Csak egy pad, és nem más. No persze még a többi,

egy kisgyermek az anyját, hogy felvegye, úgy kéri.

Új színek, új illatok, s új emberek az utcán,

ismeretlen arcok között ülök most oly árván.

Megváltozott minden, már semmi sem a régi!

S hogy mikor történt mindez? Az a bolond, aki kérdi…

Tegnap végigmentem újra a kedves járdán,

s hagytam, hogy elessek azon az öreg buckán.

Nem vagyok már gyermek, régen buktam el benne,

fel is rémlett egyből a sok esés emléke.

Másabb lettem én is, legbelül bizony érzem,

s én buta fejjel nézem, egyre nézem a kézfejem.

Eltűnt a puha bőr, lám ráncok lettek rajta,

hát megharapta őt is a múló idő foga.

Nem fáj mégis úgy bánt, hogy gyorsan másra nézek,

vidítsanak fel inkább a hangos, vidám képek.

Belekap hajamba most a fáradt őszi szél,

a fák koronája is mind új mesét mesél.

S én hallgatom, mert vágyom, hisz meg kell ma értsem,

hogy az elmúló évek vajon mit súgnak felettem?

Még tovább ülök rajta, azon az ócska padon,

még tűnődve tekintek szét ezen a csodás napon.

S hiába kér az idő, még nem kelek fel róla,

mert nem ütött csak kettőt az a kopottan szép óra…

Volt egyszer egy álmom, egy csodálatos álmom,

vagy mégsem álom talán…

Gyermek voltam és rajzoltam az utca túloldalán.

Kréta-firkámat másnapra sajnos elmosta az eső,

kék egemet akkor árnyékolta be egy nagy viharfelhő.

Volt egyszer egy álmom, egy gyönyörű szép álmom,

vagy mégsem álom talán…

Fiatal lányként táncolni mentem egy csalóka éjszakán.

De az este fényei elfedték előlem mind azt, mi rossz és a jó,

és csak másnapra ébredve láttam meg, mi hamis és mi a való?

Volt egyszer egy álmom, egy különleges álmom,

vagy mégsem álom talán…

Én édesanyaként kiáltottam át a nyüzsgő utca zaján.

De hangomat már nem hallották meg akkor a kislányaim,

s én döbbentem néztem, hogy mások állnak mindkettő oldalain.

Volt egyszer egy álmom, egy szívderítő álmom,

vagy mégsem álom talán…

Emlékszem, mily boldog voltam azon a csodás nap hajnalán,

órákig kerekeztem az utca túloldalán.

Ám felébredve rájöttem, hogy mégis álom csupán…

Autózzunk egyet! Volna hozzá kedved? Kacsintok, mire visszamosolyogsz és beszállsz mellém. Hát akkor, induljunk! Bárhonnan is, de mi most elindulunk. A kormánynál én ülök, mégis mindvégig Te vezetsz engem. Szeretek autózni csakúgy, céltalanul és azt is szeretem, ha közben szól a zene. Mondjuk Stingtől a Fragile. Hallod? Mire behunyod a szemed és hallgatod a törékeny dallamokat. Csodálatos, nem igaz? De ha csukva van a szemed, nem láthatod az élet igazi arcát. Mert behunyt szemekkel azt nem lehet...

Most megmutatom neked. Jó? Bólintasz és én indítok. Az autó halkan suhan végig az utakon. Sok kanyart írunk le, míg egy elegáns helyre nem érünk, ahol valóban tetszetős házak, gazdag paloták terpeszkednek hatalmas vaskerítések mögé bújva. Káprázat mind, mit csak erre látunk, mégis oly távol tőlünk, hogy nem érhetjük el őket. Csalóka látvány és csalóka a fény is. Jól öltözött urak és elegáns hölgyek sétálnak kart karba öltve. Ott gurulunk el szinte közvetlenül mellettük, mégis egy szakadékra tőlük... Finom, lágy, kecses mozgás, kellemes illat, csodás színek. Itt valóban nagyon könnyed lehet az élet!

De mi nem állhatunk meg, mert mindenhol megállni és behajtani tilos jelzések villannak fel bántóan előttünk. Körös-körül, csak az úton nem, ahol haladunk, mert... Innen tovább kell haladnunk! És közben halkan szól a törékeny zene. A pompás házak lassanként a semmibe vesznek és nem látni már mást, csak az utat. A mi utunkat. A nap is leáldozóban, helyenként sötétlik az ég alja. Mi azonban most sem állunk meg, hiszen nem láttunk még mindent. Nemsokára újabb házak és emberek tűnnek fel szemeink előtt. Kedvesek, mosolygósak, látszik rajtuk, hogy szeretik az életet, de még jobban egymást. Egyszeriben olyan melegség járja át lelkünket, hogy legszívesebben megállnánk, mert itt igazán jó lehet élni. Közöttük. Integetünk nekik, visszanevetünk rájuk, de... Mi nem állunk meg. Továbbhajtunk.

