Kicsi faluból származom, a hegyekből. Olyan aprócska, hogy csupán kétszáz ember lakja, egy fő híján. Ma. Persze nem volt ez mindig így. A falu ugyan apró, mióta csak megismertem, ám annál több boldog ember töltötte benne hétköznapjait, egyszerű kis életét. Én pedig szintén egyike voltam ezen boldog embereknek.

Úgy mesélték nekem, hogy már javában tombolt a tél, mikor egy havas hajnalon megszülettem. Állítólag nagyon sírtam, mihelyst kibújtam az anyai öl rejtekéből. Ez nem csoda, hiszen odabent biztosan sokkal melegebb volt, mint idekinn. Ám hiába születtem télen, később sem szerettem meg a hideget. Mindig fáztam. Emlékszem, valahányszor véget ért az ősz, engem majd megvett az isten hidege. Édesanyám már nem tudott mit feladni rám. A meleget viszont nagyon szerettem! Olyan boldog nyarakat töltöttem el a zsindelytetős parasztházunk melletti padon, hogy még ma is boldogság tölti el a szívemet, hacsak rágondolok. E percekben is szinte érzem a melengető nap sugarát az arcomon, a karjaimon, fedetlen, szeplős bőrömön, ahogy a padon ülve, lábaimat lóbálva, semmittevéssel töltöttem e csodálatos nyarakat. Szerettem ott élni, de még jobban szerettem gyermek lenni. Szívem szerint az maradtam volna örökké, mert folyton csak azt hajtogattam anyácskám szoknyája mellett: - Anyu, én soha nem szeretnék felnőni! - Anyácskám pedig ekkor nagyokat nevetett gyermeki naivságomon. Kezdetben. Később azonban, ahogy kezdtem felcseperedni, valahogy egyre borúsabb lett az arca, szomorkás a tekintete. Soha sem értettem, vajon mitől lehet? Egyszer rákérdeztem ugyan az okára, de ő egy kézlegyintéssel elhessegette a hozzá intézett kérdésemet és az arcáról is az árulkodó borút. Ettől a szeme körül táncoló szarkaláb ráncocskák egyszeriben kisimultak, a jókedv pedig ismét hatalmába kerített minket. Ültömből felrántott, majd maga elé húzott, óriási cuppanós csókot nyomott homlokomra és forogni kezdett velem ott, a konyha kellős közepén. Annyira pörögtünk-táncoltunk, hogy közben véletlenül a liszttel telt vájdlingot is felborítottuk. De akkor ő ezzel mit sem törődött. Csak kacagott és kacagott, miközben megállás nélkül forgott velem.

Ám az elhessegetett szarkalábak nem maradtak sokáig távol édes arcáról. Idővel sajnos visszatértek és egyre többen lettek. A mély barázdákat pedig lassanként sötét árkok vették körül. Anyácskám egy télen nagyon beteg lett. Mellhártya- és tüdőgyulladást kapott, miközben a helyi általános iskola tantermeit takarította. Téli szünet volt éppen és csupán a munkáját végezte. Az iskolát nem fűtötték a szünet ideje alatt, mert akkoriban már nehéz évek jártak mifelénk. Egyre több gyár, üzem zárt be a közelben, így sok embert elbocsátottak. Arra is alig volt pénzük, hogy ételt tegyenek az asztalra gyermekeik elé, nemhogy felfűtsék a házaikat. Gyújtósra már nem futotta.

Anyácskám tavaszra épült fel betegségéből. Nagy nehezen. Az orvosok nem sok jót jósoltak nekünk, de mi édesapával végig hittünk abban, hogy anyácskám meggyógyul. És így is lett. De attól a téltől kezdve minden megváltozott. Nagyon beteges lett, szinte a széltől is óvni kellett szegénykémet. Apácskám vigyázott rá, míg én a harminc kilométerrel arrébb fekvő, jó hírű gimnáziumba jártam. Naponta több órát utaztam busszal oda és vissza. De én azt egyáltalán nem bántam, mert egy határozott cél vezérelt, ültetett fel a buszra. Újra és újra. Ugyanis eltökélt szándékom az volt, hogy tanár váljon belőlem, ahogyan a szüleim is azt kívánták a sorstól és tőlem. Édesanyám jobb életet szánt nekem, mint amit magának meg tudott teremteni. Ő a nyolc elemijével nem tartotta magát sokra, ezért egyetlen kincsének, a gyermekének már jóval szebb jövőt tervezett. Nekem. És ebben mindvégig támogatott. Volt, hogy apácskával több munkát is elvállaltak egyszerre, csak, hogy engem kitaníttathassanak. Meg is lett az eredménye. Egy pillanatra sem hagytam őket cserben, hiszen minden osztályt kitűnővel végeztem, hogy méltán lehessenek rám büszkék.

