„Tisztelt P. H. Ágnes!

Nagyon szépen köszönjük, hogy Kiadónkat megtisztelte bizalmával és beküldte kéziratát. Belső vizsgálatunk azt eredményezte, hogy örömmel vállalnánk művének megjelentetését.  Ezért levelemhez mellékelem Önnek kiadói szerződésünket, melyet kérem szíveskedjen aláírva visszaküldeni részünkre - szkennelve e-mailben is megfelel. Könyvének megjelentetéséhez legalább 1-4 hónapra lesz szükségünk.

Ahogyan a szerződésben is olvasható, kiadónk - természetesen díjmentesen - összeállított Önnek egy professzionális szolgáltatáscsomagot a könyvének sikeres megjelentetéséért és marketingért. Szerzői honoráriuma már az első eladott példány után aktuálissá válik.  Egy szabad helyet lefoglaltam művének kiadói programunkban, ehhez kérem szíveskedjen kiadói szerződésünket 3 héten belül aláírva visszaküldeni hozzánk.

Amennyiben további kérdései lennének, készségesen állok e-mailen keresztül rendelkezésére! Nagyon örülök hogy együttműködhetünk Önnel, s együtt várhatjuk a könyv megjelenésének pillanatát!

Szívélyes üdvözlettel:”

Így írok én!

A közelmúltban egy-két ismerősöm megkérdezte tőlem, miszerint miért és hogyan írok, illetve miért pont azt, amit éppen…? Ezért elhatároztam, hogy nyitok egy újabb blogot, Magyarázataim címszóval, melyben a fenti kérdésekre adott válaszaimat azoknak is elárulhatom, akiknek személyesen azt nem áll módomban megtenni.

Miért?

Ott kezdem tehát, hogy miért is írok én? Sajnos e kérdést nem tudom kellő költőiséggel és magasztossággal megfogalmazni, hiszen a magyarázat végtelen egyszerű. Ezért csak ennyit mondok ilyenkor: mert kell. Mert szükségét érzem, különben az a sok élmény és gondolat, mely fejemben felgyülemlik, csak szétfeszítene. Talán ez a megfelelő kifejezés rá. A szokásos mondókát ezúttal is kénytelen vagyok „elsütni”, mert esetemben éppenséggel igaz: gyakorlatilag már gyerekkorom óta írok. Egészen pontosan az általános iskolai felső tagozatba lépésemtől datálom az írás szeretetének, gondolataim papírra vetésének időpontját. És ezzel hű is maradok a valósághoz.

De van úgy, hogy éppen az adott művel állítok emléket valakinek vagy valaminek, aki vagy ami annak előtte igen fontos szerepet játszott az életemben. A miértre így sokféle válasz adható, annak okát azonban sok esetben feleslegesnek tartom megnevezni. Egy ideje úgy gondolom ugyanis, hogy nem kell mindent tudnunk, elég, ha csak érezzük.

Mit?

Mondhatnám, hogy szinte bármit. Ahogy írtam, mondhatnám, én mégsem mondom, mert az nem fedné teljes egészében a valóságot. Mindent vagy bármit azért mégsem. A szó nemes értelmében nem vagyok író. Költő pedig végképp. Csupán egy író ember, aki történetesen nagyon szeret hódolni eme kedvtelésének. (Mások szerint talán túlságosan is.)

Az ihlet általában szeszélyes módon talál rám és hinti el bennem a különféle gondolatok „magvait”. De tény, hogy bármi képes engem megihletni, csupán elegendő fantáziavilág és idő szükségeltetik ahhoz, hogy a már megszületett történetek kellőképpen körvonalazódni, majd kibontakozni tudjanak soraim között. Az ihlet így mit sem ér, ha nem tartozik hozzá szorosan a folytatás, a jövő hírnöke, mely minket is előrébb visz az utunkon. Minden egyes történetemet saját gyermekemnek tekintem, melyek általam születnek meg, nőnek fel és fejeződnek be a végkifejletnél.

Hogyan? (Vagy még inkább hogyan nem?)

Kitűztem magam elé egy úgynevezett „hitvallást”, melyhez mindenkor és minden körülmények között tartom magam. Eszerint a káromkodás semmiképpen nem megengedett az írásban! Ám hazudnék és álszerény volnék, ha azt állítanám, hogy én soha, sehol… Nem „természetes módon” olykor az én számat is elhagyja egy-két keresetlen szó, ne adj’ Isten mondat, melyet annak rendje és módja szerint később mindig megbánok. És talán nem kell külön említenem, hogy a káromkodás az agresszió egy fajtája (csak éppen írásban történik a „kivitelezése”). Azonban míg a szó elszáll, az írás bizony megmarad. Ezért sem vagyok hajlandó az általam megengedett határt átlépni, mely a káromkodásra vonatkozik.

Műveim sajátos elemzése

A továbbiakban minden egyes művemhez (legyen az novella, vers vagy regény) magyarázatot fűzök, melyben rámutatok arra, hogy mi ihlette annak történetét és miért úgy írtam meg, ahogy? Az igazsághoz többféleképpen el lehet jutni. Bízom benne, hogy az én utamat követve az olvasó talán jobban megérti gondolatvilágomat és általa közelebb kerülhet hozzám is.

Emesének

Aranyszőke kis leány,

mézszínű a szivárvány.

Csillogó kék tükrén át,

vajon mit és hogyan lát?

Rózsabokor nyiladozó,

szirmát bontó rózsabimbó.

Csodálatos virágszál,

szép pillangó reá száll

s ezüstszárnyán hirdeti,

hogy őt nagyon szereti.

Szóljon hát e kis ének

aranyos Emesének.

Érdekelnek az emberi sorsok. Mindig is érdekeltek. A különlegesek és a hétköznapiak egyaránt. Bár számomra minden hétköznapi ember, egyben különleges is, a maga hibáival, egyszerűségével együtt. Vonzanak az emberi esetlenségek, örömök, fájdalmak és mesterkedések. Az érzelmek színes palettája, melyeket csak átélhetünk. Mert élünk. Nevetünk és szenvedünk. Adunk, kapunk vagy elveszünk. Úgy cselekszünk, ahogy kell, ahogy elvárják tőlünk, vagy egyszerűen, ahogy jónak látjuk. Nevelünk és nevelődünk, gyermekként és később felnőttként is immáron az ÉLET által. Így, csupa nagybetűvel.

Rezdüléseim rólunk szólnak tehát. Rólunk, a látszólag jelentéktelen, ám annál jelentősebb emberekről.

                                               P. H. Ágnes

NATAN 25

Natan vagyok. 25 éves, nőnemű. Legalábbis így mondják, ha jól tudom. Bár sokak szerint én semmit sem tudok, pedig nem így van. Csak máshogyan és másként. Mert én más vagyok. Már születésemtől fogva másként láttam az engem körülvevő embereket, történéseket. Egyszóval: a világot. Azóta felnőttem és minduntalan rá kellett döbbennem arra, hogy a mások által oly istenített fizika törvényeit meghazudtolva két világ létezik. Az övék és az enyém. Sokan talán felháborodnak most a szavaimon. Nem probléma, már úgyis hozzászoktam. Mert kellett, ahogyan a kirekesztés gondolatához is. De ez sem jelent már gondot számomra, hiszen elfogadtam, hogy én Én vagyok, mások pedig azok az emberek, akik viszont nem fogadnak el engem.

