Blog
:-)
2012.11.06 10:28- Igen, valóban azok.
- Az ott a kezében pedig különösen!
- Látom.
- A kislánya milyen békésen elüldögél a kocsiban!
- Bizony, sokat segít az a három tejszelet.
- De hiszen csak egy van a kezében.
- Mert a másik kettőt már befalta. Ott vannak a papírjaik a pogácsák és világító Barbie között. Látja?
- Ön kiváló megfigyelő, gratulálok hozzá!
- És, mi a megfejtés?
- Valóban csupán egy valamit keresek, mégpedig a könyvek kiadóját. Látja, itt például ezt a thrillert a Kossuth Kiadó gondozza.
- És ez Önnek miért jó?
- Mert egy újabb ötletet ad számomra.
- Mármint a könyv?
- Nem, a kiadó neve.
- Bocsánat, de én ezt nem értem.
- Nem baj, elég, ha én értem…
Választások
2012.11.06 10:24
Tücsi. Igen, szinte abban a pillanatban jutott eszembe a beceneve, amikor megláttam. Érdekes, hogy olykor milyen „semmiségnek” tűnő dolgokra emlékezik vissza az ember, és van úgy, hogy sokszor a legalapvetőbb dolgok nem jutnak az eszébe.
Aznap éppen a 2010-es magyarországi országgyűlési választás zajlott. Én már túl voltam a szavazáson, így kis családommal útra keltünk és barangoltunk egyet a kerületben. Bella az akkor még háromkerekű kedvenc rollerjével rótta mellettünk az utat, míg Szofika alig két hónapos csecsemőként, álmában élvezte, ahogyan a babakocsi kellemesen elringatja. A nap melengetőn sütött, érezni lehetett az igazi tavasz felpezsdítő erejét.
Anyu ezen a napon is dolgozott, ahogy minden választás napján, de apu otthon volt. Előző nap elkérték Bella kis babarózsaszín felsőjét, hogy az általuk megrendelt vasalható hercegnős matricát szépen rávarázsolják. Egyedül mentem a felsőért, mert Bella nagyon szeret az önkormányzat épülete előtt szaladgálni, játszadozni (sokszor bizony hangoskodni is). Akkoriban szüleim még nem laktak messze az önkormányzattól, hiszen onnan is rá lehetett látni a panelházra. Arra a tízemeletes épületre, melyben gyermekkoromat töltöttem és felnőttem. Aki ismerős arrafelé, jól tudja, hogy a házhoz egy kavicsokkal kirakott út vezet. Ezen az úton haladtam hát apuék felé, amikor még nem sejtettem, hogy pár másodperc leforgása alatt annál messzebb jutok…
Egy fiatal szőke lány jött szembe velem, mellette az édesanyja lépkedett. Mindketten feketében voltak. Mégsem ez tűnt fel nekem annyira, mint inkább a lány fekete ruhája takarta kóros soványsága. Határozottan emlékeztem rá. Gyermekkorunkban ő is ugyanabba az általános iskolába járt, csak pár évfolyammal feljebb. Nem tartozott a harsány és úgymond „menő” lányok közé, ám az osztályába járó közkedvelt lányok szemmel láthatóan jó barátnőjüknek tekintették őt. Különösen az egyik, akivel folyton folyvást együtt volt. Tücsi már akkor szolidan öltözött, a világért nem vett volna fel semmiféle feltűnő holmit, megbotránkoztatót pedig végképp. Felvette viszont klasszikusan szabott fekete farmernadrágját, egyszerű pólóját és kötött kardigánját. Igen, emlékeim szerint ő mindig kardigánt hordott. Természetes hullámos szőke haját pedig csakis egyszerű sima fonatként viselte. Szemüveges lévén pedig egy szintén egyszerű szemüveg keretezte okos arcocskáját. Mert rajta valóban látszott, hogy nem egy buta lány. Talán osztály- vagy akár évfolyamelső is lehetett. Nem tudom, annyira nem ismertem. Tulajdonképpen én egyáltalán nem ismertem, csupán távolról állapítottam meg magamban, hogy róla már ideje korán meg lehet jósolni, milyen szép, rendezett élete lesz majdan. Az általános iskolából középiskolába megy, onnan pedig főiskolán vagy egyetemen folytatja a tanulmányait. S mikor már úgy érzi, hogy eleget tanult, elhelyezkedik valamely jól fizető szakmában, később pedig férjhez megy és gyerekeket szül. Legalább kettőt. Igen, én így képzeltem el annak a fiatal lánynak az életét, akit naponta láttam „menő” barátnéja társaságában, és akivel egy szót, annyit sem váltottam az évek során. Hiszen nem volt mikor és nem volt miről. Aztán Tücsi elballagott, mikor itt volt az ideje és pár év múlva én is hátam mögött hagytam az iskolát. Ki-ki ment a saját dolgára, új emberekkel ismerkedtem meg, új életutakat képzeltem magam elé.
