A beteg

- Szemtelen kis fruska. - gondolta, miközben leállította a motort. - Nem gondolhatja komolyan, hogy az egész osztály körülötte fog forogni! Tegnap délután is az osztályértekezleten szinte csak róla volt szó. Ugyan stagnál az állapota, de ez a stagnálás az előzmények tekintetében jó hír. Viszont nagyon nehéz vele az együttműködés! Mária számára is roppant fárasztó, ahogy az a fiatal lány viselkedik és elzárkózik előlük. Tény, hogy nagyon sokat panaszkodik rá az adjunktus, és igazából ez már számára is terhessé vált. Megvan neki a maga gondja, elvégre egy teljes belgyógyászati osztályt kell igazgatnia! Nem akadhat fent pusztán egy betegnél. Az élet nem állhat meg miatta... - fáradtnak érezte magát. Bár este 7 óra volt, a nap még magasan járt az égen. Milyen csalóka is a nyár! A világ ilyenkor tele van energiával, az emberek sokkalta mosolygósabbak és energikusabbak. A fiatalok csakúgy tobzódnak a csupa kellemes élményekben. Ismerkednek, flörtölnek, táncolnak, szórakoznak és élvezik az életet. És ez így van rendjén. Azonban ha hiba csúszik abba a bizonyos gépezetbe, mindez nagyon könnyen semmissé válhat. És ez már egyáltalán nincs rendjén! Egy fiatal ember éljen, tegye a dolgát, tanuljon, vagy dolgozzon, esetleg alapítson családot. Töltse értelmesen az életét, ne pedig a kórházban..

A kórház területe kiürült, a látogatók már rég elbúcsúztak hozzátartozóiktól. Az ablakon beáramló kellemes nyár esti fuvallat jóleső érzéssel töltötte el. Kissé fel is frissült tőle. Az emberek ilyenkor tele vannak energiával... Ám ő ezekben a percekben mégis kimerültnek érezte magát. Hiába, nehéz nap és összességében nehéz hét állt mögötte, amit Ágnes egyáltalán nem könnyített meg. Persze, nem is az a dolga. Az ő dolga csupán annyi, hogy feküdjön. Feküdjön és várjon. A többi pedig rájuk orvosokra és a természetre van bízva. De Ágnes nem bízik bennünk. Érzi, látja rajta. Csaba ugyan igyekszik a kedvében járni, felvidítani, azonban a beteg egyre lejjebb csúszik a depresszióban. "Kevert szorongásos és depressziós zavar" Ez volt a pszichológus diagnózisa.

Nehezen vallotta be még önmaga előtt is, de sajnálata és féltette is a lányt. Ám tudta, hogy mindez nem látszódhat rajta, mert akkor az még lejjebb taszíthatná őt a mélybe, ahonnan már nincs visszaút. - Szemtelen kis fruska. - gondolta és egy halovány mosoly suhant át az arcán. - Hogy miket meg nem enged magának. Csakúgy ontotta rá a szemtelenebbnél szemtelenebb mondatokat. Amikor például először találkozott vele a nagy viziten és észrevette a beszédén, hogy lassúbb az átlagnál. Erre akkor rá is kérdezett nála: - Maga mindig ilyen lassan beszél? Mire szikrázó szemekkel fordult felé és úgy vetette oda neki: - Miért, talán zavarja a doktor urat?

Vagy amikor a lábát vizsgálta: - Ne szorítsa már annyira kérem, fáj az anélkül is! - és amikor a rugalmas pólyát tekerte rá, mintegy szemléltetésképpen az ifijú orvostanhallgatók előtt: - Ez nagyon szoros, teljesen elszorítja a lábam. Arról nem is beszélve, hogy nagyon fáj! - Hallatlan! Mégis mit képzel magáról ez a lány? Még a végén ő fog neki dirigálni és megmondani, hogy mint s hogyan lesz eztán! Nem hagyhatja, hogy ő diktáljon! Nem... - Kiszállt a kocsiból és megindult a III. bel. felé. - Nem hagyhatja, hogy meghaljon!

A férfi osztály folyosójáról éppen kilépett az éjszakás nővér. Kedves, tiszta tekintetű, jól megtermett asszonyság volt. Amikor megpillantotta őt, nem titkolt döbbenet suhant át arcán. Hirtelen nem is tudott mit szólni, csak álltak néhány másodpercig és úgy vizslatták egymást. Végül a professzor veszítette el a türelmét .