Kiskoromban nagyon érdekelt a külvilág. Csak nem vették észre rajtam, a viselkedésemen. Pedig érdekelt. Az emberek azonban úgy gondolták, hogy engem csakis saját magam érdekel és figyelmen kívül hagyok minden mást. Rajtam kívül. De az igazság az, hogy nagyon is a figyelmemen belül voltak és mindent rosszul észleltek, amit valaha is tettem, cselekedtem. Ha nem is látták, én néztem, láttam őket. Ők nem láttak engem..

Aztán, ahogy picivel nagyobb lettem, mást gondoltak rólam. "Beteg"! Szólt az ítéletük és egy életre megbélyegeztek e szóval. Mégsem voltam és vagyok betegesebb, mint ők. Sőt! Kevesebbet gyengélkedtem, mint a korombeli gyerekek. Édesanyám jól vigyázott rám. Édesapámmal együtt tiszta szívükből szerettek és szeretnek a mai napig. Ők számomra a legfontosabbak az életben. Mindkét világomban. Ők voltak, akik felneveltek és egyszer sem engedték el a kezem. Kitartottak mellettem, bármily diagnózis született is rólam. Hiszen a gyermekük vagyok. Elhatározták, hogy bebizonyítjuk, nem vagyok beteg. Merész elhatározás volt ez részükről, de visszagondolva végül is betartották nekem tett ígéretüket.

Kerestek egy szakembert, aki hozzájuk hasonlóan elfogadott engem és a fejébe vette, felzárkóztat a többi gyerekhez. Elkezdődött a fejlesztésem. A szüleim különféle eszközöket, játékokat vettek, hogy segítsék Segítőm munkáját. Nehéz évek álltak előttünk, s bár oly sokszor elcsüggedtünk, egyszer sem adtuk fel, nem tántorodtunk el a kitűzött céltól. Meg is lett az eredménye.

Mára felnőttem és gyakorlatilag teljes életet élek. Egy kis garzonban ténylegesen a magam ura vagyok. Szellemi munkát végzek egy kisebb vállalatnál, ahol minden egyes nap számítanak rám és ez nagyon jól esik nekem! Van két cicám, két kanárim és két aranyhalam. Mindig mindenből kettőt vásárolok, mert így kerek számomra az élet. Párosan.

De valami még hiányzik az életemből. Már gyermekként is éreztem ezt a hiányt, de elnyomta a sok feladat, melyeket véghez kellett vinnünk. A feladatok végrehajtattak, a hiányérzet azonban nem tűnt el szívemből. És egy napon, éppen egy évvel ezelőtt megszólalt legbelül egy hang. Erről a hangról senkinek nem beszéltem azóta. Még szüleimnek sem. Attól a naptól kezdve minden egyes éjszaka újra szólt hozzám. Csakis énhozzám. Eleinte nem értettem, hogy mit szeretne mondani nekem? Aztán megvilágosodtam. Úgy gondolom, hogy van egy ikertestvérem. Ő keresett meg engem évek múltán és találkozni szeretne velem. Ezért elhatároztam, hogy megkeresem őt.

Azt hiszem, nem említettem még: 2011. november 11-én születtem. Most 2036-ot írunk, de a világ mit sem változott. Csak még rosszabb lett.

Miért búsulsz úgy rózsaszál?

Mert más lennék kis harmatcsepp.

Mi lennél hát bús rózsaszál?

Kerek e világon legszebb.

Hiszen szép vagy te rózsaszál.

Mégis más gyönyörűbb nálam.

Ki volna az szép rózsaszál?

Itt lakik, gazdánk házában.

Lám, kire gondolsz, én tudom.

Bizony őrá, ki még oly csepp

és gyönyörű mint az álom,

nekem ő a legeslegszebb!

Párját sehol nem találni,

ő lennék hát, a kis Panni.

Kisrongyos színre lép

- süvítünk, mint a szél -

Azt mondják, hogy egy olyan nagycsaládnak, mint amilyen a miénk, feltétlenül szüksége van egy autóra is. Mi, gyerekek persze teljes mértékben egyetértünk eme kijelentéssel, így már annyiszor mondtuk anyuéknak, hogy szinte lukat furtunk vele a hasukba. De anyuék hajthatatlanok, mondván, hogy egy autóra végképp nincsen pénzünk. Mi ezt roppantmód nehezményezzük és ugyanakkor mérhetetlenül fel is háborít bennünket. Tudjátok, nagyon nehéz elmenni úgy bárhova, hogy közben minduntalan bkv járműről bkv járműre kell szállnunk. Az útiköltségekről nem szólva, melyek összege egy-egy kiruccanás alkalmával bizony igen magasra rúg. És mindennek tetejébe mi öten vagyunk. A kisikreket nem számoltam, mert nekik egyelőre nem kell fizetni az utazásért. Még. De aztán ki tudja? Nagypapa szerint bármi megtörténhet, ahogy meg is szokott történni ebben az országban. Azt nem tudom, hogy vajon csak a mi hazánkban történnek meg bármik, vagy máshol is van rá példa, mindenesetre ezt a mondást jól megjegyeztem magamnak. Szerintem még hasznomra fog válni.

(...)

Guszti, a mumus

- mert a mi osztályunknak olyan is van -

Guszti, Gusztáv – ahogy tetszik, vezetéknevet személyiségi jogok megsértésének elkerülése végett nem közlök – joggal mondható, hogy az osztályunk mumusa. Borzalmas, elmaradott stílusával, tenyérbe mászó eminensségével – még ragozhatnám – már-már tanárainkat is megőrjíti. Bár kinézetre csupán ósdi öltözékével –igaz, mások is öltözködnek így -, keleties vonású szemeivel s nem utolsósorban hatalmas orrával különbözik tőlünk. Amikor csöndben van. A gond azonban ott kezdődik, ha megszólal, vagy ha csupán szólásra nyitja száját. (Bár lehet, hogy artikulálás miatt és akkor igazságtalan voltam vele.)

No, de mutassuk be Gusztikámat a jó oldaláról is (már ha van ilyen). Mint például a szorgalma. Figyelemreméltó buzgósága, ami már nem egyszer megmutatkozott. Nincs rá elég szó, hogy kifejezzük nagyarányú „buzgómocsingságát”. Bár kiselőadásai többé kevésbé már érdekesnek is mondhatóak, de akárhogy nézzük is, az ember lánya nem képes az óra 45 percében rendületlenül figyelni. (Főleg, ha Gusztira kell összpontosítani, aki igen sok energiánkat emészti fel, mint általában.) És ekkor van a baj, ugyanis Guszti éber, mint a legjobb kopó - talán szaglásukban is megegyeznének – s ha csak egy irinyó-pirinyó nem odafigyelést tapasztal, már ugrásra készen és kíméletlenül lecsap ránk. Ilyen volt például az utolsó eset is, mely a múltkori történelem órán játszódott. Ekkor ugyanis Guszti drágám a gladiátorok küzdelmét ecsetelte roppant izgalmas előadásmódjával, minek következtében már többször ásítottam, mint pislogtam. És ekkor jött az a fantasztikusan remek – eddigi talán legjobb ötletem -, hogy elérkezett az idő a levelezésre.

