Csiga Benő, a kis csiga

egyik nap elhatározta,

elindul és világot lát,

felkavarja az út porát.

És ahogy ezt kiötlötte,

köd előtte, köd mögötte

össze is szedelőzködött,

házával felöltözködött.

Pakolt még a vándorútra,

megdagadt a tarisznyája.

Egyre nőtt az útravaló,

nem figyelt rá a kis bohó.

Majd mikor lassan elkészült,

fenn az égen már a Hold ült.

Így esett, hogy mire végzett,

közben be is esteledett.

Mit volt tenni? Csiga Benő

megvárta míg a Nap feljő.

Lefeküdt hát ím aludni,

pihenten kell vándorolni!

Másnap aztán korán fölkelt,

köszöntötte ő a reggelt.

Sorra vette, mi a dolga,

mire legyen most még gondja?

Félbeszakadt fejtörése,

mikor megjött az éhsége.

Gyomrocskája csak úgy korgott,

ezzel bíz választ is kapott.

No, hogy finom étel legyen,

az úton pogácsát egyen,

neki állt nagy hévvel sütni,

meg tudja bendőjét tömni.

Oly sokáig szorgoskodott,

míg a Nap már lenyugodott.

Hoppon maradt ismét Benő,

hogy csiga-feje csak úgy fő.

Harmadik nap nagy vidáman

ébredt Benő az ágyában.

- Ma már végre útra kelek,

örömömben énekelek!

Sebbel-lobbal kapta magát

irányba állítván házát,

de a háza csak nem mozdult,

Benő csiga majd’ felborult.

Hiába is erőlködött,

súlyos terhe folyton csak nőtt.

Mikor elfogyott ereje,

egy gondolat ötlött eszébe.

Átnézte hát szép sorjában

mi is lapul a házában?

Mitől lett oly nehéz vajon,

hogy elindulni se tudjon?

Volt ott minden, sok felesleg,

nehezek közt is legesleg.

- Csak ami kell! – mondta Benő.

Nos, válogatni kezdett ő.

Csupa haszontalan kacat,

vége-hossza nem volt annak.

S mire csak a fontos maradt,

jó éjt kívánt néki a Nap.

Negyedik nap útra készen

várta Benőt, hogy ébredjen.

De a csiga továbbaludt,

nem nyitotta ki a kaput.

Fáradtságtól elaléltan

szuszogott a kis ágyában.

Nehéz volt a készülődés,

húzódik az útra kelés.

Lassan nyílik Benő szeme.

Talán végre felébred-e?

Magához tért valahára,

kiröppent szeméből álma.

Felnézett Benő az égre:

Vajh’ a Nap már előbújt-e?

De bizony, hogy régen fenn volt,

délidőben harang kongott.

Késő most már útra kelni,

szép tájakat felfedezni.

Pórul járt ma ismét Benő,

eltelt lassan a délidő.

Sej, nyomta szívét a bánat,

a vándorlás ugyan várhat.

Egyre messzebb kerül az út,

talán előle el is fut.

Épp arra járt Tücsök Peti,

nézte, fejét miért szegi

kis barátja, Benő csiga?

Mi lehet a gondja-baja?

Megkérdezte hát az okát,

nem hagyja így a cimborát!

Főleg ilyen szép időben,

épp most ne legyen jó kedvem?

- Mi az, komám? Mért lóg orrod?

Mire fel van ily nagy gondod?

Ma, amikor nagy tavaszi

bált szervez Béka Pataki?
 

- Azért vagyok ily szomorú,

mert úgy rágja szívem a bú.

Arra gondoltam négy napja,

vándorolni de jó volna!

Hiába a sok fáradtság,

nem sikerül a mulatság.

Úgy alakult, negyedszerre

is itthon talált az este.

- Ne búslakodj, hisz minek ám?

Tarts te vélem, kis cimborám?

Elmegyünk együtt a bálba,

a bú maradjon magába!

Így nógatta tücsök koma,

fel is vidult Benő csiga.

Vágyott is nagyon a táncra,

világ helyett, megy a bálba.

- Nem bánom no, gyerünk gyorsan,

szedem a lábaim nyomban.

Táncolni ők úgy szeretnek,

nem várakoztatom őket.

Szólt a csiga, s a két barát

nyakába vette a lábát.

Kézen fogva elindultak,

a bálban bíz jót mulattak.

Bár a terve meghiúsult,

Benő emiatt nem búsult.

S ha kirándulni lesz kedve,

tarts akkor te is ővéle!

Budapest, 2009. december

Ne akarj mindent azonnal,

s elégedj meg egy válasszal!

Ezer kérdés, ezer vágyra,

így nem juthatsz fel a fára!

Messze tőled még az égbolt,

tegnap talán közelebb volt.

Visszaléptél, visszaestél,

semmire sem törekedtél.

Mért akarod hát a csúcsot?

Küzdjél, haladj, lásd a Napot!

S ha egyik ágról feljebb jutsz már,

az a kék ég téged is megvár.