Két évtized múltán azonban újratalálkoztam azzal a lánnyal, akinek egyértelműen olyan szép, rendezett éltet képzeltem el. Ám nagy döbbenetemre az a lány egyáltalán nem az általam megálmodott szép és rendezett életet sugározta magáról. Mint inkább kóros betegségét, mely „végső stádiumként” borzasztotta el azt, aki csak ránézett.
Az élet tele van választásokkal, döntésekkel, melyeket nekünk magunknak kell meghoznunk. Folyton s folyvást. Mert csak így haladunk előre az általunk megálmodott úton. Ám van, aki megbotlik a sajátján és nem mindig sikerül felállnia. Ha szerencsétlenül „esik”, súlyosabban is megsérülhet, s ekkor már közvetlen környezetének érezhető támogatására is szüksége van. Nem mindenki épül fel maradéktalanul, mert a „regenerálódás” bonyolult dolgok függvénye. Vagy talán mégsem, és csupán a szívé. Ám ha a szív összetörik, már nem lehet maradéktalanul megragasztani, repedések mindig is lesznek rajt. Én nem tudom, mi történhetett Tücsivel az elmúlt hosszú-hosszú évek során, csupán kívánni tudom számára, hogy bármi volt is az, mihamarabb rendeződjék, mert ha nem…
Félidőnél járunk, két év múlva ismét választások lesznek. És a 2014-es országgyűlési választás napján talán éppen olyan melegen érezteti majd a tavasz az erejét, mint az előzőn. Ha Szofika addig nem nő sokat, még aznap is viselhetné azt a babarózsaszín, hercegnős felsőt, melyet Bella viselt két évvel ezelőtt, s amely most a fregolin szárad, mert tegnap jól összemaszatolta az ebédnél. Csak ezúttal nem a babakocsiban fogja aludni édes álmát, hanem valószínűsíthetően nővérkéje és annak kétkerekű rollerje mellett fog szaladgálni, játszadozni (hangoskodni) a kispesti önkormányzat épülete előtt kialakított „pihenő” téren. Én pedig újra elindulok azon a kavicsokkal kirakott úton és akkor talán újratalálkozhatok Tücsivel, egészségesebben, megerősödve, mint két évvel azelőtt…
(Sok nyomasztó gondolat, emlék él bennem, melyeket időről időre igyekszem „levetkezni”, azoktól megszabadulni. Ez azonban nem megy egyik pillanatról, sem egyik napról a másikra. Évek „küzdelmes” munkájával tudom őket végleg elereszteni magamtól. Tücsi megválaszolatlan története is ezek egyike. Bízom benne, hogy az ő „kérdésére” végül pozitív választ kapok az élettől.)
Nyújtsd a kezed!
2012.11.06 10:22Építkezünk. Igen, én úgy gondolom, hogy amíg világ a világ, az egész emberiség építkezik. Kivétel nélkül, minden ember felépít valamit, amelyre aztán vagy büszke, vagy szégyell később. Felépítjük saját világunkat, melyben éljük a mindennapokat és tőlünk függ, hogy oda kit engedünk be, avagy kit nem? Törekszünk a boldogságra, elvégre az emberi természet már csak ilyen: gyarló és boldogságkereső. Ebben pedig semmi rossz nincs, egészen addig, amíg ez a boldogság keresés mások boldogságának útjába nem áll. Egyformák sem vagyunk, hiszen mindenkinek más a fontos, más cél élteti és más jelent számára örömet.
