- Szia.

- Szia.

- Mi újság veled, hogy vagy?

- Megvagyok, köszi.

- Na, és hogy megy?

- Megyeget.

- Bővebben?

- Azt hiszem abbahagyom.

- Várj, akkor szerintem most nem ugyanarról beszélünk.

- Meg lehet.

- Én a honlapodról kérdeztelek.

- Én pedig arról beszéltem.

- Nocsak, mi történt?

- Semmi. Épp ez az, hogy semmi!

- De hiszen a látogatottságod napról napra nő. Nem értem.

- Én sem. Azt hiszem, megcsömörlöttem.

- Hogy értve?

- Nézd, igyekszem naponta új, lehetőség szerint érdekes írásokat feltenni az oldalra. Jönnek és olvassák is. De ennyi. Sok visszatérő Olvasóm van, gyakorlatilag a világ minden tájáról, de még csak nem is szavaznak. Naponta jóval többen jönnek hozzám, mint amin a tetszik-nem tetszik számlálóm áll.

- És még három negatívat is kaptál.

- Annyi baj legyen, egészségükre. De tudod, mit? Még azok is többet tettek. Hiszen én mindig is úgy gondoltam, hogy legyen akár negatív vagy pozitív valakinek a véleménye, de legyen. A közönynél nincsen rosszabb!

- Feladod?

- Talán. Talán bele sem kellett volna kezdenem. Minek? Kinek? Magamnak? Ez is csak kudarcélmény nekem. Igazad volt. Nem beszélgetünk. Nézd meg a vendégkönyvemet! Az én bejegyzésemen kívül semmi nincs benne. Á, abbahagyom.

- Végleg?

- Egy időre biztosan.

- Meddig?

- Nem tudom még. 1 hónap, esetleg 2. Vagy félév. Nem tudom.

- És az Olvasóid? Velük mi lesz?

- Őket sajnálom, ugyanakkor nem féltem. Találnak maguknak mást, elvégre sokan bontogatjuk a szárnyainkat. Annak talán vissza is jeleznek. Vagy pedig bemennek a könyvesboltba és megveszik a híres írók műveit. Ez a világ úgy látszik, most valóban erről szól.

- Pontosabban?

- Van akinek bejön és van aki elbukik.

- Akkor te most elbuktál?

- Valami olyasmi. De ne aggódj, mert nem halok bele és ne vedd a szívedre, mert én sem teszem!

- És az írás? Azt is abbahagyod?

- Azt soha! Hiszen ismersz, anélkül szinte létezni sem tudok. Egyébként is tele vagyok újabb és újabb történetekkel, amiket feltétlenül meg szeretnék írni. Hát, most azok szintén a fiókomban lesznek egy darabig.

- Ennyi volt?

- Ennyi.

- Akkor?

- Akkor.

- Mikor?

- Máskor...

Anya, rossz a neved!

Szofi az éjjel belázasodott. Nagyon sírt, csurom izzadt és tűzforró volt az egész teste. Szenvedett. Mivel nem tud beszélni és feltehetően máshogyan éli meg a betegségeket is, ezért még jobban félhet. Lázcsillapító kúpot adtam neki, ringattam, míg vissza nem aludt. Amikor beteg még jobban igényli az édesapja közelségét, így férjem mellé feküdt. Többször felsírt még az éjjel, keveset aludtunk. Igaz, ez számít legkevésbé. Szerencsére Bella jó alvó, meg sem rezzen a sírásokra.

A délelőtt is nagyon nehezen telt. Szofika nem akart sem enni, sem inni, ráadásul hányt is. Féltem, hogy ha továbbra sem hajlandó folyadékot fogyasztani, egyenes út vezet ismét a kórházba. Ettől rettegek, valahányszor csak megbetegednek a gyerekek. Persze Bella más, hiszen vele már meg lehet értetni, hogy muszáj innia. De Szofikának magyarázhatok. Ha megmakacsolja magát, megindul a kiszáradás útján, én pedig kénytelen vagyok bevinni őt a kórházba. Sajnos elég sok keserű tapasztalatot szereztem e téren, hogy pontosan tudjam, mik várnak ott rám, ránk? Először is megtanítják nekem, hogy rossz anya vagyok. Majd valahányszor kontaktusba kerülök az ápolókkal, orvosokkal, minduntalan ezt sugallják felém. Nem, ez már régen nem a paranoiámról szól. (Van abból is bőven, nem tagadom, de ez más történet.)

Kezdésnek számon kérik tőlem, hogy a kis kétévesem (aki ugyebár eleve másabb, mint a többi gyerek), miért nem tud mozdulatlanul feküdni és nyugton, lehetőség szerint egy hang nélkül tűrni, ahogyan megszúrják? Nem elég a magunk baja, hogy kislányomnak esetleg fájdalmai vannak és szinte magán kívül van a betegségtől, miközben egyfolytában retteg, mert nem érti, mi történik körülötte? Nem! Anya, rossz a neved, mert képtelen vagy megnyugtatni a beteg gyermekedet! Majd a pokol tovább folytatódik a kórteremben, ahol már az infúziót is rákötik a kicsikém karjára. Olyan pici, elesett és törékeny, hogy a szívem fájdul bele a látványába is. Inkább a sajátomét nyújtanám oda, hogy szúrjanak bele százat, ezret, készítsenek belőle tűpárnát, csak őt hagyják békén. Ha segíthetnék ezzel... Persze, ez eleve értelmetlen, így felesleges is ilyesféle gondolatokra az időt fecsérelni. Mert már jönnek, megállíthatatlanul és szúrnak. Kíméletlenül. Szofi üvölt. Bella is üvöltött, torkaszakadtából, ahogyan csak bírt és nem szégyellt. Mert, hogy szerintük szégyellnie kellene magát, amiért így viselkedik. Mindösszesen két és fél éves volt, mikor nagyobbik kislányommal először kerültünk a kórházba. Az maga volt a földi pokol. Én pedig természetesen a rossz anya!

