BREAKDANCE

"Tánc közben az lehetsz, ami csak akarsz lenni abban a pillanatban."

                                                                                  -  Dirty Dancing2 -

A kezdetek

Kezdjük máris az elején. Honnan és mikor indultam el? Itt most mellőzném kisgyermekkori fejlődésemet, hiszen ez a kutyát sem érdekli, de legfőként nem engem. Hiszen mit törődtem én azzal, hogy mióta tudok járni, amikor már jó ideje csak és kifejezetten a tánc világa kötötte le minden érzékszervemet. A szokásos történettel most én is kénytelen vagyok előrukkolni, miszerint már gyermekként érdeklődéssel figyeltem, ha táncoltak körülöttem. De ugyanezzel a kíváncsisággal csodáltam a televízió képernyőjén sugárzott, hasonló témájú műsorokat is.

Az én táncos pályafutásom egészen pontosan 1984-ben indult útjára és hobbi szinten tart a mai napig –igaz, a ráfordított időt jócskán megnyirbáltam a múltbéli gyakorláshoz képest. 1987-ben egy iskolai Ki mit tud-on vettem részt, ahol bemutattam egy úgynevezett egykéz forgást. Ezt a „fogást” a tévében látottak alapján sajátítottam el kevesebb, mint egy hét alatt. Most mondják, hogy nem vagyok egy tanulékony alkat! Mondanom sem kell, hogy a hatás nem maradt el. Nagy sikert arattam újfajta tudományommal, melyre méltán vagyok büszke. Hát így indultam el break-es pályámon. 13 éves koromban édesapámhoz költöztem Pesterzsébetre, miután egy helyes döntéssel neki ítélt a bíróság. Akkorra már éppen torkig voltam anyám élettársának a balhéiból. Úgy voltam vele, mostantól szórakoztasson mást, engem tovább nem érdekel a zűrös élete. Csupán édesanyámat sajnáltam, aki talán saját gyengeségéből adódóan is képtelen volt elmozdulni mellőle és továbblépni. Egy szerencsétlen döntéssel megbélyegezte egész életét, mely alól egyelőre sehogy sem tudjuk őt feloldani. Viharos kapcsolatukból egy kislány is született, ő a féltestvérem, akiről szinte semmit nem tudok, leszámítva, hogy jelenleg külföldön él.

(...)

Kicsi a világ! És a most következő soraimmal rávilágítok, hogy ezen kijelentésem mennyire igaz. Az Alsóerdősori ének-zene tagozatos általános iskolába jártam. Akkoriban nem volt szabad iskolaválasztási lehetőség, mint napjainkban, így minden velem egykorú gyermek abba a suliba járt, ahová területileg tartozott. Én a fenti általános iskola körzetében laktam. Négy évig egy osztályba jártam egy szemüveges fiúval, akinek bizony igen mostoha szerepet osztottunk. Folytonosan ellopkodtuk a szendvicseit, a szódásüveg vastagságú szemüvege miatt szegény állandóan csúfolódásaink kereszttüzében állt. Ez a szemüveges fiú évekkel később egy országosan ismert, legnépszerűbb fiú hip-hop zenekar alapító tagjaként debütált a színpadon. A mai eszemmel természetesen nem bántanék senkit, különösen nem a kinézete miatt. Aljas viselkedésemet mélyen elítélem, persze azóta némileg több észre tettem szert az elmúlt évtizedek során. Akkor sajnos máshogyan láttam a világot. Úgy, mint egy komisz gyermek, aki az utcát tekinti inkább otthonának, mint azt a zűrös családi fészket, ami otthon várt rá. Hiába voltam tehát egy jó eszű srác, gyakorlatilag egyik osztályból a másikba bukdácsoltam.

Visszakanyarodva tehát, Pesterzsébeten megismerkedtem egy helyi, akkor még kezdő break csapattal. Összeálltunk, mint pár kicsi legó és együtt kezdtük el gyakorolni ezt a stílust. Roppant lelkesek voltunk, majd’ minden időnket a táncnak szenteltük. A lányok akkoriban még nem játszottak fontos szerepet az életemben, tekintettel arra, hogy a velük való próbálkozásaim rendre csúfos kudarcot vallottak. A „kitörést” számomra az a táncverseny jelentette, melyet 1989-ben a Kispesti Művelődési Otthon hirdetett meg egyéni és show formációban. Ez volt az első versenyem, melyet egyéni indulóként megnyertem. Annyit még előrebocsátok, hogy a kezdeti sikert viszonylag rövid időn belül további 4 hazai breakverseny győzelme követte. Ekkor kezdett elterjedni Magyarországon a break, egyik versenykiírás követte a másikat. Csapatommal Elizabeth City Breakers néven indultunk, nevünkhöz híven mindannyian erzsébeti srácok voltunk. Én egyéniben is táncoltam, mint például a Globe diszkóban, ahol szombatonként léptem fel. De emellett még jó pár helyre elhívtak minket vendég fellépőkként. Abban az időben, mondhatni elég egyszerű volt az életem. Iskolába jártam, utána pedig edzeni, táncolni mentem.

A kezdetek kezdetén, jobb híján az utcán nyomtuk a stílust, ott igyekeztünk ugyanis magunknak némi helyet biztosítani hobbink gyakorlásához. Minden nap kint voltunk a régi Felszabadulás terén, majd a Nagyvárad téren, ahol általában egész helyre kis nézőközönség gyűlt körénk és csodálta a mutatványainkat. Később pedig a Lehel térre helyeztük ki fennhatóságunkat. Ez utóbbi helyen és a Jászai Mari téren a mai napig találkozhattok breaktáncos srácokkal -de nem utolsósorban velem-, akik metróaluljárókban kápráztatják el vagy éppenséggel botránkoztatják meg az áthaladó emberek tömegeit. Mondhatni illegálisan, hiszen anno minket is sokszor kizavartak a rendőrök, mondván, hogy a beérkező szerelvények alá eshetünk. Manapság már kevesebb vizet zavarunk e téren.

Amikor a break kezdett divatba jönni, sokan meg is próbálkoztak vele, azonban a kezdeti nehézségek ideje korán kedvüket szegték. Hiszen, lássuk be, nem éppen egy könnyű műfajról van szó, ez nem olyan egyet balra, kettőt jobbra típusú tánc. Sok ember eleve képtelen megtanulni. Itt már nem elég a kitartás, persze az sem hátrány, sőt. De ha nincs az emberben tehetség, akkor sütheti azt a fene nagy kitartását, mit sem ér. Fontos tudni, hogy a breaktáncban természetszerűleg nagyon sok a sérülés. Ezt különösen most, 39 éves fejjel érzem igazán, tekintettel arra, hogy a vállam és a könyököm teljesen tönkrement. Elvégre az ember valóban nem arra van kitalálva, hogy fejen állva pörögjön és ehhez hasonló, mindenféle esztelen dolgot műveljen a testével.