Az évek csakúgy repültek felettünk, míg én kislányból nagylány lettem. Éppen kijártam a gimnáziumot és a szomszédos városban található tanítóképző főiskolára jelentkeztem. Felvettek. Amikor a kispostán átvettem a sikeres felvételiről szóló értesítést és elolvastam benne az örömhírt, én olyan nagyon boldog voltam! Nem törődtem senkivel és semmivel, megpördültem magam körül és szaladtam ki a helyiségből, hogy az éppen betoppanó Sanyi bácsit is majd fellöktem nagy sietségemben. Ki a szabadba, egyenest anyácskámhoz és apácskámhoz. De a ház szokatlanul csendesen fogadott. Senki nem volt benne. Később tudtam csak meg a segítségemre siető szomszéd Ancsa nénitől, hogy édesanyám két órával azelőtt rosszul lett és elvitte a mentő. Édesapám is vele ment.

A kórházban láttam őt utoljára. Amikor az ágyához léptem, hirtelen szólni sem tudtam a döbbenettől. Annyira más volt. Mintha nem is az én édesanyám lett volna és mégis… Ő volt az. Csak megváltozott. Ott, a kórházi ágya mellett szembesültem vele, hogy az én életerős anyácskámat mennyire megtörte az élet. Minden ereje elszállt, melyet rám, csakis rám tartogatott. És minden egyes éjszakán, mielőtt nyugovóra hajtotta volna őszbe hajló fejecskéjét, azon imádkozott, hogy még adjon neki az Úr egy kis időt. Nem kér sokat, csupán pár évet, hogy amit el kezdett, azt be is tudja fejezni. És a jóisten meghallgatta kérését. Tudtam, éreztem, hogy végérvényesen felnőttem.

Folytatása következik!

Szofika már jó ideje önállóságát próbálja érvényesíteni, hol több, hol kevesebb sikerrel. Így történt ez az elmúlt hét szombatján is, mikor koradélután mi, a család többi tagja hirtelen éles csörrenésekre lettünk figyelmesek. Férjemmel halálra váltan szaladtunk ki a konyhába, szinte magunk elé képzelvén azt a borzalmas látványt, miszerint kislányunk egy halom törött üvegcserép között ül és… Idáig már nem is juthattunk gondolatban, mert közben kiértünk a konyhába és amit ott láttunk részint megkönnyebbüléssel töltött el minket, részint elém vetítette egy óriási takarítás folyamatát. Szofika ugyanis pár hete „önkiszolgáló üzemmódra” váltott, így amire éppen „megfájdult” a foga, vette is ki azon nyomban a hűtőszekrényből és állt neki a mindig éhes pocakjába történő „eltüntetésének”.

Azon a délelőttön hosszú idő után végre ismét tejeskávét főztem magunknak, szülőknek. Egészen pontosan egy litert, melyet bögrékbe adagolás után elhelyeztem a hűtőszekrény üres részein. Hely ugyan nem sok volt, így kénytelen voltam amúgy „spórolósan” az ételekkel telt műanyag dobozok tetejére pakolni. Ezzel még nem is lett volna semmi gond. A probléma ott kezdődött, amikor Szofika újfent megéhezett és egy kicsit körül nézett, vajh’ milyen fogára valót talál a hűtőnkben? Nem kell őt félteni, talált. Mégpedig, édesanyám előző napon főzte milánói makaróniját. Azt azonban csöpp kislányom már figyelmen kívül hagyta, mint holmi jelentéktelen tényt, hogy a makarónit tartalmazó dobozka tetején az én csordultig töltött két tejeskávés bögrém figyelt békésen. Nem, ő ezzel mit sem törődvén, nemes egyszerűséggel leemelte a makarónis dobozt, úgy, ahogy volt. És hirtelen nagyon nehéznek találhatta, mert egyből ki is engedte kezecskéiből, pontosan úgy, ahogy volt. A doboz pedig a gravitációnak engedelmeskedvén szabadeséssel konyhánk kövezetére pottyant. Nagy csörrenéssel…