Az emberek egyből ítélkeznek. Azonnal. Nem ismernek ugyan, nem tudják, kiféle, miféle vagy, de máris tudják, hogy jó semmiképp. Ilyenek vagyunk. Ítélkezünk és ítéltetünk másodpercek alatt. Ez a sok bántás, támadás pedig bezár minket saját világunkba. Mi ugyanolyan kemények és rosszindulatúak leszünk. Azzá válunk, amilyenek nem voltunk, csak hitték, hogy vagyunk.

Szofi megint sír. Ismét kezd felmenni a láza, nekem pedig egyre jobban szorul össze a gyomrom. Talán még ezt az éjszakát megússzuk. Aztán a következőt és az azutánit. De addigra már sokkal jobban is lehet és nem kell újra azon rettegnem, hogy mikor csomagoljak össze és induljunk el vele a kórházba...

Játszmák

Kezdtem egyre jobban haragudni rá, bár az is igaz, hogy múltunk már több ilyen nézeteltérésre emlékezik vissza. Ő nagyon könnyen beszél! Mi sem egyszerűbb, mint kora reggel elmenni a laborba. Hát persze! Mondja azt, akinek se kutyája, se macskája, csak egy új barátnője. Aki úgy kel és fekszik, ahogy akar, és akkor és odamegy, amikor és ahova csak szeretne. Jó, belátom, azért a profnak is vannak bizonyos kötelezettségei (lásd előadások az egyetemeken, rendelési idő a kórházban, a privát klienseiről már nem is szólva). Mégsem járunk ugyanabban a cipőben, az enyém valamelyst szűkebb az övénél (mármint a 44-es cipőjénél).

Nekem úgymond elég pörgősek a reggeleim. Legkésőbb 7 órakor indulnunk kell, feltéve, hogy időben szeretnék beérni a munkahelyemre. Első állomásunk az óvoda, ahova Bellát adjuk le. Érzékeny búcsú-puszi, az integetés soha nem maradhat ki, majd száguldás tovább a babakocsival Szofi jelenlegi bölcsijébe, ami 10 utcával van lejjebb (és az annyi, mint: 3 villamosmegálló). Nem több, de sajnos nem is kevesebb. Sebaj, reggel még fittek vagyunk, jobban viseljük a gyűrődést. Mit nekünk az esténkénti többszöri ébredés, gyerekital itatása a legkisebb nemzedékkel? Hiszen még előttünk a nap! Luxus már kora reggel elfáradni, a fáradtan kelés pedig egyenesen főben járó bűn!

Szóval száguldunk a bölcsibe. Ott Szoffancs lead, puszi, néhány simi. Újabban hátra sem néz, nem baj, jó ez így, legalább a szívem nem fáj érte. Szaladhatok tovább a dolgozóba, ami kissé mókás módon éppen félútra esik vissza, mármint az ovi és a bölcsi közé, éppen 5 utcányira a bölitől. Belépek a kapun, megmászom a lépcsőket, benyitok az irodába és már csengetnek is. 8 óra. Hát ez megy kérem szépen reggelente. Legalábbis minálunk. És akkor ide kellene nekem "beszorítani" a labort úgy, hogy közben semmi nem maradhat ki a sorból. De hiába osztok-szorzok -matematikából mindig is gyengécske voltam-, valamit mégiscsak ki kellene hagynom.

A doki pedig csak néz rám azokkal a szigorúan kék szemeivel és közben osztja az észt. Gondolatolvasó lehet, állapítom meg, immár ki tudja hanyadjára?

- Kérjen segítséget! - szólal meg érdesen.

Elámulok, hogy ez nekem eddig, miért nem jutott az eszembe? Talán azért, mert nincsen segítségem! Anyu, apu dolgozik, férjem még korábban megy be a munkahelyére. Egyikünknél sem szeretik, ha késünk, így kizárásos alapon maradok én, egyedül. Az anya...

- Jó is, hogy megemlíti! Segítene esetleg holnap reggel a gyerekek oviba, bölcsibe vitelében?

- Sajnálom, de nem segíthetek.

- Hát persze! Gondolhattam volna...

- Segítenék, ha maga is átvállalna pár előadást az egyetemen.

- Elegáns válasz. Köszönöm, de inkább kihagyom. Mindegy, megoldom, boldogulni fogok egyedül is. Mármint a gyermekeimmel, nem a maga okos tanítványaival.

- Megsértődött?

- Egy cseppet sem. Mondjuk. Talán... De láthatná, hogy nem vagyok könnyű helyzetben.

- Valóban, ahogyan más édesanya sem, magán kívül. -Erre már nem is reagáltam.- Jöjjön Ágnes, menjünk vissza a nappaliba.

- Tudom, tudom. Ne is mondja, kívül tágasabb.

- Hogy maga mennyire mókás kedvében van ma.

- Nehogy azt higgye!

- Megtanulhatná már, hogy nincsen pótolhatatlan ember. Maga sem az! És itt természetesen nem a családjára gondolok, mert az már más tészta.

- Mit nem mond! De képzelje, jó ideje megtanultam már a leckét. És én is szembesültem azzal, hogy nem vagyok pótolhatatlan. Sőt, továbbmegyek. Azt is megtapasztaltam, hogy milyen érzés, ha már a következő jelölt is megvan a helyemre. Amikor egy "kényszerpihenő" után azt kapom nap, mint nap, hogy az elődöm -aki egyben az utódom is volt arra az időre- mennyivel klasszabb nálam. Ám egyéb korlátok miatt marad a kevésbé gáláns eszköz, nevezetesen a kiutálás, hogy talán majd magamtól váltani fogok. Ezek is egyfajta emberi játszmák, amiket gyűlölök.

- Hol történt ez?

- Annál a marketing cégnél.

- A betegsége után?

- Bingo. De hozzáteszem, hogy ez nem csupán a magáncégeknél járja, hanem az állami szférában ugyanúgy jellemző.

- Tudom. - egy darabig engem nézett és hallgatott. - Kérem, üljön ki a kanapéra, máris jövök.

Kivonultam és várakozón helyet foglaltam a kanapén. A prof ekkor egy másik táskával jött utánam.

