, pedig sorrendben tettem fel őket. (Oké, a IX. fejezetnél én rontottam el -lásd Milos című rész-, mert az valahogy kimaradt a "pakliból". De hogy a többi miért...? Nos, nem kell mindent tudnunk ugyebár? :-) Ezért is számoztam meg őket utólag, hogy könnyebbé tegyem számotokra az egyes fejezetek közötti eligazodást.

Elköszönésképpen pedig még egyszer szeretném megköszönni odaadó figyelmeteket!

Üdvözlettel:

P. H. Ágnes

Add a kezed!

"Erikaa halála után már semmi sem volt a régi. Mintha mindenki megváltozott volna hirtelen. De az is lehet, hogy csupán én változtam, mindenki más maradt az, aki addig is volt. Kegyetlen és irgalmatlan. Milossal az élen. Ő sem volt már kedves hozzám. Sőt, annak előtte irányomban tanúsított barátságának a szemernyi szikráját, szelíden kedves gyengédségét sem láttam többé. Hideg volt és érzéketlen. Arca teljes érzelemmentességet tükrözött. Azt hittem, belehalok. Hiszen, ha már ő sem érez irántam egy kevés jóindulatot, mit várhatok a többiektől? Nagyon jól tudtam rá a választ: Semmi jót."

Rita szörnyen érezte magát és lassanként visszaköltözött szívébe az oly rég elfeledett rettegés, melyet a táborban élő lányok éltek át nap mint nap. De még ebben a reményvesztett állapotában is újra és újra megtalálta fogódzóját, Adrián személyében. Érdekes módon a férfi kezdett hozzá másként viszonyulni, míg a bandatagok egyre ellenségesebben viselkedtek vele szemben. A lány már nem tudta, mit várjon, nem volt sem élő, sem holt. Mintegy behunyt szemekkel várt. Várt egy jelre. Várt az ítéletre. A jelet végül Milos adta meg neki.

"Közölte velem, hogy a baba eladása után két lehetőségem maradt a továbbiakban. Az egyik és számomra egyben legkedvezőbb, ha elvállalom Erikaa Kiválasztotti státuszát és ezentúl alávetem magam az elkövetkezendő terhességeknek. A második választás ennél jóval rosszabbul hangzott és egyáltalán nem kecsegetett optimista jövőképpel, miszerint bekerülök a tábor egyik boxába, a vendégek fogadására. Köpni, nyelni nem tudtam. Csak néztem rá értetlenül, mint aki képtelen felfogni az iméntieket. Milos látta rajtam döbbenetemet, így hozzáfűzte, hogy természetesen kapok időt gondolkodásra, hiszen bármelyik lehetőséget is választom, előtte még van egy nagyon fontos feladatom."

Ekkor tájékoztatta a kisbaba további sorsáról és a vele kapcsolatos teendőkről. Ritát teljességgel megbotránkoztatta, hogy úgy beszélt róla, mintha csak egy használati tárgy lenne, semmi több. Az ő számára talán nem is volt más, ám a lánynak a mindent jelentette. Maga volt az élet utolsó szikrája, mely a lány számára Kathy és Erikaa halálával végleg kihunyni látszott a pokoli telepen. Rózsabimbónak becézte őt.

A férfi elmondása alapján a "megrendelőnek" kifejezett kérése volt, hogy egy féléves kisbabát szeretne átvenni, akivel már nincs annyi gond. Aki már beállt egy ritmusra és jobban tud alkalmazkodni a felnőttek életviteléhez. Így neki egy dolga van tehát, hogy a babát nevelje, táplálja, amikor kell, mosdassa, lássa el mindennel, amire egy csecsemőnek csak szüksége lehet az egészséges fejlődéshez. A régi jelrendszerük megmaradt, így, ha bármit kér tőlük, csak tegye ki az ablakba a zöld zászlót és az éppen illetékes tag három órán belül jelentkezik nála. Az ablakokat ugyanis három óránként ellenőrizték, hogy onnan vajon érkezett-e számukra üzenet?

Rita kétségbeesett. Nem értette, hogy minek az ilyen embereknek egyáltalán gyermek, ha magukat előrébb tartják nála? Hiszen a gyermekvállalás egyben azt jelenti, hogy az ember lemond bizonyos dolgokról, mert csak az szolgálja gyermekének érdekeit. Ezek között a lemondások között pedig legelöl szerepel a kényelem. Még a szíve is belesajdult, ha arra gondolt, hogy Erikaa és az ő kislánya ilyen szülőkhöz kerül. Lelki szemei előtt megjelentek a bántalmazások, pofonok, verések sorozata, melyekkel hozzáértés híján próbálják ráncba szedni a szófogadatlan gyermeket. Ezt nem hagyhatja!

"Mialatt Milos vázolta az elkövetkezendő fél év feladatait, már ott eldöntöttem, hogy megszököm. De nem egyedül. A kislányt is magammal viszem. Még nem tudtam, hogyan csinálom, de mindenre el voltam szánva. Senki és semmi nem ingathatott meg elhatározásomban. Még az a két vérengző eb sem, a gazdaépület udvarán.

Milos elköszönt, én pedig szó szerint bezárkóztam a gazdaépületbe, Erikaa régen volt világába. Továbbéltem az ő életét. Egyáltalán nem okozott számomra nehézséget, hiszen gyakorlatilag csupán egy kialakult rendet kellett folytatnom. Tulajdonképpen még élveztem is. Nagyon jó érzés volt babázni. Eleinte kissé furcsának találtam ugyan, de viszonylag gyorsan belerázódtam az új helyzetbe, így a mindennapok fennakadás nélkül zajlottak a bűntől elszigetelt életterünkben."

***

Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy egykoron volt "kedves" barátnőmnek is írjak pár keresetlen sort."

"Klárihoz!

Jó ideje nem találkoztunk már, nem is hallottam felőled. S igaz, elrablásomat követően elvették minden vagyontárgyamat, ékszereimet, mobiltelefonomat, így nem vagyok teljesen tisztában az idő múlásával, azért az évszakok váltakozása segít nekem a tájékozódásban. Amióta a telepen sínylődöm, másodszor hullott le a hó, tehát két év telhetett el azóta, hogy legfőként a te felelőtlen viselkedésed miatt idáig jutottam. Minden egyes nap és minden egyes hópihe mind jobban befagyasztotta szívemet, hogy nemrég úgy éreztem, már teljesen kiölt belőle minden emberi érzést. De sok-sok szörnyűség és kín után nemrégiben újabb tragédiák történtek, melyek talán a legjobban viselték meg lelkemet, szívemet egyaránt. Két élet ment el, s bár egyúttal egy új is született, a fájdalmamon egyelőre nem enyhít. Az leírhatatlan és talán soha sem fog csillapulni bennem.

Rövid időn belül két embert veszítettem el, akik nagyon sokat jelentettek számomra ezalatt a cudar időszak alatt. Ők voltak a családom, szenvedéssel teli árvaságomban. Ők voltak minden, ami csak életben tarthat. Mert életben tartottak. Mellettem voltak, támogattak, bíztattak s immáron végleg elhagytak.

Nem tudom, te merre lehetsz ezekben a pillanatokban, mint ahogy azt sem, élsz-e még egyáltalán? De egy valamit ígérhetek Neked, innen a messzi távolból: megkereslek. Egy napon útra kelek. Azon a napon végre újra szabad leszek. És megkereslek, hogy szemtől szemben mondjam el mindazt, amit átéltem. Mert tudnod kell, mit okoztál nekem.

Egy soha nem felejtő "barát"

Rita"

Fél év alatt sokat fejlődött Rebeka. Vidám, érdeklődő kisbaba volt, akinek minden felkeltette a figyelmét. Már nagyon korán megjelent az első mosoly az arcocskáján és többé nem is tűnt el onnan, erről maga a lány gondoskodott. Szeretett az események aktív résztvevője lenni, egyfolytában gagyogott. Jó étvágyú kisbaba volt, nem válogatott, mindent megevett, amit csak Rita eléje rakott. A tápszerről hamar leszokott, inkább az igazi ételek íze töltötte el láthatóan élvezettel.

"Amíg ilyen nyugodtan, békességben teltek a hetek, majd hónapok, végre magamra is jutott egy kis idő, mialatt kislányom az igazak álmát aludta ringó bölcsőjében. Kezdetben nagyon sokat aludt. Szinte végigaludta az egész napot, majd, ahogyan nőtt és növekedett, alvásigénye is egyre csökkent. Három hónapos korára az esti alváson kívül, már csak kétszer aludt napközben, egyszer délelőtt és egyszer délután. A házimunkák elvégzésével én is megpihentem és ilyenkor általában Erikaa naplóit olvasgattam. Nagyon meghatott minden egyes sor, amit Erikaa leírt. Éreztem, más emberré válok általuk. De a kisbaba is teljesen átformált. Jóval türelmesebb lettem, hiszen egy gyermek rengeteg türelmet követel. Szám szerint tizenegy naplót rejtett a titkos hely, ahová Erikaa elzárta féltett kincseit. Azon a naplón kívül, amelyben minden egyes megszületett gyermekének fejlődését összegezte, még tíz napló várta, hogy tartalmukra fény derüljön. Én pedig kivétel nélkül mindegyiket elolvastam."

Utolsó és egyben végzetes szülése előtt kilenc gyermeke született Erikaa-nak, akikről külön naplót vezetett, "elvesztésük" után. Leírta bennük, hogyan képzeli a gyermekek további fejlődését, jövőjét. Természetesen mindegyikőjüknek szép és hosszú életet kívánt, mely tele van boldogsággal. Ezeket a kívánságait öntötte sorokba, melyekből gyakorlatilag egy-egy regény született. Szerető édesanyaként mindegyik gyermekének egy tökéletes jövőképet álmodott meg, annak minden nehézségeivel és áldozataival együtt. Az első gyermeket Viktornak nevezte el, aki felnőtt korában sebész főorvosként éli majdan életét. André, ügyvédként tevékenykedik, az első leánygyermek Erikaa, gyermekgyógyásznak tanul, Ladislav, hivatásos katonának áll és nagyon magas pozíciót tölt be a katonaságnál. Jaroslav, mérnökként diplomázik, Kathykee, tanárnőként okítja a fiatalságot. Eva óvónőként helyezkedik el, Pietr, pszichológusként praktizál. Arnošt asztalosként éli mindennapjait, míg a leendő, tízedik gyermek naplója egyelőre üres lapokkal feküdt pőrén előttem. S mivel, hogy utolsó gyermekének neméről nem volt tudomása, így a napló címkéjére sem írta fel a nevét. Én azonban jól tudtam, milyen nevet szeretne ajándékozni Eri, ha kislánya, avagy kisfia születik. Kislányának a Rebeka nevet szánta. Így kissé remegő kezekkel továbbfolytattam, Erikaa megkezdett munkáját és a napló címlapjára felkerült: REBEKA.

"Az utolsó napló igazi csemegét tartogatott számomra és egyben a megoldás kulcsát is a kezembe adta. Természetesen Erikaa jóvoltából. Megtudtam belőle, hogy már évek óta őt is a szökés gondolata foglalkoztatta. Öt évvel később, hogy a gazdaépület falai közé kényszerült a sorozatos gyermekáldások feladatával, megismerkedett Kathykee-vel. Ekkor már ötödik gyermekét, Jaroslavot várta és az utolsó hónapban tartott. Kathyt kapta maga mellé segítségül. Minden éppúgy zajlott, mint velem, évekkel később. Kathy-vel jó kis csapatot alkottak, igazi barátnőkké váltak. Erikaa nagyon megkedvelte az akkori Fantomot, ám minden rokonszenve ellenére, a megszületett gyermekekről vezetett naplókat nem mutatta meg neki. Egy idő után viszont beavatta tervébe, miszerint meg szeretne szökni a telepről és az éppen megszületett gyermekével, végre új életet kezdeni."

