Szikra pattan,

mécses lobban

szán suhan az

úton halkan.

Pata koppan

meg is torpan

áll már a szán

a kapuban.

Csengő csendül

ajtó lendül,

karácsonyi

ének zendül.

Piros csuha,

fehér szakáll

télapó az

ablakban áll.

Cipő, csizma

őt rég várja,

ajándékért

tárul szája.

Jól megtömi

mind télapó

zárul ablak

zárul ajtó.

Pata koppan,

lépte dobban.

indul a szán

lassan, halkan.

Mécses lobban,

lángja illan

csillagporos

út nyomában.

Ünnepi fény, holdvilág

díszes minden fenyőág.

Karácsonyi mese jó,

éjja-hajja Télapó!

Felöltözve így állunk,

sok szép dolgot kívánunk.

Lassan hull a fehér hó,

gyere te is Télanyó!

Megterítve az asztal

sok jó finom falattal.

Diós, mákos sütemény

édes ünnep estéjén.

Répalaki sárgarépa

egy napon magát elunta.

Arra gondolt hát a répa,

jó volna egy kicsi séta.

És amint ezt kigondolta,

a földből magát kifúrta

s köd előtte, köd utána,

elindult a sétájára.

Ahogy éppen útját járja,

szembejött véle egy répa.

Répafalvi fehérrépa

nem más, mint a jó barátja.

Kezet rázott a két répa,

s ha már a sors ma úgy hozta,

útját hát együtt folytatta

sárga és a fehérrépa.

Máig tart a répa séta,

ha nem hiszed, járj utána!

Ma nagyon rossz hírt kaptam. Átlagos napnak indult, kislányaimat leadtam az oviba, bölcsibe és siettem dolgozni. Pár óra múlva azonban párom telefonált, hogy nagy baj van…

Férjemnek, Krisztiánnak igen mostohagyermekkor jutott. Azt most hagyjuk, hogy kinek a hibájából. Azonban ezt a mostoha sorsot két ember igyekezett minden erején felül elfeledtetni ővele. A nagymamája és nagypapája. Azok az emberek, akik már eleve két fiúgyermeket felneveltek. Így párom édesanyja a nagymamája, édesapja pedig a nagypapája lett. A sors úgy hozta, hogy a nagypapájának idő előtt el kellett távoznia közülünk. Nagyon korán. Én még meg sem ismerhettem. Ellenben a nagymamát megismertem és nagyon megszerettem. Nem, még nem beszélhetünk múlt időről, mert őt a mai napig és még holnap is és mindörökre a szívembe zárom és szeretem!

De ma hajnalban ezt a nemes lelkű asszonyt álmában szélütés érte. Nem reagált és sajnos mostanáig sem reagál egyáltalán semmire. Már önmagától nem is lélegzik. Mi pedig csak ültünk a sürgősségi folyosóján összetörten és vártunk. Amikor felvitték az intenzív osztályra, oda is felkísértük. A látogatásnak szigorú rendje, szabályai vannak, melyeket be kell tartanunk. Minden hétköznap 16.30 és 17.30 között szabad látogatni és csupán tíz perc erejéig. Ennyi jut hát, ennyit kaphatunk a dédiből, nagymamából és édesanyából. Bella és Szofi még semmit sem tudnak. Igaz, Szofikám még pici ahhoz, hogy bármit is megértsen a történtekből. Ám Bella… Valamit azért mégiscsak mondanunk kellene neki. De az a baj, hogy nem tudom, hogyan foghatnék hozzá…

„- Most felvisszük a nagymamát az intenzív osztályra. Feljöhetnek pár percre, de tovább nem tartózkodhatnak mellette. És, kérem, készüljenek fel a legrosszabbra…”

Ennyit mondott a nővér, mi pedig elfogadtuk. Mit tehettünk mást? A többit majd úgyis „megbeszéljük” egy felsőbb rendű hatalommal, aki dönt életről és halálról. Imádkozunk hozzá, talán alkudozunk is vele, hogy még ne… Tudjuk mi, persze, jól tudjuk, hogy senki sem halhatatlan és egyszer ennek is eljön az ideje. De… ne ma. Ma még ne! És ha lehet, holnap se, meg azután és azután… Önzőek volnánk? Meglehet. Mentségünk pedig csupán az a mérhetetlen szeretet, melyet iránta érzünk.