Egy dolog azonban közös bennünk, mégpedig az, hogy hatással vagyunk egymásra. Akár így, akár úgy, de befolyásoljuk egymás természetét, viselkedését. Vannak köztünk olyanok, akik barátkozók és vannak elutasítóak. Csupán mi rajtunk áll, hogy mely „tábort” erősítjük. Ha valakit sok csalódás ért élete során, az könnyen válhat elutasítóvá. Mondván, hogy úgyis csak újabb csalódás érné, ha megnyílna mások előtt. Így hát a könnyebb megoldást választja, ezzel viszont a nehezebb út talajára lépve halad tovább. Kétségtelen, hogy a „barátkozáshoz” több erő, energia befektetés szükséges, hiszen aki minden csalódása ellenére képes újra és újra tiszta lappal indítani, mások felé fordulni, az valóban figyelemre- és nem utolsósorban tiszteletreméltó.
Én mindkét tábort megjártam már. Az elmúlt év alatt nagyon sokat csalódtam olyan emberekben is, akikben azelőtt teljes szívemből megbíztam. Mint utóbb kiderült, óriási hiba volt. Ezzel viszont kezdtem megváltozni, visszahúzódó, bezárkózó lettem. Nem kerestem mások társaságát és a közeledést sem mindig fogadtam el. Talán nem feltétlenül volt jó választás ez részemről. Pár hete azonban újraértékeltem bizonyos dolgokat és ismét kezdtem megnyílni. Vagy kinyílni. Úgy érzem, sokat tanultam a hibáimból és az életből egyaránt. De ez a tanulási folyamat korántsem ért a végére, hiszen még nagyon hosszú út áll előttem.
Ma újabb segítő kezet nyújtottak felém, melyet őszinte örömmel fogadtam el. Egy „régi” ismerősömmel való találkozás erősített meg abbéli hitemben, hogy igenis helyes utat választottam. Minden nap hozhat valami újat, így sosem szabad feladni! Semmit. Mert élni és hinni kell! Az emberekben. Abban, hogy még nem halt ki a jóság, mert az igenis létezik. Köztünk van, csupán észre kell venni, meg kell találni és mindehhez nyitott szemmel járni. Még akkor is, amikor úgy érezzük, semmi értelme sincs. Semminek.
Nemrégiben, Bella eltűnése kapcsán még azon szomorkodtam, hogy mennyire magára van hagyatva az ember és szinte senkire sem számíthat ebben a világban. Talán nem gondoltam komolyan, de akkor mégis úgy éreztem. Ezen a héten azonban ketten is megöleltek és minden egyes látható vagy láthatatlan öleléssel támogatást kapok a folytatáshoz. Mindannyiunknak szüksége van erre a támogatásra, mert erőt ad nekünk. Segít továbblépni, bármilyen nehéz útra sodor is minket az élet. Mi valóban hatással vagyunk egymásra és örömmel tölt el minket, valahányszor csak azt üzenik felénk: Nyújtsd a kezed!
Én is nagyon szeretlek téged!
2012.11.06 10:20Szofi nagyon szereti a paradicsomot. Állítólag, mert, hogy mi szülők, ezt sajnos nem igazán tapasztaljuk. De Ági és Ica néni, Szofika szerető gondozónői váltig állítják, mi pedig el is hisszük nekik. Otthon azonban Szofi továbbra sem eszi a paradicsomot! Hiába indítunk újabb és újabb „támadást”, hogy végre mi is részesei legyünk annak az élvezetnek, aminek Szofika „pótanyukái”, a bölcsődében. Szombaton újra kiválogattuk hát kislányunk számára a legpirosabb és legmosolygósabb paradicsomokat, s míg férjem halált megvető bátorsággal vetette magát a tömegbe, hogy leméresse őket, azalatt mi, kissé félrehúzódván, Szofikával édes kettesben, békésen várakoztunk reá. Néztem az embereket, azt a forgatagot, mely pontosan az orrunk előtt kavargott, hömpölygött. Ki erre, ki arra ment nyugodtan vagy kevésbé nyugodtan. Mi pedig várakoztunk.