Kathy pedig meghallgatta, rá mindig számíthatott. A beszélgetést követő pár hónap múlva, egy műanyag flakonnal állított be Erikaa-hoz, melynek színtelen, szagtalan, folyékony tartalma egyből felkeltette a nő érdeklődését. Kathy elmondta, hogy azt a bizonyos folyadékot Milostól szerezte. Pontosabban lopta, amíg ő az ágyában aludt. A lány sejtette, hogy a férfiak azzal a folyadékkal kábítják el és teszik magatehetetlenné az áldozataikat. De nem csupán Erikaa-nak csent belőle, szépen kiporciózta a tábor lányai számára.

"Az asszony végtelen hálát érzett Kathy iránt. Ekkor szánta el magát végső lépésére, miszerint megszökik a telepről a kábító szer segítségével. Mindent jó alaposan eltervezett, előkészített, naplójába lejegyzetelt, így nekem semmi más dolgom nem maradt csupán, mint pontról pontra végigkövetni az általa leírt útmutatót. Erikaa-nak idő kellett, hogy kitapasztalja a szer hatását, hiszen egy újszülött csecsemővel kellett volna végigcsinálnia a szökést. Terhesen nem mert belevágni, nehogy egy rosszul sikerült eséssel veszélyeztesse gyermeke épségét. Két évet kellett kísérleteznie ahhoz, hogy végre tudja, a gyermeknek adott leheletnyi szer, meddig tart ki, és mikortól várható újra a baba felsírása? Egyszerre nem mert többet adni belőle egy-két cseppnél, ám a nyugalmi helyzet megszűnése után, melyet a bölcső jelentett a babák számára, élénkebbek, éberebbek lettek és minduntalan felsírtak, a házban végzett szökési próbák alkalmával. Ráadásul két kisbabája nagyon hasfájós volt, kevesebbet aludtak és még többet sírtak. Erikaa ereje végére ért, jobbnak látta későbbre időzíteni szabadulásukat és inkább a babák ellátására koncentrált. Gyermekeit akkoriban nem hagyták nála sokáig, akiket a megrendelők kívánságaihoz mérten egy, kettő, illetve legkésőbb három hónap múlva elvették tőle. Több év telt hát el, mire az utolsó terhességénél egy picivel több időt kapott. És ez elegendőnek ígérkezett ahhoz, hogy a kezdeti nehézségeken túl legyenek, a szüléssel járó testi sebei begyógyuljanak, illetve a napi többszöri szoptatás okozta kimerültség is mind csökkenjen.

Milos még terhessége idején közölte vele, amit én csak Rebeka megszületése után tudtam meg tőle, miszerint az új megrendelő milyen igényeket támaszt a baba átvételével kapcsolatban. Erikaa örült a meghosszabbított határidőnek. Kathy beszámolója alapján még egy térképet is felvázolt, mely a telepet és a lehetséges szökési útvonalat tartalmazta. A szökést a hatodik hónapra tervezte.

"Tervét pedig én kívántam végrehajtani. Az előre megszabott határidő eleve már a nyakunkon volt, én pedig nem kockáztathattam tovább, hogy Rebekát végleg elveszítsem. Nem, Rózsabimbóm semmi áron sem kerülhetett a gazok közé.

Amikor egy kisebb hiba csúszott a még megolajozásra váró gépezetbe. Milos ugyanis előbb érkezett, mint vártam. Rebeka ötödik hónapjában egyszer csak megjelent és közölte velem, hogy a megrendelő másképp határozott, így előbb szeretné megkapni a kisbabát. Felesége már nagyon türelmetlen, nem várnának tovább. Kérte, hogy az éjjel még utoljára etessem meg a babát, mert hajnalban útra kel vele és addigra várja a hónapokkal korábban feltett kérdésére a válaszomat. A kérdést nem kellett megismételnie, tudtam, hogy mire vár. És akkor már a választ is tudtam. Persze neki másként tálaltam. Megdöbbentett a hirtelen gyors változás, így rögtönözni kényszerültem. Úgy nyilatkoztam, hogy Erikaa helyét kívánom átvenni, mire megértően bólintott. Egyfajta megkönnyebbülést is felfedezni véltem arcán, hiszen döntésemmel egyben igen kényesnek mondható gondot vettem le a válláról. Majd igencsak meglepődött, amikor kértem, még aznap éjjel háljunk együtt. Nem értette a sietség okát. Rámutattam, a női test biológiai felépítésére és működésére, miszerint a gyermek fogantatás nagyobb valószínűséggel következik be a termékenység idején. Ez az ovuláció, melynek én e hónapban éppen az utolsó napját töltöttem. Amennyiben tovább várunk, már késő lesz, így kénytelenek leszünk egy hónap múlva próbálkozni. Hazudtam, hogy már gyakorlatilag hónapok óta erre az alkalomra készülök. Még gyermekvédő vitaminokat is szedtem az eltelt idő alatt, melyekhez Erikaa készletéből jutottam. Ez persze egyáltalán nem volt igaz, de én mindenre kész voltam, csakhogy őt a házba csaljam. Tudtam, ha ő mellettem lesz, nem igényelek külön őrizetet. Ezt akartam kihasználni."

Milos belement. Megállapodtak abban, hogy Rita este 8 órakor megeteti a kicsit, majd visszaaltatja. Ő pedig 9-kor érkezik hozzá. A lány mindent előkészített. Annyira izgult, hogy a szíve ezerrel vert. Minden a terv szerint haladt. Rebit megetette, visszafektette bölcsőjébe és fogadásra készen várta a férfit. Milos nem késett. Rögtön a hálószobába mentek és megtörtént, aminek akkor meg kellett történnie. A lány bedobta magát, hogy csábítása minél hatásosabban végződjön. Célt ért. A férfi kielégülése után elszenderedett. Még előzetesen annyit mondott neki, hogy legkésőbb éjfélkor el kell mennie. Távozásának okát nem említette, igaz, Ritát nem is nagyon érdekelte. Ő másra koncentrált. Amikor éjfélt ütött az óra, gyengéden ébresztgetni kezdte Milost, hogy ideje indulnia. Még egy italt is elkészített neki, hogy jobban érezze magát. A férfi szó nélkül felhajtotta az italt és öltözni kezdett.

"Mikor már a cipőjét húzta, hirtelen megszédült. Zavartan tekintett rám, mint aki nem érti, mi történik vele? Erikaa nagyobb adagot írhatott fel a biztonság kedvéért, mert rövid időn belül látni lehetett a szer hatását. Milos felállt és egyet lépett felém. Lemerevedtem. Nem mertem megmozdulni sem, csak figyeltem őt. És vártam. A következő pillanatban összerogyott, nem engedelmeskedtek neki a lábai. Ott feküdt előttem és onnan, a földről nézett fel rám. Láttam a szemében, hogy tudja. Minden világossá vált előtte. Az ital, a hirtelen jövő gyengesége, a szer... Magatehetetlenül feküdt. Szólni akart, de nyelve élettelen húsdarabként pihent szájában. Ahogy felette álltam, valamiféle elégtétel érzése hatalmasodott el rajtam. A bosszú jó hajtóerőnek bizonyult."

Egy szó nélkül magára hagyta a férfit és a konyhába ment. A hűtőből elővette az előkészített húsdarabokat, meglocsolta őket is a szerrel, majd kidobta az ablakon, egyenesen a kutyák orra elé. Ezt követően a gyerekszobába sietett. A babát ugyan még nem kellett megetetnie, de biztosra akart menni. Idő előtt ölbe vette hát és a tápszerébe csempészett kis adag szerrel álmában megitatta a kisdedet. Az végigaludta az etetést, fel sem ébredt még csak meg sem nyikkant. Rita meleg takarókba bugyolálta őt, magára vette kabátját, elmondott egy imát, majd kilépett a ház ajtaján. Hallgatózott. De mozgásnak semmi jelét nem észlelte, nesz sem hallatszott. Nagy levegőt vett és Erikaa térképe alapján megindult az éjszakában.

"Rettegtem, hogy valami esetleg rosszul sül el és azzal megpecsételődik sorsom. Tudtam, ha Milosból kimegy a szer hatása és véget ér a kábultság, nekem végem. Saját kezével fog megnyúzni engem. Rebit is féltettem és abban reménykedtem mindvégig, hogy nem adagoltam túl a megitatott szert és nem ártottam vele az idegrendszerének. Hiszen még olyan törékeny, sérülékeny. Vigyázni kell rá! Az útra egy gyéren világító elemlámpát is magammal vittem, azonban bekapcsolni csak ritkán mertem. A sok hepe-hupa miatt össze-visszabicsaklott a bokám, de nem törődtem vele. Csak mentem és mentem előre, vakon tapogatózva, megállíthatatlanul, karomban a békésen alvó Rebekával."

Egy darabig minden úgy történt, ahogyan Erikaa eltervezte. Azonban a telepet maga mögött hagyván, egy keskeny csapáson keresztül osont, amikor közvetlen közelről zajt hallott. Talán egy motoré lehetett, nem tudta jól kivenni. Leguggolt és úgy hallgatózott. Nem merte felkapcsolni az elemlámpáját. Nem történt semmi.

Arra gondolt, hogy képzelődhetett és zakatoló agya űzött csúf tréfát az érzékeivel. Kis idő múltán felállt és továbbhaladt az ösvényen.

"De ahogy mozgásba lendültem, reflektor fénye csapott az arcomba. Ott álltam a semmi közepén, karomban az alvó csecsemővel és már minden reményemről lemondtam. Amikor a fénycsóva mögött több férfi körvonalát pillantottam meg, tudtam, halott ember vagyok."

Ekkor a tömegből kivált egy férfi és megindult felé. Adrián volt az.

- Add a kezed! - de látván, hogy Rita nem engedelmeskedik, megindult és kinyújtotta felé balját. A lány csak a fejét ingatta miközben hátrálni kezdett.

Bár jól tudta, hasztalan minden szabadulási kísérlete. Gyalogszerrel, egyedül, az alvó gyermekkel a karján semmi esélye nincs a sok férfival szemben.

- Nyugodj meg, most már semmi baj nem érhet! Rendőrök vagyunk. - Rita a sötétségből hirtelen egyenruhás férfiak képét vette ki. Alig akarta elhinni, hogy igaz lehet. Megszabadult hát végre? - A férfi tovább beszélt hozzá. - Nézd, én nem az vagyok, akinek hittél. Nem közéjük tartozom, rendőr vagyok.