- Csilla fél órán belül kezdem a vizitet, addig készüljön el azzal, amit éppen csinál. - végigmérte a máris túlhajszolt, éjszakai műszakját éppen megkezdő nővért. - Bármi legyen is az. - fűzte hozzá, majd hátat fordított neki és a második emelet felé vette az irányt.

- Professzor úr! - szólt utána halkan az éjszakás nővér. - Ön ügyel ma éjjel?

- Igen, én. Miért, talán problémát okoz ez Önnek? - a professzor hangja élesen vágott a kiürült folyosó csendjébe. Távolról hallatszott csupán egy beteg fájdalmas nyögdécselése. "Miért, talán zavarja a doktor urat...?" Csattant fel újra emlékezetében az ismerős mondat. Mintha saját magát hallotta volna viszont.

- Nem, nem! Csak... - a nővér elnyelte a mondat végét. Hiszen hogyan is közölhetné a Professzor Úrra, hogy igencsak meglepődött? Elvégre köztudott volt, hogy a prof már hosszú évek óta nem vállalt éjszakai ügyeletet...

- Na, akkor végezze a dolgát, fél óra múlva pedig kezdünk! Egyébként is, mit keres maga a férfi osztályon? Bár évek óta nem ügyelek éjszakánként, azt jól tudom, hogy maga a nőosztály betegeihez van beosztva.

- Én, csak...

- Mindegy, menjen! Nem érek rá magával órákig cseverészni. - részéről lezártnak tekintette a beszélgetést. Megfordult és a nőosztály felé vette a lépteit.

Csilla még egy ideig fejcsóválva nézett utána, majd fáradtan felsóhajtott és követte őt.

A betegek még ébren voltak, csupán az ablak melletti ágyon fekvő fiatal lány aludt mélyen. A többiek egyik pillanatról a másikra halkultak el, ahogy meglátták a professzort. "Na de még ilyet! A professzor itt a kórházban, ilyen későn..." Tudomást sem vett döbbenetükről. Feléjük biccentett és megállt az alvó alak mellett. A beteg pár napja nagyon aluszékony lett a nyugtató piruláktól, napjának nagy részét átaludta. Amikor pedig fent volt, reményvesztetten bámult ki az ablakon. Rossz volt őt nézni, ahogy ilyen fiatalon valamely megfoghatatlan szomorúság, beletörődés tükröződött szemeiből. Az orvos úgy gondolta, hogy ebbe nem lehet beletörődni! Mert harcolni kell! Csak még azt nem tudta pontosan, hogyan is kezdjen hozzá a lány "kiképzéséhez"?

Nézte, ahogy halkan veszi a levegőt. Néha még álmában is felnyögött, amikor az egyik nagyobb vérrög bántóan reagált a légzésére. Az orvos tisztában volt azzal, hogy a betegnek éjjel-nappal fájdalmai voltak a tüdejében keringő rögöktől.Megfogta a lány bal kezét. Finom, kecses kéz volt, látszott rajta, hogy még nem sokat dolgoztak vele. Ujjai a csuklójára vándoroltak, ránézett az órájára és számolni kezdett. Ezek a mozdulatok már réges régen belévésődtek az elmúlt évtizedek során. A pulzusszám nagyon alacsony volt, amin egyáltalán nem csodálkozott a lány jelenlegi állapotára és eleve alacsony vérnyomására tekintettel. Odalépett az ablakhoz és kitárta, ahogy csak tudta.

Ekkor egy halk dallamra lett figyelmes, mely közvetlenül a lány mellől csendült fel. Hallgatózott még egy darabig, mire észrevette, hogy az éjjeli szekrény felső fiókjából szűrődik ki. Kihúzta a fiókot és kiemelt belőle egy pink színű mobiltelefont. Megnyomta a zöld gombot, majd a füléhez emelte a készüléket.

- Hallo, Ágnes? Nem zavarom? Nincs még késő?

- Hallo, nem tudom most Önnek adni a beteget, mert mélyen alszik.

- Bocsánat. Igen? Még fél nyolc sincs..

- Az meglehet, de attól Ágnes még alszik. És ha kérhetném, ma már ne is zavarja. Holnap hívja vissza őt!

- Rendben, de ha nem haragszik, mégis kihez van szerencsém?

- Az osztályvezető főorvos vagyok.

- Ó, professzor úr, de örülök, hogy így összejöttünk! Lenne is pár kérdésem, ha nem lenne alkalmatlan..
- Most a legalkalmatlanabb kérem, nem érek rá!