- Nyújtsa a karját!

- Melyiket?

- Mindegy nekem, csak jól látható legyen rajta a véna.

- Hohohó! Ne olyan hevesen, Doktor Úr! Mi a terve?

- Maga szerint?

- Amire gondolok, az nem történhet meg, ugyanis már este van! Így túl a legfontosabb étkezéseken, Önnek semmi esélye arra, hogy megszúrjon engem!

- Ne legyen naiv, Ágnes! A teljes vérképtől ez esetben eltekintek, számomra, most a protrombin érték a legfontosabb. Az pedig független az étkezésektől. Nyújtsa már az egyik karját, ne kelljen annyit mondanom! És ne mozgassa, különben nagyon el fogom szúrni!

- Csodás. Szép kilátások. Mikor vett vért utoljára doki? Különben is, mi maga, egy mozgó laboratórium? Ha ezt tudom, többet ide be nem teszem a lábam!

- Ne legyen már így felháborodva! Tudja, ilyen az, amikor segíteni próbálnak az emberen. Egyébként már nagyon régen nem szúrtam vénát, azt mindig az asszisztensem végzi. De amint azt maga is jól láthatja, vele most nem szolgálhatok. Így kénytelen beérni velem. Na, tartsa és még véletlenül se mozgassa, feltéve, ha nem akar vérfürdőt!

- Oké, oké, oké, de műteni csak szokott. Vagy már azt sem?

- A szike az más. Nyissam fel tán szikével? Megoldhatjuk úgyis, de akkor a varrókészletem is be kell hoznom.

- Az is van?

- Természetesen.

- És műtő? Az is van ebben az elátkozott házban?

- Csitt, szúrok!

- Au, ez fájt. Ebbe aztán tényleg beleadott apait-anyait. Jól kitöltötte rajtam a mérgét.

- Korántsem.

- Jól van, Mr. Pszicho. Most, hogy így túl vagyunk a nehezén, árulja el nekem ennyi év után, hogy hol rejtegeti a csontvázakat?

Egy szót sem szólt, rám sem nézett. Megkocogtatta az üvegcsét és kivonult vele a nappaliból. Magamra maradtam. Pár perc múltán visszajött egy újabb táskával a kezében, melyet nagy csattanással ejtett a dohányzó asztal lapjára. Megrázkódtam a bántó hangtól. Ezt a táskát már jól ismertem, valahol gyanítottam, hogy lassan eljön ennek is az ideje...

- Mit csinált vele? Hűtőszekrénybe tette?

- Ne foglalkozzon azzal, most más dolgunk van!

- Ejnye, Drakula bácsi. Remélem egy-két cseppet azért hagyott a tesztre?

- Abbahagyná végre ezt az ostoba viccelődést?

- Sajnálom Professzor Úr, ennyire futja. Mást ilyen kései órákban már ne is várjon tőlem! - azzal mintegy nyomatékosítván mondandómat, szememet a táskára szegeztem.

- Pedig kénytelen lesz mással is előrukkolni, ezelől most nem térhet ki!

Aggódás

- Mióta is jár egészen pontosan hozzám?

- A betegségem óta.

- Sajnálom, de nem kielégítő a válasza.

- Hát jó, ha ennyire ragaszkodik hozzá: egészen pontosan 13 éve 5 hónapja és 28 napja. Az órát már igazán nem tudom megmondani, mert az utóbbi időben mindig máskor fogad.

- Látom, készült.

- Jobban mondva felkészült. Ne vegye magára, de maga szoktatott rá.

- Akkor magamra veszem. Szóval saccperkábé tizennégy éve kénytelen elviselni a szagomat?

- Egy szóval sem említettem, hogy büdös volna.

- Az imént utalt rá.

- Félreértett, ahogy mostanában elég gyakran megesik Önnel. Ugyanis a viccet érteni kell, nem pedig félreérteni!

Még egy ideig fürkészőn nézett rám, majd megvonta a vállát.

- No, akkor csapjunk a lovak közé. Jöjjön, megvizsgálom a lábát!

Beletörődőn engedelmeskedtem, elvégre tényleg ezért vagyunk most itt. Mármint inkább csak én, ha azt vesszük, hogy ez az ő otthona. A szokásos lelkifröccs megvolt, ím jöhet hát a munka legjava. Megálltam előtte és fellibentettem bokáig érő szoknyám alját. Úgy álltam előtte, mint egy balerina. Ez a kényelmetlennek tűnő szituáció már régen nem zavart. Mondhatni az évek során megszoktam. Az életemhez tartozott, mint például a levegővétel. És ez így igaz, hiszen sokszor valóban neki köszönhettem minden egyes lélegzetvételt.

- Hát ez nagyon ronda! – szólalt meg. Igazából nem is vártam mást.

- Ha megengedi, ezt most bóknak veszem. – próbáltam menteni a még menthetőt, mielőtt végképp elfajul a helyzet. Én ugyanis pár hónapja már tudom azt, amivel a prof még csak most szembesül.

- Még véletlenül se, ugyanis nem annak szántam! – nézett fel rám borúsan. Arca egyértelműen gondterheltségről árulkodott. Idegesen nyúlt a mérőszalagért és külön-külön lemérte a vádlijaimat, azzal a roppant megfontolt és egyben utánozhatatlan precizitásával, melyet már szintén megszoktam tőle.

- Nos, Monk? Mire jutott? – viccelődésem nem ért célt, csak tovább fokozta ingerültségét.

- Jóval vastagabb, mint fél évvel ezelőtt. Tudja?

Némán bólintottam, ő pedig folytatta a zsörtölődést.

- Három és fél centi a differencia. Ágnes, mit csinál maga a lábaival?

Visszaejtettem a szoknya alsót és ártatlan szemekkel bámultam rá. Bambi is így nézhetett hajdanán.

- Semmi különöset, csak a szokásosat. Megyek rajta, olykor lépegetek, ritkábban futok. Esetenként lépcsőzni is szoktam. A stepaerobicra már régen nem futja az időmből, de például múltkor majd’ fél Kispestet körbegyalogoltam. - említettem meg, nem kevés büszkeséggel a hangomban.

