Blog
Mi...
2013.02.23 11:09„Kiságik”. Pontosabban „kiságifejűek”, így szoktam hívni őket. Mármint a kislányaimat. Persze csak én vagyok Ági mindannyiunk közül, mert őket kezdettől fogva más névvel szerettem volna „felruházni”. És ez nem is volt kérdés számomra, hiába vetették fel többen is környezetemben, miszerint, „az Ági olyan szép név! Hát miért nem Áginak nevezed el a kislányodat?” Mert nem és kész! Elvégre annyi sok szép név létezik még a világon. Én pedig meg is találtam közülük a számomra legszebbet. Vagy legalábbis egyik legszebbet. Bella! Mi sem lehet kézenfekvőbb, mint a Bella név? Szép mind „önmaga”, mind a jelentése. Nem kérdés! És Bella valóban szép kislány lett. Mit szép! Egyenesen gyönyörű!
Aztán jött Szofika. Pontosabban Szófia, őfelsége. Mielőtt megszületett volna, már tudtam, hogyan fogom hívni. Mondogattuk is egymásnak: a szép és az okos. Remek párosítás, jobb nem is lehetne! Jobbat nem is álmodhatnánk magunknak…
„Kiságik”, mert egészen és teljesen „kiságifejük” van. Le sem tagadhatnám őket, ha akarnám sem. De nem is akarom! Soha nem tagadnám meg őket! Az én vérem csörgedezik az ereikben és valóban az én apró hasonmásaim. Vagy, ha úgy jobban tetszik: gyermekkori képmásaim. A kis Ágihoz megtévesztésig hasonló arcvonásaikkal, szempárjaikkal, pisze orrocskáikkal és duzzogóra biggyesztett ajkaikkal. Igen, ez voltam, valóban ilyen voltam én is ennyi idősen!
Bella nagyon érzékeny, arcvonásaim mellett az én lelkemet is örökölte. Nagyon szeret rajzolni, színezni is, ahogyan én annak idején, csak éppen mozgékonyabb, mint amilyen én voltam. Szofika is egészen bájos, érzékeny kislány, a maga kirobbanóan jókedvével, mindenkit lehengerlő csibész mosolyával, zsivány viselkedésével, szeretetéhségével, titokzatos személyiségével, mely még egyértelműen kialakulóban…
Emlékszem, amikor gyerek voltam, volt pár furcsa szokásom, melyekről mélyen hallgattam. Méghozzá az, hogy kényszeredetten számoltam. Gyakorlatilag mindent. És hiába voltam világ életemben gyenge matematikából, a számolás már-már rögeszmémmé vált. Itt mélyen, legbelül. De ami még egészen fiatal lánykoromig megmaradt, az a szavakban szereplő betűk megszámlálása volt. Mindig is szerettem a 3-as számot. Valami megmagyarázhatatlan „vonzalmat” éreztem iránta, így hát mi sem volt számomra „természetesebb”, mint a szavakat hármas egységekre bontani magamban? Így több év hosszas „munkájával” már számolás nélkül meg tudtam határozni, hogy egy-egy adott szóban egészen pontosan hány betű van?
Furcsa, nemdebár? Bevallom, én is mindig furcsának találtam, ezért sem árultam el senkinek. Soha. Egy idő után pedig saját elhatározásomból küzdeni kezdtem ellene. Meg próbáltam „leállni”. Bevallom, nagyon nehezen ment, hiszen akkorra úgymond, már hozzám nőtt. Ám hónapok múltán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem számolom meg a kimondott és éppen csak gondolataimban megszületett szavak betűit. Többé nem. És ehhez nem kellett más, csak én. Egyedül.
Bella kiskorától nagyon „csúnyán” beszélt, azaz csúnyán formálta kis ajkai között a szavakat. Pösze volt, selypített is, miközben raccsolt hozzá. Sokszor érthetetlenül. Édesapám nem egyszer viccelődött vele, miszerint „Bella, veled aztán lesz feladata a logopédusnak!”. De nem így történt végül. Bella sokat küzdött, mire megtanult „szépen” beszélni. Tudatosan formálta a rosszul berögződött szavakat, és amikor észrevette, hogy rosszul mondott valamit, saját magát igazította ki. Ha kellett, hát többször nekifutva. Ő, egyedül, mindenki más segítsége nélkül. És mindezt ötéves koráig!