Levelet írtam hát a terem legtávolabbi sarkába. - ott ül ugyanis Szabó, állítólagos legjobb és mindenes barátném -, miközben feszült odafigyeléssel adóztam Gusztávnak. A mi Gusztikánk erre rögvest fel is figyelt, miután nem tudta mire vélni azt a hirtelen jött odaadást, amit irányában kezdtem tanúsítani. Persze egyből nyugtalan lett a lelkem, hatalmas orrával már rosszat szimatolt a levegőben.

Ettől kezdve szinte le nem vette rólam a szemét, hátha észreveszi egy-egy árulkodó mozdulatomon, hogy valójában miben is sántikálok? Ez a bizalmatlansága igen érzékenyen érintette a lelkem, mivel ki nem állhatom, ha valakinek rosszindulatú benyomása támad rólam. Én természetesen ártatlan, őszike szemekkel pislogtam rá, amivel viszont mérhetetlenül felbosszantottam. Mögöttem a suttogás erősödött és valami olyasfélévé alakult át, hogy: Add tovább az Áginak!

Ez az! Megérkezett a levelem! Szabó, arra a felszólításomra, hogy írjon már nekem valamit, ezt küldte: Ákos nem jött be. – Ez persze kapásból elrontotta kirobbanó jókedvemet, melynek okára a mai napig nem sikerült rájönnöm. Mérgesen tollat ragadtam – talán hevesebben is, mint egyébként az indokolt lett volna – és kesze-kusza gyöngybetűimmel ráfirkantottam, hogy „Nem biztos”.

Gusztáv figyelmét nem kerülte el, hogy hirtelen írásba kezdtem. De több gyanús jelet nem észlelvén rajtam, nagyot sóhajtva belefogott a gladiátorok öltözékének bonyolult ecsetelésébe. Mialatt levelem lassan, de annál biztosabban hömpölygött tova az osztályon, apró morajlások kíséretében. Gusztávnak ismét feltűnhetett valami, tekintettel arra, hogy vonalnyi szélességű szemeit még jobban összehúzta s szinte villámokat szórva, a vonal mögül nézett szét az előtte elterülő osztályon. Azonban bármennyire is készenlétben állt az esetleges lefülelések reményében, hű postásaim ügyesen – igaz, egyre növekvő haraggal – kézbesítettek. Így irományom zavartalanul vándorolgatott a terem egyik végéből a másikba és onnan vissza. Arra a közlésemre, miszerint nem biztos, hogy nincs bent Ákos, Szabó a következőkkel reflektált: Miért? Nem az A csoportban van?

Én: Nem, de nem érdekel! Különben is Ricco és az újpesti is ebbe a csoportba jár, de ők sem jöttek fel szünetben a lépcsőn. Pedig Ricco bent van, láttuk!

Szabó: Ricco és újpesti nem ebbe a csoportba jár.

Én: De! Amikor a folyosó végén ültünk, ott mentek fel a lépcsőn ezután a csoport után.

Szabó: De most sehol sem voltak.

Én: Pedig bent van a Ricco!

Szabó: Igen, bent van. De nem ebbe a csoportba jár. (Szerintem.)

Én (mert nem tűrök ellentmondást): Dehogynem! – Adnám Orsi kezébe az ismételten hosszú útjára induló levelemet, mire ő idegesen tépi ki a kezemből. Számomra érthetetlen módon az osztály is egyre hangosabban tiltakozik, ami ismét feltűnik a kis Gusztinak. Különböző gesztusokkal, kézmozdulatokkal próbálják a többiek tudtomra hozni, hogy ők mostantól több levelet már nem szívesen közvetítenek. Mintha érdekelne engem! Guszti idegesen fürkésző tekintete is az agyamra megy. Ingerülten dobolok a padon, mire a padtársam, Döme mérgesen és egyben lesújtó tekintettel néz rám. (Képzelem, mit gondol rólam. Remélem, nem hiszi, hogy róla levelezünk ilyen hosszan?)

Nem telik bele sok idő, már hátba is vág a mögöttem ülő Gaga és elém hajítja az összegyűrt papírgalacsint. Ezzel a dobásával pedig mérhetetlenül felhúzott, hiszen az utolsó padban helyet foglalt Gyöngyi néni (aki nem mellékesen a történelem tanárnőnk) simán észrevehette volna. Ám Gaga szemlátomást ezzel már mit sem törődik.

Kíváncsian figyelem Gyöngyi nénit, hátha rájövök, hogy vajon mit olvashat oly elmélyülten? Gondolom a kedvenc regényét, mivel egész idő alatt nem tűnt fel neki, hogy pontosan az orra előtt vándorol levelem egyik padról a másikra. Detektív történetének egy unalmas részéhez érhetett, mert eddig lehajtott fejét körbe-körbe forgatja és kicsit megemelkedik a székéről. (Biztosan Mrs. Marple, Poirot vagy tudom is én, talán éppen Maigret felügyelő fejtegeti elméletét a gyilkosságról.)

A levélben ez áll: Ági! Akkor újpesti, Kovács, Ricco és Ákos emelt bioszos, Attila és Kis Kopasz pedig általános csoportba jár.

Én: How do you know? (Fordítása: Honnan veszed?)

Szabó: Reggel csak Attila és Kis Kopasz volt az egyik csoportban és annak a csoportnak német órájuk volt. Mivel „A”-s csoportba járnak, úgy gondolom, hogy náluk is úgy van, ahogyan nálunk.

Én (beletörődőn): Good. (Jó.)

Szabó: Mi a „good”?

Én: Hát a „jó”!

Szabó: Meggyőztelek. – Ezzel abba is hagytuk történelem órai levelezésünket és megszólalt a jelző csengő. Az osztály egy egészként lélegzett fel annak örömére, hogy öt perc múlva kicsöngetnek.

Hátrafordultam és elkövettem azt a balgaságot, hogy mutogatva megkérdeztem Szabótól: szünetben kijön-e az udvarra? Ám Gusztikámnak sem kellett több, azonnal abbahagyta véget nem érő előadását és iszonyatos gyűlölettel tekintett reám. „Fülem, farkam” behúzva, szinte már a pad alól pislogtam vissza rá bocsánatkérően, mire haragos kis szívecskéje kissé felengedett. Most már nem rám, hanem a tagjaikat nyújtogató, feltápászkodó osztálytársaim felé fordult mérgesen. Két kezét a magasba emelve – mintha az lenne a szándéka, hogy a következő pillanatban térdre rogyik és kezeit ismét az ég felé emelve kiáltaná: Allah! - rászólt az osztályra: Egy kis figyelmet kérnék!