- Bravo! Más egyéb?

- Másról nem nyilatkozhatok.

- Esetleg a pihentetés nem szerepel a napirendi pontjai között?

- Na, látja az már igazán nem fér bele. Így ezek a –hogy is mondta?- ronda – igen, ez az- szóval ezek a ronda lábak kénytelenek azt estére időzíteni.

- Ne viccelődjön már annyit, ez nem játék!

- Hát még viccet sem csinálhatok belőlük?

- Nem! Feküdjön le ide és húzza már fel azt a nyavajás szoknyát! Így nem tudom megvizsgálni! - nem ellenkeztem. Hát lehet ellentmondani ilyen katonai szigornak?

Amíg én a pamlagra feküdtem, ő a hordozható, kézi Doppler készülékéért ment. Miután elhelyezkedtem, bezselézte a jobb lábam és elmélyülten hallgatta a kütyü továbbította lüktetést.

- Mindig, amikor ezt a hangot hallom, eszembe jutnak várandósságaimból az ultrahangos vizsgálatok. Ugyan, jó párban volt részem, mégis valahányszor meghallottam a magzatok szívdobogásait, csodálattal töltött el. Ilyenkor…

- Elhallgatna már végre? Ha egyfolytában csacsog, képtelen vagyok a véráramlásokra koncentrálni.

- Bocsánat. – suttogtam megsemmisülten. Igaz is, az áramlásokról majdnem elfeledkeztem. Legalább negyedóráig hallgatózott, mire kiegyenesedett.

- Meg kell valljam, nem nyűgözött le. Ennél sokkal jobban oda kellene figyelnie magára! Higgye el, ha maga nem törődik az egészségével, más még annyira sem fog. A családtagjai ugyan aggódhatnak Önért, de csakis magán múlik, hogy mennyire veszélyezteti az egészségét. – Na, a szentbeszéd is megvolt. Papírtörlőt adott a kezembe és lassú mozdulatokkal táskájába rejtette a készüléket. – Hány gyermeket veszített el? – kérdezte közben.

- Kettőt. - A szívemet megkörnyékezte egy szorító érzés, valami a torkomat is fojtogatni kezdte. - Még magzatok voltak csupán. Az egyiknek többször hallottam a szívverését, a másik létezéséről még csak nem is tudtam…

- Négy terhesség. – kivitte a táskáját és a hallból kiáltott be hozzám - Ágnes, legyen szíves átfáradni a dolgozómba!

Követtem őt. A prof dolgozószobája bár nem volt oly tágas, mint a nappali, mégis valami megfoghatatlan nyugalom áradt belőle. Ahogy körülnéztem, tekintetem megakadt a főnöki széke mögött függő festményen. Gyorsan másik irányba néztem. Ódon íróasztalának egyik súlyos fiókjából recept tömböt vett elő. – Tüdeje hogy van? Embóliás tünetek?

- Semmi. Kopp-kopp!

- Mikor járt utoljára haematológusnál?

- Tavaly. Nem, bocsánat, két éve. - rosszallón megcsóválta a fejét.

- Fontos, hogy mihamarabb elmenjen egy vérvételre. Teljes labort írok fel, ez tudja, mit jelent. - Inkább kijelentette, mint kérdezte. Bólintottam. Remek, már csak ez hiányzott. Nemtetszésemet rögvest észrevette, mert így szólt: - Nem érdekel, hogyan, mikor és miként? Oldja meg!

Kérdések

- Szép az öltönye!

- Köszönöm. Ámbár, ha jól emlékszem, ugyanezt viseltem a legelső találkozásunkkor.

- Jól emlékszik. De másvalami kiesett a fejéből. Mégpedig abbéli frusztrációm, melyet úgymond a kettőnk öltözete közötti "minőségi" különbség szült és mely nem tetszésemnek akkor hangot is adtam. (Máig előttem van az a kínos pillanat, ahogy észrevételezem az általam viselt rojtos szárú farmer, a narancssárga kötött kardigán és az ő méregdrága Griff öltönye közötti kirívó ellentétet. Mint, ahogy kimondatlanul, mi magunk is egymás ellentétjei vagyunk.)

- Látja, erre valóban nem emlékeztem. A rossz és jelentéktelen emlékeken mindig átsiklok. Bocsánat, de ezt nyomban orvosolhatjuk is. - Majd felállt és könnyed eleganciával levetette magáról a zakót, ruganyos lépteivel odament a meztelen női testet formázó fogashoz és ugyanolyan elegáns mozdulattal rádobta. Mosolyogva fordult felém. - Azt kívánom, minden kérése ilyen hamar teljesüljön! - azzal rám kacsintott. Kedves.

- Köszönöm. Tehát én nem vagyok más a Doktor Úr számára, mint egy rossz emlék... - Néztem, ahogy visszasasszézik a karosszékhez és belehuppan. Nem ült, huppant. Egyszeriben olyan gyerekesnek tűnt.

- Ágnes, Ön nem egy rossz emlék, hanem a mozzanat volt számomra jelentéktelen.

- De, ha minden rossz emléket elfelejt, akkor hol itt a tanulság levonása? Minden rossz elölről kezdődhet.

- Nem, nem. Ez nem olyan "aki a múltat elfelejti, annak nincs jövője" típusú történet. Én nem felejtek. Legalábbis teljes mértékben nem. Ami történt, megtörtént, elraktározom és továbblépek. Többé nem foglalkozom vele. A rosszat természetesen megjegyzem, a jelentéktelent pedig elfelejtem. Ahogyan az öltöny-dologgal tettem. - Itt ismét előrehajolt ültében. - Tudja, Ágnes, ha nem tud túllépni Önnön fájdalmain, akkor csak a múltban él és a jövője éppen a saját orra előtt halad el. A legszomorúbb az egészben pedig, hogy még csak észre sem veszi... - Jól megkaptam. De be kellett lássam igaza van. Nem rágódhatok folyton folyvást a múlton, mert annak semmi értelme. Tessék, már megint azon agyalok, hogy minek van értelme és minek nincs? Ennek pedig végképp..