Szofika diagnózisa sok mindenre rádöbbentett. Először is arra, hogy nem „szabad” másnak lenni. Mert az nem jó. Ha csak egy kicsit is különbözünk az „átlagtól”, az csak bajt hozhat ránk. Persze itt talán joggal vetődhet fel a kérdés, hogy tulajdonképpen mi is számít átlagnak? Ha beszélünk, egymás szemébe nézünk, szociális készségeink (társas kapcsolataink) megfelelőek, érzelmeinket egyértelműen ki tudjuk fejezni, ha nincsenek kényszercselekvéseink, jól tűrjük a változásokat, felfogjuk a nekünk címzett utasításokat, sőt, végre is hajtjuk azokat, eceterá, eceterá. Egyszóval átlagosak vagyunk.
Szofika belenéz az emberek szemébe, úgy érzelmeit, mint akaratát is remek módon kinyilvánítja, sőt, nagyon tud szeretni, erről pedig többen is tudnának beszélni. Társas kapcsolatai kiválóak, nincsenek kényszercselekvései és egyáltalán nem okoz számára gondot, ha bármiféle változás következik be kis életébe. Viselkedéséből láthatóan felfogja a hozzá címzett utasítások 90 %-át, melyeket 90 %-ban végre is hajt. Viszont még nem beszél.
Egyszóval igazán „normális” kisgyerek, aki éppen csak nem „átlagos”. Más.
Én pedig legbelül, mélyen érzem, hogy mi magunk is MÁSok vagyunk. Mi, „kiságik”.
Budapest, 2012. december 24.
Bakancslista 2. (Naplórészlet)
2013.01.20 15:13Hirtelen elkomorult az arca.
- A második pontot helyből nem értem.
- Mármint mit nem ért rajta egészen pontosan?
- Jó munkahely! Ráadásul öt felkiáltójellel...
- Így van. Nagyon szeretnék egy jó csapatban dolgozni.
- De hiszen Önnek jó munkahelye van, Ágnes! Egy kormányzati hivatalban dolgozik.
- Attól még másikat szeretnék, és egyáltalán nem olyan klassz, mint amilyennek mások gondolják. Ráadásul három óra utazást jelent nekem oda-vissza, minden egyes nap.
- Még egyszer sem panaszkodott nekem róla.
- Ez talán azért lehet, mert ezalatt a szűk másfél év alatt nem „csiszolódtunk” annyira össze. És nem is volt rá alkalmam.
- Mire? Az összecsiszolódásra?
- Váltsunk inkább. A lényeg, hogy jobbat szeretnék, mert többet érdemlek! Készpássz.
- Slusszpassz.
- Úgy is jó.
- Szomorúan hallom. Bár megismerkedésünk idején is szuper helyen dolgozott. A várban. Jól emlékszem?
- Jól, de gyakornokoskodtam. Nem volt komoly.
- Ugyan, a gyakorlata után meg akarták hosszabbítani a munkaviszonyát.
- Csak szerződéssel, ami nem számít bele az igazi munkaviszonyba. Egészen pontosan a nyugdíjba.
- És Ön ezt kifogásolta előttük?
- Igen, ezért is utasítottam vissza. Nagyon szerettem az OMVH-ban dolgozni, de beláthatja, ilyen feltételekkel nem építhettem rájuk a jövőmet.
- Nem nevették ki? Ilyen fiatalon máris a nyugdíjjal foglalkozik? Elvégre csak 19 éves múlt akkor.
- Kinevettek, de ez egyáltalán nem érdekelt.
- Mint inkább a nyugdíja…
- Ne nevessen! Igen, én már akkor gondoltam a jövőmre! Ez olyan nagy baj?
- Nem, egyáltalán nem az. Csak fura. Az Ön korában kevesen gondolnak erre. Mindegy is. Szóval most új helyet keres.
- Így van.
- Esetleg valami elképzelés?
- Állami legyen.
- Nocsak?
- Tegnap voltam egy ügyvédnél. Állásinterjún.
- És?
Legyintettem. – Inkább hagyjuk!
- Ennyivel nem ússza meg! Valljon!
- Valljak? Ez meg miféle kényszerítés?
- Amolyan „Dokiféle”. Szóval? Hallgatom.
- Hát nyíltan közölte, hogy nem csupán titkárnői mivoltomra tartana igényt a jövőben…
- A szemét!
- Most meg mit van úgy oda? Hiszen ez dívik manapság vagy nem?
- Attól még felháborít!
- Tud arról, hogy paprikavörös lett a képe?
Krákogott. – Nézzük inkább a következő pontot…
Mert ez is nagy Szerelem...