"Az élet olykor igen különös és furcsa dolgokat produkál. S mikor már azt hinnénk, hogy itt a vége, nincs tovább, újabb reménysugár villan fel előttünk. Adrián volt az én utolsó reménysugaram, az egész rajtaütésszerű kommandós akcióval egyetemben. Eufórikus boldogság töltött el egy szempillantás alatt. A többiek is körülvettek. Megnézték a kisbabát, hogy ébren van-e? Elhadartam mindent a rendőröknek, hogy mit és hogyan tettem? Nem volt sok időnk, Adrián elmondása alapján, őt már várta Milos. Aki éppen az akció megkezdése előtt, az éjszaka közepén hívta fel Adriánt, hogy mihamarabb menjen a telepre, és találkozzanak a viskóban, mert beszélniük kell. A hívás okát nem említette, Adrián pedig nem ért rá azon gondolkodni, hiszen, amikor hívást kapott, azonnal mennie kellett. Ez volt a rend. Nem kockáztathatta álcáját és ezzel az egész rendőri akciót."

Rita akkor azt hitte, több meglepetés már nem érheti, ám bebizonyosodott, hogy az élet tele van megannyi váratlan fordulattal. Az egyenruhások között egy ismert arcot fedezett fel. Sonja volt az. A Bukott Angyal állt ott előtte teljes életnagyságban, láthatóan egészségesen.

"Elsírtam magam, mikor felfogtam, hogy Sonja nem halt meg. Élt és virult. Hálás voltam Istennek, amiért kegyeibe fogadott és segített megszabadulnom és amiért kevesebben vesztek oda, mint azt hittem. Rebekát át kellett adnom a hatóságoknak. Kegyetlen pillanat volt. Azt hittem belehalok. Túlságosan megszerettem őt, nagyon kötődtem hozzá. Az elmúlt fél év alatt mi egyek lettünk. Igazi anya és lánya. Egy kis család. Csonka család ugyan, de... család.

Sonja vette át. Zokogtam. De az ő szemeiben is könnycsepp csillant. Vagy talán az éjszaka fényei játszottak képzeletemmel. Kettéhasadt többszörösen összeforrt szívem, mely két év alatt annyiszor szakadt meg, hogy azt hittem, érezni már soha nem lesz képes. Mégis érzett. Mert a szívnek ez a küldetése. Azonban Rebi átadásával véget ért ez a küldetése is. Vége volt."

Rita megtudta, hogy Adrián és Sonja leánykereskedelemre szakosodott ügynökök voltak, akik évek során építették fel álcájukat és szervezték meg a rajtaütő akciót. Sonja halálát is úgy játszották el. Adrián egy kivéreztetett disznót rejtett a fekete zsákba és az ő vérét locsolta szét a Kamrában. De a lányt ez már egyáltalán nem érdekelte. Csakis Rebi elvesztésére tudott gondolni. Az ügynöknő látván mélységes bánatát, megesküdött neki, mindent elkövet azért, hogy Rebekát visszakapja. Végül elköszönt tőle és elment. Karján a kislánnyal.

Ritát is autóba ültették, aki immáron megindulhatott Magyarország felé. Vissza az otthonába.

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-edes-otthon-xvii-fejezet/

Amikor már nincs tovább...

Rita a Kiválasztott mellett töltötte hát napjait és várt. Míg egy késő őszi napon eljött, aminek jönnie kellett.

"A szülés éjfélkor indult meg. Óriási kiáltásra ébredtem. Azonnal tudtam, elérkezett az idő. Csak úgy sebtiben magamra kaptam a köntösömet és a tőlem telhető gyorsasággal leszaladtam a nyikorgó lépcsőn. Erikaa görnyedten állt az ágya mellett. A szívem vadul kalapált, torkom elszorult. Ekkor észrevette, hogy mögötte állok. Nehézkesen megfordult és rám nézett. - Itt az idő! - csak ennyit mondott, majd a padlóra roskadt. Én odaugrottam hozzá és felsegítettem az ágyára. Nagyokat fújtatott. Profi volt, ez egyből látszott rajta. Jól tudta, hogy mikor mit kell tennie. Ez a magabiztossága nagy súlyt vett le a vállamról és kis idő múlva rám is átszállt. Mélyeket lélegeztem és közben azt figyeltem, miben lehetek a segítségére? Ő pedig irányított, minden fájdalma ellenére halkan, szelíden. Szinte csak suttogott. Mintha már áthatotta volna a közelgő szülés élménye, a felemelő "életadás", mellyel csak egy édesanya képes megajándékozni saját gyermekét."

Azonban egyik pillanatról a másikra a szülés rémálommá változott. Valami baj történhetett, mert a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan Erikaa nekem előrevetítette. Valószínűleg beszorulhatott a baba, mert a célnál megakadt a folyamat. A kis fejecskéje előbukkant a hüvelyből, már ott tartottam a két tenyeremben, várván, hogy ha lassan is, de a mellkasa, majd végül az egész baba kicsusszan védett rejtekéből. Azonban sajnos nem ez következett. Erikaat mérhetetlen kínok gyötörték, de ezzel ő mit sem törődött. Az elviselhetetlen fájdalom határáról is csak a babával foglalkozott, utolsó erejével is csak őrá összpontosította minden figyelmét. Ijedten vártam az utasításait. Erikaa gondolkodni próbált, miközben mélyeket lélegzett. Közben azonban egyre több vér távozott méhéből.

- Beszorult. - nyögött egy nagyot - Beszorulhatott a válla, azért nem halad tovább a baba. Kérlek, segíts! Itt már csak te tehetsz valamit. - Forogni kezdett velem a világ, agyam ezerrel lüktetett és lábaim is kezdték feladni a szolgálatot. Mindezzel most én nem törődtem. Ennek a nőnek és kisbabájának az élete csakis tőlem függött, nem hagyhattam cserben őket.

- Mit tegyek? Csak mondd és megteszem. - néztem rá.

- Segíts nekem felhúzni a lábam. Nekem már alig van erőm hozzá, de ha rám tolod, az sokat jelenthet. - Nekifeszültem és a hasára nyomtam a lábát. Nagyot üvöltött. Iszonyatos fájdalmakon mehetett keresztül, már bele sem gondoltam, csak tettem a dolgom.

- Jó, így jó lesz. Köszönöm... Most próbáld meg elforgatni a babát. Valahogy, bárhogy. A könyvek szerint 270 fokkal kell, de csináld úgy, ahogy tudod. Csak siess, kérlek, mert nincs sok időnk. A baba élete mostantól nagy veszélynek van kitéve.

Megpróbáltam mindent. Végül nagy nehézségek árán sikerült elfordítani a babát és kiszabadult a válla. Ám ekkor egy reccsenés hallatszott. Halálra váltam, a vér megfagyott ereimben. Biztos voltam abban, hogy kárt okoztam a magzatban és eltörtem a fejét. Képtelen voltam felfogni, hogyan történhetett mindez? Hiszen én annyira vigyáztam rá, olyan óvatosan nyúltam hozzá, mint a hímes tojáshoz, a fejéhez pedig nem is értem... Valószínűleg másodpercek teltek el csupán, bár én óráknak éreztem, mikor Erikaa megszólalt.

- Nyugalom, nem... nem a baba volt.. Én voltam... Azt hiszem.... aaazt hiszem eltört a farcsontom... - szava elakadt, a fájdalomtól elájulhatott. Még mindig tartottam a baba fejét, már a vállai is kint voltak, s mivel Erikaa-ra most nem számíthattam, az idő pedig mind jobban sürgetett, gyors cselekvésre szántam el magam. Jobb híján én húztam óvatosan a babát, mert a szükséges nyomás nem érkezett a testből, ami hozzá segíthette volna a megszületéséhez. A babatest pedig egy kis ellenállás után engedelmeskedett és percek alatt a kezemben tarthattam végre őt. Kislány volt, egy meseszép, egészséges, tökéletes kislány! A meghatottságtól eleinte szólni sem tudtam. Legszívesebben egyszerre zokogtam és kacagtam volna. A szívemet jóleső melegség töltötte el."

Reszkető kezekkel vágta el a köldökzsinórt, ahogyan Erikaa könyvében olvasta és látta a képekről. Utána lemosdatta a magzatmázas kisbabát és jó alaposan megtörölgette. A csecsemő fürdetés közben elcsendesedett. Végig nézte Ritát, mintha éppen azt találgatta volna, vajon ő lenne-e az édesanyja? A lány egészen közel hajolt hozzá, hogy a kisbaba minél jobban láthassa az arcát. Erről még az egyik szakkönyvben olvasott, miszerint az újszülöttek születésük után még jó ideig nem látnak tovább pár centiméternél. Amikor végzett a tisztogatással, bebugyolálta egy vastag törülközőbe és az ájult asszonyhoz sietett vele.

- Erikaa! Gyönyörű kislány! Csodálatos, csodaszép! Nézd! Nézz ide, Erikaa! - Rita sírt örömében. Még nem volt része ilyen csoda születésében. Erikaa azonban nem mozdult, még szemeit sem nyitotta fel. Légzése csillapult, mellkasa már nem zihált annyira.

A lány megijedt és újra szólongatni kezdte az asszonyt. Kétségbeesetten hajolt fölé, miközben egyik karjával a babát tartotta, másikkal pedig Erikát rázta egyre erősebben. Hosszú percek teltek el így, Rita már-már kezdte feladni a reményt. Ekkor barátnője felnyitotta szemeit és halkan, alig hallhatóan megszólalt. Szinte csak lehelte a szavakat: - Mutasd... kérlek.. hadd nézzem meg utoljára, mielőtt... - hangja ekkor elcsuklott, nem folytatta tovább. Mindketten tudták, mire gondol, mit érez most. Ritát rázta a zokogás, a kisbaba is vele sírt.

Egészen közel tartotta hozzá gyermekét, hogy jól láthassa őt. - Csodaszép... - Erikaa szeméből egy könnycsepp gördült alá. Aztán még egy és még egy. Nem tudott betelni a kisbaba szépségével. Tökéletes volt. Éppen olyan, mint amilyenről egy igazi édesanya álmodik. Csak éppen nem ilyen körülmények között...

Nagyon gyenge volt. A vér továbbszivárgott belőle, bár már így is rengeteget veszített a szülés alatt. Rita tehetetlenül nézett körül, mivel tudná még jobban elállítani? Ennyi vért ő még életében nem látott egyszerre. Csak a horror filmekben. Dehát ez is felért egy horrorral. Nem tudta, mitévő legyen? A segíteni akarás szinte szétfeszítette belülről, mégsem tudott segíteni rajta. Egy kórházban biztosan el tudták volna látni. Egy kórházban... az orvosok... Üvölteni szeretett volna, de ezt sem tehette. Egy haldokló édesanya mellett, kezében az anya újszülött gyermekével, akinek most nagy szüksége van őrá. Erikaa nagyot sóhajtott. Megnyugodott. A csecsemő egészségesen érkezett erre a csúf világra. De bármennyire is csúf ez a világ, ő biztosan jó helyre és jó kezekbe, szerető szülőkhöz kerül, akik mindent megtesznek majd azért, hogy boldog élete lehessen. Mit kívánhat ennél többet egy érző anyai szív? Rita látta rajta, hogy az asszony immár semmi mást nem kíván az élettől.

"Elmosolyodott és lehunyta szemeit. Kis idő múltán újra rám nézett. - Köszönöm! - rebegte felém, majd álomba szenderült. Én akkor még nem tudtam, hogy utoljára tekintett fel. Szemei végleg becsukódtak. Amikor kezdett derengeni, hogy mi is történik valójában, a szívem kettéhasadt. Erikaa számára itt ért véget az élet. Nem pillanthatta meg többé gyermekét. Én pedig csak álltam ott és néztem élettelen testét, békés arcát. Mindent, mi nem sokkal ezelőtt még tele volt élettel, szeretettel, reménnyel. Mindent, mi csak ő volt. A csecsemő még mindig a karomban szuszogott, lassanként elcsendesült. Még soha nem tartottam kezemben újszülöttet, de erről az élményről akkor szívesen lemondtam volna. Ez a kisbaba még korábban veszítette el édesanyját, mint testvérkéi."