Kérdően tekintett rám. Várt. Várta a további kérdéseket, melyek általában csakúgy záporoznak felé. Most azonban egy sem jött. Ugyanis vele ellentétben én úgy érzem, hogy mindent tudok róla. Megmagyarázhatatlan, de így van. És amikor leginkább hiszem ezt, jön a felismerés, mennyire tévedek.

Körülnéztem a nappaliban. Minden változatlan volt, csak mintha a szobát körüllengő illat lett volna más.

- Most nincsenek bennem kérdések. - jelentettem ki színtelen hangon.

- Nocsak? - vonta fel a szemöldökét. Mintha csalódott volna. - Ezek szerint akkor mindent tud rólam. Így őszintén sajnálom és egyben neheztellek kissé Önre, amiért nem küldött nekem akár egy képeslapot, melyben legnagyobb sajnálatáról biztosít és egyben mihamarabbi gyógyulást kíván.

Megdöbbentem. Úgy éreztem, jó pár lépéssel maradtam le az események láncolata mögött.

- Nem értem, mire céloz?

- Akkor mégis adódik pár kérdés. - újra mosolygott. - Nos, azt követően, hogy legutóbb találkoztunk, két hétre rá síbalesetet szenvedtem. Ne aggódjon, semmi komoly, csupán egy három órás műtét, két hét fekvőgipsz és további hat hét járógipsz elviselése volt, mely rányomta bélyegét a hegyekben történtekre.

- Sajnálom. Nem tudtam. - Lehajtottam a fejem. Győzött. Tévedni ugyan emberi dolog és legalább a proftól nem kapok mélységes szidalmakat miatta. Hiszen rá mindig számíthatok. A barátom. - Nem említette egyik levelében sem...

- Nem kívántam még lejjebb taszajtani abban a rossz hangulatában, mely egyértelműen kiérződött írásaiból. - Igaz, rákérdezhettem volna, hogy vele mi újság? Nem tettem.

- Három évvel ezelőtt a szülésznőgyógyászom, most pedig Ön. Bár tudnám, mit szeretnek abban a buta sportban! Személy szerint ki nem állhatom, még csak nézni is.

- Nos, ha egyszer hajlandó lesz velem jönni, megtapasztalhatja annak a buta sportnak a varázsát.

- Na, azt már nem! Mérget vehet rá, hogy soha nem teszem be a lábam egyetlen sípályára, de még a környékükre sem! Száz felvonóval sem lehetne engem felvonszolni oda!

- Akkor kénytelen leszek kedves szavaimmal hatni Önre.

Reménytelen. A professzorral történő beszélgetéseink során mindig szembesülnöm kell azzal, hogy milyen erőszakos tud lenni. Bántott, hogy az elmúlt hónapok során csak magammal és saját gondjaimmal foglalkoztam, mialatt ő egy súlyos baleset után lábadozott. Most rajtam volt a sor. Felálltam, hogy ezáltal némiképp csökkentsem idegességemet és járkálni kezdtem a nappaliban. Szép, igazán kellemes benyomást kelt az emberben, ahogyan a tulajdonosa. Valami mégis zavart benne..

- Még mindig piperkőc a nappalija. Tudja?

- Igen, mintha már említette volna. Bár ez is a jelentéktelen mozzanatok köréhez tartozik. - Meg sem hallottam. Nézegettem a pompás bútorokat, a falakon lógó festményeket.

- De az illat, mintha más lenne.

- Valóban. - bólintott rá. - Maga kiváló megfigyelő. Az új barátnőm vette ezt a parfümöt, még szoknom kell.

Meglepetten fordultam felé. - Magának van barátnője? - Tudom, a kérdés roppant nevetségesen és értelmetlenül hangzott, igazából nem is gondoltam át. Csak mintegy kibukott belőlem. Felnevetett.

- Igen. Miért, nekem nem lehet barátnőm?

- De... - elbizonytalanodtam. Ezúttal akaratom ellenére is sikamlós talajra tévedtem, ahonnan még nem láttam a kiutat. - Én csak arra gondoltam... úgy értem, hogy maga...

Már nem nevetett. Hangosan legalábbis nem, de a szemein láttam, hogy milyen jól mulat rajtam. Elmosolyodtam. Milyen lehetetlen helyzetekbe tudom hozni magam, ha őszintén reagálok az eseményekre. Felnevettem. Nevettünk. Hirtelen olyan, de olyan vicces volt az egész. Ekkor már nagyon nevettünk. Kellett egy kis idő, hogy lecsillapodjon a nappalit betöltő hahotázás. Már ezért megérte eljönnöm ide. Minden értelmet nyert. Az őszinteség, a bizalom, ahol igazán az lehetek, aki. Ahol nem kell megjátszanom magam és megértésre találhatok. Ezt nyújtja ő számomra. Egy látszólag vadidegen, legeslegigazibb BARÁT.

- Végül is, éppen az lenne a meghökkentő, ha nem lenne párkapcsolata. Csak azért döbbentem meg annyira, mert soha nem beszélt róla, sem az elődjéről. Így valahogy úgy kezeltem, hogy nincs is.

- És most csalódott?

- Nem, dehogy! Sőt, kissé megnyugodtam, hogy maga.. tudja... Egyszóval nem más.

- Ez így nem teljesen fedi a valóságot. Más vagyok, csak éppen másképp. - Fülig ért a szája. Ahogy így elnéztem, nagyon kedvesen tud mosolyogni. Érdekes, még sosem gondolkodtam el ezen. Pedig akár még egy férfi magazin címlapján is megállná a helyét. - A mosolya mindenesetre kellemes. - zártam le a témát. - És most már az illata is!

Vita

- Mióta érzi újra, hogy kiközösítik?

- Tessék? Nem értem.

- Pedig elég érthetően fogalmaztam. Mióta érzi magát ismét kiközösítve?

- Miféle kérdés ez? Negatív!

- Nem utasíthatja el minden kérdésemet!