Egy idő után koszos utcákra bukkanunk, ahol a szél maga előtt sodorja a szerteszét dobált szemetet. Gondozatlan hajú nők beszélgetnek a sarkon, egy kis dohányáru bolt előtt, mellettük borostás férfiak isszák a sokadik felesüket. Amott pedig maszatos arcú gyermekek szaladnak ki váratlanul az útra, pontosan elénk. Még időben fékezek, nem történhet baj. A gyerekek visszaszaladnak a járdára, mi pedig továbbhaladunk. Mire elhagyjuk őket, ránk esteledik. Az éjszaka eltakar előlünk mindent. Felkapcsolom a reflektorokat, hiszen anélkül semerre sem látnánk, itt mindenhol csak a sötétség az úr. Gázt adok, hogy mihamarabb magunk mögött hagyjuk ezt az elátkozott vidéket.

Egy hosszú út és több óra után végül hazaérkezünk. Jóérzés újra ismerős helyeken járni, ismerős arcokra köszönni és ismerős illatokat érezni. A zene is elhallgatott, végére ért. Olyan kellemes volt, olyan törékeny.. Akár maga az élet.

Budapest, 2012. október 23.

Sivalkodó kicsi lányka

sír, mert nincs meg a babája.

Hát az anyu mit csináljon?

Még egy ilyet hol találjon?

- Ne sírj Kincsem! - csitítgatja,

de a kislány csak nem hallja.

Zokog-hüppög, úgy cifrázza,

csakúgy zeng aprócska hangja.

- Lencsi nevű, kis babácskám!

Hol hagytalak? Bárcsak tudnám!

Így rí az a kicsiny lányka,

s egy csóka száll párkányára.

Csintalan kis csacsogója

csöppebb madár, mint a gólya.

Csivitel és csacsog néki,

hogy a kislány megszereti.

Csacsog csóka, kacag Zsóka,

majd elgurul, úgy hallgatja.

Az ágy alatt meg is látja,

hol fekszik Lencsi babája.

- Piros orr, mondd csak: Mi a jó?

Ha mosolyog a sok kis bohó?

Széles kalap, színes ruha

mitől lett a gombod puha?

Kedves szemek és vidám arc,

no meg cipődön a sok karc.

Így szeretünk, így vidulunk,

mi rajtad bíz ki nem fogunk.

Mesterséged lett a móka,

nagyot kacag Marci, Zsóka.

- És mégis hogyan jutott el hozzánk?

- Próbálkozom…

- Vagy úgy, próbálkozik… - Megvetően mér végig, ahogy ott ülök, majd ismét az előtte heverő mappába temetkezik.

Középkorú, köpcös alak, aki hosszú évek munkájával érte el, hogy képtelen legyen bármiféle jóindulatot is kimutatni mások felé. Kopasz fején a napsugár vidám táncot jár. De nem sokáig, mert bosszús arca ismét felém fordul. Szemei csakúgy hányják a szikrákat, hogy már a bőrömet perzseli. Talán fáj is picit…

- Miért ír ennyi műfajban? – Kérdezi mintegy vádlón, mintha csak azt tudakolná tőlem, hogy miért ölök embert?

- Nem tudom, belső késztetés. Mondja…- Ám nem mondja, mint inkább inti durva kézfejével, mely egyik pillanatról a másikra a levegőbe lendül. Ennek az alaknak még a kézfeje is haragos. Ámulok el rajt. – Ezt még befejezem! – Morogja felém, és újfent a papírokba temetkezik, míg tekintetében némi gondterheltség vegyül.

Csend. Némaság. Némaság és csend. Unottan dobolok a szék karfáján és hallgatom a légkondicionáló monoton zúgását. Már a fejem is zúg és kezd elegem lenni ebből az egész színjátékból! Elvégre mindketten tudjuk, hogy…

- Mit vár most tőlem?

- A válaszát, leginkább.

- Jó. De úgyis fogalmazhatnék, hogy briliáns. Egyik másik írása… - Ekkor megköszörüli a torkát. Érzem, hogy a világért sem fejezné be. – És mit tud még felmutatni?

- A tehetségen kívül? Semmit.

- Az édeskevés! Már ne is haragudjon, ezért hiába fáradt ide.

- Egyáltalán nem volt fáradság részemről. Nos, azért köszönöm, hogy szentelt rám egy kicsit az idejéből! - Elköszönésként még egyszer a kezemet nyújtom felé, ám ekkor veszem észre, hogy erősen gyöngyözik a homloka.

- Ideges tán? – Kérdezem tőle szórakozottan.