Kissé elrévedhettem, mert hirtelen egy hideg érintésre lettem figyelmes a kezemnél. Szorosan Szofi babakocsija mellett álltam, ezzel is védvén őt a tömeg sodrásától. A hideg azonban egy-kettőre magamhoz térített és csodálkozva pillantottam le a forrására. Szofika kezecskéjére, ugyanis kislányom hirtelen gondolt egyet és piciny kezével megfogta az enyémet. Csak egy pillanat, apró momentum volt, mégis ezt olyan lágyan és gyengéden tette, hogy egyszeriben ellágyult tőle a szívem és szinte könnyekig hatódtam. Ő bámészkodott tovább, mintha mi sem történt volna, a tülekedő embereket szemlélte nagy bölcsen. Aztán felnézett, majd egy nagyot nevetett rám. És ezzel az édes gyermeki kacajával megerősítette bennem azt, amit az imént üzent, a kézfogásával.
- Szeretlek anyu!
Lehajoltam hozzá, megcsókoltam okos kis buksiját, félresimítottam pihe haját az arcából és úgy suttogtam a fülébe, „szerelmesen”: - Én is nagyon szeretlek kislányom!
Budapest, 2012. október 15.
Aztán másnap délután végre megtörtént, amire addig már nagyon vártunk! Szofika ugyanis hatalmas étvággyal vetette magát a piroslóbbnál is piroslóbb paradicsomok közé. Majd a legnagyobb és legmosolygósabb zöldséget kiválasztván, elégedett mosollyal a maszatos kis arcocskáján, lakmározni kezdett belőle.
Amikor a hóhért akasztják…
2012.10.27 21:05Egy vallomással tartozom…
Fiatal lánykoromban teljesen máshogy vélekedtem az életről. Ahogyan azt szokták volt mondani: Ifijú voltam és bohó… Akkoriban nem sokra becsültem egy nő, egy asszony munkáját, mondván, az úgyis olyan könnyű, össze sem lehet hasonlítani egy férfiember kemény, izzadságos munkájával. Az irodai munkát és gyermeknevelést enyhén szólva lenéztem, míg például egy kőműves munkáját az egekig dicsértem és ámultan csodáltam, ahogyan a semmiből hetek, majd hónapok áldozatos munkájával milyen „dicső” épületeket emeltek. És tették mindezt télen-nyáron, hóban, fagyban és az elviselhetetlen kánikulai napokon is, amikor másoknak hőségriadót rendelnek el. Hozzáteszem, ezeket, a valóban kemény fizikai munkát végző férfiakat a mai napig csodálom és igen is vállalom, hogy felnézek rájuk. Bármennyire vagyok képzettebb náluk, belátom, hogy a diplomáimmal én valóban képtelen volnék akár egy düledező viskót is összetákolni.
Mára azonban sokat fordult a kocka és az eltelt évek alatt a nők, családanyák bizony hatalmasat nőttek a szememben. Igen, el kezdtem csodálni őket, főként, miután a saját bőrömön tapasztaltam a dolgozó nők, később pedig a gyermeküket nevelő családanyák sorsát. Mert nehéz! Persze, most sokan mondhatnák joggal, hogy másoknak sem könnyű! És ezzel egyet is értenék. Mégis, másként nézek egy fáradt hölgyre, aki nehéz léptekkel megy el mellettem az utcán, vagy egy édesanyára, aki a lant letétele után a tűzhely mögé áll és fakanalat vesz a kezébe, miközben gyermeke leckéjét kérdezi ki, vagy éppen csókot lehel a mellette szaladgáló rakoncátlan csemete kobakjára. Amikor még hosszú, hosszú évekig nincs megállás…
Szüleim a megmondhatói, hogy milyen „nehézfejű” gyermek is voltam én, bár tényként állapítom meg nap, mint nap, hogy mennyi mindent nem tudok még és mennyi mindent kell még megtanulnom. Én pedig vállalom a tanulást, bármi áron. Igen, igényem van arra, hogy jobbá, egyre jobbá váljak, még ha ezt sokan nem is ismerik el! Nem gondolom magam rossz embernek, elvégre egész eddigi életem során semmi büntetendőt nem tettem és nem teszek a mai napig. Erre pedig büszke vagyok! De amikor újra és újra azt látom, hogy egy helyes arc, egy kedves mosoly, egy kacér pillantás és pár kedves bók mennyi mindent el tud érni, sokat elvesz a lelkesedésemből és csüggedten, érthetetlenül nézek, miszerint hogyan is lehetséges ez?