Budapest, 2001. február

Ezt a verset a Szalay Könyvkiadó, "Az én könyvem" címmel meghirdetett verspályázatára írtam. De itt is megosztom Veletek, hogy még véletlenül se maradjatok ki a "jóból"... :-) Fogadjátok hát sok szeretettel:

A két titok

Pislákoló gyertya fénye világítja meg a szobát,

halk zörej tán, egy szék reccsen. Hallatszik a falakon át.

Szürkület van, nyitva fekszem. Pőrén várom, mit várhatok?

De a szempár úgy néz engem, hogy mögé látni én nem tudok.

Óvatosan azt kutatom, vajh’ mi az, ami felém hívta?

Egy poros polcon, ahol álltam, többünk is csak őt kívánta.

Ám fürge ujjai végül gerincemen nyugodtak meg.

Rég éreztem ilyen csodát! - Minden ízem beleremeg.

Vajon mit látott meg bennem, mikor engem választott?

Nyers szépségem, vagy belső lényem, mi őt felém vonzott?

Nem szól semmit, csak néz reám, mélyen olvas a múltamból.

Kíváncsian lesem tovább, mit tanul hát szavaimból?

Lapoz éppen. Most úgy hajlok, ahogy hajlít ő és a sors.

Tőlük függ, mily vég várhat rám? Mi lehet lassú vagy éppolyan gyors.

Ásít egyet, talán un is. Bárcsak többet nyújthatnék én!

Keze olykor meg-megreszket, köd úszik át két szép szemén.

Ekkor látom, elfáradt ő. Mégsem hagyott az asztalon.

Kitartott, amíg csak bírta. Olvasott még álmatagon.

Megnyugodtam, hisz megbecsül. Ahogy adok, úgy is kapok.

Eggyé váltunk, egyek lettünk. Csak ő és én, mint két nagy titok.

Megbénult. Ez kétségtelen. Semmi mozgás, csak a dermesztő hideg. Megbénult az ország. Nincs ünnep, nincsen mosoly, valahogy a szeretet is megfagyott. Ő is fázik kívül-belül. Az előbb még reszketett a jeges széltől, így inkább visszaült az autóba. Csupán látni szeretett volna valamit. Bármit. Az ablaktörlő ütemesen kopog az ablakon. A leggyorsabb fokozatra állította, mégsem lát tovább az orra hegyénél. Idegesen dobol a műszerfalon. Nem is tud másra gondolni, csak két gyermekére. Petike és Palika már a Mamánál vannak, de János szintén az országúton rekedt. Távol gyermekeitől és tőle…

Pillantása az üzemanyag kijelzőre esett, így megállapíthatta, hogy tankja csak félig telt. Egy keserű mosoly jelent meg szája szegletében, mert eszébe jutott az a vicc az optimista és pesszimista emberről, akik másként látják a félig telt poharat. Ő most a pesszimista kategóriához sorolná magát. Nem mintha bármit is számítana, de ez a tehetetlenség már-már őrült gondolatokat ébreszt benne. Az idő csigalassúsággal halad, míg ő és a hozzá hasonló, hóban rekedt sorstársai az utakon fagyoskodnak.

Haza! Haza! Haza! – Ez a szó lüktet már órák óta a fejében. – Haza! De vajon hogyan? Mindegy, bárhogyan is, csak… haza…

• Anyu! Palkó már megint megette a csokimat! Mindig ezt csinálja! Légyszi büntesd meg!
• Nem is igaz! Nem ettem meg az övét, csak az enyémet!
• Hazudsz! Itt hagytam pár perce, amikor megjött apu. Épp csak kiszaladtam hozzá, de mire visszajöttem, már nem találtam sehol!
• Gyerekek, gyerekek! Ne veszekedjetek, már annyit kértelek! Palkó, láttad a testvéred csokiját?
• Nem én! – Fordított hátat mindnyájuknak a szőke fürtös gyermek és már bele is kezdett a jól ismert, vége-hosszat nem érő duzzogásába.

Kettejük közül mindig is Palkó volt az anyásabb, Peti inkább az édesapjához húzott. S míg Palika édesanyja után szintén pedagógusi pályát dédelgetett magában, Peti az apukájához hasonlóan tűzoltó akart lenni. Amikor majd nagy lesz...

Tavaly nyáron Palkó felmászott az egyik cseresznyefájukra és fent ragadt. Amilyen bátran tört előre az ágak között, olyan gyámoltalanul tekintgetett le aztán a pirosló gyümölcsök közül. Félt. Ő Jánossal éppen a konyhában volt, befőzték ugyanis az előző nap leszedett cseresznyéket. Így nem tudták, hogy kedélyes csevegésük alatt mily drámai történés veszi kezdetét a kertben. De Peti legény volt a talpán. Miután a fa tövében szembesült testvére szorult helyzetével, gyorsan hátraszaladt az öreg sufnihoz, majd minden erejét összeszedve kivonszolta onnan tízfokos létrájukat. A legnehezebb talán a fához való támasztása volt, Petit mégsem rettentette el ez az erőt próbáló feladat. Máig sem értik, hogyan volt képes minderre, de tény, hogy megtette. Testvére hálásan mászott át a létrára és fokról fokra lassan haladt lefelé, míg Peti alulról tartott neki ellent. Igazi szerető testvérként vigyázott rá. És akár hiszi, akár nem, attól a naptól fogva bizony nagyot nőtt Palika szemében.