- Nem. – Mosolyodik el először azóta, hogy találkoztunk. - Ideges csak azután leszek, miután elhagyja ezt az irodát. Mert akkor kell szembesülnöm a ténnyel, hogy mekkora tehetséget engedtem kisétálni az ajtómon. Még szoknom kell az érzést…

Ez is több, mint a semmi, veszem tudomásul. Biccentek, majd az ajtó felé indulok.

- Arra kérem, hogy jelentkezzen nálam fél évenként! – Szól utánam, immáron barátságosabb hangnemben.

Megtorpanok. Ugyan miféle játszmába kezd ismét? Ránézek, mire tekintetem elárulja, mit is gondolok. Ezért halkan folytatja: - Mert tudnom kell, hogy még nem adja fel…

Pihe fürtök, rózsás orca,

ne gyűrődj, te szoknya korca!

Kicsi lányka lengedezne,

mert ő most a szép menyecske.

Párját várja egyre s nagyon,

aki vajon merre vagyon?

Messze tájról, ha elé áll,

kezdődhet is már el a bál!

Egy gyermek mindenhol ott hagyja a nyomát, amerre csak jár. Mindenhol. Akár látszik az, akár nem. Higgyétek el, nyomot hagy! És leginkább bennünk, a lelkünkben.

Sok igazgatói irodában megfordultam már. Persze nem mindenhol éreztem jól magam, mert nem volt kellemes a légkör. Egy igazgatói iroda általában szigorúságot sugall. Általában. De nem minden igazgató érzi jól magát a szigorú környezetben. Tudom, mert sok igazgatóval találkoztam már.

Van egy általános iskola, melynek irodáiban is ott bujkál a játékosság. A legtöbb mégis az igazgatói irodában található, érezhető. És a gyerekek ezt látják, érzik is. A játék a legtöbb gyermek szívét megérinti, mert „gyermekből van” és mint „olyan”, lételeme a pajkosság. És ez így van rendjén.

Történetesen ebben az igazgatói irodában naponta megfordulok, így naponta fogad a „vidám szoba”, ahol nagyobbik kislányom, Bella is sokszor megfordult már. Nagyon sokszor. Játszott a sok plüssjátékkal, mindig talált magának egy éppen aktuális kedvencet. Mert amikor anyunak dolga volt, akkor ő sem maradhatott egyedül. És ki tudja még kivel-mivel kötött egy életre szóló barátságot, a legnagyobb titokban? Amiről még anya sem tud!

A vidám szobában minden játéknak megvan a maga helye. De van úgy, hogy olykor leesik egyik-másik. Leginkább a polcokról. Ma is leesett egy, éppen az igazgatóhelyettes asszony lábai elé, ő pedig –gyakorlott nagymama lévén- rögvest kapott utána és fogta kezei közé. Így beszélgetett tovább az igazgató asszonnyal, mert, hogy egy beszélgetés kellős közepén történt ez az „incidens”. Tudom, mert én is ott voltam. Szó-szót követett, a plüss krokodil is figyelmesen hallgatta, hátán világoskék hátizsákjával.

Aztán egyszer csak az igazgatóhelyettes asszony óriási felfedezést tett. Ahogy beszélgetés közben megforgatta kezében a plüss krokodilt, a világoskék hátizsák halkan megzörrent. Mintha rejtegetett volna valamit. Mint a kíváncsi gyermekek, úgy lestük, vajon mi kerül elő belőle? Egy gondosan összehajtogatott fehér papírlap bukkant ki végül, melyre jól olvashatóan a következő szavak voltak felírva, a már jól ismert nyomtatott betűkkel:

ANYA

APA

BELLA

SZOFI

A nevek alá pedig egy aranyos kis cica rajza került, a jobb alsó sarokba.

Egy gyermek mindenhol ott hagyja a nyomát, amerre csak jár. Akár látjuk, akár nem. Akár tudunk róla, akár nem. Mindenhol…

Budapest, 2013. április 18.