Eh, biztos bennem van a hiba, amiért nem vedelek naponta több liter sört és nem járok focimeccsekre, ahol szotyoládét köpdösve és az ellentábort szidva-verve nem mulatom az időmet. Ezzel ellentétben én csak szerényen teszem a dolgom, nevelem két kislányom és várok. Hogy mire? Talán arra, hogy egy napon végre engem is el fognak ismerni.
Azt hiszem, ilyen lehet az, amikor a hóhért akasztják…
Csak egy óra...
2012.10.26 20:34
Úszunk. Igaz, csak Bella úszik, míg én kint „ejtőzök” az uszoda egyik bőrfoteljében és nézem a körülöttem tevékenykedő embereket. Nőket és férfiakat, a gyermekeikkel viaskodó-hadakozó, hosszas és egyre reménytelenebb csatákat vívó édesanyákat és édesapákat. Idős néniket és bácsikat.
Lám, Nikiék ma korábban értek ide, az anyuka is jóval nyugodtabban konstatálja, hogy ezúttal nem kell versenyt futnia az idővel. Csak az a rakoncátlan kicsi lánya ne húzná úgy az időt, mert a végén mégiscsak el fognak késni. Ma is.
Az ismerős kisfiú is befutott az édesapjával. Szó szerint, ugyanis valóban futottak. Olyannyira, hogy majd’ feldöntötték a lépcső tetején beszélgető két fiatal leányzót. Barátnők lehetnek, úgy látom rajtuk. Ahogyan nagy egyetértésben sutyorognak egymás fülébe, miközben az embereket vizslatják fél szemmel. Különösen azt a fiút, aki éppen feléjük siet. Talán ismerik is egymást, merül fel bennem a gondolat, ám a következő pillanat már meg is cáfolja. Elhalad mellettük, majd amint eltűnik szemük elől a fiúöltözőben, a két lány ismét felvihog. Kamaszok. – Mondom mintegy magamnak és azon kapom magam, hogy mosolygok legbelül. – A lányok valamit összesúgnak-búgnak, végül ők is eltűnnek a női öltöző oltalmában. Bizony nagy kincs egy igazi barát!
Továbbnézelődöm. Nemsokára újabb ismerős anyuka húzza-vonja maga után, át az embereken, fel a lépcsőn sivítozó gyermekét, aki szinte teljesen elvész hatalmas sapkája alatt. Csupán ellenkező hangját hallom, ami meg kell hagyni, bizony elég erős. Ő aztán belead apait, anyait, csak, hogy elérje a célját.
Lám, az idősebb úr is megérkezett, csöppnyi lányával. Őket idestova két éve ismerem, a szomszédos játszótérről. A kislány kései gyermekként született, ám annál nagyobb öröme lett szüleinek. És ez így is van rendjén! Elvégre az ember azért vállal gyermeket, tervezi és várja, egyre csak várja, hogy miután megszületett az ő Csodája, szeretetben felnevelje. Legalábbis ennek így kellene történnie…
Az idő halad, mialatt én ilyesféle „bölcsességeken” merengek. A percek pedig nem állnak meg, csakúgy repülnek, mintha üldöznék őket. Belőlük órák, az órákból napok, a napokból hetek, aztán hónapok és évek lesznek. És én egyszer csak azon veszem észre magam, hogy egy napon ott állok kislányaim előtt és csinosítom őket. Talán éppen egy nagy eseményre készülődünk. Kétszer is. Amikor megcsókolom izgatottságtól kipirult arcocskáikat, majd lassú mozdulatokkal feligazítom szépen fonott hajaikra a hófehér fátylat. Még egy utolsót a fülükbe súgok – mint az imént a nagylányok, csak éppen mást – és aztán útjukra bocsájtom őket.