Kopogtak. Nehezen tisztul ki a kép, valami nagyon nincs itt rendjén. Újabb kopogás, ezúttal hangosabban. Hirtelen nem is tudja, hol van? Talán elszenderedett. Kis időbe telt, mire felfogta, mi történt valójában? Az ébredés percei visszarepítették őt a fagyos valóságba. Reszketett. Sötétség és csönd fogadta. Ijesztő és dermesztő csönd. Leállhatott a motor, hogy nem hallja monoton búgását. Ezek szerint újabb órák teltek el ebben a mozdulatlanságban.

Utolsó emlékképe, mielőtt a kimerültségtől átadta tudatát az álomnak, hogy Palkó egy elcsukló Sziá-val búcsúzik el tőle a vonal túlsó végén. Aztán ráborult a fájó csönd. Még dereng előtte, hogy eleinte keservesen, majd egyre dühödtebben sír. A tehetetlenségtől, távol otthonától. Így zokogta álomba magát. Lemerült a telefonja és most már a motor sem jár. Ki tudja mióta?

Újabb kopogás. Az ablak felé fordul, mire éles nyilallás hasít jobb vállába. Valószínűleg a kényelmetlen testhelyzettől elaludta. Lassan mozog és minden egyes mozdulatát sajgó fájdalom kíséri. Feje zúg a fáradtságtól, tagjai csakúgy sajognak. Ujjai nehezen engedelmeskednek, de végül sikerül kinyitnia az ajtót. Egy négytagú család áll előtte a szakadó hóesésben. Kabátjaikat vastagon belepte a hó. A férfi egy síró kisfiút tart karjaiban, az édesanya egy nagyobbacska kislány mögött áll és védelmezőn átöleli havas vállait. Az arcukat vörösre csípte a jeges szélfúvás.

(...)

- Ez így nem mehet tovább! – Gondolta magában. – Változtatnom kell, különben soha nem látják meg ennek a tárgynak a szépségét. Viola, hatvanas évei végén járó nyugdíjas pedagógus, aki él-hal az általa évtizedek óta tanított tantárgyáért. Biológia! Már a neve hallatán jóleső érzés töltötte el a szívét. Mindig is így volt ezzel, amióta csak az eszét tudja. Emlékszik, kislánykorában milyen érdeklődéssel figyelte a fűszálak között meglapuló szöcskéket, vagy a nyári napsütésben a fodros, pöttyös vászonkalapjára szálló katicabogarakat. Minden érdekelte, ezért mindent jó alaposan megfigyelt. Ahogyan testvérei közül is ő túrta fel elsőként, gondosan megművelt zsebkendőnyi kertecskéjüket, édesanyja nem kevés bosszúságára. De hát mit tehetett ő arról, ha egyszer minél hamarabb meg szerette volna pillantani a különféle zöldségek csíráit, ínycsiklandó gyümölcsök gyökereit? Mint ahogy arról sem tehetett, hogy ellenállhatatlan vágyat érzett, a természettel való minél közelebbi kapcsolatba kerüléshez.

A kis Viola bizony nagyon sok okosságra tett szert a Bakony alján található kis faluban. Bölcs nagymamája jóvoltából, már zsenge korában szinte betéve tudta, hogy mely gyógynövények milyen betegségekre hatnak gyógyírként? Mint ahogyan azt is bármikor képes lett volna elkántálni, hogy ugyanezen gyógynövényeket vajon merre lelheti fel az egyszerű földi halandó? Így nem csoda, hogy általános iskolásként óriási izgalommal várta a biológia órákat. Ám a helyenként fekete-fehér rajzokkal és érthetetlen magyarázataival oktató könyvek már kevésbé voltak számára izgalmasak. Sőt, az idősödő Jolán néni, akkori tanítója sem tett annak érdekében, hogy valamelyst több kötődése legyen a biológiához. Nem, a biológia sajnos csupán egy tantárgy maradt számára, melyet kötelező érvényűen minden egyes órára be kellett magolnia. Ő azonban inkább vágyott ki a természetbe, hogy a száraz tananyagot feledvén ismét felfedező útra induljon. Idővel azonban nagy örömére megjelentek a színes képeket tartalmazó tankönyvek, melyek közelebb hozták a számára még ismeretlen élővilágot is. Ekkor már valóban élvezettel falta az újabb és újabb tudnivalókat.