De hát amikor az ember fia még fiatal, korántsem gondol a veszélyekkel, mint inkább az egyre nehezedő kihívások izgatják a fantáziáját. Különféle célokat állít fel mintegy saját magának és részint ezen követelményeknek igyekszik megfelelni, részint pedig a break-es miliőnek az elvárásait próbálja mind jobban kielégíteni. Én sem voltam különb e tekintetben, így a táncban rejlő veszélyekkel mit sem törődtem. „Ide nekem az oroszlánt is!” felkiáltással működtem és végeztem a dolgom. Egyre inkább a nagy lehetőségre, arra a bizonyos óriási kiugrásra vártam. Miközben sorra tettünk eleget a könnyebb fajsúlyú, úgynevezett tingli-tangli felkéréseknek. Ilyenkor persze úgy éreztem, igen, ezért valóban érdemes csinálni. Minden úgy történt, ahogyan lennie kellett, ahogyan azt elterveztük és kétségtelenül sikerélményekben lettünk gazdagabbak általuk. Mégsem volt elég, csupán ideig-óráig tartott ki ez a kellemes érzés, utána azonban gyorsan el is múlt. Talán túlságosan hamar, minek következtében tovább hajtott minket a hogyan tovább kérdése.

A színpad már egy teljesen más világ. Aki csak egyszer is belekóstolt az ízébe, tudja, hogy miről beszélek. Sokszor, mikor Pesterzsébeten szüreti bált rendeztek, szinte napokig nem aludtam a jeles esemény előtt, olyannyira vártam már, hogy felléphessünk és végre ismét minket nézzen a nagyérdemű. Amikor pedig a fellépés kapujában álltunk és meghallottam a csapatunkat hívó konferansziét, a szívem ezerrel vert és büszkén vonultam fel a világot jelentő deszkákra. Gyakorlatilag ezek a fellépések tartották bennem a reményt mindvégig, miszerint egyszer bizton meglát minket valaki, aki elindíthat a hírnév felé vezető utunkon. Nem tagadom, nagydumás gyerek voltam mindig is, ráadásul akkoriban velem valóban nem lehetett másról beszélni, csak és kifejezetten a break-ről, valamint az azzal kapcsolatos dolgokról. Bevallom, az alkoholt sem vetettem meg. A szórakozásaink alkalmával bizony sokszor ittunk és nem is keveset. Ilyenkor hülyeségeket csináltunk, amikre utólag már egyáltalán nem voltam büszke.

Ha jól belegondolok, igazán sosem találtam a helyem, mindig egyfajta nyughatatlan lélekként vergődtem és csapódtam egyik helyről a másikra. És mindeközben hittem, vagy inkább reméltem, hogy valaminek történnie kell. Általában Dunavarsányra jártunk diszkóba, ott volt a törzshelyünk. Ez a diszkó azért volt nagyon fontos számomra, mert itt minden hónapban táncversenyt rendeztek. S bár nem számított hivatalos megmérettetésnek, azért elég sok ismert személyiség megfordult e szentélyben. Ezen táncversenyek alkalmával kétszer is sikerült első helyet szereznem. De úgy is fogalmazhatok, hogy győzedelmeskedtem a funky táncosok felett. Ez különösen jóleső érzéssel töltötte el nagyravágyó szívemet. Kisebb sikereim természetesen pillanatnyi örömöknek számítottak táncos pályafutásom egyes állomásain. A nyeremény is csupán jelképes díj volt, mint például egy üveg pezsgő, stb. Én azonban úgy örültem ennek a pezsgőnek, mintha legalább egy világbajnoki címet szereztem volna.

Győzelmeim nem tűntek el nyom nélkül. Azt hiszem joggal állíthatom, hogy a még ma is aktív és elismert táncosok a mi hatásunkra kezdtek breakelni. Ők a versenyeken rendre szép helyezéseket értek el, méltán vagyok hát büszke rájuk. A dunavarsányi kiruccanásaimat követően, Pesten is el kezdtem felfedezni a diszkók világát. Emlékszem, többször előfordult, hogy védő sapka nélkül forogtam fejen a csupasz betonon, másnap pedig ennek következményeként szedegethettük a fejemből az üvegszilánkokat. Én ezzel sem törődtem, csupán meg akartam mutatni, hogy mire vagyok képes. Nem tagadom, mindig szerettem a feltűnést és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy magamra vonjam az emberek figyelmét. Talán kicsit sztároltam is magam, de akkor úgy éreztem, nekem legalább ennyi jár.

Teltek-múltak az évek, én időközben befejeztem az általános iskolát és a Bajáki Ferenc Szakközépiskolában folytattam tanulmányaimat. Pesterzsébeten az Építő diszkótól 5 percre laktam, így egyértelmű volt számomra, hogy hol múlassam az időmet hétvégenként. Meg kell hagyni, elég balhés egy hely volt, szinte minden héten kerekedett egy-két bunyó. A break mellett belekezdtem a testépítésbe is, tekintettel arra, hogy ebben a táncban vannak olyan elemek, amelyekhez jó fizikai erőnlét szükséges. Nem akartam én Schwarzenegger alkatúra gyúrni magam, csupán némileg több erőre szert tenni. Van azonban egy arany szabály a breakdance berkein belül, miszerint „a breaktánc lendület és technika”. Ezt a nézetet a mai napig vallom. Valóban, kell hozzá kondi, hogy az ember bírja az iramot és a nehezebb elemeket szépen kivitelezze, azonban mégsem kell testépítőnek lenni mindehhez. Sőt, a kötöttség még akadályozza is, hogy hajlékony légy, ami szintén a break alapja.

A szakközépiskola elvégzése után elhelyezkedtem a munka világában. Bizony régi szép idők voltak azok, amikor a rendes munkaidő 6-14 óráig tartott. Az élet számomra maga volt a Kánaán. Dolgoztam, edzettem, táncoltam, buliztam. Mi kellhet több egy húszas évei elején járó srácnak? Nekem legalábbis éppen elég volt, felhőtlenül teltek a mindennapjaim. Csupán egy valami vetett árnyékot boldogságom kék egére, méghozzá, hogy ezekben az időkben folyamatosan kerestük a fellépési lehetőségeket, sajnos kevés sikerrel. Egészen pontosan fogalmazva, bár a lehetőségek adottak voltak, azonban csupán honoráriumot nem akartak fizetni értük a szórakozóhelyek. Egy idő után beleuntunk ebbe a helyzetbe. Megállás nélkül edzettünk, keményen készültünk az éppen következő bemutatónkra, a semmiért. Már-már azon voltunk, hogy abbahagyjuk az egészet és legfeljebb hobbi szinten folytatjuk tovább a táncolást. Ám minden nehézség ellenére valami mindig azt sugallta, hogy tartsak ki.

Én gyakorlatilag már ki sem mozdultam Pesterzsébetről, csupán átjártam a Tátra térre. (Nem is mellesleg itt ismerkedtem meg azzal a cimborámmal, aki pár év múlva egy neves hazai fiú együttes frontembere lett. De erről majd később szólok.) Egyik napon egy régi táncos ismerősöm keresett fel és egyfajta kiugrási lehetőséget ajánlott számunkra. Azt javasolta nekünk, hogy vegyük célba Bécset, mert ott még a kerítés is kolbászból van. Állítólag tapasztalatból beszélt, hiszen ők már megjárták az Ígéretek Földjét és valóban megérte számukra ez a kis kiruccanás. Rendesen megszedték magukat. Kinézete és full márkás cuccai alapján láttuk, tényleg úgy lehet, ahogy mondja. Száz szónak is egy a vége, hittünk a mi igazmondó juhászunknak. Egy szép borús pénteki napon tehát felkerekedett a csipet csapat és a keletiből induló busszal Bécs felé vettük az irányt. Nem mondhatja senki, hogy felkészületlenek voltunk, hiszen vittünk magunkkal magnót is.