De nem ma! Mert ma még csupán várok. Várok Bellára, hogy az úszástól kipirult arccal, csapzottan, fáradtan, ám annál boldogabban jöjjön felém vizes fürdőruhájában. Alig hatévesen. És én is elindulok felé. Gyors mozdulatokkal szárazra dörgölöm őt, hogy meg ne fázzon, majd ugyanolyan gyorsan megszárítom átnedvesedett haját, ami még nem szépen fonott, hanem kócos lobonc. Mert most még csak ennek van itt az ideje. A szép, menyasszonyi frizura még várathat magára, én ugyan nem siettetem az eljövetelét. Nem úgy, mint amikor Bella és Szofika megszületését vártam hol nyugodtan, hol nyugtalanul. De egyszer, sőt kétszer végre azoknak is eljött az idejük. És megszülettek. Igen, legnagyobb boldogságomra és erre a csúf-csodálatos világra, megérkeztek.
Az óra mutatója újabb „körének” végéhez közeledik, mire kinyújtóztatom elgémberedett tagjaimat. Az eddig távolból hallatszó gyerekzsivaj egyre hangosabbá, erősebbé válik, mire közvetlen közelről hangzik fel a falon túlról. És én felállok, majd elindulok Bella felé, mert tudom, hogy pillanatokon belül újra láthatom őt. És végre újra együtt lehetünk. Vele és Szofikával. Tiszta szívemből kívánom, hogy ez így is maradjon még nagyon-nagyon hosszú ideig. Adja nekem ezt a jó isten!
Kislányom
2012.10.26 20:30
Mi történhetett? Szinte észre sem vettem… Olyan más volt és olyan más lett… Emlékszem, ahogyan durcásan ellenkezett, mikor fel szerettem volna adni rá a kabátot. Ahogyan hangosan nevetett, miközben rizskásás fogacskái gyöngyszemekként hirdették, hogy nemrég bújtak csak elő ínyéből, és ahogyan felém szaladt apró lábacskáin.
Ma is hangosan tud nevetni, amikor jókedve van és foghíjas gyöngysora ma is szépen csillog, ha mosolyra nyílnak ajkai. Ma is szalad felém szép hosszú lábain, mert időközben ő is megnőtt, ahogyan a többi gyermek. Megnőtt. Igen, ez történhetett, s nem több.
Olyan szép, olyan bájos, olyan…. Okos! Igen, ő valóban nagyon okos nagylány lett. Bár még nem olyan nagy. Mégis…
Régebben. Nem! Régen még annyi mindent nem értett, hiába magyaráztam el neki tízszer, százszor… nagyon sokszor. Nem értette. Aztán telt az idő és idővel ő is megért. Megértette, amit korábban sehogy sem. Ma már nagyon sok mindent ért. Nem! Ő mindent ért, csupán el kell neki magyarázni. Nem sokszor, nem százszor, sem tízszer. Egyszer! Csupán egyszer kell elmondani valamit és már felfogja ésszel. Azzal az okos kis fejecskéjével.
Én pedig félek. És csak magyarázok, magyarázok miközben… sokszor félek neki többet mondani, mint, amit szívecskéje elviselne. Mert minden érdekli, és mindenről tudni akar. De én nem merek mindenről beszélni, hiszen azt nem lehet! Meg akarom őt védeni, hát sok mindenről hallgatok. Ő pedig tudja. Anya valamit elhallgat előlem! Talán szomorú is ekkor, látom a szemeiben, de még így is jobb, mintha tudná a teljes igazságot. Igazságot?
Félek majdan elmondani neki azt, hogy Kislányom, sokszor nincs igazság a Földön… Mert, hogy is lehet az? Hogyan…
És akkor majd mit mondjak neki? Ha a szemembe néz és megkérdezi, hogy hogyan történhet meg a rossz? Az, amiről ő addig még csak nem is tudott… Meg fogja tudni. Idővel mindenről tudni fog és megismeri a világ szomorú arcát is. Én pedig félek, hogy akkor majdan sokszor lesz szomorú az ő édes arcocskája is. Az arc, mely oly sokat jelent nekem. Csupán az életet… És akkor nekem a szívem fog megszakadni érte….