- Ez nem volt semmi! – Rázta fel gondolataiból Emőke, fiatal kolléganője, aki egy könnyed mozdulattal huppant le a mellette lévő székre. Emőke csupán egy éve dolgozik az iskolában, mégis Viola úgy érezte, hogy már vagy száz éve őrli az idegeit. Eleve nehezen szokta meg, hogy attól a naptól kezdve nem üldögélhet egyedül a szünetekben és értekezleteken. Az idős pedagógus ugyanis a tanári asztalsor végén kapott helyet még sok-sok évtizeddel ezelőtt, mikor fiatal, pályakezdő pedagógusként felvette őt az akkori diri. Majd valahogy úgy hozta az élet, hogy többé már nem is ment el az iskolából.

Számára csupán egyszer csengettek be, azon a napsütéses őszi napon, pontosan negyvenhat évvel ezelőtt. Asztalszomszédja a három évvel ezelőtt elhunyt Karcsi bácsi, a technika tanár, később pedig élete párja lett. Karcsi bácsi szintén nyugdíjas pedagógusként, nagy örömmel járt be nap, mint nap Viola oldalán az iskolába és szemmel láthatóan jó egészségnek örvendett. Egy nap azonban az öreg Karesz – ahogyan kollégái és barátai egymás között hívták - olyannyira rosszul lett az órája végén, hogy mentőt kellett hívni hozzá. Azt a borús téli napot egy nagyon nehéz időszak követte, melyben végül Violának örökre búcsút kellett vennie Karcsitól.

Az idős biológia tanárnő jó ideig nem is kapott asztalszomszédot, igaz nem is kívánt. Karcsi bácsi szellemét valahogy mindig maga mellett érezte, s valahányszor közös asztalukhoz ült vagy az értekezleten elhangzott egy vicc, szinte hallotta, ahogyan az öreg Karcsi felnevet mély baritonján és a maga szokásos módján rákontráz a viccre.

- Viola néni! – Térítette magához újfent Emőke hangja. –Istenke éltesse sokáig, Viola nénit! – Harsogta a lány és minden kérdezés nélkül egy hatalmas puszit nyomott ráncos arcára.

- Nem értem, kérem. – Hebegte, hangjában némi felháborodással vegyült értetlenkedéssel. – Mit mond?

- Emőke csak felköszöntötte Viola nénit, a névnapja alkalmából. – Mosolygott rá az éppen belépő Katika, a fizika-kémia szakos tanárnő. Viola továbbra is értetlenül nézett hol egyikre, hol a másikra, végül maga elé. Névnap. Ismételgette magában a szót, mintha először hallaná életében. Névnap… Hát persze! Teljesen meg is feledkezett róla, hiszen december 19. Viola névnapja. Vagyis az övé!

- Köszönöm, nagyon kedves. – Motyogta Emőke felé kissé zavartan.

- Nagyon szívesen. – Válaszolta Emőke, majd elővette abból a furcsa, rikító színvilágú lapos táskájából a még furcsább és rikítóbb készülékét, melyről Viola néninek halvány fogalma, annyi nem volt, mi lehet? Igaz, soha nem is gondolkodott rajta. Ha belegondolt, a biológián kívül nagyon kevés dolog foglalkoztatta és bizony az elektrotechnika sohasem tartozott közéjük. Nem is volt rá semmiféle affinitása. Az idős tanárnő az egyszerűbb mobiltelefont is egy ijesztő találmánynak tartotta, nem hogy egy bonyolultabb, elektronikus masina képes lett volna egyébként nehezen megszerezhető bizalmába férkőzni. Számára már az is egy óriási csodával ért fel, amikor tavaly egy tavaszi délután Piroska, a számítástechnika tanárnő azzal lepte meg a tantestületet, hogy a régmúlt időkről készült fekete-fehér fényképeket varázsolta eléjük, a tanári szoba falára. És tette mindezt, Viola számára valamely felfoghatatlan és fondorlatos trükkel.

Egyik pillanatról a másikra tehát megelevenedett előtte az ötven évvel ezelőtti iskola képe, annak minden elfeledett pillanatával, forgatagával együtt. Csodálatos volt! Viola újraélte az iskolakapun való első átlépés izgalmát és ismét végigvonult a régi folyosókon, mára a padláson sorakozó, ütött-kopott, poros tablók, festmények előtt.

- Egy kicsinykét arrébb menne, Nagysád? – Figyelt fel a mély baritonra, mely mit sem veszített hangszínéből az eltelt évtizedek során.

- Parancsol? – Kérdezett vissza zavartan a fiatal tanárnő és meglepetten pislogott a föléje tornyosuló alakra.