Mikor kissé magához tért az elmúlt események okozta döbbenettől, óvatosan belefektette az alvó kisdedet a bölcsőbe. Majd odament Erikaa ágyához és ráült. Ezúttal nem érdekelte a tengernyi vér, mely a lepedőn éktelenkedett és a nő kínhaláláról árulkodott. Megfogta az asszony kezét. Jéghideg volt. Rita a sok fájdalomtól és szenvedéstől megkérgesedett szíve továbbhasadt. Úgy érezte, már nincs tovább. Talán órák is elteltek, ahogy ott ült az ágyon halott barátnője mellett. Kint már kezdett besötétedni. A házban egy aprócska halk nesz, annyi sem hallatszott, csak a néma csend honolt. A lány végül megmozdult és felállt. Körül nézett. Gondolkodni próbált, de sehogy sem sikerült neki, így ösztöneire bízta magát. Gépies mozdulatokkal tette a dolgát. Kihúzta a vérrel szennyezett lepedőt Erikaa teste alól, a többi véres ágyneművel és ruhával együtt összegyűjtötte, zsákba rakta. Felmosta a padlót és rendet rakott. Utoljára hagyta az asszony lemosdatását. Tiszta száraz ruhába öltöztette, haját szépen kifésülte és két varkocsba fonta. Gyönyörű volt még így holtában is. Az embernek őt nézve, olyan érzése támadt, mintha csak aludna. Bárcsak aludt volna!

"Csendben dolgoztam a szobában, hogy fel ne ébresszem a békésen szuszogó kisbabát. Miután végeztem, kimentem a konyhába, hogy felkészüljek az újszülött etetésére. Furcsamód minden ízemben remegni kezdtem, holott "csupán" egy kisbaba táplálásáról volt szó. A konyhaszekrényben többféle tápszert is találtam, kimondottan újszülöttek részére. Erikaa minden tekintetben felkészült a gyermekáldásra. A hosszú évek tapasztalatai rendesen megedzették anyai szívét és egyben magabiztossá, gyakorlott édesanyává tették. A konyhában minden szükséges felszerelést megtaláltam, amikre korábban felhívta a figyelmemet és melyekre egy kisbabának szüksége lehet. Voltak cumisüvegek különböző márkájúak, nagyságúak, a hozzájuk illő etető cumifejekkel. Még a nappali játszó- és alvócumik is ott sorakoztak mellettük katonás rendben, ha a csecsemőt esetleg meg kellene nyugtatni. Mindent Erikaa útmutatásai alapján csináltam. Ha nem avatott volna be annak előtte egy újszülött gondozásának rejtelmeibe, nem tudtam volna helytállni. Talán sejtette előre, mi fog történni? Megérezte és biztonságban szerette volna tudni gyermekét. Mert ilyen egy igazi anya!"

A kisbabát álmában etette meg, mielőtt még felébredt volna. Időt akart nyerni magának, hogy szembenézzen egy újabb felelősségvállalással. Miután visszafektette a bölcsőbe, Erikaa rejtekhelyéhez ment, ahol a naplót tartotta. Meglepetten látta, hogy nem csupán a napló van ott. Pontosabban nem csak az a napló, mert első látásra legalább egy tucat nézett vele farkasszemet. És volt még valami. Nem tudta megállapítani ugyan, mi lehetett az a folyadék, amely egy műanyag flakonban volt, mindenesetre gondolta, hogy még fontos lehet számára. Hiszen Erikaa jól tudta, mikor mit és miért tesz?

"Visszahelyeztem rejtekükre Erikaa féltett kincseit és a korábban megbeszéltek alapján kitettem a fehér és fekete zászlókat az ablakba. A telep őrzői hetekig felénk sem néztek, hacsak nem jeleztünk számukra a zászlókkal. A fehér szín a baba megszületését jelezte, a piros betegséget, a fekete halál esetet. A zöld színű zászlóval üzentünk, ha valamire szükségünk volt (élelem, tisztálkodószerek, ruházat vagy bármi). A házat természetesen nem hagyhattuk el, arról pedig, hogy eszünkbe se jusson megszökni, két vadított véreb gondoskodott."

Adrián vette a zászlók üzeneteit és halkan kopogtatott a bejárati ajtón. Szemében ezúttal szomorúság tükröződött. Ritának ekkor jutott először eszébe, hogy talán neki is van szíve.

- Ki az? - kérdezte, de szavak nélkül is tudták, mire gondol.

- Nem a baba, Erikaa ment el. A baba... - Rita hangja elcsuklott és kis idő kellett neki, mire összeszedte magát ahhoz, hogy beszélni tudjon. - A baba megszületett épen és egészségesen. Ő jól van. Megetettem, most alszik.

Adrián némán bólintott, majd belépett a lány mellett a házba. Ő elvégezte azt, amire Rita képtelen volt. Felment a lépcsőn, miközben egy fekete zsákot húzott maga után. Pár perccel később újra megjelent és a zsák "tartalmával" kilépett az ajtón.

"Együtt temettük el. Csak ő és én. Ezúttal Adrián nem igényelt több segítséget maga mellé. Erikaa-nak más sírhelyet kerestünk, távol a többi rózsától. Egy dombtetőt választottunk, melyet jól ismertünk már és tudtuk, tavasszal gyönyörű zöldbe öltözteti a természet. Tökéletes volt Erikaa végső nyugalmához. Nagy meglepetésemre Adrián addig számomra ismeretlen emberségéről tett tanúbizonyságot. Még fegyverét is letette a földre, úgy tevékenykedett mindvégig mellettem. Ketten ástuk a mély gödröt. A legmélyebbet, melyet eddig valaha ástam. Szótlanul tettük a dolgunkat, gyakorlatilag egymás keze alá dolgoztunk. Nem volt sok időnk, nekem sietnem kellett vissza a házba. Hiszen a következő etetés alig két óra múlva volt esedékes. Így is nagyon rossz érzés volt számomra egyedül hagyni a kisdedet a gazdaépületben. De nem volt más választásom. Ide nem hozhattam ki a hidegbe. Tél eleje volt már és a fagy nem is váratott sokat magára."

"Szeretett Nővérkém!

Te is mérhetetlenül hiányzol nekem, minden órában. Te, aki úgy vigyáztál rám mindig, mintha saját kislányod volnék. Amikor még mindketten gyerekek voltunk és anyu sokszor bízott a gondjaidra, mert munkába kellett mennie. Főleg a nyári szünetekben, amikor még nagyiék is dolgoztak. Bizony, éber tyúkanyóként őrködtél felettem, pihés csibe felett. Kénytelen voltál, mert már akkoriban nagyon vakmerő voltam, aki semmiféle veszélyt nem érez és nem lát. Ráadásul nagyon barátkozó is voltam, bárkivel képes voltam leállni az úton és beszédbe elegyedni. Ezért elrettentésemül beszéltél nekem azokról a bizonyos "zsákos bácsikról", akik, ha nem vigyázok, közel férkőznek hozzám és mielőtt még feleszmélhetnék, egy szempillantás alatt a zsákjaikba dugnak. Hatásosak voltak ezek a rémtörténetek, melyek jól tudom, engem védtek és nem csupán örömödet lelted abban, ha engem ijesztgethetsz velük. Bár akkoriban még úgy gondoltam. És mérges voltam rád, amiért félelmeket szülsz bennem.

Sajnos a zsákos bácsik végül mégis csapdába csaltak és zsákjukban messze földekre loptak. Oda, ahol nincs élet, csak zsákok, melyek a halál hírnökei. Naponta találkozok velük, mert köztük élek. Zsákjaik körülvesznek, bármerre is lépek.

Ma már tudom, minden, amit tettél, az én javamat szolgálta. És tudd, hogy végtelenül hálás vagyok értük! Amikor majdan újratalálkozunk, személyesen mondok Neked hálát, mindazon gondoskodásért, melyben igazi nővéremként részesítettél!

Sokszor gondolok Rád!

elveszett húgocskád

Rita"

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-add-a-kezed-/

Halott remény

"Erikaa már a hetedik hónapban járt, mikor beköltöztem mellé a gazdaépület padlására. Valóban szüksége volt arra, hogy valaki éjjel-nappal a közelében legyen arra az esetre, ha a szülés megindulna. Ez a valaki lettem én. Én, aki még életemben nem láttam egyetlen szülést, de még egy újszülött kisbabát sem. Féltem, sőt mi több, rettegtem ettől a pillanattól. Erikaa azonban teljes mértékben rám volt kényszerülve, más segítsége nem volt a tanyán. Igyekeztem hát őt legjobb tudásom szerint ellátni, gondoskodni róla és a babáról. De legfőként Erikaa lelkéről, mert tudtam, hogy a test fájdalmai mellett, a kisbabájától való elszakadás még elviselhetetlenebb lesz számára. Mert őt is el fogják venni tőle. Ha nem is azonnal, de pár hónapon belül mindenképp.

Már régen nem látogattam meg Kathykee-t, mióta Milos eltiltott tőle és a Kiválasztottat a gondjaimra bízta. Mélységes lelkiismeret furdalásom volt emiatt, mégsem szállhattam szembe parancsolóm akaratával. Ezúttal nem. Nem tehettem semmit sem Kathykee-ért, holott jól tudtam, ha ápolás nélkül marad, hamarosan őérte is eljön a kaszás. Az Erikaa segítésével töltött napok alatt rengetegszer gondoltam Kathy-re. Hiányzott a szörnyű körülményeket meghazudtoló derűs világlátása. Szükségem lett volna rá, ha csupán egyszer is, de átöleljen, végigsimítsa kócos hajam és úgy súgja a fülembe: Semmi baj, kislány! Hiszen te vagy a fantom! Érinthetetlen vagy. Csupán egy szellem, aki teszi a dolgát, eltünteti a halál nyomait, ugyanakkor ő maga sohasem pusztul el."

Egy napon aztán nem bírta tovább és hajnalban kiosont hozzá a sufniba. A látogatáshoz Adrián segítségét kérte, mert benne bízhatott. A sufniban őt fogadó látvány, Kathy látványa azonban elborzasztotta. Aludt éppen, de az életnek csupán egy halovány szikrája derengett felőle. Rita lábujjhegyen osont mellé, hogy még véletlenül se ébressze fel, hiszen jól tudta már, hogy az álom megváltás a rózsáknak. Óvatosan leült priccsének szélére és onnan figyelte őt. Hallgatta egyenetlen, nehézkes, sípoló lélegzését, vértelen ajkainak meg-megrándulását, szeme körül az egyre terebélyesedő sötét árkokat, lesoványodott arcát.

"Ahogy ott ültem felette, hirtelen nyögött egyet, majd rám nézett. Az a néhai huncutság, mely őt jellemezte és mellyel fittyet hányt még az erőszakoknak, bántalmazásoknak is, már tovatűnt szeméből. Tekintete üres volt, eleinte meg sem ismert engem. Csak nézett élettelen szemeivel. Aztán amikor lassanként felszállt agyáról a köd, alig észrevehetően, de rám mosolygott. Kezét megmozdította, mintha azt akarná, hogy fogjam meg. Csupán ennyi tellett erejéből. Megragadtam csontos kezét és megcsókoltam. Szemei becsukódtak és sóhajtott. Nagyon féltem, már azt hittem, hogy többé nem néznek rám, nem mondhatok nekik semmit. Valamit, bármit, ami bíztató lenne számára. De még egyszer kinyitotta őket. Egy könnycsepp gördült ki belőlük és utoljára rám tekintettek."