Ott ültem az egyik széken, mellettem nejlon zacskóban a nagyi sebtiben összekészített ruhái. És akkor megakadt a szemem a mamuszkáin. Mindig ebben a mamuszban sietett elénk boldogan, valahányszor meglátogattuk őt. Olyan pici, hogy a vállamig sem ér, az egyik szemére is megvakult, nehézkesen is mozog. És nem is fiatal már. De mindig olyan boldogan jött elénk…

Hazaértünk hát több órás reményteli várakozás után. És nagyon fázom. Itt, legbelül. Mielőtt kiírtam volna magamból azt a fájdalmat, ami ezúttal továbbra is bennem marad, csak ültem a konyhaszéken és nem tudtam másra gondolni, csak arra a két mamuszkára…

És bárhogy is próbálom megkeményíteni a szívem, hogy ne fájjon már annyira, csupán erőtlen próbálkozás, mert állandóan ott zúg-zakatol az agyamban és szívemben, hogy

Nagyon szeretünk Téged nagyi!

Valahányszor…

Már nem is tudom, hol s hogyan kezdődött igazán? Vagy pontosan mikor? Csak azt tudom, hogy valahányszor rágondolok, akkor mindig az a két csillogó szempár tűnik fel előttem, melybe olyan jó volt belepillantani. Már akkor is…

Talán azzal kezdődött, hogy az udvarunkba költöztek. Én tizennyolc lehettem. Igen, éppen annyi voltam. Ebben biztos vagyok, mert akkoriban érettségiztem. Azaz még csak készültem a szóbeli vizsgákra.

Forró tavaszi nap volt, én pedig az ajtónk előtt ültem a kedvenc lócámon és magoltam. Vagyis magolnom kellett volna, ám én inkább élveztem, ahogyan a nap sugarai cirógatják az arcomat. Szombat délelőtt volt és anyuék a piacra siettek. Bár nem volt messze tőlünk, hiszen a Lehel téri piactól csupán kétutcányira laktunk. Az ebéd már javában fortyogott a tűzhelyen, a gőzölgő étel finom illatai szinte az egész udvart betöltötték. De jó is volt az!

És akkor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy hangos csörtetéssel beviharzik. A kövek csakúgy kopogtak aprócska cipellői alatt. Még ma is hallom, valahányszor felidézem azt az édes pillanatot. Trapp-trapp-trapp-trapp. Az éles hangok ellenére mégis zene volt füleimnek. S míg mások mérgesen kiáltottak rá, valahányszor zajt csapott, addig én élvezettel hallgattam. Sőt, még azokat a fülsértő lármákat is imádtam, melyeket mindenféle tárgy egymáshoz ütögetésével keltett. Háromévesen..

.

Egy ideje azon gondolkodunk a Gazsival, hogy csinálni kellene már valamit! S bár pontosan még nem tudjuk, hogy mi is legyen az a valami, de elképzeléseink már vannak róla. Több minden szóba került, de azokat sajnos mind sorra elvetettük. Időközben Zsiga barátunk is csatlakozott hozzánk, miután észrevette, hogy Gazsival sántikálunk valamiben. Pedig csak Gazsi sántít a jobb lábára, mióta a robogójával nekiment egy téglafalnak. Én biztos, szilárd lábakon állok. Kivéve, mikor este többet öntök fel a garatra és illuminált állapotban kell hazáig vergődnöm. Nem minta sokat innánk, de példának okáért ott volt a múltkori buli, amit semmi pénzért ki nem hagytunk volna. Szilas 45. születésnapját ünnepeltük és hát igen rossz néven vette volna, ha a legjobb cimborái nem tisztelik őt meg jelenlétükkel. Szegénynek ugyanis senkije sincs rajtunk kívül. Bizony, ha jobban belegondolok, van annak már három hónapja is, hogy összeismerkedtünk vele, itt lent a téren. Néha valóban megdöbbenek azon, mennyire szalad az idő!

Szóval Zsiga is beszállt a fejtörésbe, mert az neki amúgy is jobban megy. Ő már ésszerűbb, ám annál kivitelezhetetlenebb ötletekkel állt elő, így természetesen azokat is elvetettük. Az egyik ilyen ötlete a tanulás volt. Úgy jól hangzik, meg minden, azt el is ismertük előtte, csak hát mint olyan, nem éppen passzol össze a szellemiségünkkel. Azt hiszem így mondják. Vagy nem is! Talán személyiségnek hívják. Mindegy, a lényegen úgysem változtat. Ő persze megsértődött az elutasításon, mondván, hogy ő nem valami magasabb iskolára gondolt, úgy, mint főiskola vagy egyetem, hanem csak egy szakmára. Ugyanis köztudottan és enyhén szólva nincs megelégedve a munkahelyével, sem a munkájával, sem a főnökével. És itt a kör be is zárult. Tenni azonban bezzeg egyszer sem volt hajlandó annak érdekében, hogy mindez megváltozzon. Úgy tűnik, most látta elérkezettnek az időt a változtatáshoz. Igazság szerint, Gazsival mi sem rajongunk a munkánkért, de hát élni ugyebár kell valamiből! Így aztán valahogy csak ellébecoljuk azt a pár órát, utána pedig irány a zsuga parti Zsigával és Gazsival.