- Akkor csak egy kérdés erejéig, ha megtenné és elárulná nekem, hogy mit lehet tudni a thromboembolia kiváltó okáról?

- Már ne is haragudjon, de kivel beszélek?

- Jaj, elnézést, be sem mutatkoztam. Bocsánat, mi már személyesen is találkoztunk a hét elején, az Ön irodájában. Kollégák vagyunk...

- Akkor sem érek rá. - a professzor hangja türelmetlenül csattogott a telefonban, a betegek még a lélegzetüket is visszatartották. A kórterem levegője megtelt feszültséggel, melyet szinte vágni lehetett volna. Mindeközben a beteg végig aludt.. - De ha nagyon akarja tudni, véleményünk szerint az antibébi tabletta volt a kiváltó ok.

- Értem. - a vonal túlsó felén csend állt be. - Köszönöm, hogy megosztotta velem. Még, esetleg, ha megtenné, hogy átadja Ágnesnek...

- De kérem, nem vagyok telefonközpontos! Már megmondtam, hívja holnap a beteget, akkor személyesen is közölheti vele, azt amit szeretne. Viszonthallásra! - azzal letette a telefont és egy hangos koppanással visszahelyezte a fiókba.

A lány ekkor megmozdult és lassan felnyitotta alvástól elnehezült szemeit. Egy ideig kifejezéstelenül nézte az ágya mellett álló alakot, majd miután kezdett kitisztulni a tudata, egyre nagyobb csodálkozás és zavartság ült ki arcára.

- Professzor úr? Maga ilyenkor, itt? Hát ekkora a baj....?

Tisztelet

A professzor elmosolyodott.

- Nyugodjon meg Ágnes, azért annyira nincs nagy baj, hogy "leprofesszorozzon" engem.

A lány értetlenül nézett rá.

- Talán nem vette észre, de ez idáig maga szimplán Doktor Úrnak hívott engem. No, nem mintha valamit számított volna, de lássuk be, mégiscsak óriási változás.

- Észre sem vettem. - tűnődött el a lány. - Ki keresett telefonon?

- A jó barátja. - válaszolta az orvos némi gúnnyal a hangjában. - De nyugodjon meg, ma már nem fogja Önt zavarni.

- Egyáltalán nem zavar. Ha felhívnak engem, az legalább kizökkent kicsit a mélabúmból.
- Hát mélabús?

- Nem látszik?

- De. - hagyta rá kurtán a professzor.

- Közelebb hajolna? Én még a fejemet sem emelhetem meg...

- Természetesen. - a professzor egészen közel hajolt a lányhoz, hogy hallja őt.

- Félek. Tudja? - az orvos bólintott.

- Higgye el, mi mindent megteszünk a felépüléséért!

- Magának elhiszem...

- Nocsak, mi történt? - a férfi felhúzta a szemöldökét. - Kezdek valóban aggódni. Biztosan jól érzi magát?

- Nem értem, miért ne hihetnék magának?

- Ágnes, az eddigi, hogy is mondjam, "érintkezéseink" alapján, nem is mertem ezt feltételezni magáról.

- Sajnálom. Egyébként válaszolva a kérdésére, igen, jól érzem magam. Tegnap éjjel nagyon rosszul voltam, de mára jobban lettem. Talán mégis hatnak a gyógyszerek... - itt elcsuklott a hangja. Az orvos figyelmét azonban nem kerülte el. Ahogyan általában semmi sem kerülte el a figyelmét.

- Mi a gond, mi nyomasztja?

A lány ismét közelebb intette magához és félig sírva suttogta neki.

- Félek, hogy nem fogok meggyógyulni, ha nem kapok antibiotikumot.

- Már miért kapna? Nem értem! - csattant fel az orvos hangja.

- Azt szokás adni tüdő- és mellhártyagyulladás esetén, nem igaz?

- De. - a professzor szúrós tekintettel nézett rá egy darabig, majd minden egyes szót hangsúlyozva szólalt meg. - Miből gondolja, hogy tüdő- és mellhártyagyulladása van Önnek?

- Miből gondolom? Micsoda kérdés ez már megint? - a lány szeme villámokat szórt. - Mintha nem tudná, hogy azzal kezeltek otthon hetekig..

Az orvos eltanácstalanodott. Semmit nem tud, ez még sincs így rendjén.

- És kitől tudta meg, hogy nem kap antibiotikumot? - de ahogy kiejtette a kérdést a száján, már tudta is rá a pontos választ. - Csaba! Hát persze, tudhattam volna!

A lány némán nézte őt, nem szólt.