- Csupán annyit parancsolnék – kezdett kérésébe másodszor is Karesz tanár úr -, hogy egy pár centimétert szíveskedjen arrébb vonulni, különben félek, Gazsika minden fáradozása hiábavaló volt, művét már nem menthetem meg a végleges összeomlástól. – Mosolygott le rá azzal az utánozhatatlan Karcsis pillantásával, melyben még a szemei is nevettek. Viola csak ekkor vette észre, hogy az egyik vitrin előtt állnak, ő pedig útjában van kollégájának, aki éppen az egyik ügyes tanítványa által készített remekművet egyensúlyozza hatalmas lapáttenyerein. Még ennyi év távlatából is tisztán emlékszik a napra, mikor a Lánchíd kicsinyített és aprólékosan kidolgozott papír makett mása terült el kettejük között fenségesen, ott a folyosón. Viola amíg él, soha nem feledi azt a mosolyt, mely egész életén végig kísérte őt és erőt adott neki, valahányszor úgy érezte, hogy az élet túl nagy súlyt helyez törékeny vállaira. Egy életen át… Így szólt az esküjük is, melyet egymásnak tettek azon a vasárnap délelőttön, közvetlenül a matiné után. És ígéretüket be is tartották.

Egyszer csak azon kapta magát, mily érdeklődéssel figyeli Emőke mozdulatait, ahogyan hosszú ujjaival kecsesen zongorázik azon a furcsa készüléken. Ráadásul oda sem figyel, mégis betűk jelennek meg egymás után a képernyőjén, hogy aztán értelmes szavakká, majd mondatokká álljanak össze pillanatok alatt. Nem szép dolog a leskelődés, tudta ő azt nagyon jól, mégis képtelen volt levenni róla a tekintetét. Emőke lelkesen írt, ő pedig még lelkesebben olvasta. A fiatal pedagógus magyar irodalom és nyelvtan tantárgyakat oktat felsősöknek, ráadásul a gyerekek nagyon szeretik őt, az óráira mindig szívesen járnak. Személy szerint Viola igyekezett kerülni még a társaságát is, csupán annyit foglalkozott vele, amennyit szükségesnek talált. Példának okáért, ha Emőke táskája félig átnyúlt az ő térfelére, azt máris fennhangon nehezményezte előtte. Mint ahogyan az elmúlt egy év alatt azt is sértődötten vette tudomásul, hogy a tanulók az óraközi szünetekben szívesebben beszélgetnek az iskolapadból frissen kipattant fiatal lánnyal, mint ővele, a régi bútordarabbal. Pedig mennyi időt töltött közöttük! Mennyi mindent tett le arra a bizonyos asztalra azóta, hogy az első krétát a kezébe fogta.

Ahogyan régen, úgy ma is a tőle telhető legnagyobb odaadással végzi a dolgát. De vajon valóban mindent megtesz-e ennek érdekében? Már nem is volt benne olyan biztos, mint több évvel ezelőtt, mikor még konokul hitte, hogy ő mindent jól csinál, és ha annak még sincs foganatja, az ugyan már nem az ő gondja. Az utóbbi időben egyre többször gondolkodott el azon, miszerint talán éppen a kora lehet az akadálya annak, hogy közelebb kerüljön tanítványaihoz. Egyszer erről már beszélgetett is felettesével, amikor tanácsért fordult hozzá. Ám az igazgatónő semmi kivetnivalót nem talált a pedagógus életkorában, mint inkább arra hívta fel figyelmét, hogy talán a saját oktatás módszerein lehetne némiképp változtatni. Vagy „finomítani”, ahogyan ő fogalmazott.

Hirtelen egy hatalmas csattanással becsukódott a lapos készülék. Viola fülig pirulva dőlt hátra, mint a gyermek, akit leskelődésen kaptak.

- Ennyit az első randiról! – Jegyezte meg szomorúan Emőke és idős kolléganőjére pillantott. – Valószínűleg nem ezt a fiút szánta nekem a sors. – Fűzte hozzá, mintegy magyarázólag, majd felállt és ruganyos járásával megindult az ajtó felé. Nemsokára becsöngetnek az ötödik órára. Viola is készülődni kezdett, elvégre ő sem késhet el. Ez lesz az utolsó órája és nem csupán a mai napon, hanem ebben az évben. Az utolsó, ám egyben a legnehezebb.

A hatodikosok bizony nagyon messze álltak már Violától, valahogy nem sikerült megtalálnia velük a közös hangot. A termükbe lépve nemegyszer hangoztatta is előttük, hogy úgy viselkednek, mintha a dzsungelben, de legalább az állatkertben volnának. Ráadásul két nap múlva beköszönt a téli szünet és a gyerekek már így is óriási lázban égnek a karácsonyi ünnepek közeledtével. Nagyot sóhajtva nyúlt a 6. C osztály naplójáért. Nehézkesen felkászálódott székéről és elindult az idei év utolsó biológia óráját megtartani.

***

Nem várt módon a karácsony az eddiginél jóval több melegséget csempészett Viola öreg szívébe. Jó szokásához híven az ünnepek alatt fia és családja is meglátogatta őt. Az idős hölgy nagyon megörült, amikor délben megszólalt a csengő és kis unokái egymást túlharsogva kívántak neki boldog ünnepeket. Ám a szenteste közeledtével, mint ahogyan a többi, egyedül töltött esték alatt, ezúttal is rátört a magány és Karcsi bácsi hiánya.