Feszengtem. Nem tetszett sem a helyzet, sem a szerep, melyet rám osztottak. Próbáltam időt nyerni, valamit kitalálni. Talán vártam egy csodára, ami kizökkent minket ebből az állapotból. Egy csengetésre, telefoncsörgésre. Bármire. Hasztalan, hiszen jól tudhatnám már, hogy a prof. elérhetetlen ezekben az órákban.

- Miből gondolja, hogy mit érzek?

- Nem, nem, Ágnes. Most nálam van a kocka. Válaszoljon, kérem!

- Hiszen tudja jól a válaszokat, nyitott könyv vagyok Ön előtt.

- Korántsem. Tudom, hogy melyik évben, hónapban, napon és órában született. Tudom, hogyan fejlődött, mikor ült, állt fel, indult el először. Milyen tanuló volt az általános iskolában és a gimnáziumban. Tudom, hogyan vette a kamaszkor akadályait, milyen betegségeken esett át és a sok nehézség ellenére, milyen lelkesedéssel végezte el a főiskolát. Ahogyan azt is tudom, milyen megpróbáltatásokon kellett keresztül mennie egészen mostanáig. De az igazság az, hogy valahányszor megjelenik nálam és leül szemközt velem, újra és újra rá kell döbbenjek, mennyi mindent nem tudok még magáról. Mintha nem is ismerném igazán...

Megütköztem. Őszinte szavai mellbe vágtak. Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék erre? Általában megvannak a válaszaim, de ez a leblokkolás a profnál már kezdett bosszantó szokásommá válni. Csak néztem rá és azon gondolkodtam, hogy ha mindez igaz, akkor miért ülök itt? Minek jövök el újra és újra? Hiszen így semmi értelme az egésznek. Mint ahogyan semminek sincs értelme, a gyerekeken kívül. Láthatta arcomon a fájdalmat, ezért árnyaltabban közelítette meg a témát.

- Maga egy megfejtetlen rejtély számomra, nem pedig egy nyitott könyv.

- Nos, a női nem már csak ilyen. Mi sem egyszerűbb annál, hiszen Ön a kódfejtés specialistája. Fejtsen meg! - nevettem fel, jóval harsányabban, mint az indokolt lett volna. Bár, ki tudja mi indokolt és mi nem ilyen esetekben? Nevettem. Kinevettem, pedig esküszöm, nem állt szándékomban! Higgye el, nem akartam megbántani a legelső pillanattól, amióta találkoztunk. Tudja ezt nagyon jól, hiszen ismer. Vagy talán mégsem?

- Ne gúnyolódjon, Ágnes! Nem áll jól magának. - Ennyi elég is volt, hogy helyre tegye az agyamat. - Tudja, sok ember áll maga mögött, csak éppen nem veszi észre őket. A barátai...

- Nincsenek barátaim! - csattantam fel. Ismét támadtam. Nem értem, olykor mintha megszállna valami, egy ismeretlen lény. Nem tudom, mi lehet? Talán lázadásnak hívják...

- Ne mondjon ilyet! Egy barátja biztosan van.

Makacsul ráztam a fejem és felszegtem az állam, mint egy durcás kislány, miközben szemeim villámokat szórtak "áldozatomra". Tisztában voltam azzal, hogy nevetségesnek tűnök e percekben, de már nem volt megállás. Elindítottam egy lavinát, melyet vakon és elszántan görgettem tovább magam előtt. Nem figyeltem semmire és senkire. Legfőként nem saját magamra.

- Honnan tudja azt Doktor Úr olyan biztosan? Nem láthat mindent innen a hegyről és abból a kényelmes karosszékéből!

- Tudom. Mert én a barátja vagyok, Ágnes.

Súlyos percek következtek. Négy-öt, esetleg több is eltelt, mialatt mi csak hallgattunk. Az ilyen kínos helyzetekben mindig valami butaságra vagy másra gondolok, hogy feloldjam magamban az egyre gerjedő feszültséget. Az jutott eszembe, hogy a prof mindig a mondatai végén hangsúlyozza ki a keresztnevem, ezáltal is nyomatékosítván mondandóját. Majd arra gondoltam, hogy holnap hétvége és még nem terveztem el, mit főzzek. Takarítani is kellene és játszótérre menni a lányokkal. Apropó, lányok! Már biztosan alszanak. Nagyon későre jár az idő, nekem pedig indulnom kellene már haza.

Ekkor ismét Ön törte meg a csendet.

- Most átadom a kockát. Kérdezzen!

Kedves Doktor Úr!

Amikor utoljára találkoztunk, nagy örömmel nyugtázta a Szofika fejlődésében bekövetkezett változásokat. Ám engem nézve már kevésbé volt elégedett. Megjegyzem, hogy ezzel nincs egyedül. Hirtelen talán csak egy kezemen tudnám összeszámolni, hogy hányan is vannak mostanában megelégedve velem. (Természetesen a közvetlen családtagjaimat beleértve és a kör így be is zárult.) Kérte, hogy beszéljek magamról, hiszen jó pár hónap telt el, mióta nem találkoztunk. Megváltozott az életritmusom, ahogyan Szofikának is. Vajon hogyan "vészeltük át" ezen változásokat, hogyan sikerült alkalmazkodnunk az új napirendünkhöz? Segítettek-e nekünk vagy teljesen magunkra maradva kellett neki vágnunk az egymást érő holnapoknak? Nem tagadom, én ezen érdeklődő kérése elől egy kurta válasszal kitértem. Ön mégis elfogadta, amit utólag is hálásan köszönök. Tény, hogy nem vagyok mostanában jó passzban. Ugyan, ki mondhatja el magáról? Az biztosan boldog ember lehet. Én is boldog vagyok, csak másképpen. Boldog vagyok, mert van két gyönyörű gyermekem, akikért valóban érdemes minden nap felkelni. Számukra én vagyok a védőbástya.