Második ötlete egy vállalkozás elindítása volt, mely szintén felcsigázott minket, ám hamar támadt lelkesedésünk nyomban el is illant, mihelyst annak anyagi vonzatára került a szó.

Drága Doki! (Későbbiekben csak DD)

Őszinte örömmel, sőt boldogsággal tölt el a tudat, miszerint hamarosan kislányod születik! Megérintett az a fajta „hála”, melyet a gyermek általatok választott neve tükröz és igen, valóban meghatott legutolsó leveled, melyben vegyes érzelmeidről írtál nekem. Minderre csakis azt tudom mondani, hogy csodálatos. Ismertelek régebben, és ahogyan lassanként felfedezed az élet változásai formálta új oldalad, úgy kezdek én is megismerni egy másik „dokit”. Tudom, milyen voltál és milyen tartózkodó volt a viszonyod a gyerekek irányában. Úgy látom, ez a fal apránként valóban leomlik, s mire a kis Csoda megszületik, teljesen össze is dől. Mert Te ilyen vagy! Hiába tagadtad még a múltban, hogy te mennyire nem és egyáltalán… Én már akkor megláttam benned azt a fajta érzékenységet, melyet majdan egy gyermek úgyis meg fog érinteni. Egyszer. Te ugyan tagadtál, ellenkeztél, sőt mi több, vissza is utasítottad eme felvetésemet! S bár az én gyermekeim tőled oly távol álló lényei nem tudták betölteni ezt a „missziót”, úgy a saját testedből és véredből fogant gyermek megteszi ezt helyettük. Mindannyiuk helyett. Általa pedig te is közelebb kerülsz a Gyermekhez. Mindhez. Mert az élet már csak ilyen. Leomlik a régi doki és újjászületik belőle egy új. Neve nevén: az APA. Így, csupa nagybetűvel. Köszönöm soraidat, köszönöm a Barátságod! Mindig és újra…

A Te örök Barátod:

Ágnes

„ (…) Ágika, vigyázz magadra és családodra! Eleddig úgy néz ki, karácsonykor ismét hazautazom. Tekintettel a baba picinyke korára, őt és édesanyját sajnos akkor még nem tudom magammal vinni, de képeket folyamatosan küldök majd rólunk, ahogy fejlődik a kis trónörökös. (…)

Most búcsúzom, mert pár napja ismét keveset aludtam. Sok a tennivaló, de az idő annál kevesebb rá. Ígérem, azonnal üzenek az összes létező, illetve nem létező kommunikációs eszközzel, mihelyst a kis Agnes megszületik. És még valami. Babonából még berendezetlen a gyerekszoba, de egy valami már ott várakozik rá a falon. A „Sakktábla”. A mi sakktáblánk.

A távolból is ölellek:

Doki.”

Szia!

- Elkalandozott.

És tényleg. Ismét igaza volt.

- Merre járt Ágnes?

- Nagyon messze, doki. Nagyon messze...

- Nocsak? - Előredőlt ültében és mélyen a szemembe nézett, miközben ezt kérdezte tőlem:

- És mit látott? (Legyintettem.)

- A múltat. A múltunkat. - Rámosolyogtam. - Magunkat.

- Jól néztem ki? - Mosolygott vissza rám.

- Igen, ráadásul fiatalabban is.

- Alig emlékszem, oly régen volt. - Erre visszadőlt a karosszékben, jobb lábát keresztezte a ballal (mindig a jobb láb, soha sem a bal) és ujjait egymásnak feszítette. - Talán igaz sem volt.

- Meglehet. Akárhogyan is történt, én viszont mindenre emlékszem.

- Terhes lehet. - Tűnődött el.

- Valóban az. Sokszor felejtenék...

- Én csak annyit kérek Magától, hogy engem ne feledjen soha!

- Nem fogom, ebben biztos lehet!

Csend telepedett ránk.

- Szokott még festeni?

- Fogalmazzunk inkább úgy, hogy festegetni.

- Ne legyen olyan szerény! És miféléket? Tájképet, csendéletet...?

- Babákat.