Beszélni kezdett Ritához. Nyelve már lassan forgott, ajkai nehezen formálták a szavakat. De ő küzdött és beszélt, utolsó leheletével is.

- Mondd el Nekik! Mondj el mindent. Ne bízzanak a fiúkban, ne bízzanak senkiben! Mert mi csak állatok vagyunk számukra. Pusztán áldozati bárányok, akiket kihasználnak, eladnak és akiken keresztül gázolnak. Nem jelentünk semmit, csupán az ablakukon kidobott szemét vagyunk. A szenvedéseink, kínjaink őket örömmel töltik el. Ők... Ők nem emberek... Mindegyikük maga az ördög. Nem... a lányok... annyi fiatal lány él még rajtunk kívül... Nem tudhatják meg, hogy mi vár rájuk ideát. Nem szabad... Ez a sok fájdalom, a fáj... ó, Istenem! A szüleim, a kishúgom. A húgomat is meg kell menteni. Amíg még nem késő. Könyörgöm, könyörögve kérlek, menj el hozzá! Keresd meg a családomat. Nézd, itt van ez a medál... 15 éves voltam. Én... én a születésnapomra kaptam. A szüleim azt akarták, hogy mindig velem legyen. Nincs... Nincs erőm... Nyisd ki, kérlek! Igen, ezen a képen én vagyok a kishúgommal. Őt kell megvédeni... Ezektől az állatoktól. A fénykép hátán találod a címünket. Menj el hozzájuk és mondd el nekik, hogy... hogy nagyon szerettem őket! Vigyázz a húgomra, mert én... én már nem tudok. Istenem! Olyan szép volt minden otthon. Úgy hiányoznak... Uramisten, úgy hiányoznak! Az életem...

"Fájt a látványa. Fájt minden szó, ami elhagyta ajkait. De hallgattam és vártam. Nem is tudom mire. Talán a végre, mert tudtam, már nincs messze. A közelgő halál már árnyat vetett ránk. Arra az ágyra, melyen Kathykee feküdt. Ám ő ebből mit sem látott. Csupán érezte, hogy nincs már sok hátra. Igen, láttam a szemein, hogy tudja. És én végig a karjaimban tartottam őt. Az árny mind nagyobb és nagyobb lett köröttünk. Behunytam a szemem és próbáltam mélyeket lélegezni. Ki-be, ki-be. Attól féltem, hogy bármelyik percben elájulhatok. Nem tehettem meg, mert ennek a lánynak szüksége volt rám. Mert ha én nem vagyok mellette, akkor az utolsó percben egyedül válik meg az élettől. Ettől a nyomorúságtól. Vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Végtelenül sajnáltam Kathykee-t, az életét, melyet ádáz módon vettek el tőle. Ugyanakkor tudtam, hogy a halál egyben megváltás számára. Ki tudja? Talán már ő is várt rá egy ideje. Mert ez már nem élet. Ez itt nem élet...

A karjaimban nyöszörgött, már alig hallottam. A síráshoz sem volt ereje. Már a suttogás is nehezére esett. Aztán egyszer csak elhalkult. Én továbbra is behunyva tartottam a szemeim, mert féltem őket kinyitni. Agyam zúgni kezdett, a fülem is csengett. Nem tudom pontosan, mennyi ideig ültem így Kathykee-vel. Aztán erőt vettem magamon és egy mély lélegzet után ránéztem. Borzalmas volt. A szemei fennakadtak és üveges tekintettel éppen engem nézett. Ez már túl sok volt, úgy éreztem, összeomlok. Akkor és ott biztos voltam abban, hogy Kathykee-vel halok. Ha nem is aznap, vagy egy hét, esetleg pár hónap múlva, de úgy éreztem, én is ott fogom végezni. Talán még azon a bűzlő és mocskos priccsen, melyen ki tudja hányan végezték már Kathykee előtt? A szüleimre és nővéremre gondoltam."

***

"Drága Mami!

Mamikám! Talán különösen hangzik, de amikor Rád gondolok, a finom és utánozhatatlan zserbóid, bejglijeid jutnak elsőként az eszembe, melyekhez foghatót nem ettem még sehol. Soha. Ha tudnád, hogy vágyom utánuk! Szám ételt csak keveset lát és azok íze meg sem közelíti a te főztödét. Éhezek? Azt hiszem igen. Bár tudom, hogy egyes földrészeken oly nagy a nyomorúság, hogy azzal talán még táborunk sem vetekedhetne. Mégis sokszor korgó gyomorral térek nyugovóra és korgó gyomorral ébredek. Sokat fogytam. Tudom, ha te mellettem lennél... Ha nálad lehetnék, nem kímélnél, csak úgy ontanád a finomabbnál finomabb ízeket, melyek kezeid munkájaként kerülnek ki. Azoké az édes kezeké! Mint kiskoromban, amikor rosszevőként épp csak pár falaltot tudtatok belém könyörögni, hogy egyek végre valamit. Ez később, évek múltán sem változott, igaz, ekkor már teljesen más miatt hanyagoltam az étkezéseket. Fogyókúráztam. Gyerekfejjel. De nem volt mese, csinos akartam lenni. Pedig az is voltam, csak én nem tudtam róla.

Drága Nagyikám! Ha egyszer újratalálkozunk még, ígérem, mindent megeszek, amit csak a tányéromra teszel.

Kis unokád

Ritus"

"És te, kedves Papi!

Annyit gondolok a közös sétáinkra, kirándulásainkra, melyeket a közeli erdőbe tettünk kettesben. Egy ilyen alkalommal még vakondot is láthattam, amikor észre vetted,, hogy az egyik vakondtúrás megmozdult. Némán intettél, hogy ne beszéljek, még csak meg se pisszenjek. Ott álltunk egy fa mögött némán, mozdulatlanul. És akkor megláthattam. Nagyon aranyos volt, ahogyan fejecskéje előbukkant a föld alól és kikandikált onnan. Attól a naptól kezdve azt játszottam, én is egy kis vakond vagyok. Éjjel-nappal túrtam a kertetek földjét, ezzel nem kevés bosszúságot okozván nektek. Mégis oly szeretettelin tudtál szólítani engem: Nana, Kisvakond!

A sors úgy hozta, hogy ma is földet túrok. Pontosabban sírhelyeket, gödröket ások halott fiatal lányok eltemetésére. Azokba helyezem végső nyugalomul sokat szenvedett rózsáimat. S bár nem olyan rózsák ők, mint amilyenek a ti kertetekben nyílnak, de hiszem, hogy százszorta, sőt ezerszerte is többet érnek azoknál. Én mégis kénytelen vagyok őket a föld alá temetni, mintegy elkendőzésül mindannak a bűnnek, amely velük történt.

Papikám! Ha újra otthon leszek, menjünk el közösen még egyet utoljára a régi kis erdőbe. Keressük meg a legnagyobb vakondtúrást és felette majd halkan mondjunk el egy imát rózsáim emlékére!

kis vakondod

Rita"

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-amikor-mar-nincs-tovabb-/

A Kiválasztott

A fogvatartottak többsége 18 éven aluli volt, szinte még gyermek. A táborban töltött hetek, hónapok, esetleg évek alatt látszólag nagyon sokat öregedtek. Belebolondultak reménytelen helyzetükbe, a napok borzalmaiba, melyeket csupán átvészelni akartak, minél gyorsabban. Ők azt sem bánták volna, ha egy nap egy év, csak múljon, teljen el hamar. Nagyon hamar.

"A telephez tartozott egy farm is, melynek gazdaépületében élt egy nő. Legalább tíz évvel volt idősebb a tábor lányainál. Ő szintén fogoly volt, csupán más minőségben. Kiválasztottnak hívták, mert másfajta státuszt töltött be a telep életében. Az ő feladata volt a gyermekszülés. Így igaz. Talán nem hangzik oly hátborzongatónak, mint a többi rabszolga sorsa, azért higgyék el, őt sem kellett irigyelni Kiválasztottságáért. Az eltelt másfél év alatt én csupán egyszer találkoztam vele, amikor tejért kellett jelentkeznem a gazdaépületben. Ma is felrémlik előttem, ahogyan ott állt a konyhában, köténnyel a derekán, tiszta ruhája rendezetten simult alakjára. Haja frissen mosva lófarokban volt összefogva a feje búbján. Háttal állt nekem. Amíg meg nem fordult, akár egy romantikus regénybe illő női alak is lehetett volna, akinek semmi köze a telep másik végében folyó kegyetlenkedésekhez. Megfordulván azonban ugyanazt a lemondást sugallta tekintete, melyet a táborban fekvő lányoké. Találkozásunk előtt nem sokat tudtam róla, addig a napig gyakorlatilag az sem volt előttem ismeretes, hogy egyáltalán a világon van. Engem is a meglepetés erejével ért, hogy a tanyán rajtam kívül él még egy nő, aki hozzám hasonlóan kiváltságos szerepet tölt be. Már amennyire azt kiváltságnak lehet nevezni."

Az asszony kedves volt Ritával. Minden barátságossága ellenére azonban végig érezni lehetett rajta azt a mély szomorúságot, mely a szemeiben ült. Hellyel kínálta a lányt, amíg két kancsóba töltötte a tejet. Mozdulataiból nyugalom, megfontoltság, ugyanakkor fásultság is áradt. Eleinte nem szólt egy szót sem. Csendben tett-vett a konyhában, s olykor önkéntelenül is végigsimított egyre gömbölyödő pocakján. Ahogy később, egy lopott pillanatban elárulta a lánynak, ez már a tízedik terhessége. Elmondása szerint az első három viselte meg a legjobban, amikor a szülést követően elvették tőle a kisbabákat. Mind ahányszor egészséges gyermekeket hozott a világra, mégsem tarthatta meg őket. Éppen emiatt. Makkegészségesek voltak, akikre másoknak is szüksége volt. Gyermektelen házaspároknak, akik már minden reményről lemondtak, hogy természetes úton kisbabájuk születhessen. Viszont nagyon vágytak egy vagy akár több gyermekre és mivel csecsemőhöz jutni teljességgel lehetetlen a jelenlegi jogrendszerben, hát a "feketepiac" irányában kezdtek kutakodni. Így találták meg a tábor "üzemeltetőit", akik más "üzletágban" is meg szerették volna vetni a lábukat.

"Erikaa-nak hívták, de a többiek csak Kiválasztottnak nevezték őt egymás között. Erikaa a többi lányhoz hasonlóan került a telepre, ahol nagy népszerűségre tett szert a férfiak körében. Nem bántalmazták ugyan, de mindennap többen fordultak meg nála. A tábor egyik fontos aranyszabálya közé tartozott, hogy a látogatók feltétlenül hozzanak magukkal óvszert, mert a fertőzés megelőzéséről nekik maguknak kell gondoskodniuk. Ennek a szabálynak köszönhető, hogy a lányok közül senki nem lett nemibeteg. Legalább ettől megkímélték őket. A telep fenntartói ugyanis úgy gondolták, hogy a fertőzésveszély visszatartaná a kuncsaftokat a tábor látogatásától, így a bolt sem menne úgy, ahogyan ők szeretnék. Az üzlet pedig mindenekelőtt, ezt már a legelején a fejünkbe vésték."