- Ne is törődjön vele, maga csak azzal foglalkozzon, hogy pihen, a többit pedig bízza ránk!

- Van más választásom? - a beteg beletörődéssel vegyes szomorúsággal mondta mintegy magának.

- Tegnap az a pap..

- Milyen pap?

- Azt hiszem katolikus. Látja, nem is kérdeztem meg tőle...

- Hol volt?

- Nagyjából ott állt, ahol most Ön, vagy pár centiméterrel arrébb..

- Ne azt mondja, hanem azt, hogy ki hívta ide? - a professzor hangja ismét vagdosta a levegőt.

- Nem tudom, én biztosan nem. Igazából nem zavart, jól elbeszélgettünk egymással.

- Nem úgy, mint mi.

- Már nekünk is egész jól megy. Elvégre, ha nem tévedek, legalább negyedórája áll az ágyam mellett..

Az orvos szemében ekkor egyértelműen felvillant előttem, amit pár perccel ezelőtt ő is érzett részemről.

A tisztelet.

Szabadság...

A kórházi élethez, ha nehezen is, de hozzászoktam. Nem volt más dolgom a fekvésen kívül, viszont ez volt számomra a legkeményebb feladat, melyet az élet valaha is rám mért. De megtettem. Önmagamért. Mert élni kell! Az idő nagyon lassan vánszorgott, hiába kívántam a sietését, nem hallgatott rám. Az orvosok pedig végül elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Vagyis, akkor voltam. Bár mindvégig megingathatatlan véleményük volt, hogy én egy makacs, önfejű és öntörvényű lány vagyok, aki nem tűri a mások irányítását. Ez csupán részben volt igaz, de rájuk hagytam. Alkalmazkodtak hozzám és egy idő után rájöttek, hogy "kezelhető" vagyok. Öntörvényű bár, de kezelhető. Csak éppen meg kell engem ismerni ahhoz, hogy boldogulni tudjanak velem.

A III. Bel-en nagyon sok beteg ember fordult meg. Volt, aki gyógyultan távozott és volt olyan is, akit lepellel letakarva vittek el. Közvetlen mellőlem. Nyomorult érzés volt haldokló, szenvedő, idős emberek között feküdni, mikor szívem szerint kiszaladtam volna a kórteremből, csak ki onnan, el a kórházból, minél messzebbre. De nem mozdulhattam. Amíg a többi járóbeteg kimehetett a folyosóra, nekem végig kellett hallgatnom, ahogyan egy idős leukémiás nénitől csontvelőt vesz a professzor úr. Nem folytatom...

Aztán egy szép napon engedélyt kaptam a felülésre. Az volt az én napom! Ugyan, csak azt engedték meg nekem, hogy kiüljek és utána vissza kellett volna feküdnöm. Ezt azonban már nem tettem meg és innentől nem volt megállás. Felálltam. Én végre.. álltam! És nagyon jó érzés volt. Újraéledtem. Nem is, inkább újjászülettem. Igen, ahogy felkeltem abból az ágyból, már másik ember kelt fel helyettem. Bár ugyanaz, aki előtte volt -legalábbis testben-, lélekben mégis más. És ahogy megtettem az első lépésimet, ugyanazokon a gyenge lábakon, mégis más ember indult el.

Felkészítettek rá, miszerint a hosszú hetek fekvése után lehetséges, hogy újra kell tanulnom járni. Legalábbis kezdetben. Erre végül nem volt szükség, mert azok az "öreg csontok" jól tudták, hogy mi a dolguk. Nem hagytak cserben. Egyre előrébb és előrébb vittek utamon. Eleinte csupán a kórteremben, majd ki a folyosón, végül a kórházat elhagyva az életben. És azok a gyenge lábak mind erősebb és erősebbek lettek. Az orvosok bármennyire is szerettek volna, már nem tudtak "marasztalni". Nem kívántam tovább a "vendégszeretetüket" élvezni, nekem onnan mennem kellett, egy nappal sem bírtam volna ki ott tovább...

Felhőtlenül boldog voltam, még soha nem örültem semminek ennyire. Úgy éreztem, végre megszabadultam rabságomtól, mely hetekig magába zárt. Valóban, az eltelt idő alatt szinte csak „vegetáltam” kórházi ágyamban. Már nem is reméltem, hogy valaha onnan kiszabadulhatok. Legalábbis akkor úgy éreztem.