A makaróni csodák csodájára érintetlenül és épségben maradt továbbra is a dobozban, míg műanyag teteje jó három métert repült ki az előszobába. Nem is igazán értettem, hogyan írhatott le L alakú „kört”? De tény, hogy odaesett, ahol fél percen belül rátaláltunk. El lehet képzelni, milyen csúnya látvány fogadhatott minket. A két tejeskávés bögrém darabokban feküdt a padlón és mindent beborított a tejeskávé! Mindent, mintha több liter folydogált volna szerteszét, amerre csak láttunk. Már éppen azon kezdtem el gondolkodni, hogy én ennyit le sem főztem! De hiába, nem volt mit tenni. Neki gyürkőztem hát és hozzá kezdtem a romok feltakarításának. Sajnos nem voltam a helyzet magaslatán, ugyanis egy jól irányzott mozdulattal, a kövezet felmosása hevében ügyetlenül leütöttem a falióránkat, úgy, ahogy volt. Ezzel is hozzájárulván „törési statisztikánk” javításához. S míg én kint törtem-zúztam, addig nagyobbik kislányom, Bella bent a szobában szintén nagyon „ügyesen”, az előző napon – mintegy „előszületésnapi” ajándékául - kapott világító sellő Barbie-csoda farkát egy még ügyesebb mozdulattal letörte. Csak úgy, ahogy volt…

Mindezek után végül elérkezettnek láttam az időt a fürdetés megkezdésére, hogy minél közelebb kerüljünk a már hőn áhított nyugovóra téréshez.

Budapest, 2012. november 9.

Nézd csak, Bella!

Mi az ott fenn,

legmagasan fent az égen?

Nem egy lámpás, nem is gyertya,

minek fénylőn lobog lángja.

Nem a tűz és nem egy körte,

melybe villany van vezetve.

Mi lehet hát, mi a Földet

oly aranylón beragyogja?

Nyújtsd a kezed, tán eléred?

Vagy orrát túl fennen hordja?

Napunk az, nem pedig más,

E vakító, forróságot ontó

tüzes golyó.

Lám, hogy süt a Hold!

Egész nap hol volt?

Míg a Nap az égen

szikrázott kevélyen,

addig ő horkolt.

Csodás holdacska,

ragyogj éjszaka!

Őrizzed az álmunk,

s ígérjük, ha alszol,

lábujjhegyen járunk.

Málna, ribizli, szamóca

hívogatnak mosolyogva.

Egres, eper no és a som

hazaérek meg is mosom.

Vadkörték és sok vadalma

pottyannak már a karomba.

Áfonya és a sok szedrem

kötényemet teliszedem.

Harapj bátran, ne féltsd őket,

ha nem eszel, kinevetnek.

Messze száll a gyümölcs nóta,

gyümölcs móka gyümölcs módra.

Esti fényben, holdvilágnál

lepke fiú, nemes példány

párját szólongatja egyre,

hogy a halk tücsökzenére

táncolni őt most felkérje.

Pillangó lány, csodás talány

örömmel megy táncba véle

szárnya akár a lágy csipke

meg-megrebben körülötte.

Ott repdesnek hát keringve

száll a két szép lenge lepke.

Így esett a csillagfényben,

varázslatos nyári éjen

e rebegő szép lepketánc,

elbűvölő pille románc.

Itt a tavasz brumma brumma

felébredünk végre még ma.

Jókedvűen így dalolám,

egyik mancs a másik után

tapsol kettőt, tapsol hármat,

táncoltasd a két ballábat.

Medve nótám dörmögve szól

bújjunk hát ki a barlangból!

Halásznadrág, szalmakalap

lustán fekszünk a fa alatt.

Árnyékában megpihenünk,

horgászbotot tart a kezünk.

Kicsi pontyok nagy csapata

a csalinkat körül ússza.

Nem csapjuk be őket, nem ám,

együnk zsömlyét inkább komám!

Lengedeztem, ringatóztam

föveny párnán elaléltam.

Felszökkentem, alábuktam

napfürdőztem a patakban.

Illatoztam, kacérkodtam

liliom szirmán hintáztam.

Messze jártam, visszatértem

köd előttem, köd mögöttem.

Fogd a kezem, táncolj velem

hajnalig tart az énekem.