Ha jól emlékszem, pár száz forint volt csupán oda-vissza a jegy és másnap reggel 7 órára már kint kellett lenni, ha nem akart kint maradni az ember. Mondhatom, a végeredmény után nem igazán vágytunk erre. Sok pályatársunkhoz hasonlóan természetesen mi is a híres-neves Mariahilfer Strasse-n kezdtünk bele világjáró körutunkba, ami sajnos ezen a szent helyen egyúttal véget is ért. Minden nyelvtudás nélkül büszkén vállalva önmagunkat és tánctudásunkat, tettük le magnónkat a földre és csakúgy, mint akiknek éppenséggel nem jut jobb eszükbe, táncolni kezdtünk. Milyen feledékeny vagyok, egy fontos kellékünkről megfeledkeztem! Sapkát is vittünk magunkkal – persze nem azt, amelyiken fejjel lefelé pörögtünk- és kitettük, hogy az emberek abba dobálják jól megérdemelt fizetésünket. A nap végére bizony összegyűlt egy-két márka, melyre roppantmód büszke voltam. Sajnos később kénytelen voltam számolni is, mely végül rávezetett arra a szomorú és kiábrándító tényre, miszerint nekünk nem éri meg ez a külföldi „munkavállalás” és ha nem akarjuk, hogy a gatyánk is rámenjen eme úri kedvtelésünkre, jobban tesszük, ha nyomban véget vetünk neki. Sajnos az a kis pénz, amit táncunkkal kerestünk, éppen az étkezéseink fedezésére volt elég. Persze hozzá kell tennem, hogy hiába nem volt kifizetődő ez a szereplés, mégis egy lépés volt "álmaim netovábbja" felé. Mégis mi ennél többre vágytunk, nevezetesen Adidas és Puma cuccokat szerettünk volna vásárolni magunknak, melyek az általunk képviselt hip-hop stílust jellemezték. Azt terveztük, hogy kinti keresetünkből vásárolunk egyen melegítőt. Ez az álmunk akkor sajnos nem valósult meg.

(...)

Hosszú, hosszú idő után végre lehetőségem volt egy kis "világot látni". No, nem mozdultam ki az országból, még csak a fővárosból, a kerületből, de továbbmegyek, még a lakás négy fala közül sem! Annyi történt csupán, hogy a Spektrum csatorna lehetőséget nyújtott számomra egy valóban más világba való bepillantáshoz.

A műsor témája az volt, hogy egy hatalmas vállalat vezérigazgatója mintegy "álruhában", szimpla alkalmi munkavállalóként helyezkedett el cégénél különféle munkakörökben. Ezáltal pedig betekintést nyerhetett vállalata egyes munkafolyamataiba, de legfőként a dolgozók munkamoráljába, egymáshoz való viszonyulásába. És higgyétek el, csodát láttam! Valóban egy csoda volt, mely egyben el is szomorított. Mélységesen. Mert azok nem mi voltunk/vagyunk! A becsületes dolgozó elnyerte méltó jutalmát, a megbecsülést és dicséretet, míg a hanyag, rosszindulatú dolgozó megkapta a jól megérdemelt dorgálást!

Szomorú tény, de nálunk ez pont fordítva történik. Az embert kegyetlenül kihasználják, visszaélnek kiszolgáltatott helyzetével, ráadásul naponta megalázzák, megszégyenítik mások előtt. Hülyének titulálják, mint aki semmire sem képes és ezt még a szemébe is vágják, igaztalanul! Arról már nem is beszélve, hogy a háta mögött mit mocskolódnak róla, "természetesen" szintén igazságtalanul! Lehetsz te bármilyen becsületes és szorgalmas, kiteheted a lelked, mit sem számít! A végén úgyis megkapod, hogy a munkád semmit sem ér! Ez a te óriási "jutalmad" hálaként azért, amit ténylegesen letettél az asztalra.

Tudjátok, a legfájóbb az egészben pedig, hogy mindez a mélység titka marad, soha nem kerül a felszínre...

A műsor nagyon tetszett, ugyanakkor fájt is. Újfent megállapítottam, hogy nekünk e téren is van még mit fejlődni! Mert mi sajnos nem ilyenek vagyunk...

                                                "Változik az ember, változnak a lehetőségei."

                                                 Brunonia Barry

Előszó

Tisztelt Kiadó, Kedves Olvasó!

Nevem talán nem cseng ismerősen mindenki előtt, ahogyan Önnek, Önöknek sem. Sőt, az is lehet, hogy mára csupán szűkebb környezetemnek jutok eszébe, amint ezeket a sorokat olvassa. De lehetnek ők családtagok, jó barátok, vagy éppen számomra ismeretlen személyek, egy dolog nem változik. Az élet. Az én életem. Vagyok, aki vagyok, ezt nyíltan felvállalom, minden előnyömmel és hátrányommal egyetemben. Éltem, ahogy éltem és tettem, amit letettem az asztalra. Még ha sokat nem is, valami kevéskét azért mégiscsak létrehoztam, ami nem tűnt el hálátlan feledésben és örökre hozzám fűződik.

De, hogy miért is osztom meg ezen magvas gondolataimat másokkal? A válasz roppant egyszerű. Én nem örvendek oly hírnévnek, mely hallatán az emberek a fejükhöz kapnak és szinte egymást taposva a könyvesboltok polcai előtt dobálják kosarukba egy újabb celeb bestsellerét. És teszik ezt annak a tudásnak a megszerzésére áhítozva, melyet a siker jelent számukra. Egy olyan világ képe, mely távoli és egyben elérhetetlen, hogy szinte még az álmaikból is száműzetett. Nos, én megjártam a sikerhez vezető utamat. Voltam innen és túl. Bizony joggal állíthatom, hogy részese voltam a sztárvilágnak, ha éppen nem is tolongtam az első sorok között. De ott voltam. Mikor előrébb, mikor hátrébb kerültem, olykor felkapott a siker szeszélyes szele, olykor pedig alább buktam. Mégis kivettem részemet a színpadból, a zenéből, a táncból, mindabból, mely akkoriban az életemet jelentette minden szépségével és gonoszságával. Valóban sztár voltam, ragyogtam.

Nem ígérek világmegváltó elképzeléseket, sem mélyenszántó vagy éppen magasröptű értekezéseket a sikerről és annak örömeiről, illetve ódiumairól. Csupán elmondom, hogy én miket éltem meg azokban az időkben, mikor a hip-hop megjelent Magyarországon és egyre szélesebb körökben tett szert népszerűségére. Ha szeretik ezt a stílust, netán közel áll szívükhöz a break vagy a rap világa, talán még kedvüket is fogják lelni ebben a könyvben. Én mindenesetre sok sikert kívánok hozzá!

                                                                                                                Sárky

"Bemutatkozás"

Sziasztok. Nevem Sárkányszívű Alex, de a barátaimnak csak a Hódító. Na jó, ez gyenge poén volt. Szóval Sárky vagyok. Hol is kezdjem? Én nem fogok regélni nehéz gyermekkorról, sem szívszorító történetekről, bár szó, mi szó, elég hányatottra sikeredtek a kezdetek. Azonban minden rossz ellenére mégiscsak felnőttem és egyáltalán nem érzem magam kevesebbnek mindazoknál, akiknek kellemesebb légkörű gyermekszoba jutott. Igaz, többnek és különlegesebbnek sem. Nekem ezt osztotta a sors. Oké, nem fogom dicsőíteni magam és nem is misztifikálom túl, hogy szüleim nagyon korán elváltak és elvileg csonkacsaládban nőttem fel. Mondom elvileg, ugyanis gyakorlatban volt egy mostohaapám, akire nem gondolok jó szívvel és nem hat meg, ha ezen kijelentésemmel a lelkébe gázolok. Úgy érzem, nem tartozom felé semmilyen hálával, hiszen miért is tenném? Talán meg kellene köszönnöm, hogy pokollá tette gyermekkoromat és anyám életét? Glóriát kellene vonnom a feje köré, amiért volt oly gyáva, hogy kezet emeljen egy gyenge asszonyra és annak kisfiára? Valóban férfias bátorságra vall, egy nőt és gyermeket megütni, nem is egyszer. De fátylat a múltra, felejtsük el, ami volt és csak a jövőre koncentráljunk! Mondhatnám ezt is, de azért ne temessük olyan mélyre azokat a fájó emlékeket!