De mikor újra a mentőben voltam és végre ülhettem is benne -nem csak fekhettem-, én igazán és nagyon boldog voltam. Az otthonomban pedig újra el kezdtem „élni”, a szó szoros értelmében. Már örültem a mának, vártam a holnapot és nagyon mélyre temettem magamban a múltat.

Aztán két hét múlva újra belém csapott a villám...

Beteg neve: H. Ágnes

Felvéve: 2000. 07. 21.

Szakmai anamnézis: A fiatal nőbeteget perfúziós tüdőscintigráfiával igazolt kétoldali, jobb dominanciájú multiplex subsegmentalis tüdő embolizáció miatt vesszük át intézetünk III. Bel. osztályáról.
Jelen panaszok: Néhány napja jobb oldalon a tüdő felett ismét hóropogásszerű érzete volt, illetve szörcsölést hallott. MRTG. volt, majd tüdő scinti történt a Péterfy Kórházban, ahol multiplex microembolizátiót találtak, így az oxyológiai osztályra került. Mély belégzésben nyilalló fájdalmat érez jobb oldalon, orrvérzés nem volt. Lábai nem dagadnak. Láza nem volt. Gyógyszerek: Aspirin, Syncumar.

AV Doppler vizsgálata: A vena femoralis jelenleg is kitöltött. Nem comprimálható. A vena széli részén vékony áramlás látható. A Hunter csatornában sem comprimálható vena. A vena popliteában jó vénás áramlás.

Kedves Barátaim, Olvasóim! :-)

Egy játékra invitálnálak ezúttal Titeket, mellyel mindenki csak nyer! A játék lényege, hogy szeretném, ha "lájkolnátok" a honlapomat az ott található Igen válasz gomb lenyomásával. A Nemleges szavazatokat ezúttal mellőzném, ugyanis nem szeretném továbbgyarapítani a "Soha vissza nem térő" Nem olvasóim számát... És, hogy mi a nyeremény? Az én hálám! Benneteket jóleső érzéssel tölt el, hogy örömöt szereztek nekem egy klikkeléssel, míg én boldog leszek a tudattól, hogy mennyi "barátom" van. Hiába, ki a macikat, ki a babákat, ki bélyegeket vagy autókat, én az olvasóimat gyűjtöm.. :D

Szegény oldalam olyan csóri azzal a kevés szavazattal, szeretném, ha kicsit "csinosítanánk" rajta. Ráadásul azok, akik szívesen olvassák az írásaimat, további, véleményem szerint érdekes olvasmányt találhatnak maguknak. Persze, az, aki már itt is un engem, attól megelégszem egy puszta "tetszikeléssel"... ;)

Figyelem! Szavazni csak egyszer kell és lehet, ugyanis IP címhez kötött, tehát a csalás eleve kizárt.. :p Na? Kezdhetjük? Akkor egy, két, há.... RAJT!!!

Az
én szememmel

(szüleimnek
ajánlom)

Úgy tartják, hogy a villám nem csap be kétszer ugyanoda. De én a saját
bőrömön tapasztaltam, hogy nagyon is becsaphat. És ha elsőként nem ütött
nagyot, akkor a második már sokkalta nagyobb lesz annál.

A kórház nem volt éppen szívderítő hely. Én úgy éltem meg, hogy
gyakorlatilag egy szükséges rossz, ami kell, mert sok beteg ember van és az ő
ellátásuk kötelező. De a kórházban "élő" emberek egy speciális társadalmi
csoportot alkotnak, akik tulajdonképpen semmire sem jók. Haszontalanok, minden
betegségükkel egyetemben. Mi csak úgy voltunk és vártunk. Vártunk a
gyógyulásra, a különféle betegségek súlyossági fokától függetlenül. Ki-ki a
maga módján, ki bizakodón, ki lemondóan, türelmesen vagy türelmetlenül. Én
inkább ez utóbbiakhoz tartoztam.

19 évesen szembesülni egy halálos betegséggel bizony nem egy leányálom.
Természetesen fiatal koromra tekintettel én voltam a kötekedő, visszabeszélő,
neveletlen lány, aki nem tud viselkedni és tisztességesen válaszolni az orvosok
feltett kérdésére. De akkoriban megtanultam az igazi tisztesség fogalmát.
Valóban, tisztelni csakis azokat voltam hajlandó, akik felém is tisztelettel
fordultak. Akik nem lekezelően szóltak hozzám, csak mert belefáradtak a napi
rutinba, az úgynevezett "mókuskerékbe" és nem csupán egy megoldandó
feladatként néztek rám, hanem meglátták bennem az embert. Az érző, szenvedő
beteget.