Nem is tudom, hol kezdjem? Talán ott, hogy csupán menetközben jöttem rá arra, miszerint dehogy akarok én tanítónő lenni! A főiskolán eltöltött két év alatt a lelkesedésem is egyre jobban alábbhagyott, hogy lassanként azt vettem észre magamon, én ezt nem szeretném csinálni. Akkor azonban már nem volt más választásom. Szüleim tanítása nem is engedte volna, hogy bármit is abbahagyjak, melybe belekezdtem. Még kisebb dolgokban sem hozhattam meg ezt a döntést, nemhogy egy ilyen nagy horderejű „vállalkozás” tekintetében. Éppen ezért beszélni sem mertem róla odahaza. Legjobb barátnőm, egyben padtársam végig azzal bíztatott, hogy ne aggódjak emiatt, az érzés valószínűleg azonnal el fog múlni, mihelyst körülvesznek a gyermekek, arcaikon azzal az utánozhatatlan angyali mosollyal. A közelgő baj azonban már ott érződött, hogy én egyáltalán nem vágytam az angyali arcocskájú gyermekek közé. Igaz, más tervem sem volt, így inkább hagytam magam tovább sodortatni az árral, mely egyre közelebb hozta a diplomát. Hiába kapálóztam annyira ellene, végül négy év elteltével ott álltam friss diplomás tanítónőként a főiskola kapujában és tanácstalanul bámultam díszes oklevelemre. – Hát most aztán, hogyan is legyen tovább? Jobb híján azzal csitítottam lázongó lelkemet, hogy legfeljebb elhelyezkedek egy fővárosi iskolában, aztán majd csak lesz valahogy. A napok lassan, de annál biztosabban el fognak telni, én pedig évek múltán azon kapom magam, hogy megszoktam a hivatásomat, melyet bár oly kevesebb hivatástudattal végeztem.

És ekkor jött az első döbbenet, amikor az egyik jó nevű iskolával előzetesen történt megállapodásunk ellenére végül mégsem engem alkalmaztak az egyik üres napközis tanítói álláshelyre. Ráadásul mindez nyár végén, a munkába állásom előtt két héttel történt. Pedig én még a gyakorlatomat is ott végeztem. Ám az iskolaigazgató hiába volt megelégedve munkámmal és kitűnő minősítésemmel, a protekció az én terveimet is keresztülhúzta. Így az egyik vállalati vezető csemetéje nyerte el kevésbé méltán a nekem odaígért állást. Teljes kétségbeesés vett erőt rajtam, különösen, amikor megtudtam, hogy a fővárosban más tanítói álláshelyre ebben az évben már nem igazán számíthatok. Ellenben az egyik, számomra teljesen idegenül csengő kisebb falucskában éppen tanítónőt keresnek a helyi általános iskolába. Hiába halogattam a dolgot, végül kénytelen voltam belátni, hogy az isten háta mögötti poros falu tanítói állásán kívül más választásom nincs. Így az utolsó augusztusi napon jegyet váltottam és vonatra szálltam, hogy új életet kezdjek, családomtól és álmaimtól messze, egy idegen földön.

A megérkezés sem ment zökkenőmentesen. Bár a gyönyörű táj pár órára feledtette velem sanyarúnak ígérkező jövőm képét, az elébem táruló látvány sajnos azonnal visszarántott a józan valóságba. De leginkább a szegénységbe. Rossz érzéssel töltött el, ahogyan végignéztem a jöttömre érkező falusiakra. Nem voltak ugyan sokan, ám valamennyien toprongyos öltözékükben és kedves mosolyukkal fogadtak. Igyekeztem nem tudomást venni e szegényes vidékről és lakóiról, mégsem tehettem semmit a hirtelen rám szakadó honvágy ellen. Hiányzott minden a régi életemből. Legjobban a szüleim, az otthonom, de éppúgy fájt a szívem a barátaim, ismerőseim után is.

Amikor sajgó tagokkal lekászálódtam a buszról, egy középkorú, pocakos úr lépett elő a fogadó bizottságból. Mint később kiderült számomra, a polgármester volt az személyesen, ki elsőként üdvözölt. Egy hervadásnak induló virágcsokrot nyomott bal kezembe, míg jobbjával kedélyesen kezet fogott velem. Láttam rajta, hogy nagyon örül érkezésemnek, és ha tehette volna, talán még egy csókot is arcomra lehel örömében. Zavartan néztem szét a kis társaságon, majd egy halk „jó napot”-tal köszöntem mindnyájuknak és próbáltam legkedvesebb mosolyomat mutatni feléjük. De éreztem, hogy nem sikerült túl meggyőzően, így fel is hagytam a színészkedéssel. Ezt követően a polgármester egyenként bemutatta a bizottság tagjait. Köztük volt a felesége, Ilonka és két szem gyermekük: Ibolyka és Jancsi, Péter atya az iskolaigazgató, a helyettese Zsóka, aki egyben a magyar tanárnő is volt, Gábor bácsi, a pedellus, az iskola mindenese, valamint leendő szállásadóim, a Pap család. „Papék”, ahogyan csak a helybeliek emlegették őket, pontosan tízen voltak. Tamás bátyó a családfő, Gizike a felesége, a két József, mint a nagypapák, Tamás bátyó édesanyja: Izabella, Gizike édesanyja: Erzsébet, valamint a hat csemete, születési sorrendben: Sanyika, Pistike, Piri, Bözsike, Áron és a legkisebb, alig egy éves Annuska.

Folytatása következik!