2013.01.20 15:10Tegnap ismét változás következett be az életünkben. Bella már régóta emlegette, hogy önálló szobát szeretne magának, amiben csak és csakis ő aludhat. Napközben persze mi is bemehetünk hozzá, de éjszaka ezentúl Szofika nélkül szeretne aludni. És ezt meg is lehet érteni. Mint utóbb kiderült, ez az elkülönülés leginkább kishúga számára volt nehéz. Méghozzá nagyon. Délután kezdtünk neki az átalakításnak, mikor a lányok megunták a lenti szánkózást. Nem volt egyszerű, de két óra takarítással egybekötött bútorrendezéssel végül sikerült célt érnünk. A gyerekszoba és nappali teljesen más formát öltött magára. Bella boldog volt, mi pedig nagyon fáradtak. A fürdésen kívül másra már nem is futotta az időből. Nyugovóra tértünk. Bella saját szobájában, mi pedig a nappaliban, Szofikával.
S bármennyire igyekeztünk, habár másik szobában, mégis a megszokott ágyán, megszokott vackát biztosítani Szofi számára, ő sírósan aludt el és bizony sírósan ébredezett. Amikor a reggeli pelenkázás okozta sokktól teljesen magához tért, zokogva ment át Bella szobájába. És ekkor szembesült azzal a kijózanítóan szomorú ténnyel, hogy az immáron már nem a régi. Hirtelen eszébe jutott az előző esti rendezgetés. Ekkor már nagyon sírt. Szofika nem beszél. Még nem. Érzéseit azonban világosan ki tudja fejezni mások számára. Odakucorodott hát Bella lábához, az egyszemélyes ágyacskán és úgy sírta el nővérkéje számára minden bánatát. (Mialatt én könnyes szemekkel hallgattam őt a fürdőszobában.) Hirtelen nagyon megfájdult érte a szívem. Mire a szobába értem, hogy indulásra ösztönözzem a lányokat, Szofika már újra álomba hüppögte magát szorosan Bella lábához simulva.
Elváltak hát egymástól. Elváltak ágytól az asztalig. Szofikának fájt legjobban az elválás, hiszen minden morcossága, harciassága és makacssága ellenére nagyon szereti Bellát. Az ő kis nagy nővérét. Mert ez is egyfajta „szerelem”…
Budapest, 2013. január 10.
Bakancslista 1. (Naplórészlet)
2013.01.06 18:42- Üdvözlöm!
- Szintúgy. Bejöhetek?
- Maga, Ágnes? Bármikor… Csak most nincs sok időnk, mert alig negyedóra múlva indulnom kell.
- Addig végzünk. Bőven!
- Nos? Mi pattant ki abból az okos buksijából?
- Megvan! Pontosabban, már van egy!
- Mi is van meg vagy mi az az egy? Nem értem, kérem, homályosítson fel, ne hagyjon kétségek közt vergődni!
- Bakancslista. Tegnap óta már van egy bakancslistám!
- Nahát, ennek igazán és szívből örülök. És? Publikus esetleg? Én is láthatnám?
- Persze, bocsánat! Tessék.
- Egész izgatottá tett engem két perc leforgása alatt. Ez egyébként erőssége?
- A lista, most ne vicceljen!
- Oké, oké, oké. Már olvasom is. Azt mondja… Bocsánat írja… Maga mindig ilyen rondán írt?
- Csak amióta megműtötték a kezem. Rossz szokás, igyekszem kímélni. Azért el tudja olvasni?
- Higgye el, mindent megteszek, ez ügyben. Legfeljebb telefonos segítséget kérek Öntől.
- Teljesen felesleges, hiszen itt vagyok. Személyesen.
- Ez vicc lett volna. Mindegy, sosem értette a viccet. Még ezen a téren is fejlődnie kell. Egyébként mi van a vakon gépeléssel?
- Nincs nyomtatóm.
- Értem, nekem pedig több kérdésem.
- Olvassa! Kérem…
- Rendben. Tehát, első pont: Tanulás.
Rám néz és már komolyság tükröződik a szemeiben. Hiszen ő is ott volt. – Emlékszem. – Folytatja. - A kórházban az első gondolatai között szerepelt a tanulás. Amikor félig sírva mondta nekem, hogy még nem szeretne kiszállni, mert még alig élt. Egy évvel a gimnázium elvégzése után…
Bólintottam. Így történt.
- De aztán a jó Isten akaratával, no meg persze az én segedelmemmel – itt felnevetett – meggyógyult és le tudta tenni a vizsgáit. Még én is jelen voltam az oklevél kiosztón. Most pedig továbbmenne? Megkérdezhetem, hogy milyen irányba?
- Tanárképzés.
- Az igen. – Nagyot füttyentett. Talán túlságosan is. Picit elszégyellte magát. – Bocsánat, nem így akartam. Nos, mit is mondhatnék rá, mint hogy szorítok magának, és ha bármiben bármit is..