Egyszer csak halk kopogást hallott a bejárati ajtó felől. Ekkor még nem is sejtette, hogy pillanatokon belül mekkora meglepetésben lesz része. Emőke hosszú szőke haját teljesen belepte a frissen hullott hó és vastag szövetkabátja is teljesen havas volt, úgy toporgott a küszöbön.

- Csókolom, Viola néni! – Köszöntötte kedvesen, az idős hölgy nagy ámulatára.

- Jöjjön be gyermekem, ne fagyoskodjon odakint! Az a hosszú haja már is így teljesen átázott a hótól! Mondja, nincs magának egy valamirevaló kötött sapkája, amivel védekezhetne a hideg ellen? – Invitálta be zsörtölődve a kolléganőjét.

- Van én nekem, csak otthon hagytam, annyira siettem Viola nénihez. – Vonta meg vállát a lány és felnevetett, mikor az előszoba falán lógó tükörre esett a pillantása. Ekkor szembesült csak mókás látványával. – Valóban butaság volt sapka nélkül elindulni ilyen ítéletidőben. – Hagyta helyben rosszallását.

- Jól értettem, hogy hozzám sietett oly nagyon? – Viola képtelen volt felfogni, vajon mi vezérelhette ezt a fiatal teremtést arra, hogy meglátogassa őt? Hiszen, bár kollégaként naponta találkoznak az iskolában, mégis alig váltottak pár szót, mióta ismerik egymást. Most pedig tessék, ez a fiatal lány szemmel láthatóan örömmel kereste fel őt otthonában és ráadásul éppen szenteste. Az idős asszony teljesen össze volt zavarodva.

- Tetszik tudni, az jutott eszembe, hogy szívesen segítenék Viola néninek, kicsit eligazodni az információs eszközök világában. Múltkor láttam, milyen érdeklődéssel figyeli, ahogyan dolgoztam a laptopon. Ezért arra gondoltam, megmutatnám Viola néninek, hogyan működik a számítógép, és ha lenne hozzá kedve, még egy érdekes biológia órát is megtervezhetnénk együttes erővel, ami biztosan felvillanyozná az ifjúságot. - Az idős pedagógus csak nézte a lányt és egy halk köszönömön kívül nem tudott mást kinyögni. Egyszeriben megfordult a világ körülötte. A régóta dédelgetett neheztelés semmivé foszlott, s a helyébe hála költözött. Ez a szenteste bizony sok újdonságot hozott számára mind ismeretekben, mind pedig érzésekben egyaránt.

A téli szünet izgatott készülődéssel telt. Emőke többször is meglátogatta Violát és együtt készültek fel egy érdekfeszítőnek ígérkező biológia órára. Így mire beköszöntött az újév, Viola, fiatal kolléganője segítségével megismerte az információs és kommunikációs eszközök egyes fajtáit, valamint azok kezelését. A szünet utáni első tanítási napon pedig örömmel tapasztalta, hogy csupán elméleti tudására támaszkodva, mégis milyen magabiztosan kezeli a projektort és interaktív táblát, melyeket szintén Emőke közbenjárásával kapott meg az újév legelső biológia órájára.

De nem csupán az idős biológia tanárnőt érte meglepetésként az újfajta technika alkalmazása. A 6. C osztály tanulói szintén óriási változást tapasztalhattak már közvetlenül az óra legelején. A tanterem, melybe léptek, a szokásostól eltérően volt berendezve. A padok köralakban helyezkedtek el, Viola pedig beterelte őket a kör közepére. És ezután következett a varázslás! A besötétített teremben a tanulók pár másodperc alatt egy igazi dzsungelben találhatták magukat.

Megszólaltak az őserdő hangjai, falak megelevenedtek és amerre csak néztek, mindenhonnan vadon élő állatok bukkantak fel a közelükben. Kellő fantáziával még a körülöttük mászkáló ragadozókat is megsimogathatták, a lányok pedig fel-felsikongtak, amikor egy csapat ara papagáj repült el közvetlenül a fejük felett.

Mindannyian nagyon élvezték az órát. De Viola is boldog volt. Életében először érezte úgy, hogy tanítványai végre meglátták tantárgyának a szépségét.

UI: Ez a novella a Neveléstudományok Intézetének "Változó iskola" című esszé-, és novella pályázatára íródott. A pályázat kikötésének megfelelően 4000-12000 karakterig fogadtak el pályaműveket. Ezért "kurtább" novellám befejezése, a tőlem megszokottól eltérően. (Egyébként többek között a Változás "bővebb" befejezését is tervezem.)

Nagyon boldog. Szinte kicsattan a boldogságtól. Látszik rajta, hogy mennyire várja már a holnapot. A csatát! Mert, hogy a nemzeti ünnep alkalmából a fiúk csatáznak, a leányok pedig szörpöt és süteményeket készítenek. Elvégre idestova három éve ez a szokás járja náluk. Én pedig örömmel nézem az ő boldogságát, hallgatom vidám magyarázását, ahogyan belefeledkezik az elmúlt csaták felelevenítésébe. Szinte percről percre adja át nekem a csodát. És én hallgatom őt. Magam előtt látom, ahogy kipirulva, izgatottan figyeli a „legények” csatározásait, hogy a nagy harcok végén a leányok, a maguk sütötte finomságokkal lássák vendégül a megfáradt katonákat. És ez így is van jól. Érzem.