Minden jót, amit kaptam, kizárólag édesanyámnak és édesapámnak köszönhetek. Ezúton is óriási hála nekik! Hogyan fogadtam a válásukat? Megviselt, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem. De egy valamit elhatároztam ennek a könyvnek a megírásánál és ahhoz minden áron ragaszkodni fogok. Nem hazudok! Nem szépítek, nem kertelek, csupán elmondom a színtiszta igazságot. Mindenről. Az életemről, a világról, melyben éltem és élek.

Olyan helyeken fordultam meg, olyan élményekkel gazdagodtam, melyekről más csupán álmodozik. Én valóban megéltem őket, megjártam az úgynevezett sztárságot, mellyel együtt jár a pompa és csillogás. Nem panaszkodom, akkor sem tettem, hiszen jól éreztem magam a bőrömben. Megvolt mindenem, legalábbis nagyjából. Ment a buli ezerrel, Jim Beam, csajok, bármi, amit csak el lehet képzelni. Szép volt, jó volt, köszönöm, de ennyi… Manapság már mással keresem a mindennapi betevőmet. Azonban az egyik nagy szerelmem továbbra is megmaradt, valószínűleg még jó ideig együtt leszünk. A breakdance és én. Hobbinak indult, ám egy idő után az életem egyik fontos meghatározó tényezőjévé vált. Ezt a táncfajtát "leköszönésem" után még jó pár évig oktattam és egy kis kihagyást követően a mai napig oktatom a kerületi művelődési központban, a feltörekvő ifjúság számára. Bár közel negyven évemmel jómagam sem számítok matuzsálemnek. Ez minden, amit a régi életemből továbbvittem magammal.

Mára más fontossági sorrendet állítottam fel az élet dolgai között. A korábbi énem, melyet levetkőztem, már csupán egy elmosódó idegen képeként tűnik fel előttem a messzeségből. És, hogy napjainkban mivel foglalkozom a hobbijaim mellett? Hát rendes polgári munkákat végzek, hiszen élni is kell valamiből. Az egykori csillogás letűnt, melynek helyét a szürke hétköznapok rideg valósága vette át. Voltam én már minden, vagy majdnem minden. Gyros árus, vegyi nagykereskedésben kisfőnök, csemegeboltban eladó, zöldséges, szőnyegmosó és még hosszan sorolhatnám, ha volna értelme. De mindennek lényege, hogy mit sem számít a hajdani jólét, ha az ember egyszer megindul a lejtőn, onnantól nincs megállás. Csak felállás. Sajnos az én esetemben is igaz lett Murphy törvénye, mely a „futószalagon gyártott”, közkedvelt, ám később leáldozóban lévő együttesekre áll. Vagyis, túltelített lett a pálya, és az új csillagok letaszították trónusaikról az addigiakat. Az új mindig is vonzotta az embereket. A más. Ezt nem is kell túlmagyarázni, túlmisztifikálni, elvégre mindenki érti, mire gondolok. Feltéve, hogy egy nyelvet beszélünk. Az újjal nehéz felvenni a versenyt, mi sem tudtuk. Zsarnok menedzserünk pedig, aki addig is teljesen kiszipolyozott bennünket, végül úgy döntött, hogy feloszlatja és szélnek ereszti kiscsapatunkat. Nem éppen hálás hozzáállás volt ez részéről, de az évek során megismertük már olyannyira, hogy gyakorlatilag nem vártunk mást tőle. Nyugi, írok még róla bővebben. Van mit.

Hát akkor bele is csapok a lecsóba. Ha érdekel egy teljesen más világ, mely kívülről csupa fény és csillogás, tarts velem. Általam némi betekintést nyerhetsz abba, milyen is az élet a színpadon és a színfalak mögött. Írok majd pályatársaimról, akik velem együtt szintén eltűntek a süllyesztőben és azokról is, akik még mindig ennek a darálónak a rabjai.

Jó szórakozást hozzá! Kívánom, hogy érezd magad jobban, mint amikor én szerepeltem a középpontban...

Úgy érezte, nem kap levegőt. Zihálva ült fel, szíve a torkában dobogott. Rég nem történt már vele ilyesmi. Az utolsó rémálma három évvel ezelőtt volt, amikor éppen Nóri miatt hagyott ki egy versenyt. A lemondás a mai napig fájt neki. Abban az álomban szintén lezuhant gépével, egészen a hegy tetejéről. A verseny napjának éjjelén oly erős asztmás rohamot kapott, hogy ki kellett hozzá hívni a mentőt. Gyermekkora óta nem volt már rohama, az arra szedett gyógyszer hatásosnak bizonyult. Három évvel ezelőtt azonban minden újrakezdődött.

Levegő után kapkodva nézett körül a sötétben. Az óra számlapja bántóan világított most a szobában, mégis egyfajta nyugalommal töltötte el őt. A valóság egy darabkája, amely visszarántotta őt a biztos halálból az életbe. Még él! Kis idő múltán zihálása egyre csökkent, mire képes volt gondolkodni. Nehezen kikászálódott az ágyból és odament az ablakhoz. Három év bizony nagy idő! Legalábbis elég ahhoz, hogy így éljen, megfeledkezvén korábbi önmagáról. Az évek alatt tizenöt kilót is felszedett, minek következtében lassabban, nehezebben mozgott. Hol volt már az a sudár termetű izmos srác, aki után csakúgy epekedtek a fiatal lányok és asszonyok? Hány ajánlatot kapott egy-egy verseny után, mely ajánlatokkal akár nyugodt szívvel élhetett vagy visszaélhetett volna. Hiszen akkoriban még senkije sem volt, csak a szabadság. Boldogság! Aztán jött Nóri. Jött, rámosolygott és hódított. Mindenét odaadta volna érte. És sajnos mindenét oda is adta.

Kissé felhúzta a redőnyt, így az éledező nap sugarai egyenként kúsztak be a számukra utat adó réseken. Megfordult. A lány mozdulatlanul feküdt a terjedelmes franciaágyban, keskeny csípője kivillant selyemhálóinge alól. Gino nézte őt és arra gondolt, hogy valaha képtelen volt betelni szerelme meztelenségének buja látványával.

(18-as karika)

Miután sikerült magát elszakítania e felfokozott érzelmektől, a vággyal telt szerelem hamis ígéretétől, végleg elhatározásra jutott. Hátat fordított Nórinak és gépies mozdulatokkal öltözni kezdett. Amikor végzett, kiment a hálóból. Egyszer sem nézett rá. Többé már nem nézett hátra...
 