- Már segített. Többet, mint gondolná! Elvégre ma itt vagyok, Ön pedig olvassa a bakancslistám…
- … első pontját. Jól van, lássuk hát a következőt!
Újra…
2013.01.04 15:07Nem volt könnyű évünk, sőt! Bizton állíthatom, hogy eddigi életem összes nehézségét felülmúlta, annak minden bánatával egyetemben. De az élet nem áll meg. Valóban kíméletlenül halad előre a maga útján. Mert az élet már csak ilyen. Nem tagadom, olykor tényleg kapkodom a fejem, hogy milyen gyorsan szaladnak a hónapok, mily sebesen repülnek felettem az évek és mind eközben nincs megállás.
Bella már hatéves elmúlt, Szofikám pedig három lesz. Kétszer három év, mint két pislantás. Nem több, ennyi volt csupán. De vajon fel tudom-e idézni azok minden pillanatát? Sok mindenre emlékszem, mégis sok apró mozzanat a semmibe vész. Elmúlik, mintha nem is lett volna.
Egy éve még tele voltam kételyekkel, hogy vajon mit és hol rontottam el? A nap minden percében mardosott az önvád. Még álmomban is. Keserves… nagyon keserves nappalokon, éjszakákon voltam túl. És mára, ha beletörődni nem is, de képes lettem elfogadni. Elfogadni olyan dolgokat, melyeken régen háborogtam volna. Melyek ellen küzdöttem volna… Azóta még azt is képes lettem elfogadni, hogy vannak dolgok, melyek felett nincs hatalmam. Hogy én sem vagyok más, mint a többi egyszerű „földi halandó” és minden akaratom, küzdésem ellenére sem tudok mindent jóvátenni. Bármennyire szeretném…
Egy év alatt is annyi minden történt. Elvesztettem pár „barátot”, de a legfájóbb és egyben legnehezebb, egy szeretett személytől való végső búcsú volt számomra. Az élet olyan, mint egy utazás. Az utasok pedig társaink, a többi ember, akik hol felszállnak mellénk idővonatunkra, hol pedig elköszönnek tőlünk. Ahogyan mi is velünk utazunk és van úgy, hogy az egyik megállónál egy ideig vagy talán végleg hátat fordítunk nekik. Átszállunk egy másik vasútra, mert más irányt vesz az életünk. Vagy ha úgy jobban tetszik, másfelé sodor az élet, másfelé sodor a szél…
Nem tudom, hogyan alakul az újévem, hiszen nem láthatom előre a jövőt. Mint ahogyan azt sem tudhatom, hogy ki fog együtt tartani velem ezen az úton? Abban azonban biztos vagyok, hogy nem szállok ki, csak mert úgy tartaná kedvem. Ugyanis egy ideje már a könnyebb úthoz sincsen kedvem. Ha nehéz, hát végigmegyek rajta, mert annak biztosan úgy kell lennie. Egy ideje ebben is el kezdtem hinni.
Talán ismét lesznek társaim, akik velem tartanak és segítenek, hogy könnyebb legyen. És talán lesznek olyanok is, akik az én kezemet fogadják el, mert más már nem nyújtja feléjük.
Újév kezdődött hát, a régi és talán új reményekkel. Hogy miben? A gyógyulásban, az emberekben vagy saját magamban. Mert bízni kell! Újra és újra…
De ugye…
2013.01.04 15:05- Anyu, az a kislány mit csinál? – Kérdezte tőlem Bella tegnap este, mialatt elgondolkodva néztem a monitort. Nem is tudtam, hogy lopakodó üzemmódra váltott és közvetlenül mellettem lehorgonyzott. Számára még mindenki kicsi, még a nagyok is. Így csupán kislány, kisfiú, illetve a felnőtt kategóriához tartozó néni és bácsi létezik fogalomtárában, köztes út nincs.
- Ő már nem kislány, hanem nagylány, egyébként pedig kick-boxol.
- Az micsoda?
- A harcművészet egyik ága.
Figyelmesebben szemlélni kezdi a képet. – Üt és rúg is? – Kérdezi a képen elképedve.
- Igen, kincsem. Ez egy olyan küzdősport, melyben mind a kettő megengedett. – Szerencsére többet nem kívánt megtudni róla, így nem kellett „gugüli” segítséget sem igénybe vennem. Érdekelte viszont más, mely számára szintén nagy sláger, már jó ideje.