Válaszomra kérdően vonta fel szemöldökét, hogy ismét nagyon mulatságosan festett előttem.

- Bocsánat, de nem értem.

- Kimondottan erre a célra gyártott "babaszetteket" festek élethűre, vagyis olyanokra, mintha élnének. Rájuk festem az élet színeit, legalábbis látszólag. - Itt helyesbítenem kellett saját magamat. - Pontosabban egy babára, mert a "prototípuson" már hónapok óta dolgozom. Már amikor időm jut rá, amiből ugyebár elve nincs sok. Épp, mint az írásra... Ön mikor megy vissza?

- Hová? A múltba?

- Bolond! - Nevettem fel. - Amerikába! Úgy értem, mikor utazik oda vissza? Elvégre az elmúlt évek alatt gyakorlatilag a második otthona lett... Vagy rosszul gondolom talán?

- Is-is. Tulajdonképpen jól és rosszul, de ne vegye magára! Tény, hogy három éve kiköltöztem Amerikába, mert egy olyan lehetőséget kaptam, melyet képtelen lettem volna visszautasítani. Különös tekintettel a karrierem építéséhez volt szükséges vagy még inkább elengedhetetlen a költözés. Dehát ezt maga már nagyon jól tudja. Azonban hazámnak szülőföldemet, Magyarországot tekintem továbbra is, bármennyire élek a tengerentúlon. Én már csak megmaradok amolyan "régimódi" hazafinak.

- Ez kedves Öntől! Tehát, mikor szándékozik visszautazni?

- Holnap este indul a gépem. Napközben még egy-két halaszthatatlan dolgot elintézek, azután irány a repülőtér!

- Majd gondoljon rám a felhők mögül!

- Feltétlen. Tudja Ágnes, sokat van eszemben!

- Köszönöm..

- Igazán nincsen mit.

- Kérdezhetek még valamit?

- Maga? Bármit!

- Miért nem vitte magával?

- Micsodát? - Szemei teljesen kikerekedtek a csodálkozástól.

- Az ajándékomat...

- Mi ez, talán barkochba? A hosszú évek során sok mindent kaptam magától, ezek közül számomra a legdrágábbak: az élet és a barátság. Az Ön barátsága. Ezek pedig mindig és mindenhol velem vannak.

Erre nem számítottam. Képtelen voltam megszólalni. Szemeim égni kezdtek és a torkomat is kaparta valami...

- De amennyiben a festményére gondol, az is nagyon fontos számomra! Csupán azért nem vittem ez idáig magammal, mert időközben az a házam része lett. Gyakorlatilag egymástól elválaszthatatlanok lettek. No, ne pityeredjen már el! Csak nem gondolja komolyan, hogy nem jelent számomra semmit? Hiszen azzal az emlékeinket, a múltunkat csúfolnám meg és fordítanék hátat vele végleg magunknak. Az pedig egyáltalán nem szokásom! Tessék, itt egy zsebkendő, fogja és tartsa meg! - Egy szépen hímzett, madárkát ábrázoló kendőt nyújtott felém. Igazán gyönyörű, míves munka volt, azelőtt még sehol nem láttam ilyet. - Magának hoztam, odaátról. Csak nem ilyen körülmények között kívántam átadni. De, ha már így alakult, hát tessék...

- Köszönöm... Én igazán... Nem is tudok mit mondani... - Rebegtem felé elcsukló hangon.

- Észrevette, amikor a dolgozószobámban járt?

Igenlőn bólintottam.

- Nagyon hiányzik ez a festmény és tulajdonképpen már egy ideje gondolkodom azon, hogy mégiscsak magammal viszem. Tudja mit? - Kacsintott rám. - Legyen ez egy jel! Úgy látszik, én mindvégig erre vártam, hogy végül el tudjam dönteni, mit tegyek? És most határoztam! Holnap a "Sakktáblát" is Amerikába repítem, magammal együtt.

Határtalan boldogságot éreztem ezekben a percekben. És hálát. Igen, hálás voltam ennek a nagyszerű embernek, aki "lábra állított" és nem csupán megmutatta, hanem be is bizonyította számomra, hogy az élet nem csak fekete és fehér.

A taxi megérkezett. Ragaszkodott hozzá, ha már az előtte álló hosszú utazásra tekintettel nem engedtem, hogy hazakísérjen. Nem búcsúzkodtunk sokáig, hiszen nem örökre váltunk el, hiszen fél év múlva ugyanekkor és ugyanitt újra találkozunk.

- Ágnes, vigyázzon magára!

Ránéztem és felé intettem. - Te is! Szia...