- Megkapod a figyelmet, Guszti. – sóhajtotta lemondóan az osztály.

(...)

Születésnap viszontagságokkal

- mert apu ezúttal is kitett magáért -

Tizenharmadik születésnapomat - ami nem mellesleg a napokban múlt - apu igen emlékezetessé tette számunkra. Valószínűleg sem ő sem én nem fogjuk elfelejteni. Legalábbis egy ideig biztosan. Így szívében nem kis büszkeséggel gondolhat ama nagy tettére, hogy tizenharmadik születésnapom nem vész el nyomtalanul a múltban. Ezen a napon ugyanis édes drága apukám azzal kezdte az ünneplést, hogy első körben eltörte a bokáját. Bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem teljes mértékben törte azt el, hanem csupán megrepedt. Ám így be kell lássa, mintegy jogtalanul bitorolja, nagyságát tekintve szerénynek nem éppen mondható gipszét. Ezért hát lépten-nyomon azt híreszteli apu, hogy bizony ő eltörte a bokáját. Ki tudja, talán ezzel még nagyobb együttérzésre tesz szert.

No, de kezdjük is elején a történetet! Utólag visszaolvasva látom, hogy hanyagságom miatt igen pontatlanul fogalmaztam. Hiszen a nap nem apukám balesetével, hanem az ő és anyu hamis kornyikálásával kezdődött, melybe a kis- és nagyikrek is bekapcsolódtak. Ugyanis a már évek óta megszokott, „Boldog Szülinapot, Boldog Szülinapot … és így tovább” születésnapi dalocskával köszöntöttek engem. Elsőként magyar, azután mintegy megfejelve, az angol verzióval és nem utolsósorban kisebb-nagyobb hibákkal (lásd az orosz nyelven brillírozó anyukámat). Minek hatására persze nem törtem ki tapsviharban, lelkes füttykoncerttel kísérve, s amint várható volt, második rázendítésüknél is már kihunyt szívemben a remény sugara. Mégis bármennyire hihetetlen volt számomra, szerencsére véget ért ez is. Ezt követően apu hanyatt-homlok rohant le Kisrongyoshoz, hogy beindítsa a motort. És ekkor történt meg a baj. Bokája ugyanis félrelépése következtében jó nagyot ugrott kifelé megszokott helyéről, ő pedig legszívesebben szintén olyan nagyot is ordított volna, ha nem részesült volna még annak előtte igen jó nevelésben. (Bár neveltetésével nagypapi – anyukám apukája – a mai napig nem ért egyet.) De mivel apu állítása szerint ő mégiscsak jó neveltetésben részesült, ezért férfiasan leküzdötte a torkából feltörő artikulátlan hangokat s immáron kicsit veszítve a lendületéből és lelkesedéséből egyaránt, Kisrongyoshoz botorkált.

Kis afférja után pedig mindannyian átmentünk Baba nénihez, az én keresztanyámhoz, aki a kedvenc és méltán híres-neves, saját készítésű csokitortájával várt minket. A torta persze egyből visszahozta apu életkedvét, így vígan falatozni kezdett belőle, közben legyűrvén magában azt a hasogató fájdalmat, mely folytonosan bokája felől lüktetett egyre erősebben. Nem telt bele fél óra, mikor tekintete merő véletlenségből a szóban forgó testrészére esett.

S bár sikerült visszafojtania a kikívánkozó kiáltást, azt az ordító csodálkozást viszont már nem tudta levakarni eltorzult arcáról. Legalábbis nem annyira, hogy mi ne vettük volna észre. Mivel más választásotok nincs, el kell hinnetek, hogy azelőtt „vékonyka” bokája több, mint a hatszorosára – ha nem a tízszeresére – dagadt. És ezt valóban el kell hinnetek, mert apuk állítja és ő matematikából mindig is jól állt. Csak repedt bokával nem, mert úgy nagyon fájt neki. Észrevételezve, hogy itt bizony nagyobb a bibi, mint, azt eleinte képzelték, se szó, se beszéd (csak egy kis jajgatás), csapot-papot-keresztanyát és a kisikreket hátrahagyván, kis túlzással élve, elszaladt anyuval, a nagyikrekkel és velem, az ünnepelttel az éppen ügyeletes kórházba. Engem először nem is akartak magukkal vinni, de miután én ragaszkodtam ahhoz, hogy velük tartsak, végül nagy kegyesen beleegyeztek a dologba. Nehogy már pont az ünnepelt maradjon ki ebből a nem mindennapinak ígérkező buliból! És amúgy sem árt nekem egy kis gyakorlás, ha egyszer az orvosi hivatás mellett döntök.

A fél világot átszelve aztán meg is érkeztünk úticélunkhoz. Nem túlzok, órákat vártunk, mire apu bekerült a vizsgálóba. Míg itt várakozunk békésen, a beletörődő, félig alélt apuval, ideges anyuval és az unatkozó nagyikrekkel, egy fiatal fiú foglalt helyet apu mellett. Helyes srác volt, leszámítva a nyakán ékeskedő óriási tetovált koponyát, melyet két oldalról egy-egy recés tőr keretezett. Szóval, ahogy magunkba roskadván ültünk és vártuk a „megváltást”, gondolom unatkozni kezdett a lelkem, mert szemmel láthatóan igen konokul a fejébe vette, hogy mindenáron szóval tartja a már elalélt betegtársát (itt apura célzok). Levette hát kis kötött sapkáját a fejéről és érdeklődve apu felé fordult.

- Tudja, kötözésre jöttem. – mondta neki nagy lelkesen, mire apu szeme gyanúsan fordult egyet. – Összevarrták a fejemen ezt a csúnya sebet, az meg átvérzett. Úgyhogy most újra át kell kötni, mert látja, teljesen véres lett a géz. – azzal rá is mutatott az érintett területre. – Itt ni, ugyi? – be kell valljam, nem éppen gusztusos látványt nyújtott sebesült kobakja. Sajnos azonban rossz beszélgetőpartnert nézett ki magának, tekintettel arra, hogy apu, hozzám hasonlóan nem bírja az ilyen „balesetes” látványokat. (Valószínűleg ebben viszont ráütöttem.) Idegesen fészkelődni is kezdett, majd szívfájdítóan elnyüsszintette magát: Nem akarom hallani! Kérem, ne beszéljen róla. Amúgy sem vagyok most jó passzban. Ha hallom, még rosszabbul leszek és a vége az lesz, hogy elájulok. – Szegény igazán nem tehet róla, ilyennek született. (Ahogyan én is, az ő „jóvoltából”. Ezt persze utólag már nem köszönöm meg neki. Tudom, hogy szívtelenség részemről, de ez van.)

- Ó, csak azt ne! – kiáltott fel a fiú. Úgy tűnt, apunak sikerült jó alaposan ráijeszteni. – Akkor inkább visszaveszem. – azzal amilyen gyorsan csak tudta, visszahelyezte bekötött buksijára a szintén kötött sipkáját, s ijedten pislogott szét a váróteremben várakozó, elanyátlanodott társaságon.