Ilyen volt B. Csaba doktor is, aki fiatal kora ellenére (vagy talán éppen
azért?) képes volt emberként tekinteni rám. Amikor ő állt a betegágyamnál,
akkor valóban ember beszélt az emberrel. Az orvos a beteggel. Bár nem ő volt
közvetlenül kirendelve mellém, a kezelőorvosom egy finoman szólva "tűzről
pattant" adjunktus nő volt, akivel már a kezdetek kezdetén sem sikerült
megtalálnom a közös hangot. Bántóan közeledett felém, amit az én amúgy is
érzékeny lelkem valahogy nem állhatott. Ezt még csak tetézte, hogy teljesen
össze voltam zavarodva a különféle orvosi diagnózisok kereszttüzében, melyből
némi használható információ jutott csak el-elvétve hozzám. Anyuék leginkább
kíméletből nem osztották meg velem azokat, míg az orvosok eleve nem tudtak hová
tenni betegségemmel, miszerint ennyire és ráadásul ilyen fiatalon.. Hallatlan!

De minden szorongó kételyem és a bennem dolgozó fájdalmak ellenére a
fekvés elfogadása volt számomra a legnehezebb. Igazából ez volt az, ami
zaklatott lelkiállapotomra erősen rányomta a bélyegét. (Ez a bélyeg valahol
nagyon mélyen még mindig bennem él és valahányszor a kórházba kerülés veszélye
áll fenn, újra és újra felizzik lelkemben.)

Az osztályvezető főorvos, a professzor vagy, ahogy sokan csak Tanár Úrnak
szólították, valóban a III. sz. Belgyógyászat meghatározó "főszereplője" volt.
Őszes halántékú, jó kiállású, jóképű, szigorú tekintetű, ellentmondást nem tűrő
és akkori véleményem szerint túlságosan is határozott személyiség. Bár, mint utóbb
megtudtam, korábban a katonaságnál volt állományban, csak később úgymond a
"civil" orvoslást választotta. Az olyan emberek gyógyítását, mint amilyen én is
voltam.

Sajnos köztünk is történtek kisebb-nagyobb összecsapások az első
napokban. A professzor ugyanis semmilyen körülmények között nem tűrt
ellentmondást. Ezt pedig az akkor lázadó énemmel én sem tűrhettem... De idővel
ezek az összecsapások súrlódásokká finomultak, melyek később, a legvégső
búcsúnkig mintegy baráti hangulatú beszélgetésekké, könnyed csevejekké
alakultak át. Addig azonban még nagyon sok víznek kellett lefolynia a Dunán.

A kórházi élet nem fáklyásmenet. Mindennek szigorú rendje van, melyet be
kell tartani! Még onnan az ágyból is, ahonnan ki sem mozdulhattam hetekig. Bár
akkor úgy éreztem, ítéletnapig.. Kora reggel, 6 órakor ébresztett az éjszakás
nővér, vért vett, hőmérőt hozott, tette, ami a dolga volt, amit megköveteltek
tőle. Mi, betegek, hiába nem dolgoztunk előző nap, nagyon fáradtak és álmosak
voltunk. A kora reggeli ébresztő pedig nem tett jót nekünk. De az éjszakás
nővér távozása után sem volt nyugtunk, mert megjelent a takarítónő. Felsepert,
felmosott, letörölt, ő is végezte a dolgát. 8 óra tájt pedig elkezdődött a
reggeli vizit.

- Jó reggelt,
Ágnes! Hogy érzi magát?

Ahogy visszaemlékszem, 2000. nyarán volt életem első nagyon forró
kánikulája. A kánikulák már csak ilyenek, hihetetlenül forróak tudnak lenni.
Nem mindegy azonban, hogy az ember hogyan vészeli át őket? A huzat enyhítette,
esetleg légkondicionált hűvös lakásban, munkahelyen, egy tóparton vagy egy
huzatmentes átforrósodott levegőjű több ágyas kórteremben? Ágyhoz szegezve. Azt
hiszem, ez utóbbi verziót választanák legkevésbé. Bizony, júliusban megérkezett
az elviselhetetlen hőség. Legalábbis számomra, ott az ágyban, párnák és
paplanok között, az volt. Hiába volt rajtam csupán egy ujjatlan hálóing -beteg
állapotomra tekintettel- a vastag paplan katlanként fűtött.