Az egyik "buja" éjszakán azonban történt egy kis baleset, minek következményeként az oly kedvelt Kiválasztott teherbe esett. A banda vezér első felindulásában legszívesebben elvetette volna a fejlődő magzatot, ám később máshogy határozott. Felismerte ugyanis, hogy nem csekély hasznot húzhat abból, ha a megszületett kisbabát gazdag házaspároknak adja el "fű alatt". A Kiválasztott felkerült hát a gazdaépületbe, ahol mindent megkapott, ami csak egy állapotos asszonynak kijár. Élelmet, ásványvizet, több váltás ruhát, melyek egyre terebélyesedő alakjához igazodnak, tiszta szobát, mosdási lehetőségeket. Sőt, még magzatvédő vitaminokat is "belefektettek" a minél tökéletesebb eredmény érdekében. Mindezek mellett természetesen a lány sem ülhetett tétlenül a babérjain, tekintve, hogy a főtt ételekről magának kellett gondoskodnia az épület konyhájában. Ő mosott magára és tartotta tisztán a környezetét, takarított a házon belül.

"Erikaa tizenhárom év leforgása alatt kilenc gyermeket hozott erre a kegyetlen és megrontott világra, mely önmagában is képtelenségnek tűnt számomra. Egy "gépállattá" változtatták, melynek egyetlen és legfontosabb küldetése a gyermekek fogantatása, majd megszülése volt. Ennél sem kevesebbre, de többre sem tartották a telep gazdái. Gyakorlatilag őt ezért "tartották". Miközben beszélt hozzám, átéreztem kiszolgáltatottságának minden fájó rezdülését, a gyermekeitől való elszakításának feldolgozhatatlan tragédiáját. Ezekben a percekben - még ha képzeletben is de - együtt hordtam ki és szültem meg vele közösen az eladott kisbabákat. A szívem kettéhasadt, valahányszor az elvesztések emlékeit idézte fel. Mindegyik csecsemőjéről külön mesélt, mert nagyon szeretett rájuk emlékezni. Hiába nem "kívánt" gyermekek voltak, ők mégsem tehettek "kényszerített" fogantatásukról. Ártatlanok voltak, ahogyan ő maga is annak idején és a többi lány, akit megrontottak a táborban."

A Kiválasztott még naplót is vezetett a kisdedek fejlődéséről, melyet óriási titokban kezelt és védett helyen tartott "gazdái" elől. Rita volt az első és egyben utolsó ember, akinek megemlítette, sőt később meg is mutatott. Szem nem maradhatott szárazon, miközben azt olvasta. Annyi szeretet, érzelem és ragaszkodás fűtötte át minden sorát, hogy az ember közben egy kicsit belehalt már csak az olvasásába. Rita mindig is becsülte Erikaat nemes lelkéért, hogy túl tudott lépni saját elszenvedett sérelmein és egyúttal magát alávetve az újabb és újabb gyermekek kihordásának, képes volt élni, átélni egyetlen zokszó nélkül. A lány reszkető kezekkel adta vissza az asszonynak dédelgetett kincsét. Hiszen számára már csak az maradt meg gyermekeiből, így a napló átlényegült a kisbabák lelkeivé, ők abban éltek tovább.

***

Erikaa esküdött "írás-terápiájának" a lélekre gyakorolt jótékony hatására. Ő csak így hívta. Elmondása szerint amióta belefogott, sokkal könnyebb volt számára elviselni az élet megpróbáltatásait és hitte, hogy bármi is következzék a jövőben, naplója átsegíti őt minden gondon. A napló lett az ő anyukája, legjobb barátnéja és egyben minden megszületett gyermeke.

A napló nagy hatással volt Ritára is. Amikor visszament a viskóba, valamiféle író "alkalmatosság" után nézett, majd egy koszos újságpapírdarabra, piros tintával megkezdte saját írás-terápiáját, az édesanyjának és édesapjának írt levelek formájában.

"Drága Anyukám!

Nem is tudom, hol kezdjem? Talán ott, hogy hiányzol és nagyon sajnálom, ami történt! Hogy elhagytalak Téged, bár nem önszántamból tettem. Kérlek, bocsáss meg nekem! Tudom, minden egyes botlásomat, ballépésemet megbocsátottad, ahogyan azt egy igazi Édesanya teszi. Érzem, amíg élsz, ez így is lesz. Kívánom, hogy nagyon sokáig éljél! Vajon találkozunk-e még valaha? Viszontlátlak és megölelhetlek-e újra? Úgy vágyom rá, hogy az öledbe kuporodjak és közben simogasd a hajamat, ahogyan kiskoromban tetted, amikor szomorú voltam. Emlékszem, mennyire szeretted simogatni, fésülni a hajamat. Már egészen kiskoromban a derekamig ért, mert nem engedted apunak levágatni. Úgy fésültél, úgy gondoztad, akár egy hercegnőnek. Mert az is voltam számodra, egy igazi hercegnő...

Most igazán szomorú vagyok Anyukám... Kimondhatatlanul és ezúttal okkal. Kislányként még más dolgok miatt búslakodtam. Vagy azért, mert hálátlan módon hátat fordított nekem az óvodáskori legjobb barátnőm, vagy mert nem vihettem haza azt a kóbor kutyust, akit az út szélén láttam meg, a suliból hazafelé menet. Ha belegondolok, hogy mik voltak ehhez képest a régi bánataim, csitri fejjel átélt szerelmi csalódásaim, mikor már azt hittem itt a világ vége? Ám te akkor mindig megvigasztaltál, magadhoz öleltél és a fülembe súgtad: Semmi baj, Kicsikém! Ez egyáltalán nem számít! Majd meglátod, holnap már könnyebb lesz, holnapután és azután és azután... amíg el nem felejted őt végleg. És valóban úgy is történt. Sok ilyen holnapokat és holnaputánokat éltünk át együtt.

És Te mindig ott álltál mellettem, kitartottál. Soha nem dorgáltál meg értük, a türelmed sem fogyott. Már egy ideje ezeket a boldog időket vágyom vissza. Újraélem a múltat, amikor még valóban felhőtlenül boldog voltam, csak éppen nem tudtam róla. Mert még gyermek voltam... És nem értékeltem mindazt, ami az enyém volt. Sem önmagam, sem az életet. Azóta felnőttem. Az élet durván megnevelt, nekem pedig egyik napról a másikra el kellett búcsúznom fiatalkori önmagamtól, akire ma már csak haloványan emlékszem. Azt hiszem kezdem őt elfelejteni végleg. De Téged, drága Anyukám, soha nem felejtlek el. Soha én, míg csak lélegzem, míg élek.

Most szeretném megköszönni Neked mindazt, amit adtál, a sok-sok szeretetet, mellyel szüntelen elhalmoztál. Tudd, hogy még nem adom fel a reményt. Annak reményét, hogy egyszer még hazakeveredem valahogy. Mert nem szabad! Fiatal vagyok, élni szeretnék. Később családot és gyermekeket vállalni, ahogyan azt te is tetted. Legalább kettőt. Talán két lányt...

Köszönöm, hogy voltál és lélekben még ma is itt vagy velem!

A te rossz útra tévedt kicsi lányod:

Ritus"

"Drága Apu!

Ahogyan anyu, úgy te is nagyon hiányzol nekem! Hiányoznak az együtt töltött bohóckodásaink, mélyen szántó beszélgetéseink, lelkizéseink és még a veszekedéseink is, amikor tehetetlenségedben annyira kiabálsz már velem, hogy szinte nem is tudod türtőztetni magad. Pontosabban, kiabáltál. Mert buta voltam. Sajnos ez nagyon igaz. De akkor még nem tudtam és nem éreztem. Hiányoznak a pofonjaid is, amikből ugyan nem volt sok, mégis annál többet értek. Inkább vállalnám azokat minden nap, akár a nap minden egyes órájában, mert ma már tudom, hogy azok a javamat szolgálták és szeretetből adtad őket. Azóta rengeteg pofont kaptam már, sajnos másoktól. Olyan emberektől, akiknek joguk sem lenne engem megütni, hát még bármiféle kárt okozni bennem. Mégis megteszik, illetve megtennék, ha lenne rá módjuk. Egyelőre van egy "védőangyalom", aki egyáltalán nem angyal, hiszen ő is közéjük való. Azok közé a férfiak közé, akik naponta több fiatal lányt rontanak meg, és teszik tönkre az életüket. Pedig nincs joguk hozzá! Igazság szerint ehhez senkinek nincs joga! Más embert bántalmazni és korlátozni a személyi szabadságában. Elvenni tőle az életet. Ezt egyetlen élőlény sem érdemli meg.

Ha tudnád, hogy mi folyik itt a telepen és én miket élek át nap, mint nap, a fogságban sínylődő lányokról már nem is beszélve... Talán jobb is, hogy nem tudod. Belehalnál a fájdalomba. Mert egy érző szülői szív ezt már nem képes feldolgozni, csak megszakadni. Egy szerető szülő inkább saját magát vetné oda a farkasoknak, hogy azok falatozzanak százszorta is az ő húsából, akár élve, mintsem saját gyermekét bántsák, kínozzák, gyilkolják meg. Erre már nincsenek szavak, csak a fájdalom, ami örökre megmarad...

Drága Apu! Annyi minden szépre és jóra tanítottál Anyuval. Bárcsak a felét megfogadtam volna mindannak. Emlékszel még, amikor először biciklizni tanítottál? Első nekifutásra leestem a bicikliről. Aztán még egyszer és újra. A sokadik esésnél sírva keltem fel a földről és úgy mondtam, feladom. Nekem ez nem megy! Akkor te közvetlenül elém álltál, a kormányra tetted a kezem és szigorúan rám néztél. Máig fülemben cseng hangod. Ezt mondtad: Kislányom, ha mindig mindent ilyen könnyen fogsz feladni, akkor inkább el se kezdd élni az életed! - Sokat köszönhetek Neked. S bár nem tudom, mennyi "rakódott le" ténylegesen bennem, én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne hozzak rád még nagyobb szégyent. Harciasságod, erőd és kitartásod, mely jellemvonások a véredben csordogálnak, bennem is gyökeret eresztettek fogantatásommal. Hát megpróbálok akként is viselkedni, hogy méltó legyek örökségedre, emlékedre. És egyszer talán még büszke is leszel rám. Egyszer.... talán....

szerető lányod

Rituska"

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-halott-remeny-/

Kathykee

"A magányos éjszakákon továbbéltem elveszített életem. Elköszöntem Kláritól, aki felszállt a buszra, én viszont hazamentem. Képzeletben újra otthon voltam, szüleimmel, testvéremmel és nagyiékkal. A mindennapok újabb és újabb csodákkal ajándékoztak meg. Csoda volt iskolába járni, naponta a gimnáziumba vezető buszra szállni, felelni, dolgozatokat írni, a szünetekben a haverokkal lógni, bevásárolni, anyunak segíteni a háztartásban, takarítani, főzni, mosogatni, melyek miatt korábban folyton lázongtam. Csoda volt kimenni a szabadba és mélyet szippantani a friss levegőből. Szabadon szabadnak lenni. Csoda volt élni... és hazaérkezni."