- De ugye egyedül megy az utcán? – Témánál vagyunk, ismét a régi nóta, mely már lassan a könyökömön fog kijönni. Nyár óta ugyanis minden, az utcán vele szembejövő „kislányt” és „kisfiút” megirigyel csak azért, mert az éppen egyedül jár-kel. Függetlenül attól, hogy hány éves. Már ő is nagyon szeretne kissé függetlenedni tőlünk, agg szülőktől, mert akkor végre nagy lehetne. Egy nagy kislány.
- Igen, buksikám. Ő már régóta egyedül járkál az utcákon. Bár merne is vele valaki kikezdeni, bizton rosszul járna az illető. – Szinte élvezettel nézem, ahogy a meglepetéstől elkerekedik a szeme. Elvégre még sohasem hallott olyanról, hogy egy „zsákos bácsit” kelljen „félteni” valakitől, aki mindennek tetejében egy „kislány”. Mármint egy nagykislány.
- Hogyhogy? – Kérdezi elkerekedett szemekkel.
- Azért kicsikém, mert ez a nagylány kick-box világbajnok.
- Az olyan, mint az olimpia?
- Igen, hasonló. – Még nagyobbat néz, amin pedig már muszáj nevetnem.
- Akkor ő nagyon ügyes!
- Bizony, nagyon ügyes.
Itt le is zártuk a kick-box világbajnoki címet szerzett nagy-kislány önállóságának ecsetelését és hozzá kezdtünk az esti tevékenységeinkhez. Ma azonban, míg a postáról kifelé jövet, kisebb harcok árán próbáltam lépéseimet összeegyeztetni a gondjaimra bízott, megregulázhatatlan rollerrel és a folyton lecsúszni kívánkozó válltáskámat visszaigazgatni, miközben azon ügyeskedtem, hogy a balomon szorongatott futball labda ki ne csusszanjon, Bella felém fordult és ezt kérdezte: - De ugye az a lány tud focizni? – A labda kicsusszant és méterekre pattogott tőlünk tova a sétáló utcán.
- Nem tudom buksikám, de légy szíves most már segíts egy kicsit anyának. Válassz: labda vagy roller? Melyik legyen, mert nekem mindkettő már nem megy..
- Labda. – Esett választása kénytelen-kelletlen a pattogó csodára, azzal utána szaladt. Majd miután visszanyargalt vele, tovább folytatta: – Tudod, az a lány, aki x-boxozik!
Rögtön kapcsoltam. Persze a másik dilije az x-box, mióta az egyik ovis csoporttársának azt hozott karácsonyra a Jézuska. Mert a mi playstationünk ugye már smafu… Újabb ötletet kaptunk hát, mi, szegény szülők, hogy milyen játékra kezdjünk újfent gyűjteni? Mármint rögtön azután, hogy túl leszünk húgának, Szofikának franciaországi kivizsgálásán, mert ugyebár az sem két fillér…
- Ő nem x-boxozik, hanem kick-boxol. – Javítottam ki frissiben, de nem álltam meg, hogy ne mosolyogjak kérdésén. – És nem tudom, hogy tud-e focizni, de előlegezzük meg neki, hogy tud. Rendben van így?
- Rendben van. – Bólintott rá és ekkor már el is értük a játszóteret, ahol ismét kedvére rúghatja a bőrt. Irány hát a futballpálya! Szaladtában még egyszer hátra nézett és így kiáltott: - De ugye Gergőék is lejönnek majd…?
Elmúlik…
2013.01.04 15:03elsuhan életünk fölött.
A percek, órák elszaladnak,
évek tűnnek egy pillanatnak.
Csak nem rég volt, hogy megszülettem,
másnap bekötötték fejem.
Tegnapelőtt, no meg tegnap
két kislány kért anyukának.
Hozzám jöttek, megszülettek,
elvarázsolták szívemet.
Édes gúzsként körülfontak,
karjaikkal leláncoltak.
Szorítsanak, ahogy tudnak,
hadd éljek még ma a mának!
Szívük, szívem együtt dobban,
örök érzés, múlhatatlan.
Ma még hívnak, hisz fontos vagyok,
ha megcsókolnak, felragyogok.
De a kerék most sem áll meg,
kíméletlenül továbbmegy.
Holnap is ők még gyermekek,
de holnapután elengednek.
És, hogy akkor mit csinálok?
Emlékezem s visszavárok.
Elmúlik az a fájdalom,
ha unokám ring karjaimon.
Anyuékkal csizmavásárlás nekem:
2013.01.04 15:01- De csak kisméretben van. Nem, várj! Tessék, itt az egyetlen 39-es! Próbáld meg.
- Jó, de ezek a szépek rám általában nem szoktak jók lenni….