És, hogy engem ki véd meg? Engedje meg, hogy ennél a pontnál legyintsek egyet. (Megtörtént.) Nem vagyok naiv és sajnos már gyermek sem. Mégis úgy kezelnek engem, olyan hangot engednek meg velem szemben, amit egy egyenrangú félnek nem tennének. Mert nem tartanak engem egyenrangúnak magukkal... Lelki szemeim előtt már látom, ahogyan előredől abban a kényelmes bőrből készült karosszékében és mélyen a szemembe néz, miközben ezt kérdezi tőlem: Kikkel nem egyenrangú, Ágnes? (Itt ismét legyintek.) Hagyjuk! - Erre Ön visszadől a karosszékben, jobb lábát keresztezi a ballal (mindig a jobb láb, soha sem a bal) és ujjait egymásnak feszíti. - Rendben. Kérdezek mást.

(...)

Böszme

… s mert gúnyolsz,

úgy magadat minősíted.

Nincs helyén, mert neked nincsen szíved.

Azt hiszed tán, okosabb vagy másnál?

Tudd, hogy mind gyűlöl, kit csak megaláztál!

Bölcs az, ki szerény s embertársát nem bántja,

de ehhez egy kis ész kell, hogy a tükörben

ne csak saját magát lássa!

Magas Lovadról hamarost bíz aláhullasz,

s porban fekve, miből lettél, lassan elszunnyadsz.

Előzetes a következő rész tartalmából:

Vadvirág

A tékozló lány visszatér

írta: P. H. Ágnes

Nincsen rózsa tövis nélkül...

"Az elfogadás fontos dolog. Egyike volt azon túlélési praktikáknak, melyet a Csoportban tanultunk. És én elfogadtam. Azt, amibe más belehalt, én viszont túléltem. Az elfogadással azonban egyfajta alkut is kötöttem. Igen, megalkudtam Istennel, hogy szemet hunyok a múlt felett, melyben megnyomorították a lelkem. Vagy legalábbis kísérletet tettek rá. Összetörtek, újragyúrtak és más emberré formáltak. És mindezt akaratomon kívül. Tele voltam sebekkel, tövisekkel, melyeket hiába próbáltam lerázni magamról, teljesen hozzám nőttek. Ahogyan rácsaimtól sem tudtam szabadulni, azok minduntalan körülvettek, bármerre fordultam, bármerre mentem. A telepen kívül is ketrecben éltem, saját agyam zárt láthatatlan börtönömbe. Történt, ami történt, ez ellen sem akkor, sem pedig utólag nem tehettem. Így jobb híján elfogadtam. Mindent. Elfogadtam, hogy léteznek olyan szörnyszülöttek, amelyek mások kínzásában lelik gyönyöreiket. És elfogadtam, hogy élnek olyan lányok, akik naivitásukból fakadóan áldozatokká válnak, akikkel a szörnyszülöttek azt tesznek, amit csak akarnak. Nem mondtam, hogy ez így van jól, de elfogadtam, mert tovább akartam lépni. Végre el szerettem volna kezdeni élni.

A rácsokat idővel felváltották a kerítések. Nagyszüleim kerítése, ahová mindig örömmel mentem, mert a boldogság egy kicsiny szigetét jelentette számomra. A kórház kerítése, ahol az abortuszomat végezték, a pszichológusom kerítése, aki segített nekem visszailleszkedni a hétköznapokba, a bántalmazottak anonim szervezete, ahol meghallgattak. Annak a férfinak a kerítése, aki évekkel korábban meg akarta akadályozni elrablásomat és akivel a sors kegyeltjéből újra találkozhattam. Valamint az óvoda kerítése, ahová nap mint nap viszem kislányomat és ahova Rebi is boldogan jár.

Most is egy kerítés előtt állok. A kerítés mögött éppen egy kerti parti készülődik. Nagy család tesz-vesz a frissen nyírt gyepen. Három férfi a grillsütőt állítja fel, míg az asszonyok megterítik a fehér abrosszal takart asztalt. Gyerekek is szaladgálnak a kertben. Két idősebb fiú kerget egy Rebekával egykorú kislányt. Boldogok és gondtalanok. Az egész jelenet olyan idilli. Kár volna megtörni. Pedig muszáj...

Az egyik harmincas férfi hangosan felnevet, mire a másik vele egyidős hátba vágja. Nagyon hasonlítanak egymásra, feltehetően testvérek. A harmadik férfi az apjuk lehet, ő jóval idősebbnek tűnik náluk. Nem hallani tisztán, hogy miről folyik a beszélgetés, de azért némi mondatfoszlányok eljutnak hozzám. A hangosan nevető férfire rászól az egyik asszony. - Milos! - A nő nagyon csinos. Magas, karcsú és hosszú barna haja csak úgy lengedezik a feltámadó szélben. A mellette álló idősebb asszony pedig a hátbaveregető férfinak int: Erik! - mire a férfi szó nélkül odamegy hozzá. Valószínűleg az édesanyja lehet. A házból egy tinédzser korú lány is csatlakozik az asszonyokhoz. Beszélgetni kezd velük, majd a nevető férfi felé fordul és rosszallást tettetve rászól: Otec! Ismerős szó volt, melyet számtalanszor hallottam azelőtt a táborban felsíró, sóhajtozó lányok szájából, akik szüleikre emlékeztek, s valahányszor őket hívták mindhiába. Apa. Ezt jelentette.

Egyszeriben minden olyan tökéletesnek tűnt...

De elég volt az elfogadásból. Ideje munkához látni!"

            Kedves Doktor Úr!

Régen nem jelentkeztem. Kellett egy kis idő, hogy végleg le tudjam zárni magam mögött a múltat és elfogadni a jövőt. Egyben attól az embertől is elköszöntem, aki azelőtt voltam. Talán ez volt számomra a legnehezebb.