Feltámadás

A motor ugyanúgy fogadta, ahogyan hagyta. Bár nem ülhetett rá, mégis mindennap lement hozzá a pincébe és óvatosan átporolta, fényesítette. Az eltelt idő alatt egy napra sem hagyta magára a hasznavehetetlenné vált, ócska lomok között. Gino minden egyes nap korahajnalban lement hozzá és gondoskodott arról, hogy szeretett paripáján semmiféle nyomot ne hagyjon az idő vasfoga. Ilyenkor végre újraérezte a boldogságot. Ezek voltak az ő lopott, boldog pillanatai, melyekről semmi áron nem volt hajlandó lemondani. Még Nóri árán sem! Igaz, a lány egyszer-kétszer tett rá megjegyzést, hogy ugyan minek tartja meg azt az ócska masinát, ha többé már úgysem használja? Persze, hiszen a motorozást is őmiatta hagyta abba, amit a lány soha nem ismert el. Veszekedéseik mindig a motorozással kapcsolatban kezdődtek és értek véget, miszerint luxus manapság egy motort tartani a pincében, amit még csak nem is használnak. Mintha Ginon múlott volna! Sokat veszekedtek. Ha őszinte lett volna önmaga előtt, a fiú még idejében felismeri, hogy kapcsolatuk eleve halálra volt ítélve. Szinte megismerkedésüktől fogva robbantak ki közöttük kisebb-nagyobb nézeteltérések. Inkább az a csoda, hogy ennyi ideig bírták egymás mellett.

Lelibbentette a ponyvát és szeretőn végigsimította egyetlen igazi szerelmét. Kár, hogy erre csak most döbbent rá. Kár, hogy hagyta magát elvakítani. De leginkább azért nagy kár, hogy hűtlen volt saját magához. A pincéből egyenest a Szokott Helyre sietett. Szokott Helynek kedvenc kis kocsmájukat hívták, ahol évekkel ezelőtt összegyűltek a haverok és ahová mindig örömmel jártak. Az maga volt a nyugalom szigete számukra. Pacal, a főnök, Szurok, a kispajtás, Jeti, a Bivaly és még sokan mások. Ezek a srácok valaha nagyon sokat jelentettek Ginonak. Pacal segített neki elhelyezkedni a szomszéd kerületben, egy autószerelő műhelyben. Szurok gyermekkori és egyben legjobb barátja. Jeti, volt katonatársa, aki leszerelésüket követően költözött Pest megyébe. Bivaly a graffitis, akit egy utcai balhé alkalmával ismert meg. És legvégül, de nem utolsósorban pedig Művész, a tetováló, aki mesteri ügyességgel készítette el számukra a különcebbnél is különcebb tetkókat. Nem ismert lehetetlent, egy igazi művész volt.

A kocsma üresen ásítozott a déli napsütésben. A nyár ezen a napon beleadott apait, anyait, a pokoli hőség senkit nem kímélt. Az utcák elnéptelenedtek, még az utakon is alig suhant át egy-két autó. A közlekedési járművek szinte csak mintegy maguk szórakoztatására vánszorogtak a rekkenő melegben, alig akadt pár ember, aki igénybe vette volna őket. Gino, látván, hogy itt bizony nem számíthat egy ismerős arcra sem, továbbállt. A Műhely felé vette az irányt, Művész cimborájának szentélyéhez, mert elhatározta, hogy végleges döntését, a Nórival és eddigi életével való szakítást egy mesterművel koronázza meg. Sebtetoválást képzelt el, pontosan a szíve tájékára, mintegy a szakítás jelképeként.

A Műhelyt zárva találta. Előtte csupán egy idegen alak ácsorgott. Jobb kezében félig telt sörös üveget szorongatott, míg baljával egy émelyítő szagot árasztó cigarettát emelgetett borostás szájához. Egy ideig némán figyelte, ahogy Gino tanácstalanul néz az üzlethelyiség felé, majd megszólalt.

- Csákány!

- Patkány! - Gino kelletlenül válaszolt. Részint, mert nem ismerte az előtte álló fiút e bensőséges megnyilvánuláshoz, részint pedig jó ideje nem köszönt már a megszokott módon. Meg kell hagyni, Nóri egész alapos munkát végzett rajta e tekintetben is. A művelt, jó modorú úrilány nem tűrhette az ilyesféle köszönéseket, froclizó beszólásokat. Nem, náluk más dívott.

Testvérek

Nem egyszerű. De úgy is fogalmazhatnék, hogy nehéz az élet, mely már önmagában sem könnyű. Ám újra és újra rá kell döbbenjek, hogy ez a nem könnyű "állapot" a gyerekek megszületésével csak még bonyolultabbá válik. De nem is ragozom tovább. Mert lassan már arra sem lesz időm. Reggelenként még kevesebb jut bármire is. Készülni, jobban mondva, kapkodni kell, sietni, Bellát siettetni, különben elkésünk. Mindenhonnan. Az oviból, a bölcsiből. A munkából...

Bella viszont nem szeret sietni. Ő lassú tempójú, különösen kora reggel, amikor még szinte fel sem ébredt az édes álomból. Nehézkesen öltözik és vánszorog ki az előszobába. Haja csakúgy lóg rendezetlenül mindenfelé. Nem is haj ez már, hanem lobonc. Egy hatalmas gondozatlan, kócos lobonc! Én pedig ismét egy nagyon türelmetlen, ideges anyuka.

- Bella! A hajgumi, hol a hajgumi? Ezerszer megmondtam már, egy helyre tegyétek a hajgumit, hogy másnap reggel indulásnál gyorsan megtaláljam! De én aztán kérhetem... Most, mondd meg, hova tettétek? - mondja. De ott nincs. Pedig bizton állítja, hogy odatették apával tegnap este a fürdés után. Én viszont mutatom, hogy ott nincs. Mire megvonja a vállát és elfordul. Hát pedig ők odatették és kész!

Szofi tombol, megértem. Én is tombolok. Ő a babakocsiban, mert már unja a hosszas várakozást, én pedig a fürdőszobában, mert sehol sem találom a hajgumit! Megkönyörülök rajta, kisietek a konyhába, fogok két befőttes gumit (egy pirosat és egy sárgát), majd sebtiben összefogom velük Bella haját. A gond megoldva, indulhatunk.

De egy ideje már nem csak a hajgumi tűnik el. Minden. Vagy majdnem minden. Hol a kedvenc icurka-picurka kis barátja, hol a kedvenc rajza, vagy a homokállatkája, amit a Wekerlei napok alatt vettünk az egyik kirakodó árusnál. És még hosszan sorolhatnám... Szofika e tekintetben is más. Ő nem ragaszkodik semmihez. Igaz, van egy kis Paprikajancsija, amit télen megláttunk az egyik használtruha üzlet kirakatában, de azt is csak néha tiszteli meg a babusgatásával. Nincs egy kimondott kedvence, amivel aludna, amit folyton magával hurcibálna mindenhová. Viszont ahogy Bellára néz! Az mindent elárul. Szemei úgy csüngnek rajta olyankor, hogy már én elolvadok azoktól a pillantásoktól. Persze mindezt Bella nem veszi észre. Sőt! Jön hozzám, megy apához, hogy a Szofi nem szereti őt! Mi pedig értetlenül nézünk rá, hogy miért mond ilyet, ami ráadásul nem is igaz? - Mert Szoffancs most nem akar vele játszani. És egyáltalán, soha nem akar vele játszani. - Dehogyisnem akar, csak másképp. És igenis szereti őt, csak észre kellene vennie. Próbálom megmagyarázni okos buksijának, hogy Szofikával türelmesebbnek kell lennünk, mert kissé le van maradva a fejlődésben.