A tegnap esti fürdőzés is a nemzeti ünnep „lázában” telt. De amikor a lecsutakolásra került a sor, Bella arca komollyá változott. Olyannyira, hogy jómagam meg is lepődtem rajta. Tudtam, hogy ezúttal valami más következik. Feszülten figyeltem drága arcocskájának minden apró rezdülését, miközben lemostam róla a szappanhabot.

Nem tévedtem. Az anyai szív ezúttal sem járt tévúton…

- A csata után tudod mit szoktunk csinálni?

- Nem én. Mit csináltok utána?

- Hát táncolunk. Néptáncot járunk. – Elhallgat, kis csönd következik. Majd úgy folytatja, mintha egy kis semmiségről beszélne. Pedig nagyon is fontos, nagyon is súlyos dologról van szó. – Párban táncolunk. Mármint a többiek, nekem nem jut pár.

- Akkor te nem is táncolsz?

- De igen, egyedül. – Jelenti ki elszántan.

A gyerekek sosem hazudnak. Vagy legalábbis nem olyan sokszor, mint mi, felnőttek. Ha Bella azt állítja, hogy táncol, akár egyedül is, az biztosan úgy van. Már megtanultam egy ideje, mert megtanította nekem.

- És hogyan? – A gombóc egyre nagyobbá vált a torkomban.

- Így. – Két kezét határozottan keskeny csípőjére teszi, melyről csak úgy folyik a szappanhab. És már táncol is. Egyet jobbra, egyet balra lépked a csúszós, vízzel telt kádban.

(…)

    Olyan szép. Olyan fiatal. És olyan szomorú! Szemeiből csakúgy süt a bánat. Hiába kérdem, hiába faggatom, nem szól, nem beszél. Ej, nincs ez így rendjén, mert hát… No, mégiscsak olyan fiatal!

• Miért, a búslakodás tán csak az idősebbek privilégiuma?
• Ugyan! Ők a szív miatt már nem szomorkodnak. De ne szólj bele a nagyok dolgába!
• Ó, hát nagynak képzelitek magatokat, Ti emberek?
• Csitt, vagy menj innét oda, ahol több hasznodat veszik! Mondjuk a pokolba.
• Nem én, amíg ezt be nem fejezem!
• Akkor most azonnal indulhatsz, mert én már végeztem! Igaz, soha nem is kezdtem veled. Hiába környékezel meg újra és újra, nem engedek! Soha.
• Soha ne mondd, hogy soha! Meglásd, egyszer eljön majd az idő, amikor te is betévedsz az én utcámba.
• Hallgass végre, hess innét!
• Jól van, jól van. Csak még egy kicsit nézem őt és gyönyörködöm benne…
• Őt nem engedem!
• Ne nevettesd ki magad, nem vagy te Mindenható! És különben is, miért akarod folyton mindenki lelkét ápolni?
• Mindenkiét nem. Csak az övét. Most. Még egy kicsit… Én mondom neked, törődj a magad dolgával! Bár mindannyiunknak jobb volna, ha azzal is felhagynál és inkább te térnél a mi utunkra.
• Állj csak meg, egy szót se többet! Miért gondolod olyan bölcsnek magad?
• Bölcs én nem vagyok és nem is vágyom ilyen babérokra.
• És vajon miért nem?
• Mert a bölcsességem azt jelentené, hogy megöregedtem. Én pedig még fiatal szeretnék maradni.
• Ti és az a bolond fiatalságotok! Azt hajszoljátok egy egész életen át, mintha csak tőle függne a boldogság. Oszt mire mentek vele? A végén úgyis mindannyian megöregszetek!
• Egyszer talán… De még nincs itt az ideje. Még nincs!
• Bolondok vagytok! Mert csak a szívetekre hallgattok. De kérdem én, hol marad ilyenkor az eszetek, amellyel megáldottak benneteket? Bolondok vagytok mind!
• Bolond, aki mondja. Vagy még inkább bolond a világ...
• Úgy-úgy, ahogy mondád! Bolond a világ. Észre sem veszitek, mégis oly könnyű prédáimmá váltok, hogy azon csak nevetni tudok. Tudod mit, én nevetek helyettetek is!
• Tűnj már el Ördög vagy megölellek! Hadd kapj egy kis szeretetet, hogy végre benőjön az a gonosz fejed lágya.
• Nem úgy, hozzám ne érj! Jó vagyok én így, ahogy vagyok. Nem kell a szeretet, nem kell a szív. De végképp nem kellenek a könnyek!
• Elmosolyodott? Talán… Mintha az imént egy halovány mosoly suhant volna át édes arcán. Nem tudom. Nem láttam tisztán.
• Nem mosolyog az, csak öli a bánat!
• Ne károgj már, te Fajzat! Ezúttal amúgy sincs itt keresnivalód!
• Honnét veszed azt, hogy hiába jöttem?
• Nézd, csak nézd! Már innen, a távolból is jól láthatod, hogy mosolyog. Nem is mosolyog, hanem nevet. Kacag, igazán és szívből. A szívéből, mert… mi mégiscsak emberek vagyunk!