Hivatalosan is döntés született Szofikáról. Így, a maga egyszerű, ám annál megdöbbentőbb valóságában. Szofika "bűnösnek" találtatott és az ítélet végrehajtatott. A kezdeti sokk után egyre nagyobb erővel kezdtük meg fejlesztését. A Központban egy végtelenül kedves, fiatal hölgy segített minket, elkeseredett, de még annál is tanácstalanabb szülőket, a kislányunk világában történő eligazodásban. S bár maradt jócskán kétely bennünk, nem hadakoztunk a sors ellen, csendben, fejünket meghajtván akarata előtt végeztük dolgunkat. Mónika hetente egy alkalommal foglalkozott kislányommal, aki a legelső pillanattól megkedvelte őt, és ha olykor a feladatokról alkotott neheztelésének hangot is adván, csöppnyi hisztivel megfűszerezve, de azért elfogadóan tette a dolgát. Bizonytalan, gyermeki lépteivel megindult hát fejlődésének ingoványos talaján, egyenesen az ismeretlen felé.

A bölcsődében hétfőnként előbb keltették őt a gondozónők, hogy édesapja megérkezése után szinte egyből indulni tudjanak Móni óráira. Időközben egy másik, úgynevezett szenzomotoros fejlesztést is elindítottunk a fejlődés minél hatékonyabb elérése érdekében. Az első órán sajnos nem tudtam részt venni. Ám a második, tegnapi napon tartott "tréningre" már eljutottam. Ezúttal sem csalódtam. Igaz, át kellett lényegülnöm egy másik személlyé, mint amilyen valójában vagyok, de hát még sokat kell tanulnom jómagamnak is. A tréningre leginkább a kiképzés szó illene, mely egyértelműen szembesített azzal a megrendítő ténnyel, miszerint hátrányos helyzetű kislányomnak még több küzdelmen kell keresztül verekednie magát, mint "egészséges" társainak. Mint akár testvérének, Bellának. Hiszen saját korlátainak leküzdése mellett, a mi világunk által támasztott erőt próbáló feladatokat is végre kell hajtania, sokszor erején felül. És mindezt kétévesen...

A különféle akadálypályákkal tarkított tornatermet, melyben a szenzomotoros fejlesztés zajlott, a küzdőtérre tudnám hasonlítani. A terem egyik végéből egy emelkedőn indult a terepgyakorlat, melyen végig kellett sétálnia a magas zsámoly tetejéig. A zsámolyon különféle felületű anyagokon kellett masírozni, majd ismét le a rámpán. Itt két egymáshoz illesztett padon kellett hason csúszva végig kúszni úgy, hogy két karjával húzta magát keresztül a padokon. A kúszást követően egy nagyobb méretű csúszda következett, melyre szintén önállóan kellett felmásznia és lecsúszni azon. A csúszda aljában egy alagút állt, ezen kellett négykézláb végigmásznia. Majd egy dobogóra felállni és arról egy újabb padra átlépni, azon végigsétálni. A pad végében pedig, mintegy "utolsó" megmérettetésül egy trambulin állt, melyen természetesen ugrálni kellett. Mindezt nem egyszer, hanem hét-nyolc alkalommal kellett véghezvinnünk, az egyes feladatokat nehezítvén. Az ötödik kör után ugyanis a zsámolyra vezető emelkedőn már négykézláb kellett felmásznia, végig a zsámolyon, majd le a rámpán. Ez volt számára a legnehezebb. Félt. Én is. Ám én nem az ijesztőnek tűnő "lejtőtől", hanem attól a szakadéktól, amely egyelőre elválaszt minket egy megfoghatatlan céltól. A jövőtől. Mert mi lesz, ha...? De időm sem volt, hogy a még megválaszolatlan miérteken gondolkodjam, mert újabb feladat következett.

Szofikának nem tetszettek a lelkiismeretes mozgásterapeuta által, vele szemben támasztott követelmények, kötöttségek. A padokon való kúszást pedig egyesen utálta. Sírt és ellenkezett. Én pedig erőltetvén újra és újra visszapakoltam lábacskáit a padokra, hasra fordítottam és úgy vezényeltem, mint egy kiképzőtiszt: Szofika húzzad magad! Gyere, gyere! Már nincs sok hátra. Nem hagyhatod abba, nem adhatod fel... Kiléptem testemből és magunk fölé "szállván" figyeltem, ahogyan irányítom az ellenkező gyermeket. Ez egy másik tudatállapot nálam, amikor szinte már nem vagyok az, aki. Nem vagyok önmagam. Igaz, nem is voltam. Kényszerítettem kislányomat arra, amit nem akart megtenni. Mégis kellett és beláttam, hogy ez csakis az ő érdekeit, közös célunkat szolgálja. "Mondottam ember küzdj és bízva bízzál!" Idézhetném akár Madách szavait. Ez azonban már a mi küzdelmünk, a mi tragédiánk.

Az alagút is jócskán próbára tette türelmét és nem utolsósorban képességeit. Szofi, nővéréhez hasonlóan egyből felállt és nem sokkal később elindult. Kimaradt a mászás, egy lépcsőfok, mely talán elengedhetetlen állomása az egészséges testi és értelmi fejlődésnek. Végezetül összefoglalva tehát: Szofi jött, küzdött, szenvedett és úgy érzem, joggal állíthatom, hogy győzött. Győztünk!

Hazafelé az autóban elszenderedett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ebéd után csupán félórát aludt. Fáradt volt, kissé beteg is egy vírustól, mégis végigszenvedte magát akaratunkon. Hiszen nem volt más választása. Nincs más választásunk! Csak egy mindent maga alá rendelő óriási cél, melyhez a hosszú, feladatokkal kikövezett úton végig kell haladnunk. Egyszer talán eljutunk hozzá. De ma, egy újabb nehéz óra végén, ismét elérkeztünk a következő állomásra. Hallgattam és néztem, ahogy alszik. Az eső újra felerősödött, hangosan kopogott az ablakokon.
Talán ő is hallotta álmában. S ekkor az jutott eszembe, mit is mondhatna utólag egy mindenre elszánt, ám annál elégedettebb kiképző tiszt, aki egyszer a fejébe vette, hogy eljuttatja katonáját a kitűzött célhoz, mint: Gratulálok közlegény, megcsinálta! Ügyes voltál Szofika, mérhetetlenül büszke vagyok Rád! Nagyon szeretlek kislányom!

Budapest, 2012. március 5.