Egy idő után apuhoz hasonlóan már én is kezdtem egyre nyomorultabbul érezni, aminek csak az vetett véget, hogy aput végre behívták a vizsgálóba. Ott természetesen egyből kijelentették, hogy röntgen nélkül nem tudnak semmi érdemlegeset hozzáfűzni apu ballépéséhez. Így hát át kellett mennünk egy másik kórházba, miként a dolgok egyszerűsége végett csak ott volt röntgen. És mindennek tetejébe még az is kiderült, hogy eleve rossz helyen vártuk a segítséget, ugyanis ebben a kórházban csak és kimondottan a fejsérülteket látták el. (Megjegyzem, nem hiába tűnt fel nekem a váróban, az a sok bekötött fejű ember. De hát ugye anyu igen határozottan és ellentmondást nem tűrően ültetett le minket eme vizsgáló elé ahelyett, hogy megkérdeztük volna a portán, vajon egy többszörösére dagadt bokával merre és kihez forduljunk bizalommal? Apu eleve elnyomásban részesült a beteg állapotára való tekintettel, a nagyikrek egy árva kukkot, annyit nem szóltak, így én is jobbnak láttam nem említeni észrevételezésemet. Nem kívántam még ezzel is hozzájárulni anyu vérnyomásának továbbemeléséhez, mely feltételezésem szerint már amúgyis az egekben járhatott. És különben is eleve ingerlékeny természetű. Így inkább abban reménykedtem, hogy velem együtt, majd ő is észreveszi az életérő „tüneteinket”. Hát nem vette észre.)

Az orvosok utasításainak megfelelően és kis túlzással átnyargaltunk – apu sántítva nyargalt - a röntgenes kórházba. Gondolom, mondanom sem kell, de azért csak mondom, hogy itt is órákat vártunk! Apunak persze könnyebb dolga volt, mert kapott egy helyes kis kocsit, amint aztán hálásan terült el. Na, amíg ottan szép békésen terül a társaságunkban, rémülten látjuk, hogy egy részeg fazon tántorog be a folyosóra. A feleségét hozta be, bár nem egészen tudtam megállapítani, hogy igazándiból ki támogatott kit? A lényeg a lényeg, miszerint nagyon hamar végeztek. Legalábbis a részeg szerint túl korán, mert ilyetén kedves szavakkal illette bé nejét:

- Már végeztetek is? – üvöltötte végig a folyosón, nem törődvén azzal, hogy másokat – az ott tartózkodókat – hangos viselkedésével esetleg megrémisztheti. – Hát ezért hoztalak be ide téged? Azt hittem, legalább bent tartanak! Ráadásul még élsz is! - „Kedves” egy ember. Állapítottuk meg mindannyian magunkban. Apu is ekképpen vélekedhetett, mivel elég egyértelmű rosszalló pillantásokat küldözgetett a férfi felé. Mint utóbb kiderült, nem túl meggyőzően, ugyanis a részeg együttérzésnek vehette s reménykedve kérdezte aputól, miszerint: Hát nincs igazam?

Apu szemmel láthatóan feladta a dolgot, megadóan legyintett egyet a füle mellett s tüntetőleg a fal felé fordult. Már amennyire képes volt egyáltalán mozogni. De végre is sorra került, megröntgenezték a bokáját, majd újra elfoglalta helyét helyre kis fekvőkocsiján. Ismét hosszú várakozások sora következett. Azt hiszem, joggal állíthatom, hogy e számomra fontos nap végére, a várakozás „profija” lettem.

Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a semmiből hirtelen előkerült egy fehér köpenyes férfi – feltételezhetően az orvosok táborából származott – és magabiztosan mutogatott a kényelmes kocsiján henyélő apukám felé, mintegy megzavarván ezzel maradék lelki békéjét: Maga megy a műtőbe! – Szegény apu egy szempillantás alatt ideges lett. Rémülten fészkelődni kezdett, reszketőn nyújtogatván a nyakát, mert nem akart beletörődni a valóságba, hogy ez a felszólítás neki szólt. Ott talán azért még nem tartunk! – gondolhatta magában, miközben védekező fekvőhelyzetet vett fel (midőn azt ifijúi korában a nagy és megbecsült Judo-mesterétől tanulta.) Nagy ijedtségére azonban az a fehér köpenyes alak csak nem adta fel, annak ellenére, hogy láthatóan a halálra vált apu semmiféle hajlandóságot nem mutatott arra, hogy fájó bokája ellenére nagy lendülettel felugorjon és lelkesen befusson a műtőbe, egyenest a műtősök szikéje alá. Sőt, elvetemült fehér köpenyesünk még közelebb merészkedett apu felé, aki már-már ott tartott, hogy elüvölti magát: Maradjon ott, egy lépést se tovább! Figyelmeztetem, ha közelebb merészel jönni, lövök! – Persze lehet, hogy nem ezt gondolta, mert a mivel és hogyan kérdésekre már vajmi kevés válasszal tudott volna szolgálni. (Én legalábbis még soha semmiféle lőfegyvert nem tartottam a kezemben, kivéve a nagyikrek megörökölt csúzliját.)

Szerencsére az igazság ezúttal a mi pártunkat fogta, mert viszonylag hamar kiderült, hogy félreértésről van szó. Annak az agyalágyult fehér köpenyesnek időközben már több oldalról kiabáltak, hogy valószínűleg az apu mögött csendesen és szerényen meghúzódó személy lesz az, akit be kellene vinni a műtőbe. Persze, mikor aztán egyenesen nekiszegezték a kérdést, hogy valóban ő vár-e a műtőre, félénken jelentette ki, miszerint vár a „rosszseb a műtőre”, csak hát számára egyelőre felfoghatatlan és érthetetlen okokból kötelező oda bemenni. Szegény annyira összehúzta magát fektében, hogy szinte eggyé vált fekvőkocsijával. Apu végül megértette, de tény, hogy nem köszönte volna meg neki, ha mégsem vállalja magára azt, ami tulajdonképpen az ő „kötelessége” és a helyében ő került volna kés alá.

Lassan, de annál biztosabban a túlterhelt orvosok kisilabizálták apu röntgenfelvételeiből, hogy mi is lehet a bibi? Kiderült, hogy hajszálrepedés van a bokáján. Egyből nem lettünk valami lelkesek, gondolhatjátok. Talán mindannyian végig abban reménykedtünk, hogy holmi kis rándulással vagy ficammal megúszhatjuk a dolgot. Nos, nem ez történt.