Az én ágyam közvetlenül az ablak mellett feküdt, melyet annyira tártunk
ki, amennyire csak lehetett, mégsem hozott enyhülést. Sőt, sokszor inkább csak
a hőséget engedte be, a nyári fuvallatból mit sem éreztem. Az 1-es kórterem
közvetlenül az osztályos főnővér szobája mellett helyezkedett el, ahol
reggelenként a kontrollra visszahívott betegek hosszú sora várakozott. És tette
mindezt a folyosón, közvetlenül a mi kórtermünk előtt. Sokszor kitakaróztam,
mert úgy éreztem, már nem bírom tovább.

Ám a mellém kirendelt adjunktus asszony pillanatok alatt ott termett és
betakart, hogy ne nézegessék a kontrollra várakozó emberek a lábaimat. Nem
nézegették, vagy ha mégis, hát egészségükre. Kit érdekelt akkor és ott, amikor
a hőségtől és ágyhoz kötöttségtől majd megbolondultam? Törődtem is én azzal?
Nem. Hát "törődött" vele helyettem is az adjunktus.

A kórházban töltött első hétvégén szembesültem állapotom súlyosságával.
Vagyis inkább az általam feltételezett súlyosságával, melyre a prof soron
kívüli látogatásával mertem következtetni. Mindenki suttogott ezt-azt, hogy ők
amióta itt dolgoznak, hétvégén még soha... Teljes lázban égett az egész osztály,
az izgatottság pedig a betegekre is átterjedt. Hiszen örültünk, amikor a napi
egy nagyvizitet letudták, a professzorral az élen. Az volt általában az egyetlen
esemény, a reggeli és esti kisviziteket leszámítva. De csak és kimondottan
hétköznapokon. Erre se szó, se beszéd, a Tanár úr hétvégén is behajtott szép
ezüstszínű nyugati kocsiján a parkolóba. Felsietett a lépcsőn, mert ő
kimondottan sportos alkat volt és egyenesen az egyik kórteremhez ment, majd kopogás
nélkül benyitott... és megállt közvetlenül az ágyam előtt.

Fiatalon az ember egyáltalán nem foglalkozik a halál gondolatával. Jó
esetben. Vagy ha igen, akkor csupán könnyedén eljátszadozik vele, minden
felelősség nélkül, hiszen az úgyis annyira elképzelhetetlen számára, hogy miért
is ne? Miért ne viccelődhetnénk a halállal, amikor az olyan távol áll tőlünk,
mint Földünktől a Mennyország? És ilyen messzeségből mit sem árthat nekünk.
Elvégre mi még fiatalok vagyunk. Mondhatni halhatatlanok... De amikor az oly
sokszor elbagatelizált, félvállról vett, orron fricskázott halál egészen közel
merészkedik hozzánk, bizony könnyen inunkba szállhat túlbecsült bátorságunk.

Én nem játszadoztam a halál gondolatával, még csak könnyen sem vettem.
Egyszerűen nem törődtem vele, nem vettem róla tudomást. Mert miért is vettem
volna? Fiatal voltam, életerős, sportoltam, egészségesen éltem... Naivan pedig
azt hittem, hogy mindez elég. No, nem a halhatatlansághoz, de egy időre,
hosszú-hosszú évtizedekre legalábbis igen. És ekkor becsapott a villám...

Tánc

Az első mozdulatok mindig nehezek, mert akkor még csak ismerkedünk a tánccal. Majd ahogy egyre jobban megismerjük, még nehezebbé válnak, mert utána el kezdjük őket megtanulni. De amint közelebb kerülünk egymáshoz és összeolvadunk velük, érezzük, hogy minden egyes lépés mind könnyebbé és könnyebbé válik. S mikor már egyáltalán nem esnek nehezünkre a legbonyolultabb mozdulatok sem, egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy régóta táncolunk. Vagy észre sem vesszük, és mindez láthatatlanul történik…

Mert akkor már csak mi vagyunk. Mi és a tánc. Ez számomra nem más, mint egy erős szövetség, melyet a zene kapcsol össze, ő egyesít minket. Táncolni jó érzés, mert felszabadulunk általa és egy olyan „világba” repít minket, ahová jó betenni a lábunkat. Ahol jó lenni! Talán még egy másik dimenzió is…

Túloznék? Meglehet. Csak… egyszerűen nehéz kifejezni azt, amit igazán nem is lehet kifejezni mással, mint mozdulatokkal. És a zenével. De aki táncolt már valaha is, az tudja jól, hogy csoda születik benne. A lelkében, hiszen ilyenkor a lélek együtt táncol a testtel. És aki ráérzett ennek a megfoghatatlan csodának az ízére, az többé nem ereszti el. Mert már a részévé vált.