...
2012.10.26 20:29
Szofi fejlődik. Fejlődik és pont. Mondanám, azonban sajnos mégsem tehetem. És itt sorakozik az a sok pici pontocska, melyek egyelőre kérdésessé teszik kislányom jövőjét. Egyesek úgy gondolják ugyanis, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek kevesebbet érnek „egészséges” társaiknál. Kevesebbet érnek, hát kevesebbet is érdemelnek. Legalábbis a jelenlegi jogszabályok és a következő évi költségvetési törvénytervezet „állása” szerint sok rászoruló kisgyermek marad a szükséges, de még inkább nélkülözhetetlen, létfontosságú korai gyógypedagógiai fejlesztés nélkül. És akkor a fejlesztést biztosító gyógypedagógusok, konduktorok bizonytalanná váló jövőjéről még nem is beszéltünk! Valóban így volna helyes? Megfosztani e kicsi gyermekeket attól a lehetőségtől, hogy fejlődjenek és az áldozatos fejlesztéssel minél közelebb kerüljenek kortársaikhoz?
Mi természetesen továbbra is fejlesztjük Szofikát, aki ennek és a jelenlegi bölcsődei fejlesztésnek, gondozásnak köszönhetően szépen fejlődik. Önerőből is sokat áldozunk rá, hiszen számunkra az egészség mindenekelőtt! Ha annyi az ára, hát megadjuk érte, ameddig tudjuk és bírjuk. De kérdem én! Mi van azokkal a csöppségekkel, akik önhibájukon kívül „másabbnak” születtek, mint amilyenekre szigorú társadalmunk igényt tartana és mindennek tetejében még szüleik sem engedhetik meg maguknak a magánúton történő fejlesztés finanszírozását? Meglátásom szerint az erre adandó válasz szintén nyitva maradna…
Hosszú utat tett meg az emberiség törzsfejlődése során, hiszen „emberré válásához” több millió évre volt szüksége. Most mégis úgy néz ki, hogy egyes tagjai magukra hagyják a hátránnyal küzdő gyermekeket, családjaikkal együtt, ezzel még kilátástalanabb helyzetbe sodorván őket. És mindezt embertelenül…
Súlyos szavak ezek, melyek súlyos döntésekre születnek. S mely döntések terheit „természetesen” mi, az érintett szülők és ne feledjük, hogy legeslegelső sorban maguk a sajátos nevelési igényű gyermekek viselik. Azaz viselik, amíg bírják…
Nincs számodra hely!
2012.10.26 20:28
Nézem Szofit, ahogy játszik. Nézem, ahogy alszik. Látom a mosolyát, hallom a kacaját, de ugyanúgy észreveszem a hisztijét és szomorú sírását. Együtt érzek vele, hiszen nehéz neki. Nekem, nekünk sem könnyű, de ez most nem rólunk, hanem elsősorban RÓLA szól. Igen, így, csupa nagybetűvel.
Nemrégiben még azt írtam, hogy Neki helye van köztünk! De úgy látszik, mások ezt nem így gondolják. S bár közvetlen környezetünkben szeretik, a bölcsödében imádják őt, azonban a tudatlan távol, a kegyetlen messzeség karja hozzánk is elérhet.. Állítólag születésben van egy ítélet, mely az SNI-s gyermekeket teljesen kizárná a bölcsődei közösségből.
Vajon ki nyer ezzel a döntéssel hosszú távon és kik lesznek a legnagyobb elszenvedői. Nem kérdés, csakis a legkisebbek...
Vajon jól van-e úgy, ha számító érdekek tönkreteszik, még jobban aláássák az egyébként is súlyos vagy kevésbé súlyos, de hátrányokkal induló gyermekek életét? Vajon...
Nem kérdés!!!