Egyre nagyobb mértékű csüggedtségünket továbbfokozta, hogy ezt követően meg a gipszelésre kellett várni. Csupa öröm az élet, nekem elhihetitek! Aztán amikor mi is sorra kerültünk, úgy vettük ki a gipszelő szavaiból – miközben apu lábára kellett volna koncentrálnia minden figyelmével -, hogy neki bizony már a hócipője is teli lehet. No, nem a cifrábbnál is cifrább káromkodásaiból következtettünk erre, melyeknek csupán a felét hallottam meg, mert anyu intésére Luca mindkét kezével befogta a füleimet. Sajnos mindkettőt. Nem, a tömeg láttán csak lemondóan legyintett egyet és mély levegővel konstatálta, hogy ma sem kerül hamarabb haza. De gondolom szegény éhes vagy szomjas lehetett, esetleg „kétbetűs kitérőre” lett volna szüksége. Végül is ha azt vesszük, igazából nem is panaszkodott oly nagyon, amit viszont megtett helyette anyu. Aki azt hitte, hogy a gipszelő személyében végre megértő embertársra lelhet, akinek elpanaszolhatja minden nyomorúságunkat, az órák alatt elszenvedett sérelmeinket. Azonban rá kellett döbbennie, hogy az éhség, vagy szomjúság, esetleg a „kitérőre mehetnék” teljesen elvette gipszelőnk józan paraszti eszét, mert annak egyik pillanatról a másikra vérben kezdtek forogni a szemei. Amint anyu is erre a megállapításra jutott, sértődötten elhallgatott és frissen lakkozott körmeit kezdte nagy odafigyeléssel szemlélni. Személy szerint nagyon megsajnáltam őt és teljes szívemből együttéreztem vele. Komolyan mondom, ennyi mogorva embert, amennyivel aznap találkoztunk, ritkán látni (talán munkahelyeken).

Mikor a gipszelő a mi kíséretünkben visszatolta aput a folyosóra, az egyik anyuka már tápászkodott is fel és maga után húzta egyre jobban ordítozva ellenkező kisfiát. Talán ha hétéves lehetett. (Azt mondjuk, nem tudom, hogy mit kerestek itt, de tény, hogy teljes valójukban ott voltak és ordítoztak. Mármint eleinte csak a kisfiú.) De a gipszelőnknek sem kellett több, a kisfiút is túlharsogva hördült fel: - Na ez aztán már sok! – Meg kell hagyni, elég hatásosra sikerült, mert az anyuka ebben a pillanatban megtorpant és kérdően nézett a morcos gipszelőre. Vajon komolyan gondolja-e az iménti kitörését? Majd elővette harciasságát és ő is támadólag lépett fel: - Ez ideges? – kiabálta magából kikelve – Ideges? Mert, ha ideges, akkor nem engedem át neki a fiamat! Ideges ember nem gipszelheti a kisfiam, még valami kárt okoz benne. Akkor inkább majd én gipszelem be a lábát!

Igen érdekes fordulat volt ez az anyuka részéről. A várakozó sérült emberek – velünk egyetemben – kíváncsian forgatták fejeiket egyik kiabálótól a másikig, mintha épp egy izgalmas teniszmeccset néznének. Lelki szemeink előtt már meg is jelent a gipszelő reakciója, ahogyan amaz fejet hajtván a még idegesebb hölgy lehetetlen kívánsága előtt, hatalmasra tárja ki a kezelő ajtaját, majd betessékeli azon az anyukát és megszeppent kisfiát.

Szerencsére erre nem került sor, mivel nem is tudnám elképzelni, hogy mihez kezdett volna a kiborult anyuka a gézek, gipszek és egyéb kötözőszerek, valamint ordítozó kisfia társaságában? Valószínűleg megbolondult volna. Furcsamód a gipszelő nem tett és nem mondott semmit. Talán úgy volt vele, hogy okos enged, szamár szenved, így ráhagyta a dolgot a tékozló anyukára.

Mi pedig ismét, ki tudja, már hányadszorra azon a nyugtalanító, fertőtlenítőszagú folyosón találtuk magunkat. Túl a megpróbáltatásokon, más dolgunk nem lévén, mi már „csak” a mentőautóra vártunk. Amikor egy kis idő múltán megjelent egy műtősnővér – vagy ahhoz hasonló, már amennyit én a kórházi dolgokhoz értek, de az is lehet, hogy nem más, mint maga a főnővér személye volt az, aki egyenesen apura kiabált. Mire ő úgy fektében haptákba vágta magát. Hamarosan világossá vált számunkra a nővér ingerült viselkedésének oka. Ennek a csupaszív teremtésnek ugyanis millió gondja közül a legeslegnagyobb az volt, hogy - szerényen bevallom -, útban voltunk. De legfőként apu. – Maguk ott, olyan sokan! Azonnal menjenek be a műtőbe, ne legyenek láb alatt!

(...)

Köszöntgető

Kedves Napfény, jónapot!

Látod, Kisasszony vagyok.

Tündéri szép ruhában,

titokzatos talányban.

Kedves Napfény, Én vagyok!

Régen vagyunk barátok.

S ha ráragyogsz kis orcámra,

nevetek a világra.

Kedves Napfény, búcsúzom.

A Holdat is idevárom,

hogy hajnalig tartó bálban

táncoljunk a szobámban.

Szobafestést, mázolást vállalok

Most, hogy divatos szóval élve immáron hivatalosan is szingli vagyok, végre minden figyelmemet a festésnek szentelhetem. No, nem mintha a lányok túl sok időmet és energiámat kötötték volna le. Nem, a kényes egyensúlyra mindig is vigyáztam a csajozás és a graffitizés között! Egyszerre két dolgon kezdtem el munkálkodni. Egyik tervem egy nagyszabású rajz, melyet falra, a valóságnak megfelelő méretekkel képzeltem el megalkotni. Egy metró jelenetet ábrázol, ahogy az alagút szájából éppen kifutni készül a szerelvény. Már régóta gondolkodtam ezen a rajzon, csak még nem volt hozzá érkezésem leülni és úgy igazán elmélyülni benne. Másik tervem pedig egy részletesen kidolgozott, formáiban és színeiben is meghökkentő wildstyle létrehozása volt. A metrós tervem megrajzolásával egész jól haladtam, végrehajtásához is csupán egy nagy festetlen falfelület hiányzott.

Előrebocsátom, hogy én egy kétszintes családi házban lakom testvéreimmel és szüleimmel. Házunk hátsó fala már jó ideje foglalkoztatta fantáziámat. Olyan unalmasan egyszínű, hogy már-már bosszantó volt számomra. Elhatároztam, hogy feldobom a hangulatát. Családom már megszokta régi keletű hobbimat, a graffitit. Megszokták ugyan, de nem fogadták el, sajnos a mai napig vörös posztó a szemükben. De a lényeg, hogy egy napon leültem drága jó édesapámmal szemben és feltettem neki a nagy kérdést. Miszerint a ház hátsó falát befesthetem-é a saját ízlésemnek megfelelően? Sajnálatos módon merev ellenállásba ütköztem. Ezúttal is újfent biztosított a graffitisek iránt érzett mélységes undoráról és gyűlöletéről. Elmondta, mennyire elítéli ezeknek a börtöntöltelékeknek a rongálását, akik unalmukban tönkreteszik a köz értékeit. És ami a legrosszabb, a magántulajdonban is nem egyszer kárt tesznek, nem számolva azzal, hogy az a tulajdonos számára sok ezer, ha nem tíz- vagy százezer vagyoni kárt jelent.