Tél volt, amikor egy kora reggel Milos feldúltan nyitott be Ritához. Csak úgy áradt be mögüle a fagy, az amúgy is hideg helyiségbe. Négy óra lehetett talán, óra híján csupán időérzékére bízhatta magát. A lány nem értette ingerültségének okát, ezért kivárt.

- Mozgás, kelj fel! - parancsolt rá a férfi. - Újabb feladatod van. Siess, öltözz és gyere utánam!

Rita engedelmeskedett. Milos a telep egyik legtávolabbi sarkába vezette őt, ahol egy régi összetákolt sufni állt. Beléptek rajta. A kis helyiségben mindösszesen egy mocskos priccs állt, rajta egy lány feküdt. A félhomálytól Rita csak nehezen tudta kivenni arcát, de azt látta, hogy nincs jó állapotban. Mikor közelebb lépett hozzá, elszörnyedt. A lányt összeverték. Szó szerint száz sebből vérzett, még az arcát sem kímélték, mely bucira volt dagadva az ütlegelésektől.

"Mint utólag kiderült számomra, bosszúból verték meg. Kathykee-nak hívták és elmondta, hogy ő is a telepen kezdte "pályafutását". A boxból indult, ott fedezte fel magának Milos. Felfigyelt rá és magához vette, pontosabban a viskóba, ahol rendszeresen meglátogatta egyéb szükségleteinek kielégítése végett. Természetesen nem kellett részleteznie, hogy mire volt igénye? Kathy észrevette arckifejezésemen a döbbenetet, melyet nem is igyekeztem palástolni. Elég volt akkorra már a pókerarcból. Egyszerre mindent szerettem volna tudni, ami előttem hétpecsétes titok volt. Mint például Milos állítólagos születésnapjai és a születésnapi ajándékok, a fantomokká avanzsált lányok személyében. Minden, minden csak hazugság volt. Egy óriási szövődményes hazugsághalmaz, melynek sosem volt vége. Nem lehetett vége. Nagyot nevetett, amikor rámutattam naivitásomra, miszerint én eleddig azt hittem, hogy egyetlen vagyok, aki érintetlenként tengeti életét a telepen. Még ma is előttem van arca, ahogy nagy fájdalmai ellenére nevet és egyre csak nevet."

Kathy, Milos fantomjaként képtelen volt beletörődni saját sorsába. De a lányok sínylődése még inkább felbőszítette őt. Okos lány volt, akinek mindig és minden körülmények között helyén volt a szíve és jól tudta, hogy mit kell tennie, ha el akarja érni a célját. Remek módon manipulálta a hálójába egyre jobban belegabalyodó férfit, aki pár röpke hónap erejéig még talán szerelmes is volt belé. Ki tudja? A férfi megbízott benne, mire románcuk odáig jutott, hogy már-már kiszolgáltatta magát a lánynak. Bármit kért tőle, azt megkapta. Kathy valóban egy kivételes szépség volt. Nagyon hasonlított Ritára. Neki is hosszú barna haja volt, magas és izmos, ugyanakkor nádszál karcsú termete, amivel naponta megigézte őt. Vakká lett, így azt sem vette észre, hogy Kathy úgy csavarja az ujjai köré, ahogyan csak akarja és nem szégyelli. A lány felé tanúsított elővigyázatlansága pedig meg is hozta gyümölcsét. Legalábbis Kathy számára. A sorozatos, órákig tartó buja szeretkezések, örömszerzések minden nap kifárasztották a férfit, aki általában álomba is szenderült. Nosza, több sem kellett a lánynak, aki kihasznált minden egyes ajándékba kapott percet, órát. Milos zsebeit alaposan átkutatta, sokszor hátitáskájához is hozzáfért. Egy ilyen alkalom során jutott pár adag "szerhez", melyeket egyébként a férfiak a lányrablásoknál használtak partidrogként. Így szerzett zsákmányát azon nyomban el is rejtette a viskó egyik meglazult padlódeszkája alá. Természetesen azt nem az idő vasfoga rágta ki, hanem Kathy törékeny kezecskéi lazítottak meg, napokig tartó feszegetés során.

"Kathy utolérhetetlen volt, valóban páratlan jelenség a maga nemében. Csodáltam őt és felnéztem rá. Ő egy igazi túlélő volt a szememben. Csak később tudtam meg, hogy ezzel nem voltam egyedül és mások is így vélekedtek róla. Mert ő egy hős volt, aki saját magát a sor legvégére helyezte és csak a többi lányra gondolt. Rajtuk szeretett volna segíteni, ami sikerült is neki. A lopott szereket a tábor lányainak adagolta ki, mintegy elősegítendőn szabadulásukat. A lányok azonban féltek használni a kábító folyadékokat. Közülük csak ketten bizonyultak elég bátornak ahhoz, hogy azokkal a tettek mezejére merjenek lépni. Megtették és vakmerőségüket siker koronázta."

Milos kétségkívül Kathy rabjává vált. Ám a lányszöktetésekkel felismerte Kathy valódi énjét és teljesen megvadult, állítólag napokig tombolt a telepen. Visszadobta őt a "kutyák" közé. A lány csak így nevezte a tábor vendégseregét. De az sem volt neki elég. Valahogy képtelen volt elfogadni a gondolatot, hogy Kathy már nem csak és kizárólag az ő tulajdona, akit kedvvel használnak a többi idegen férfiak, ráadásul saját birtokán. Nem, végleg meg akart szabadulni tőle, ezért az egyik vásáron őt is áruba bocsátotta. Jó áron el is kelt. De a lány távozása után még jó darabig nem nyugodott meg Milos lelke, hónapokig nem volt önmaga.

"Kiemelkedő intellektusa már az első együtt töltött órában magával ragadott. A többiekhez hasonlóan lassanként én is bálványozni kezdtem. Ő képviselte számomra a reményt, azt a reménysugarat, melyet elvenni senkitől sem szabadna. A szabadulás reményét. Kiolthatatlan szenvedély égett bucira vert szemeiben, melyek idővel kékes lilára, zöldre, végül sárgára váltottak a gyógyulás eredményeként. Mindent megtettem volna érte és mindent meg is tettem, amire csak lehetőségem nyílt. Gyógyszereket csempésztem be hozzá, kötöztem a testén ejtett mély sebeket, mosdattam őt minden nap, ahogy csak szerény lehetőségeim engedték. Ő jelentette a fényt az éjszakában. Viszont azt, hogy mégis miért került vissza telepünkre, soha nem tudtam meg tőle."

Kathy már-már az őrültséget súroló, indokolatlan jókedve idővel Ritára is átszállt és hosszú idő múltán végre képes volt vele nevetni. Eleinte csupán egy-egy halvány mosoly suhant át arcán, ám barátnője rendületlen kitartása meghozta hatását. És Rita nevetett. Egyre hangosabban és jóízűbben. Ezekben a percekben megszűnt a fájdalom. A kis hős tökéletes gyógyír volt Rita sebeire, sérelmeire. A két lány egymás támasza lett, így az egymásra utaltság igazi szövetségesekké tette őket.

"Idillünknek szintén Milos vetett véget. Túlságosan csípte már szemét, hogy mi ketten milyen jól megértjük egymást. Talán valamiféle összeesküvéstől tartott, mely valóban nem állt távol tőlünk. Azonban korlátaink egyelőre nem engedtek számunkra semmiféle taktikát, amit ő csírájában el is fojtott. Még jobban meggyűlöltem őt. Gyűlöltem éjjel, gyűlöltem nappal, minden egyes ébren töltött másodpercemben és még akkor is amikor testem nyugovóra tért. A lelkem nem nyugodott. Úgy éreztem, nem nyugszik meg tán soha."

A férfi elszakította hát őket egymástól. Fájt az elválás mindkét lánynak. De Kathy még az utolsó pillanatokban is mosolygott. Mert erős volt és ő így mutatta ki erejét ellenségei felé, melyet azok minduntalan próbáltak megtörni. Eredménytelenül. Ahogyan többször is megfogalmazta: őt már csak a halál győzheti le. Amíg él, mozog, minden lélegzetvételével fennen hirdeti büszkeségét és erejét. Rettenthetetlennek tűnt. Ez pedig a végletekig hergelte a férfiakat. Újra és újra kitöltötték rajta dühüket, mert mindenáron győzedelmeskedni akartak felette. Az újabb bántalmazások pedig újabb fizikai sérüléseket okoztak, amiket Ritának már lehetősége sem volt begyógyítani. Félt és rettegett. Így kellett magára hagynia a hőst, aki immáron senki segítségére nem számíthatott. Kathy rövid időn belül tüdőgyulladást kapott a fűtetlen sufniban, ami egyenlő volt számára a halálos ítélettel.

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-a-kivalasztott-/

A Kamra

"Fogságom első évében egy végtelenül megalázó, alja munkát kaptam a bandától. Tekintettel Milosra és "ajándéki" státuszomra, hozzám egy ujjal sem nyúltak. Viszont annál alantasabb feladatokat találtak ki számomra, hogy még véletlenül se kerüljön el engem a leánykereskedelem érintése és az azzal járó brutalitás egyetlen részlete sem. Mintha e nélkül nem szenvedtem volna egyáltalán. Bár az is igaz, hogy amíg pusztán szobámban tartózkodtam, a gyötrelmek csak képzeletemben léteztek. Amint azonban átléptem a viskó küszöbét, a telepen szembesültem a fájdalom és szenvedés ezernyi arcával."

Rita többször hallott már a kamráról, a telepen töltött idő alatt. Így tudta, hogy csak idő kérdése és több köze lesz neki is hozzá. Nem képzelte róla, hogy valamely éléskamrát értenek e megnevezés alatt, mégis, amikor saját szemével látta, az undortól és döbbenettől teljesen lebénult. A Kamra egy elátkozott hely volt, melyből élve még senki sem került ki. Egy szíjakkal felszerelt padon kívül nem volt más benne, leszámítva a hetek, esetleg hónapok során összegyülemlett mocskot, mely a kínzások "végtermékeként" került a falakra, padlóra és mindenhová, amerre csak Rita nézett. A borzalmas látványtól és mégoly borzalmasabb bűztől egy szempillantás alatt felfordult a gyomra, hogy kénytelen volt visszalépni az ajtón. Épp csak oldalt fordult, már ki is jött belőle a megemésztett szerény reggeli.

"Az őrök nem szóltak semmit, csak mosolyogtak rajtam. Rajtam, a gyenge lányon, aki képtelen elviselni a kín látványát. Igazuk volt. Gyenge voltam. Én nem erre teremtődtem a Földre. Engem más cél vezérelt még a régebbi életemben, nem pedig a mocskok feltakarítása, mások szörnyű végének eltűntetése. Meghalni vágytam. Bármit, csak ezt ne kelljen látnom, éreznem. Ez már túl sok volt, mint amit elviselni gondoltam. Kiváltságos helyzetem egy, a lányokétól merőben más státuszt eredményezett számomra, mely a takarítást jelentette. Már így is többet kellett elviselnem, mint amennyit normális körülmények között egyébként képes volnék. Itt azonban minden volt, csak normális körülmény nem. Én takarítottam a tábort, mosdattam a lányokat, mostam a ruháikat, ugyanezt végigcsináltam az istállóval. Addig még azt hittem, ez a vég. Tovább nem megy. Mégis csináltam, mert muszáj volt. Mert kellett a túléléshez. Az a remény élt mindvégig bennem, miszerint egyszer majdan történni fog valami. Valami, ami megszabadít a gonosztól és újra hazajuthatok még. Az otthonomba."