Nagyon sok szép emlékem van ám! Azokból az időkből is, amikor még gyerek voltam. A fővárosban születtem és itt is nőttem fel, az egyik peremkerületben. Kissé távolabb ugyan a belvárostól, de én azt egy percig sem bántam. Igaz, nem is volt miért. Elvégre gyermekfejjel az ember nem gondolkodik el azon, hogy mennyivel könnyebb lenne a dolga, ha a központban lakna, közel mindenhez. Nem. Én sem így működtem. Ellenben élveztem a falusias jellegű kerület minden előnyét, többek között a sok füves területet. Mert az bizony akadt szép számmal.

A srácokkal is így kerültem közelebbi kapcsolatba. Amolyan modern „Pál utcai fiúk” voltunk mi, akik minduntalan „háborúba” keveredtünk, a szomszédos kerület ifjaival. Méghozzá nem is akármilyen harcokba, nevezetesen a pálya csatákba. Mi akkor valóban úgy küzdöttünk egymás ellen, hétről-hétre, mint a legelszántabb, legvakmerőbb katonák. És azok is voltunk. A „lőrinciek” – mert mi csak így hívtuk őket – valahányszor felsorakoztak velünk szemben a pályán, hatalmas csatakiáltásaikkal valódi harci hangulatot teremtettek, melyből jómagunk is kellőképpen kivettük a részünket. Nem maradt arc szárazon, mire letelt a két óra, hosszabbításokkal együtt. Mert sokszor bizony azokra is szükségünk volt, amikor képtelenek voltunk egymással dűlőre jutni. Még pontosabban a mérleg egyik nyelvét átlendíteni. És mi csak küzdöttünk és küzdöttünk, miközben ömlött rólunk a verejték és fáradtan remegő izmaink is már a megváltásért könyörögtek. Azaz a mérkőzés befejezéséért.

Csapatkapitányunk, a hórihorgas Anti, Kiss vezetéknevével ellentétben éppen, hogy nem számított a legkisebbek közé. Mind termetben, mind a hatalom tekintetében jócskán fölénk tornyosult, hogy nem győztük összeszedni magunkat, valahányszor ránk rikácsolt azon a félelmetesen magas hangján. Mert neki még a hangja is nagyon magas volt. Szerény személyem az egyik csatár posztját töltötte be, nem kevés munkával és igyekezettel, mely a labda megszerzésére és azt az ellenfél hálójába történő „behelyezésére” irányult. Vagyis az oly hőn áhított gól rúgására. Minden dicsekvés nélkül elmondhatom, hogy cseleim felértek egy-egy „műalkotással”, már ahogy azokat művészi módon kiviteleztem. És tényleg! A lőrinci csapatkapitány nem hiába próbált több ízben is „átcsábítani” saját csapatához, mert ahogyan mondotta volt: Az ilyen gyöngyszem, nem holmi hitvány „kispestiek” közé való! De én azzal mit sem törődtem! Részint, mert fűtött belülről az elvakult hazafiasság érzése, részint pedig az öntudat, a „csakazért is megmutatom, akár úgy, hogy mindenáron” felkiáltással.

Elszántak voltunk. A „kis Nemecsek”, becsületesebb nevén Csuka Kornél, általában többször hallgatott, mint beszélt. Fogalmazhatnék úgy is, hogy hallgatott, mint a csuka, azonban a lábai valóban aranyat értek. Méghozzá külön-külön. Olykor igazán megfizethetetlen volt az, ahogyan csapatunk leggyorsabb csatáraként megszerzett egy labdát és azt kitartóan végigvezette a pályán, egészen az ellenfél kapujáig, ahol az Antit is „kenterbe verő”, szintén óriási termetű kapus várakozott reá. Mármint Nemecsekünkre, aki addigra, az ellenséges térfélre érkezvén és a körülötte cikázó védőkkel mit sem törődvén jött, látott és hát valljuk be, általában győzött. De nem akárhogyan! Kornél velem ellentétben alacsony, filigrán termetű fiú volt, aki mára ugyan némiképp megemberesedett, ám az elmúlt évtizedek során, úgymond mit sem veszített visszahúzódó természetéből. És bár némasága akkoriban igencsak ellenérzést váltott ki másokból, mi elfogadtuk őt olyannak, amilyen és a kezdeteket leszámítva, többé egyszer sem vetettük azt a szemére.

Az első történetem is éppen őhozzá fűződik, amikor „kereken” hatéves fejjel és édesanyám féltő-óvó tekintetével kísérten először léphettem át biztonságot nyújtó kapunk küszöbét, hogy a már jól ismert környéket egyes egyedül felfedezvén, új barátokat szerezzek magamnak.

Folyt. Köv.