De attól még szeretne vele játszani és nagyon is szereti őt, sokkalta jobban, ahogyan minket! - Nézd csak meg Bella, hogyan néz rád! És mekkorákat ugrándoztok, szaladgáltok, akár kézen fogva otthon, a nagyszobában, az utcán, a játszótereken. Birkóztok, csikizitek egymást, nagyokat kacagtok, mialatt mindvégig azt üzenitek a másiknak: SZERETLEK!

Bella hallgat, hümmög, majd elfogadja az érvelésemet és odébbáll. Kihívja Szoffancsot egy újabb csiki-csatára, Szofi pedig örömmel veti alá magát a Bella-féle "kínzásoknak". Persze, nem mindig kapható ilyesféle hancúrozásokra. Mert olykor fáradtabb, vagy csak nincs hozzá hangulata. És ekkor Bella ismét panaszkodik: Anya, apa, Szofika nem is szeret engem!...

Végre magam maradtam a gondolataimmal és tengernyi teendőimmel, míg a két testvér apával együtt levonult a játszótérre. Nincs sok időm, mert ebben a hőségben csoda, ha háromnegyed óránál többet kibírnak odalent. Kapkodok, sietek ismét, hogy mindennel elkészüljek. Jut eszembe, már ideje ágyat húzni, teljes ágyneműt cserélni. Egyenként távolítom el az ágyról a párnákat (van belőlük jó pár, hiszen fő a kényelem), a vékony takarókat, legvégül a lepedőt. Először Bella helyét "takarítom ki, utána következik Szofika vacka. És ekkor megtörténik a csoda! Hirtelen minden helyére, pontosabban előkerül. Bella kedvenc icurka-picurka kis barátja, a kedvenc rajza, a homokállatka, amit Wekerlén vettünk és.. a hajgumi, amit napok óta hiába keresek! De van ott több is belőle, sőt, még csitt-csatt, amit Bella vett el tőlem, mert az annyira tetszik neki és ő szeretné hordani...

Egyszeriben minden megvilágosodott előttem. Valóban, Szofi nem ragaszkodik semmihez, nincs egy kimondott kedvence, amivel aludna, amit mindenhová magával cibálna... Van azonban egy hatalmas kincse. A nővére! Van egy Bellája, akit mindenkinél jobban szeret, még apánál és anyánál is! Akihez esténként folyton hozzábújik, mert csak úgy tud nyugodtan aludni és akinek a kedvenc holmijait minden egyes másodpercben maga körül érezheti. Hiszen bármennyire is különböznek egymástól, azért mégiscsak hasonlóak és egyvalamiben egyeznek: testvérek. Igazi, szerető testvérek!

Elmosolyodtam, mégis könny gyűlt a szemeimbe. Tudom, hogy soha nem fog csillapulni ez a fájdalom, amit érzek, valahányszor szembesülök Szofi "másságával". De legfőként azt tudom, hogy soha nem fog csillapulni az a szeretet, amit a kislányaim iránt érzek. Mert az nem múlhat el. Soha...

Irgalom

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Fülig pirulva kértem tőle elnézést, és a táskámhoz szaladtam. Hirtelen fel sem fogtam, hogy nem is az én telefonom cseng. Mire a prof krákogott egyet és beleszólt a sajátjába: Hallo.

Elcsodálkoztam. Nohát! Mégiscsak elérhető "rendelési" idő alatt? Kérdő pillantásokat lövelltem felé, de ő rám sem hederített. Hátat fordított nekem és nemes egyszerűséggel kivonult a nappaliból. Gondolom a dolgozójába mehetett.

Magamra maradtam hát. Én és a nappali. Nem szerettem. Sem ezt a nappalit, sem azt a sok csicsát, ami díszítette. A dolgozószoba természetesen már más! S bár ott ritkábban fordultam meg, ám valahányszor beléptem oda, végtelen nyugalom töltött el. Céltalanul járkáltam fel-alá, míg a prof velem mit sem törődvén, bájosan csevegett a vonal másik végén lévő személlyel. Kis idő múltán az is leesett, hogy a barátnője hívhatta. Remek! Az idő már valóban nagyon későre jár, a prof vége-hosszat nem érő beszélgetésbe elegyedett a párjával, én pedig itt bóklászom ebben az undok nappaliban. És már a torkom is kiszáradt.

Nyűgös lettem, nem tagadom. Nyűgös és fáradt. Odadöcögtem az ablakhoz és a párkányra könyököltem. Alant éppen a Parlament kivilágított épülete látszódott. A sötétségbe burkolózó hegyoldal, a ház rám szakadt csendje, s az éjszakai fények egyfajta melankolikus állapotba ringattak. Egyszerre megszűnt a tér és időérzékem, s a pillanat a gondolat szárnyán valahová messze, egy mára ködössé vált, régi emlékképbe repített engem.

Pedig nem tettem egy lépést sem és még csak távolabb sem kerültem attól a helytől, ahol abban a percben álltam. De mégis! Ott voltam és mégsem, én voltam és mégsem... Csak éppen tizenhárom és fél évvel ezelőtt...

Egy decemberi napon, dél környéke lehetett, amikor először jártam erre. Nagyon hideg volt aznap. Az utak korcsolyapályákká váltak az éjszaka során rájuk fagyott hókásától. Amerre csak elláttam, jeges fehérség fogadott. A busz éppen az orrom előtt ment el, így értelmetlen volt sietni. És egyben lehetetlen is. Vártam. Kesztyűs kezeimet egymáshoz csapdostam, miközben türelmetlenül toporogtam az újonnan vásárolt bélelt csizmáimban. Mit sem értek a hideg ellen. Jobbnak láttam fel-alá járkálni, mert úgy éreztem, egyhelyben állva csak megfagyhatok. Egy métert mentem jobbra, majd balra. Aztán kettőt, hármat, végül már nem számoltam. A busz továbbra sem jött. Előresétáltam egy utcát abban a reményben, hogy az majd jobban felmelegít. Tévedtem, és mégis milyen jól tettem!

Az egyik mellékutcán felfelé egy alakot láttam a földön heverni. Mozdulatlan volt. Ahogy csak tudtam odasiettem hozzá. Nem volt könnyű vállalkozás, a szűk, jeges járdán. De végre elértem őt. Arccal előrebukva feküdt hóban, mégis láttam, hogy egy férfi. Elegáns öltözete bepiszkolódott, bokáig érő szövetkabátját néhol sár borította. Lehajoltam hozzá és a hátára fordítottam. Szemei csukva voltak, fiatalsága meghökkentett, igaz, én még nála is jóval fiatalabb lehettem. Szólongattam és közben figyeltem, lélegzik-e, van-e még pulzusa? Szerencsére élt. Kiabálni kezdtem, hátha meghallja valaki. De minden mozdulatlan maradt. Még jobban kétségbeestem. Már éppen az egyik közeli házhoz akartam szaladni, amikor megszólalt egy dallam. Kellemes dallam volt, annak előtte mintha hallottam volna már párszor. Visszahajoltam hozzá és sebtiben áttapogattam a zsebeit. Egy készülék került a kezembe, melynek hideg érintésétől megborzongtam. Egy mobiltelefon! Azelőtt még soha nem láttam egyet sem, főképp nem ilyen közelségből. Talán csak a reklámokban.