A minap kezembe kaptam egy petíciót, mely SNI-s gyermekek szülei részére szól. Természetesen én is csatlakozom ehhez a "mozgalomhoz", mert a jövőnk függ tőle.
Idézet a levélből:
"Tisztelt Helyettes Államtitkár Úr!
Nyomatékosan kérjük, hogy haladéktalanul kezdjenek konzultációt a fenti szervezetekkel, abból a célból, hogy a bölcsődék 2013. januárjától is végezhessenek korai gyógypedagógiai fejlesztést. Gyermekeinkkel szembeni negatív diszkrimináció valósul meg akkor, ha a bölcsődei közösségből kizárásra kerülnek. Nem lehetnek együtt kortársaikkal, nem lesz lehetőségük a megfelelő kapcsolatteremtés elsajátítására, a közösségben való létnek, szabályainak megtanulására, a szocializációra, ezáltal a társadalomban való beilleszkedésüket akadályozzák meg.
Mi szülők, elveszítjük munkahelyeinket és kikerülünk mi is a munka világából. Visszakerülünk a négy fal közé és előbb-utóbb a szociális, valamint a munkanélküli ellátástok rendszerébe kerülünk be."
Vajon számít-e másoknak, ha Szofikát ismeretlen személyek kitiltják oly nagyon szeretett közösségéből, ahová nap mint nap huncut mosollyal az arcán, örömmel jár be...? Ahol anyai szeretettel, gondossággal veszik őt körül és a mi távollétünkben is biztosítják számára a fejlődéséhez szükséges, szakértő környezetet. Nekünk mindenképpen számít, de úgy érzem, nem csupán mi veszítünk azzal, ha nem járhatunk többé bölcsődébe. De a közösség is szegényebb lenne az SNI-s gyermekek nélkül. Mert a világ már csak ilyen, vannak egészséges és vannak kevésbé egészséges emberek benne, akik egyenértékűek társaikkal. A világ már csak így kerek egész számunkra. De ha ezt a "tökéletes" világot kettéhasítjuk, azzal nagyobb rombolást okozunk, mintha hagynánk a két "oldalt" egyesülni. Ami valóban így kerek.... és még egész..
Véletlenek márpedig nincsenek...
2012.10.26 20:27- Jónapot kívánok, igen, még aktuális.
- Mikor tekinthetném meg esetleg?
- Sajnos a napokban már nem, de a jövő hét folyamán bármikor. Viszont amondó volnék, addig még értekezzünk telefonon a pontos időpont végett. Ez a mobilszám, az Öné, amit kijelez a képernyő?
- Igen, bármikor hívhat rajta.
Ekkor megszólalt a csengő, udvari szünet következett.
- Ön iskolában dolgozik?
- Igen, egy általános iskolában.
- Mi a végzettsége?
- Fejlesztő pedagógus, de nem akként dolgozom.
- Az én feleségem is az nagyjából, vagy ahhoz hasonló...
- Mi a pontos szakterülete?
- Autista gyerekekkel foglalkozik. Nagyon sok gyermeken segített már a hosszú évek során. Állítólag a szakmában nagy neve is van, bár ő ezt előttem tagadja és azt mondja, ha ilyet hallok róla, csak osszam el mindig néggyel…
Néma csend.
- Nézze, tudom, hogy eredetileg nem ez ügyben kerestem, mégis, ha megtenné, hogy megmondja a felesége nevét vagy elérhetőségét… Az én kislányomról ugyanis fél éve megállapították, hogy autista…
- Ezt most nem mondja komolyan?
- De, igen sajnos.. Két és fél éves…
- Természetesen, ha a feleségem bármiben segíthet Önöknek, megfogja tenni, őt ismerve biztosíthatom erről. Egyelőre többet az ő nevében sem ígérhetek, hiszen minden más a távolság függvénye. Feleségem túlontúl a szívén viseli az autista gyermekek sorsát. Mondhatni szívvel-lélekkel, igazi elhivatottsággal végzi a dolgát. Általában későn ér haza és nemegyszer volt rá eset, hogy este 10 órakor még neki ült fejlesztő tervet készíteni. Önök egyébként merre laknak?
- Kispesten.
- Akkor szomszédok vagyunk…