- Mondjuk, azzal sem vesztenél túl sokat…
- Kicsi. Látod? Nem tudom felhúzni a zippzárját.
- Akkor nézelődj tovább!
- Ez is de klassz! Meg az! Ká...r, hogy ezekből csak ilyen kisméretek vannak. Nézd, milyen szuperszép! Gyönyörű!
- Na, oké, de mi lenne, ha mostantól nem a gyerekosztályon néznél tovább magadnak csizmát?
(…)
A Humanicból kifelé:
- Jaj, de szép!
- Látom, lányom te valahol megálltál a törzsfejlődésben. Amin igen csodálkozom, mert egyébként nagyon jó ízlésed van…
A mai nap termése pedig: 1 pár 39-es csizma a Deichmannból.
Ne sírj!
2013.01.04 14:59A végső búcsú előtt még elmentünk a lakására, elidőztünk a bútorai, holmijai között és valahogy mindig, mindenhol őt kerestük. Én láttam magam előtt, ahogyan kis mamuszkáiban, a sebtiben hátára dobott, saját kezeivel kötött mellényében siet elénk. Még a legnagyobb fagyban is ott várt minket a kapuban. Reszketőn, fázósan, de tele szeretettel, mert minket szeretett a világon a legjobban. Mi voltunk számára a legfontosabbak. Töretlenül jött és nyitotta könnyedén azt a nehéz ódon fakaput, melyet én magam is alig tudok megmozdítani. Ma újra fájt az élet, fájt minden, ami csak reá emlékeztetett minket. Mert úgy érezzük, még élhetett volna, még velünk lehetett volna! Ez ellen azonban már nem tehetünk. Egyet tehetünk csupán, hogy tisztességesen elköszönjünk tőle és végső útján elkísérjük őt. Mi. A család, a barátok és a szomszédai. Mert ma délelőtt mindannyian ott voltunk és összegyűltünk, hogy végső tiszteletünket rójuk le előtte.
Nem volt könnyű élete. Emlékszem, hányszor mesélt a nehézségekről, arról, hogyan élt, mikor megszülettek a fiai. Elmesélte, hogy elsőszülött fia után ismét teherbe esett. A babát azonban nem tarthatta meg, mert élete párja a nagypapa, kötelező sorkatonai szolgálatát töltötte, így segítségre csupán nevelőanyjától számíthatott. (Az édesanyját még kisgyermekkorában magához szólította az Úr.) Nagyi tehát úgy érezte, munkája mellett nehezen boldogulna két aprócska gyermekkel. Mert akkoriban sem GYED, de még GYES sem volt. A gyermekeket születésük után hat héttel bölcsödékbe vagy a nagyszülőkhöz adták. Kinek mire volt lehetősége. Nagyi mindkét utat kipróbálta a fiainál. Elsőszülött fiát bölcsödébe adta, míg másodszülöttét nevelőanyja gondjaira bízta. A méhében megfogant leánygyermeket azonban elvetette, mert nem volt más választása. És az a nagy szegénység sem segített nehéz helyzetén. Én tudom, hogy egész életében bánta tettét. Biztos volt abban, hogy kislány lett volna, mert annyira más volt, mint két fia. Nagyon kívánós volt vele, várandóssága idején. Folyton csak tejet ivott volna. A fiaival viszont egyáltalán nem volt kívánós.
Fájt neki. Éreztem, láttam rajta, valahányszor arról a magzatról mesélt nekem.
Aztán az élet vett el tőle egy gyermeket. Ő pedig úgy gondolta, hogy vetélését büntetésnek szánta az Úr. Mosónőként dolgozott és egy éjjel elment a baba. Több napig szenvedett, mert orvoshoz már akkoriban sem szívesen ment. Ha nagypapa egyszer csak nem áll a sarkára és viszi el őt a kórházba, nem élte volna meg a másnapot. A műtétet követően az orvos is csak annyit mondott neki, hogy nem lesz már több gyermeke….
Hosszú volt az út, melyet életében megtett. És a sírhoz vezető út is hosszú volt. Nagyon sokáig tartott, amíg a díszes és minden oldalán ablakos fekete autót követtük. Az úton sok minden jutott eszembe. Többek között az, hogy kislánykoromban igen élénk fantáziával rendelkeztem. És valahányszor a temetőben jártam szüleimmel, úgy képzeltem, hogy a sírokban nyugvók szellemei ilyenkor mind sorfalat állnak és mélyen lehajtott fejjel tisztelegnek a gyászmenet előtt. Szinte már láttam is őket „lelki” szemeimmel. Mert akkor még nagyon élénk volt a fantáziám… Mára felnőttem és felnőtt fejjel nem láttam mást, mint sírköveket, fejfákat, borostyánnal benőtt sírokat. Ahogyan pedig az előttem araszoló autóra néztem, nem láttam mást, csak a fehér urnát. Most nem volt semmiféle mamusz, sem sebtiben felkapott saját kezei által kötött mellény… Nem volt semmi más csak a bántóan fehér urna és az a fekete autó.