Nem adtam fel. Elvégre én a hátsó falunk befestésével legfeljebb saját családom részére okozhatok kárt, amit igen mellékes dolognak tartottam, nem beszélve arról, hogy alkotásomat a hátsó telekszomszédjának kakasa láthatja csupán, amikor minden hajnalban úgy dönt, hogy ideje lenne már felkelni. Bár azt is hozzá kell tennem, hogy szüleim idegenkedését szerény személyem alapozta meg a graffiti irányában. Történt egyszer ugyanis, amikor még suliba jártam és egyre jobban kezdtem elmerülni a writing témájában, hogy egyik napról a másikra unalmasnak találtam a szobám falát. A szokásos poszterek lógtak rajta kisebb-nagyobb sikerrel odaragasztva. Mindegy, addig szerettem őket, de egy bizonyos kor után már gyerekesnek tartottam Jet Li fejét és a többi koponyás és sátánista képet. A poszterek pedig hihetetlen ódivatúnak tűntek fel előttem. Kiötlöttem hát, hogy változtatok a dizájnon és teljes egészében átvarázsolom a szobámat. Ehhez csupán két feltétel kellett, mely rövid időn belül adódott is. Nevezetesen a haverom, Cé és egy hosszú hétvége. Ez utóbbira azért volt szükség, mert a szüleim minden egyes alkalmat kihasználtak kikapcsolódás gyanánt és ilyenkor együtt leutaztak a családi nyaralóba Velencére (not Venice).

Jött tehát egy háromnapos ünnep, Cé pedig a házunkba. Beleadtunk apait, anyait, letépkedtük az utolsó papír fecniket is a falakról és nekiláttunk a festésnek. Két nap alatt végeztünk, nem kíméltük sem magunkat, sem pedig kannáinkat. Az eredménnyel pedig maximálisan meg voltunk elégedve. Nem úgy szüleim, akik, miután hazatértek jól megérdemelt pihenésükről, felváltva kaptak szívükhöz, amint beléptek szentélyembe. Bizony beletelt pár évbe, hogy megszokják ezt a stílusváltást, bár az is igaz, hogy azóta már kétszer átfestettem falaimat és édesanyám csak szökőévente téved be hozzám, akkor is a legminimálisabb időt eltöltve szerény hajlékomban. A szobafestés, mázolás azonban akkoriban nem ért véget ennél a merényletemnél. Húgomnak ugyanis annyira megtetszett véghezvitt ötletem, hogy heteken át könyörgött nekem, az ő szobáját is vetkőztessem le csupaszra, majd remekeimmel változtassam más világgá. Róla azt kell tudni, hogy manga őrült. Ez az irányzat tőlem mindig is legalább olyan távol állt, mint Makótól Jeruzsálem, de a kihívás és az újabb lehetőség, az üres falfelületekről már nem is beszélve, újfent meghozta alkotókedvemet. Kivártuk a következő négynapos ünnepet, mikor szüleink ismételten eltávoztak körünkből és munkához láttunk. Mivel az ötlet megszületésekor még nem igazán voltam tisztában a manga lényegével, legalább egyhetes kupálódás előzte meg a hugi szobája elleni merényletet. A végeredmény fenomenálisra sikeredett, húgom összes barátja a csodájára járt, azokban a furcsán őrült szerkókban, amiket eleddig még csak a japán animációkban láttam.

A szülők megérkezése előtt nem sokkal készültünk el, éppen, hogy csak rendet volt időnk rakni. Természetesen nem kötöttük egyből az orrukra, hogy milyen események történtek a távollétük ideje alatt. Este azonban fény derült a titokra. Anyu magából kikelve ordítozott velem és hugival, miközben egyre elkeseredettebb kérdéseket intézett a beletörődő apu irányába. Mint például: - Látod, hogy mit csináltak megint ezek a nyavalyás kölykök? Hogy ezeknek semmi sem szent! Ezért gürcöltük végig a fél életünket, hogy amit áldozatos munkával megteremtünk magunk körül, azokat ezek a mihasznák egy szempillantás alatt tönkretegyék? Hát ezt érdemeljük mi? Ez a hála mindazért, amit megadtunk nekik?

Nem volt egy könnyű menet, de ha lassan is, megszokták a két szoba látványát és egy idő után már halovány kísérletet sem tettek felénk azok „rendbehozatalára”. Anyu mintegy néma tüntetőként hetekig azzal büntetett minket válaszul a történtekre, hogy mellőzte a szobáinkba való belépését. De a felbolydult kedélyek végül elcsitultak, minden visszatért a régi kerékvágásba. Leszámítva azt, hogy valahányszor eztán egy nagyobb ünnep, vagy hosszú hétvége következett, félve hagyták el a családi fészket és hálószobájuk ajtaját minden egyes alkalommal lelakatolták.

Mesterhármas

Nálunk aranyszabály, hogy senkit nem veszünk magunk közé! Senkit. Ezt a szabályt pedig nem is fogjuk megszegni, különösen nem egy újonc kedvéért, aki csak a bajt hozhatja a nyakunkra. De jót semmiképpen és ezt tapasztalatból állítom. Jómagam, Bé és Cé olyannyira összeszoktunk az elmúlt évek során, hogy már egymás rezdüléseiből tudjuk, mit szeretne a másikunk. Bé a főnök, egyfajta összekötő kapocs. Perfekt módon beszél angolul, ennek köszönhetően pedig a világ minden tájáról összeismerkedett profi graffitisekkel, akikkel ápolja is az általa kiépített kapcsolatokat. Gyakorlatilag az ő kezében futnak össze a szálak. Ő szervezi meg kis „kiruccanásainkat”, miszerint mikor, hová utazunk és az adott országban hol, kinél szállunk meg? Így volt ez tíz hónappal ezelőtt is, amikor egy közel-keleti arab államba utaztunk. Én annak előtte még egyszer sem jártam itt, mint sok más helyen, ahová szintén Bé jóvoltából jutottam el. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt. Az országot nem nevezem nevén, csupán annyit árulok el róla, hogy ekkor tájt teljesen fel volt bolydulva benne az élet. A közhangulatot egy felrobbanni készülő puskaporos hordóval tudnám jellemezni, szinte mindenhol lincshangulat uralkodott. Tény, hogy az emberek éppen egy óriási válságot éltek át, mely egyértelműen rányomta bélyegét nem csak mindennapjaikra, de az ország népének jövőjére is.