- Felvenni! Fel kellene venni! - suttogtam mintegy saját magamnak és kerestem a lehetőségeket az ismeretlen készüléken. Szemem megakadt a zöld gombon, így egy nagyot fohászkodva megnyomtam és fülemhez tartottam. Egy férfi hang szólalt meg a túloldalán. - Te vagy az? - hangja türelmetlenségről árulkodott. - Már fél órája itt kellene lenned! Mi tart ilyen sokáig? Csak azt ne mondd, hogy dugóba keveredtél, mert úgysem hiszem el. Legfőként pedig nem is érdekel. Azonnal gyere ide, mert a konferencia pillanatokon belül elkezdődik!

- Bocsánat, én vagyok az. Akarom mondani, én találtam meg az urat. Itt fekszik, eszméletlenül. Én pedig nem tudok rajta segíteni. Kérem, hívjon ide mentőt. Én nem tudom, hogyan kell ezen a telefonon? Még soha nem kezeltem. A cím... - ekkor az ideges hang félbeszakított - Nincs szükségem a címre, tudom, hol lakik. A mentő perceken belül megérkezik, máris intézkedem! Kérem, addig maradjon mellette! - és már le is tette.

Üveges szemekkel néztem a csodamasinára és olyan tehetetlennek éreztem magam. Hiszen mit tudtam akkor felmutatni? Leérettségiztem, jó, eddig rendben van. És? Tovább? Nincs tovább! Egy titkárnőképző iskola végzésének kellő közepén voltam, mindenféle komolyabb nyelvtudás és tapasztalatok nélkül. Az előttem fekvő férfi pedig annyira más volt, mint én. Ezek szerint tanult ember lehet, bár butaság volt akár az ellenkezőjére gondolni. A tudás és tehetősség csakúgy kiáltott róla. Ha nem lett volna rosszul, már egy konferencián ült volna az ideges társával. Lehet, hogy éppen ő tartotta volna az egyik előadást. Ha nem ájult volna el... Én is késésben voltam, ugyanis egy órával ezelőtt eltévedtem a különféle, számomra idegen utcákon. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya egy fontos feladattal bízott meg. Több dokumentumot kellett elvinnem az egyik elnöknek, akit baleset ért és amiatt nem tudott bemenni az ülésre.

A feladatot bár teljesítettem, azonban még sok teendő várt rám az osztályon. Mégis, ha nem késtem volna el, az elnök lakásának keresésénél, soha nem ismerem meg azt a férfit, akin később én segítettem. Én, egyszerű titkárnő-tanonc, egy érettségivel, csekély nyelvtudással és nulla tapasztalattal a tarsolyomban.

A férfiról később megtudtam, hogy harmincéves és angiológus, érsebész. A véletlenek igen furcsa módon kapcsolják össze egyes emberek életét. S míg sokan hálátlanok, mások egy életen át tartó hálával viseltetnek azok iránt, akik egykoron megmentették őket.

Újra nyeregben

A táj csak pár pillanatra tűnt fel szemeiben, a magasba nyúló fák úgy szaladtak el mellette, hogy észre sem vette. A sebesség szinte már szédítette. Úgy szállt a fejébe, mintha legalább egy üveg Rosét ivott volna meg egyhúzásra. Pedig az igazság az, hogy már jó ideje nem ivott egyetlen korty alkoholt sem. Nóri ki nem állhatta a szesz illatát, vagy szagát, ahogy ő fogalmaz. Ellenben odáig volt az ázsiai konyháért és mindenért, ami a Távol-Kelettel kapcsolatos. Gino viszont már ebbe fáradt bele. Mindig azok a kimondhatatlan nevű menük, melyek nevénél már csak az ízük volt förtelmesebb. Mégis tűrt, fejet hajtott barátnője akarata előtt. Bár ez a feltétel nélküli engedelmesség napról napra, egyre nagyobb áldozatot követelt tőle. Az önbecsüléséből.

A motor hangosan bőgött, alatta csakúgy pattogtak mindenfelé a kerekekről felverődő kavicsok, kisebb kövek. Ám ő ezzel most mit sem törődött. Élvezte a szabadságát, hogy végre ismét az lehet, aki valójában. Aki azelőtt volt, mielőtt megismerkedett Nórival. Nem rossz lány, ezt egyszer sem állította róla. Sőt! Ha jobban belegondol, az egész kapcsolatot ő akarta jobban. Három évvel ezelőtt ő sétált oda a lányhoz egy üveg jégbehűtött kólával a kezében és hívta táncolni. Az első lépést tehát ő tette meg felé. Aztán a másodikat, harmadikat… Sokáig lehetne folytatni, hiszen a lány nehezen adta be a derekát. Talán tartott tőle. Ginotól, a kétes életű, vad motorostól. Hiába bizonygatta számára, hogy nem rosszabb a vele egykorú srácoknál, Nóri egy magas falat vont maga köré, amin szinte lehetetlen volt átjutni. Kezdetben.

A szerpentinen viszonylag könnyen haladt felfelé, ez idő alatt egyetlen szembejövő járművel sem találkozott. A keskeny úton nehéz is lehetett volna kitérni, különösen ekkora sebességnél. Talán még lehetetlen is. Gino mintha mindent feltett volna egy lapra, úgy hajtotta gépét hegynek menet, a semmibe. Ő továbbra is szerette Nórit! Nem arról van szó, hogy kihűltek volna az érzelmei. Csak éppen megváltoztak, ahogyan ő maga is. Ez az, amit egyszer sem bocsátott meg magának egész hároméves kapcsolatuk ideje alatt. A korábbi énjének gyásza mindvégig ott lopakodott a szívében, ő mégsem vett róla tudomást. Elvakította az a fene nagy szerelem. Barátai, versenytársai meghökkentek átváltozásán. Nem tudták hová tenni, nem tudták mire vélni? Kérdezgették, állandóan faggatták, vajon ki lehet az a lány, akiért még önmagáról is hajlandó lemondani? Hogyan képes erre? Nem értik…

Gino sem értette, mégis megtette. Az idő viszont nem kegyelmezett neki. Sem szerelmüknek. A fiú később belátta, hiába is áltatná tovább magát, a valóság elől nem menekülhet. Az sosem hazudik. És amikor erre a megállapításra jutott, hirtelenjében terhesnek érezte eddigi életét. Mindazt, amit Nóriért tett. Fájt a múltja, az elvesztegetett évek, de leginkább a gyengesége. Elvégre ő sosem volt gyenge!

Egy újabb hajtűkanyar került látószögébe. Nekifeszült vaslovának és visszavett a sebességből, majd lábfékezni kezdett. A fék azonban nem fogott. Újrapróbálkozott, de semmi. A kanyar pedig vészesen közeledett felé. Megragadta az első féket, de akkorra már késő volt, Gino már előre látta, mi fog következni? Szemeit behunyta, mint aki felkészül az elkerülhetetlenre. A kanyar számára a szakadék felett ért véget. Hosszú ívben repült a levegőben, mire elfogyott a lendület és a nehéz motor engedelmeskedvén a gravitációnak, zuhanni kezdett a mélybe. A magas fenyők ágai csakúgy recsegtek-ropogtak az ütközéstől, tüskéik tépték-szaggatták Gino védőruháját. A másodperc törtrésze alatt érte el a földet, hogy szinte cselekedni sem tudott többé. Szüleire gondolt, majd becsapódott.

Birok

A táska egy halk kattanással kinyílt és már nem volt menekülés. Várakozón tekintettem rá, mintha ezt üzenném a szemeimmel: Csak rajta! Elvégre maga akarta Professzor Úr. Hát tessék, lépjen...