Amíg követtem őt, eszembe jutott, hogy két évvel ezelőtt megtanított horgolni. Nem ment könnyen, mert eleinte nem értettem a lépéseket. De aztán ráéreztem az ízére és ha bár ügyetlenül, imitt-amott hibákat vétve, de horgolni kezdtem. Azt, amit éppen kigondoltam vagy inkább, ahogyan sikeredett. Mert a horgolótű nem arra kanyarodott, amerre én szerettem volna. Ahogyan a nagyi csinálta… Mert ő olyan szépen horgolt. Eltelt azóta két év. Istenem, hogy megy az idő! Nem is megy, inkább szalad… rohan… Én pedig még azt a kevés tudást is elfelejtettem, amit nagyitól tanultam. Én… elfelejtettem horgolni… És már lehetőségem sincs arra, hogy megkérjem őt… hogy megkérjem, tanítson engem… horgolni vagy sütni. Bejglit. Mert nyakunkon a karácsony, de ez a karácsony már nem lesz olyan, mint a többi. Mert ő idén nem lesz velünk. Többé már nem ünnepeljük együtt a karácsonyt.
Mindig olyan finom karácsonyi süteményeket sütött. Diós, mákos, kevert ízesítésű bejgliket. Én nem tudok olyat sütni. És egyáltalán semmilyen bejglit nem tudok sütni. Ezt.. ezt sem tanultam meg tőle…
Sírtam. Nagyon sírtam. Végül is mást nem is vártam magamtól. És nagyon fájt, amikor megláttam az urnát. Mindazt, ami maradt belőle. Milyen érdekes is a szív! Sokszor hallgat. Igen, úgy érzem, hogy a szív néha sok mindent elhallgat. Talán észre sem vesszük, csak amikor végre megszólal. És amikor megnyílik, akkor megindul a könny is. És nagyon fáj. Mert akkor tudjuk csak meg, hogy valaki mit jelentett nekünk, amikor már nem lehet köztünk, velünk. Amikor már mi sem lehetünk ővele… Akkor üvölt csak igazán a szív és sírja el minden kínját-bánatát, a könnyeken keresztül. Mindhiába. Mert akkor már hiába… És lassanként újra elcsitul, amikor felfogja, hogy nincs tovább. Az életnek tovább kell mennie még nélküle is. Mi pedig tovább élünk a hiányával, azzal az ürességgel, melyet maga mögött hagyott. És édes emlékével, mely szintén örökre velünk marad. Bennünk, az elcsituló szívünkben.
Arra is emlékszem, hogy amikor második kislányomat, Szofikát vártam, Bella valamilyen csínytevésével nagyon megbántott engem. Éppen utána mentünk látogatóba nagyihoz és nagyon fájt, ahogy kislányom viselkedett velem. Akkor is nagyon sírtam, vigasztalhatatlan voltam. Biztos a hormonok is rásegítettek az egyébként is érzékeny lelkiállapotomra. Nagyi pedig csak nézett engem, miközben halkan mondta Bellának, az alig hároméves kislánynak: Nem szabad bántani anyut! Az anyut szeretni kell, mert ő csak jót akar. Anyu mindig jót akar! Tessék menj oda hozzá és vigasztald meg őt! Adj neki egy nagy puszit!- Nekem pedig csak ennyit mondott halkan: Ne sírj!
Pontban éjfélkor halt meg. 2012. november 16-án. Elment, itt hagyott minket egy jó ember. Egy dédi, egy nagyi, egy édesanya…
Ahogy ott álltam a fejfájánál és zokogott a lelkem, zokogott a szívem, és minden úgy fájt, egyszer csak meghallottam halk csitítását: Ne sírj!
Nem ígérem, hogy nem fogok sírni. Még egy darabig biztosan. Sőt, lehet, hogy utána is. De annyit megígérhetek Neked, Drága Nagyikánk: mi örökké szeretni fogunk Téged!