Erős volt. Kibírta még a Kamra látványát is. Próbált nem odakoncentrálni, másra gondolni. Miközben kirepedezett kezeivel súrolta a falakra, padlóra száradt tengernyi vért, és takarította össze a bőrfoszlányokat, kivert fogakat, kitépett körömdarabokat, máshol jár az esze. Egy messzi, nagyon messzi világban, mely mind távolabb és távolabb került tőle. Már csupán az emlékezetében élt. De még élt. Ahogy Rita is. Élt, lélegzett és remélt. Várt. Várta a megfelelő pillanatot. Egy jelet, amikor végre minden véget ér. Várta a napot, amikor megszabadul és ez a hely, minden, amit itt látott, hallott, tapasztalt és érzett, csupán a múlt töredékeivé válnak számára. Majd. Egyszer. Ám ő kitartott.

***

"A télen sok lányt veszítettünk el. Nagyon kemény fagy jött ránk, ők pedig csontig fáztak lenge ruháikban. Nem volt nehéz megbetegedniük. Közülük többen tüdőgyulladást és mellhártyagyulladást kaptak a hidegtől, melynek legyengült immunrendszereik már nem bírtak ellenállni. A halál gyorsan aratott, a lánytemető újabb és újabb rózsákat fogadott magába. Járt a táborban, az istállóban és viskóm minden szegletébe beférkőzött. Halált ettem, ittam és lélegeztem. Volt nap, amikor azt vártam, hogy értem is eljön. Kétségkívül privilégiumom mentett meg tőle, melyet Milosnak köszönhettem. Az élet mind jobban eltörpült, értelmét veszítette számomra. És az a szív, mely mellkasomban dobogott, észrevétlenül vált érzéketlenné. Próbáltam nem hallani, látni és érezni semmit. A közöny kezdett elhatalmasodni rajtam, kezdtem immunissá válni a szenvedéssel szemben. Vegetáltam csupán és kezdtem magam egyenrangúnak érezni a táborban, istállóban fekvő lányokkal, azzal a különbséggel, hogy gyakorlatilag fél-szabadon közlekedhettem, élhettem a telephelyen.

És ekkor jött Ő. Pontosabban hurcolták láncra verve a táborba. Gyönyörű volt. Lélegzetelállító. Feltehetően a banda egyik, ha nem a legnagyobb fogása. Olyan tökéletesnek tűnt számomra, hogy nem tudtam levenni róla a tekintetem. Pedig volt dolgom elég. Milos babfőzeléket kért tőlem, nem várathattam sokáig. Éhes volt. Én is, de ez már kevésbé volt lényeges számomra és amúgy is kezdtem megszokni ezt az érzést. Gyomrom már az első hónapban jócskán összeszűkült, így nem volt nehéz kis adagokat ennem. Többet nem is bírtam volna. Az éhséget jelző korgás sem volt már fontos, elviseltem és tettem tovább a dolgom. Azóta, mióta Milosnak felkínáltam, odaadtam, de leginkább eladtam magam, meggyarapodtak viskómban tett látogatásai. Nem kellett szólnia vagy magyaráznia jövetelei célját, értettem én a szóból, szavak nélkül is. Megtettem neki. Újra és újra, ahányszor csak belépett szobámba és az ajtó becsukódott mögötte. Hetek múltán már ez sem jelentett számomra semmit. Tulajdonképpen ezeket az alkalmakat saját érinthetetlenségem zálogának tekintettem, melyek szükségesek voltak további zavartalan "életem" biztosításához."

A lányt Bukott Angyalnak gúnyolták a férfiak, de a keresztneve Sonja volt. Egy égi tüneménynek tetszett a hervadó rózsákhoz képest. Magas volt, sudár alkata mégis izmos, derék alá érő világos szőke haja tömött fonatokban terült szét. Az arca pedig akár egy topmodellé is lehetett volna. Mindene tökéletes volt. Valóban, az Angyal maga volt a tökéletesség.

"Magas árat is szántak érte, a férfiak egymás közötti beszélgetéséből legalábbis azt vettem ki. A lány, mint egy betöretlen musztáng, próbált ellenállni a rángatásoknak, cibálásoknak és köteleit minduntalan megfeszítette. Harcolt. Harcolt várható sorsa, az őt vonszoló férfiak, az élet ellen. Akkor láttam őt utoljára. Boxát meg sem közelíthettem, mert állítólag veszélyes ellenségnek, betörhetetlen lónak bizonyult, aki saját testi épségét sem kímélte. A látogatóit nem részesítette szíves vendéglátásban, úgymond mély nyomokat hagyott bennünk, de nem pozitív értelemben. Hiába volt lekötözve, ahogy csak bírt ellenállt. Ha másképp nem, hát szájával vívta tovább reménytelen harcát. A vendégek sérülései nyolc napon túl gyógyultak, volt, aki egész életén keresztül viselte a Bukott Angyal okozta sebeket. Egyikőjüknek a nyelvét is kitépte fogaival, aki a fogvatartók minden tiltása ellenére késztetést érzett arra, hogy megcsókolja a szoborszépségű arcot. Maradandó csókká sikeredett. "Hivatásának" végét az jelentette, amikor addig ügyeskedett, míg kiszabadította egyik kezét a kötél szorításából és elkapta vele az éppen rajta fekvő torkát, majd egy mozdulattal összeroppantotta. A férfi azonnal szörnyethalt. Ekkor döntöttek úgy a telep üzemeltetői, hogy végleg megválnak tőle. Hiszen bevételt már nem termelt, a vevők messzire elkerülték hírhedt boxát. A hasznavehetetlen marhát pedig le kell vágni, így engedetlenségének a Kamra lett a következménye és egyben végállomása."

A "munkát" Adrián kapta meg. Egyik éjjel az elkábított Angyalt karján vitte a vágóhídra. Rita még látta, ahogyan az ajtó becsukódik mögöttük. Aznap éjjel egy szemernyit sem aludt. Hajnalban kopogásra lett figyelmes. Adrián állt a küszöbén. Mögötte észrevette a fekete halottas zsákot.

- Gyere, takaríts ki! - Nem is kellett folytatnia, Rita tisztában volt, hogy ezúttal a Kamrára céloz. Összeszedte minden lelki erejét, fogta takarító felszerelését, melyet hiába próbált minden takarítás után kitisztítani, a bűn mocskai azt végleg összeszennyezték.

A kis helyiségben állt a vér a padlón, mintha valóban kivéreztettek volna ott valakit. Vagy valamit. Gyűlölettel nézett Adriánra, mert képtelen volt ép ésszel felfogni, hogy tehet egy ember ilyet egy másikkal? A férfi kerülte a tekintetét, talán egy kis zavart is felfedezni vélt rajta. A takarítás után visszament viskójába és felöltötte magára kopottas kabátját, mert egyértelmű volt számára a temetés. A férfiak kifurikáztak vele arra az elhagyatott telekre, ahol a rózsákat eresztették a földbe. Rita megásta az Angyal sírhelyét, majd a furgon felé vette az irányt. Ám Adrián ezúttal megelőzte. Ő maga vonszolta oda a zsákot és dobta a gödörbe. Rita halk énekével vett búcsút a harcos amazontól, kinek emléke még a halálát követő hónapok múlásával sem halványodott.

"Sonja meggyilkolása után egy héttel ágynak estem. Feltételezhetően az istálló levegőjében terjengő vírusok egyike fertőzött meg. Öntudatlanul, lázban égve nyomtam én is a fekhelyemet. Szó szerint. Nem tudom, mi történt velem ez idő alatt, hiszen a külvilágból vajmi keveset érzékeltem. Néha volt ugyan egy-egy tiszta pillanatom, melyet hidegrázásban töltöttem, de semmi több. Arra viszont emlékszem, hogy rémálmaim voltak. Elmosódó képek, érthetetlen hangfoszlányok kúsztak ágyamhoz a semmiből. Egy-egy szó, pár mondattöredék, miket felfogtam, bár lehet, hogy azokat is csak álmodtam.

Utóbb megtudtam, hogy betegségem ideje alatt Adrián viselte a gondomat. Mindennap meglátogatott és több órát töltött ágyam mellett. Megnedvesítette kiszáradt ajkaimat, borogatást cserélt forró homlokomon, naponta vizes szivaccsal mosta le nyirkos testemet, sőt még a mosdóba is kitámogatott, amikor jeleztem szükségemet. Mindebből én semmire sem emlékeztem, csupán Milos mesélte nekem lábadozásomat követően."

Miután újra tudott önmagáról és képes volt felfogni a körülötte zajló eseményeket, jobb karján tűszúrások nyomait fedezte fel. Rákérdezett ugyan Milosnál, de a férfi csupán félvállról válaszolt neki. Zavaros magyarázatából a lány úgy értette, hogy infúzióra volt szükség, annyira veszélybe került az élete. Félő volt ugyanis, hogy kiszárad. A lány kénytelen volt elfogadni válaszát. Azonban mikor Adrián újfent benézett hozzá és tőle is megkérdezte, a férfi tagadta, hogy tudomása lenne bármiféle infúzióról. Rita növekvő idegességére és kitartó faggatózására elmondta, hogy valóban ő ápolta, ám nem lehetett végig mellette. Három napig Milos egyáltalán nem engedte még a közelébe sem. Csupán a szemetet takarította el, melyek a viskó előtt kirakott szemeteszsákokban gyűltek össze. S mivel a zsákok átlátszóak voltak, ő semminemű infúziót tartalmazó kellékeket nem látott azokban. Biztos volt állításában, miszerint Rita egyszer sem kaphatott infúziót.

"Napról napra gyötört a kétség, amiért nem tudtam a tűszúrások mibenlétét. Aggodalmamat csak tetézte, hogy napokig voltak olyasféle rosszullét hullámaim, melyeket azelőtt még soha nem éreztem. Hol kivert a víz, hol pedig annyira fáztam, hogy a fogam vacogott belé. És olykor fizikai fájdalmat is éreztem az ízületeimben. Tudtam, hogy nincs ez így rendjén, mégsem tehettem mást, mint elfogadtam kiszolgáltatott helyzetemet és némán tűrtem tovább a szenvedést. A rosszullétek azután ahogy jöttek, úgy múltak el egyik napról a másikra. Két hétig tartottak talán.

Felépülvén a tüdőgyulladásból, még sokáig erőtlennek éreztem magam. Nem tehettem róla, de húzott az ágy, legszívesebben egész nap feküdtem volna. Ám látva Milos arcán a nemtetszés egyre árulkodóbb jeleit, kénytelen voltam összeszedni magam és felkelni. Már nem volt indokolt, hogy naphosszat heverésszek. Legalábbis szerinte. Ha legyengülve is, de elláttam a munkámat. Ezt láttam az egyetlen kiútnak "lányfogómból", hát takarítottam töretlenül. Eltűntettem azt a sok mocskot, melyet ők termeltek minden egyes nap. Már a kamra látványa sem okozott számomra traumát. A rettegés jobban uralma alá vont, mintsem mások átélt kínjai felett szörnyülködtem volna. Az embertelen körülmények lassan engem is embertelenné tettek. A pusztulás eme rózsája kezdett hát mind romlottabbá válni."

Következő fejezet: https://www.phagnes.com/news/a-pusztulas-rozsai-kathykee-/