Elmosolyodott, majd a maga megszokott komótosságával lassan kirakta az asztalra a táska rejtett tartalmát. Mikor mindennel végzett, rám kacsintott.

- Ön kezd!

Egy mélyet sóhajtottam és tanácstalan mozdulattal az egyik világos paraszthoz nyúltam. d4

Lépésemre a prof már teszi is a magáét: d5. Ilyenkor szoktam elámulni, hogy az egyébként megfontoltságáról híres doki, milyen gyorsan tud reagálni a sakkban. Ha csak rajta múlna, azt az idegesítő sakkórát is beüzemelné, ám én arról már régen leszoktattam. Még mit ne! Hogy itt ketyegjen a fülemben, miközben elvileg nekem gondolkodnom kellene. Mondom, elvileg, mert gyakorlatban az óra mellett képtelen vagyok rá. Egyszerűen leblokkol már a puszta jelenléte is. A prof nem érti, hogy miért zavar az engem? Állítása szerint ő meg sem hallja.

Egyszeriben erőt vett rajtam a nosztalgia. Eszembe jutott ugyanis, amikor évekkel ezelőtt szintén volt egy nagyobb nézeteltérésünk. A vizsgálat, lelki fröccs és a szentbeszéden is túl voltunk már, de egymással valahogy nem boldogultunk. Mennem kellett volna már, én mégis maradtam. A doki is marasztalt, mialatt csakúgy "mennydörgött" a levegő körülöttünk az elfojtott indulatoktól. Megbántott valamivel, mire én visszavágtam. Övön alul sikerült az ütésem, amire a mai napig nem vagyok büszke. Pedig már akkor segítettük egymást, a szó szoros értelmében.

Néztük egymást villámló tekintetekkel és közben hallgattunk. A prof ekkor hirtelen felpattant ültéből és a dolgozójába sietett. Ezzel a bőrtáskával tért vissza.

- Mondja, Ágnes, tud sakkozni?

- Tudok.

- Nocsak? Ki sem néztem volna magából. - újabb ütés - De legalább akkor a tanítás részen átugorhatunk.

- Ne fáradjon, semmi kedvem nincs Önnel sakkozni. Legalábbis most nincs!

- Pedig kénytelen lesz. Honnan tud egyébként játszani?

- A férjem tanított meg rá.

- Derék ember! Egyszer igazán magával hozhatná! Személy szerint csak innen az ablakból láttam, de az is régen volt már.

- Sokat dolgozik. De ma, talán még szerencséje is lesz. Ha emberi időben végzünk, rácsörgök, hogy jöjjön értem.

Ekkor kezdtünk bele a véget nem érő sakkjátszmákba, mintegy a felgyülemlett feszültség levezetéseképpen. Amikor pedig már nagyon elszaladt velünk az idő, a prof a vitrinjébe helyezte a táblát az álló bábukkal, így a félbehagyott partit a következő alkalommal fejeztük be.

Azok voltak csak a boldog "békebeli" idők! Azóta bizony nagyot változott a világ és a mi életünk is. Legfőként az enyém. A betegségből gyorsan felépültem, a kontrollok ritkultak, valami mégis hiányzott. Mostanra kezdem csak felfogni, hogy az a valami, az én régi életem, talán a fiatalságom volt. A gyermekeimet semmi pénzért, semmi áron oda nem adnám, le nem mondanék róluk, bármi probléma, gondom is legyen velük. Soha! De én, ÉN maradtam, mégha kissé idősebb is, és vágyom vissza azokat a napokat, órákat, pillanatokat, amikor igazán felhőtlenül boldog voltam. Lehettem. Mert ma már ez is luxusnak számít! A lányok megszületésével felelősséget vállaltam, mely felelősségvállalás természetszerűleg vonja maga után a gondokat, bajokat. Olyan sehol nincs, hogy gondtalan az élet vagy, ha van is, azt én nem ismerem...

Na, tessék! Még csak az imént kezdtünk bele, máris fuccs két parasztomnak és az egyik futómnak. Sejtettem én, hogy így lesz. Ma igazán nem vagyok formában. Nagyon fáradtnak is érzem magam és eleve semmi, de semmi kedvem nem volt ehhez az egész játszmásdihoz. De a profnak aztán magyarázhatok! Ha ő egyszer valamit a fejébe vesz, azt ezernyi bunkóval sem lehet onnan kiverni.

- Figyeljen oda, különben rajta veszt! - és még az volna a legkevesebb. Ugyan, egy sakkpartit elveszítek. Nagy kaland! Vannak az életben annál sokkalta fontosabb dolgok, mint egy sakkjátszma. Hopp! Már az egyik lovam is oda... - Már akartam kérdezni, hogy mik azok ott a körmein?

- Ezekre gondol? - azzal megkocogtattam körmeimmel a táblát.

- Azokra, igen, de ne kopogjon! Egyrészt, mert zavar, arról nem beszélve, hogy iszonyatosan sérti a fülemet, másrészt pedig elmozdulnak a bábuk.

- Körömdíszek. Nem tetszenek talán?

- Nem is tudom, ilyeneket még nem láttam. A barátnőm is körömmániás, de ő beéri a műkörmökkel. Ilyen izéket ő nem tetet rá a műkörmösével. - éppen a királynőmet kezdte megkörnyékezni - Ezek egyébként házilag készültek?

- Házilag.

- Ez valami új hobbi, vagy micsoda?

- Úgy is nevezhetjük.

- És az írással hogy áll?

Sikerült egy remek lépéssel kiütnöm a futóját. Védelmező bástyám ezúttal jó helyen tartózkodott.

- A fene! - szitkozódott én pedig jót mulattam magamban. Szerintem ő is be látta már, hogy jobban tette volna, ha inkább a játszmára koncentrál, mint az én körmeim után érdeklődik ilyen odaadással.

- Hogy állnék? A szokásos. Írok, írok és ha még nem említettem volna: amikor csak lehetőségem adódik rá, írok.

- Mikor van ideje?

- Ez a dolog nehezebbik része. Ritkán sajnos. Nagyon ritkán!

- Védje magát, mert baja eshet.- Azt hittem, a sakkra gondol. Tévedtem. - Vigyázzon magára! Ha az éjszakáiból vesz el, az sem Önnek, sem a családjának nem használ! A kevés alvástól fáradtabbá válik, amit viszont a munkahelyén nem díjaznak.

- Majd igyekszem odafigyelni rá. - mondtam epésen és egy kurta mozdulattal leütöttem az egyik lovát a királynőmmel.

Kedves Barátaim, Olvasóim!

Bár a jég továbbra sem tört meg, s nem jutottam közelebb hozzátok, azért én látlak Benneteket! S ha így, hát így. Folytatom még, amíg kedvem lelem a blogírásban. És ha már az is elfogy...

Meglátjuk, hogyan tovább.

Addig is jó olvasást, jó szórakozást kívánok Nektek!

Így ismeretlenül is a távolból:

P. H. Ágnes

Kedves Barátaim!

A fényképgalériába feltöltöttem "pár" képet kis családomról és jómagamról. Valamint örömmel láttam a statisztikámban, hogy tegnapi napon megduplázódott a látogatóim száma. Bízom benne, hogy ez így is marad. Arra kérlek Benneteket, hogy amennyiben tetszik az oldalam, ajánljátok ismerőseiteknek is!

Minden ajánlást köszönök!

P. H. Ágnes