És még mindig ciripel a tücsök... (folytatás, regény)
2013.01.04 14:55
Szívesen vigyáztam rá. Sőt, sokszor már alig vártam, hogy újra együtt lehessünk! A barátnőim értetlenül álltak azelőtt, miszerint hogyan vagyok képes több órán keresztül, vagy akár egy teljes napig is elviselni egy kisgyermek idegölő hangoskodását? De ez engem egyáltalán nem érdekelt. Nem is vártam, hogy megértsék. Hogy bárki megértse a Ferkéhez való ragaszkodásomat.
Az igazság az, hogy amióta csak az eszemet tudom, mindig is szerettem babázni. Már egész kiskorom óta rajongtam a játék babákért. A szüleim pedig szerény anyagi lehetőségeikhez mérten igyekeztek kielégíteni ezen szenvedélyemet. Így rövid időn belül az utcánkban gyakorlatilag én büszkélkedhettem a legnagyobb babagyűjteménnyel. Bizony, hatéves koromra már három kopasz fejű csecsemőbabát és két hajas babát –egy szőkét és egy barnát- tudhattam magaménak. Nagyon szerettem őket. Nem telt el úgy nap, hogy ne játszottam volna velük, akár csak egy órácskát. Még az iskolába is magammal vittem közülük legalább kettőt, mikor a felnőttek elérkezettnek látták az időt arra, hogy én is első osztályba lépjek.
Nagyon féltem az iskolától és nem is éreztem jól magam, mikor először léptem át a kapuját. Ez az ellenérzés sajnos később sem változott, mint inkább egyre nagyobb szorongássá alakult bennem, melyet babáim segítségével, az ő jelenlétükkel szerettem volna némiképp enyhíteni. Tisztán emlékszem még arra is, ahogyan ráültettem őket a padom tetejére és úgy beszéltem, énekeltem hozzájuk, mintha ők a gyermekeim lennének. Mert én valóban az anyukájuknak éreztem magam. „Édesanyai” mivoltomat azonban nem mindenki tolerálta kellőképpen. Mint példának okáért a tanítónőm, akinek a gondjaira bíztak szerető szüleim. Irma néninek ugyanis az a véleményem alakult ki rólam, miszerint nem teljesen normális állapot az, ha egy kisiskoláslány babákat cipel magával az iskolába, amikkel ráadásul még a tanórákon is foglalkozik. Ahelyett, hogy illedelmesen figyelne a tanítójára és szorgalmasan dolgozna, ahogyan az egyébként tőle elvárható lenne.
Irma néninek határozott elképzelései voltak arról, miszerint hogyan s miként illik viselkednie egy éppen csak a hatodik életévébe lépett kisgyermeknek. És ebbe az úgymond ideális képbe az én túlzottan „gyermeki” énem egyáltalán nem illett bele. Odáig jutott a dolog, mármint az én ügyem, hogy egy esős délutánon, mikor édesanyám jött értem, Irma néni indítványozta elmeállapotom kivizsgálását. Így nem sokkal az iskolakezdést követően beutaltak a hárshegyi idegszanatóriumba. Én persze még olyan pici voltam, hogy még azt is képtelen voltam ésszel felfogni, mi is történik velem valójában? De talán jobb is volt így. Annál rosszabb volt viszont, amikor megérkeztünk a hatalmas épület elé, mely úgy magasodott felettem, hogy attól még apróbbnak éreztem magam. Picinek és elhagyatottnak. Hát még mikor szüleim, a kórház szigorú és rideg szabályzata értelmében kénytelenek voltak magamra hagyni azzal a sok idegen emberrel. Senkit nem ismertem közülük és az egész hely olyan nyomasztólag hatott rám, hogy szinte lélegezni is alig mertem.
Sosem feledem, volt ott egy nagyon kedves meleg tekintetű, mindig vidáman csillogó szemű idősebb ápolónő, aki a gondjaiba vett engem. Találkozásunk pillanatáig csupán a mesékből hallottam olyanról, mint mosolygó szemek, de attól a naptól kezdve már az életben is megismerhettem. Ez a kedves teremtés szó szerint úgy vigyázott rám, mint kotlós tyúk a pelyhes kiscsibéire. Én pedig mindig biztonságban éreztem magam mellette. Egészen pontosan csak ő mellette éreztem magam biztonságban! Úgy gondolom, hogy ő már a legelső perctől fogva megszeretett engem és egyben biztos volt abban is, hogy az én agyamnak bizony az ég egy adta világon semmi baja nincsen! Irma nénifélék véleménye ide vagy oda… Igen, ő jól tudta azt. Barátságos közeledésével pedig az én bizalmamat is végleg elnyerte magának. Bíztam benne, így folyton a köpenye takarásában settenkedtem, elbújván a többi, szintén beutalt gyermek elől.
Budapest, 2012. december 6.