Ez a bizonytalan helyzet pedig iszonyatos félelmet és haragot szült. A rendszer megbukásának bekövetkezése fenyegetett, szinte totális anarchia közelgése érződött a levegőben. Gondolom, mondanom sem kell, hogy eme borzalmas állapot kialakulásának oka a szociális válság, az elszegényedés volt. Az emberek gyakorlatilag nyomorognak, éheznek, míg a munkanélküliség hatalmas méreteket ölt. És ezzel az ördögi kör bezárulni látszik. Ehhez a súlyos légkörhöz még hozzáadódott számomra, hogy az ország miliője eleve félelemmel töltött el, némely részének a hazai 8. kerületre emlékeztető részével, koszos és meghatározhatatlan szívszorító, ijesztő utcáival, zegzugaival. Tekintettel arra, hogy tél végén utaztunk ebbe a térségbe, így a nyáron oly erős forrósághoz képest némi enyhülés érződött, ennek ellenére a Kárpát-medencei éghajlathoz szokott szervezetemet mégis szokatlanul érte a különös hőség. Sem hangulatában, sem pedig klímájában nem hasonlítható össze az otthoni viszonyokkal, de minden kétséget kizáróan nagy hatással volt rám.

Bé egy körülbelül velünk egyidős arab sráccal vette fel a kapcsolatot, ő biztosította szállásunkat, melynek környéke alig nevezhető az üdülőparadicsom fellegvárának. A fiút jó fej gyereknek mondanám, szintén egy nagy graffiti őrültet ismertem meg személyében. Ráadásul tehetséges volt, talán túlontúl is az. Lenyűgözött egyszerű, ám mégis megfoghatatlanul varázslatos technikájával, ahogyan percek alatt csodálatos alkotások születtek életre kezei közül. Fantasztikus volt számomra nézni őt munka közben, ahogyan a maga egyszerűségével és gyorsaságával magabiztosan szórta a festéket. Általában buble stílusú rajzokat festett, de a végletekig túlcifrázva, cirádázva azokat. Első pillantásra ki sem néztem volna belőle. Ugyanolyan hétköznapi fickónak tűnt, mint a többi, egészen addig, amíg kannát nem fogott. Hosszas egyeztetések után végül célállomásunk egy viszonylag távoli vonatállomás lett. Legalább háromnegyed órát kellett gyalogolni oda, ha nem többet. Volt rá eset, hogy ezt az utat napjában többször is megtettük. Az állomás életének minden mozzanatát, fontos mozgatórugóját ki akartuk figyelni.

Ezúttal a jelenlegi közhangulat mellett, a graffitizés elítélésének szempontjából is veszélyes országgal volt dolgunk, nem beszélve a lehetséges szigorú büntetésről, mely egyértelműen a börtön vonzatát jelentette volna számunkra. Na, ennél bonyolultabban már nem is fogalmazhattam volna, úgyhogy rögtön rá is térek a lényegre. Akkoriban szinte kivétel nélkül mindenhol egyenruhás fegyveresek bukkantak fel az ország egész területén. Az állandó hangoskodásokhoz, kiabálásokhoz, pattanásig feszült érzelmek meghatározta életképekhez -melyek a lakosság és a katonaság között már-már kirobbanni látszódtak-, pár nap alatt nagyjából hozzászoktunk, mégis nyomasztólag hatottak ránk. Nem azt mondom, hogy féltünk, de tény, hogy az a bizonyos zabszem elég rendesen bennünk volt.

Nem egy esetben történtek is összecsapások a civilek és egyenruhások között, ami azért volt leginkább szomorú, mert ez utóbbiak csupán a „kötelességüket” végezték, feltételezhetően szívük szerint a másik oldalon álltak volna. Mi nagyobb összezörrenésnek szerencsére nem voltunk szem- és fültanúi, elég volt nekünk a magunk baja, hogy lehetőleg minden zavaró tényezőt kiiktassunk arra a bizonyos napra tervezett akciónknál. Minden részletében felmértük a terepet, az arab srác még kiutazásunkat megelőzően készített egy tervrajzot a helyszínről, így erre már nem volt gondunk. Elég jól előkészített mindent, a helyi szokásokkal is nagyjából tisztában volt. Pár nap után tehát nem maradt más hátra, mint az akció végrehajtása. Nagyon késő volt, mire útra kelhettünk, legalább éjjel tizenegy óra is elmúlt már. Érdekes módon óriási változásokat tapasztaltunk az előző napokhoz képest. Hiába jártunk majd’ egy hétig felderíteni és kizárni az összes lehetséges zavaró tényezőt, a sors iróniájaként újabb és újabb váratlan eseményekkel találtuk szemben magunkat.

Az utcákon érthetetlenül sok ember lézengett, egyik csoportosulás követte a másikat. Akkor még nem igazán értettük az okát, de nem foglalkoztunk vele. Hiszen nekünk más feladatunk volt és minden idegszálunkkal arra koncentráltunk, hogy a kitervelt akciót minél zökkenőmentesebben hajtsuk végre. Mint utóbb kiderült, a szerencse hihetetlen módon a pártunkra állt. Ugyanis a történelmi zavargások a pártelnök lemondásával éppen aznap csitultak el és béke terjedt szét az országban. Ez a béke helyzet pedig egy eufórikus örömünnepet hozott létre, mindenki boldog volt, az egész ország ünnepelt. Ennek köszönhettük azt a kiváltságos helyzetet, hogy ránk senki sem figyelt, mindenki a rendeződött viszonyokkal volt elfoglalva nagy boldogságában, a vonatvagonokat festegető fiúkkal mit sem törődtek. Persze, hozzáteszem, hogy attól mi még profi módon felkészültünk az akcióra, így észre sem vehettek minket. A kiválasztott vonatra end to end-et festettünk, mely az ablakok alatt húzódott végig. A rajz egyszerű színekből tevődött össze, krómtöltéssel, körülötte fekete kontúr, árnyék és lime zöld inline. A munka tehát viszonylagos nyugalomban zajlott részünkről, csupán néha rezzentünk össze egy-egy részeg társaság hangoskodására. Miután elvégeztük, amit kellett, összepakoltuk eszközeinket, és ahogyan érkeztünk, hangtalanul, észrevétlenül, úgy távoztunk is a tetthelyről. Csak később jutott el hozzánk a hír, hogy a nagy örömünnep hevében egy megvadult arab férficsoport brutálisan bántalmazott és megerőszakolt egy külföldi tudósítónőt. A repülőgépen hazafelé csendben ültünk egymás mellett. Ezúttal nem vágtunk a másik szavába, lelkesen felidézve az akció izgalmas részleteit. Ültünk egymás mellett és szótlanul néztünk magunk elé, a hazafelé úton próbálván feldolgozni mindazt, ami az elmúlt hét alatt velünk történt. Emlékeztünk vagy aludtunk. Az átélt események elnémították úgy szánkat, mint lelkünket egyaránt.

Blackbook-om lapozgatásánál még ma is elidőzök valahányszor arab writer társam vendégrajzához érek. Érdekes vonalvezetésével, egy valódi burner-t hozott létre vázlatfüzetem oldalán, mely a Szfinxet ábrázolja sajátos stílusában, egyedi színkompozícióban. A rajz alatt pedig az írás, melyet fennen hirdetek, amerre csak járok:

والكتابة على الجدران ليست جريمة

vagyis: A graffiti nem bűncselekmény!