Minden kultúrának megvan a maga táncneme, stílusa. Csupán rajtunk múlik, hogy melyiket fogadjuk be, melyiket érezzük magunkénak. Itt nincsenek rangsorok, egyik sem „alávalóbb” a másiknál. Hiszen mi is mások vagyunk. Másnak kell lennünk, mert a világ így színes. Mi pedig így szeretjük. Hogy mit? A világot vagy a táncot? Inkább magunkat… Mert magunkat szeretnünk kell!

Az első mozdulatok mindig nehezek… A tánc már csak ilyen.

… de ha soha nem kezdünk bele, akkor az életünk is szegényebb lesz nélküle…

A tegnapi napunk igen hatékonyan telt. Többek között átválogattuk az előszoba nagy-nagy cipős dobozát. Kár lenne tagadni, megérkezett az ősz, vele együtt pedig a hűvösebb időjárás. Előkerülhetnek hát a melegebb cipők is. Szépen, sorjában, annak rendje és módja szerint kirakosgattam hát őket, hogy melyek jók még és melyeket nőttük már ki? Természetesen itt inkább csak a gyerekek jöhetnek szóba, elvégre mi, szülők várhatóan tovább már nem növünk.

Bella nagyszülős programon volt, először a Wekerlei Gyermekházban, utána pedig szüleimnél mulatta a délután fennmaradó részét, így rá csak este tudtam (volna) felpróbálni az előásott cipellőket. De bármennyire is bízik abban, hogy erre nem kerül sor, ami késik ugyebár az nem múlik. Szofika viszont itthon maradt velünk, így vele sorban felpróbáltam a teljes őszi-téli cipőkínálatot. És döbbenettel tapasztaltam, hogy az ő lábacskái bizony nem nőttek egy centit sem. Hihetetlen, mégis igaz, maradt 24-es a mérete. Bella ilyenkor már rég a 27-es cipőit, illetve csizmácskáit koptatta, az ő tappancsai hihetetlen gyorsasággal nőttek, volt, hogy szinte hónapról-hónapra. (Csupán halkan jegyzem meg, hogy két éve stagnál, továbbra is 30-as cipőt hord majd' hatéves kora ellenére.) Tőle maradt is "hozomány" bőven kishúga számára, aki minden jel szerint, egyelőre nem törekszik arra, hogy ideje korán beléjük nőjön. Persze a ruhaméretek már egészen másképpen alakulnak. E tekintetben viszont Szofika vezet, hiszen már csak egy fej választja el nővére teljes testmagasságától. Maholnap arra ébredek, hogy kész nagylány lett ő is.

No, de térjünk vissza egy kicsit a kiscipőkhöz. Általában egy helyen tároljuk őket, kivéve, amikor Szofika rájön a "rejtekhelyükre", mert akkor pillanatok alatt azon kapjuk magunkat, hogy az egész lakást cipők garmada borítja be. Mindenhol szembeköszön ekkor egy-kettő vagy akár egy fél pár cipellő. Női, férfi, gyermek, mikor hogy, Szofika igazán nem csinál abból gondot és nem is aprózza el. Ide is jut egy kevés, oda ni pedig még több. Leginkább a lábunk alá, így nem csoda, ha olykor épp, hogy orra nem bukunk bennük. Bár igaz, arra is volt már példa!

Mialatt a cipőket válogatom, előkerülnek a doboz legmélyéről a féltve őrzött babacipőcskék is. Bella 9 hónaposan indult el bizonytalan lépteivel, széttárt kezekkel és lábakkal, hogy végül édesanyja karjaiban találjon biztonságra. Nem volt azonban ott sokáig, már indult is tovább, bizonytalanul, inogva mégis egyre biztosabban. De mire elindult, az ő lábacskái bizony már elérték a 20-as cipőméretet és innentől nem volt megállás. Majd' három év leforgása alatt 7 méretet nőttek. Szofika szintén 9 hónaposan indult el apró lábacskáin, s nővéréhez hasonlóan 10 hónapos korában már szaladt, biztos lábakon állt.

És most, évekkel később előttem hevertek azok a kiscipők, melyek ezeket a babalábakat tartották, védték-óvták. Bella és Szofika cipői. Utaztam egy kicsit a múltban és eszembe jutottak azok az idők, amikor még egészen picik voltak kislányaim. Ugyanazok, mégis mások. Ott voltam azon a játszótéren, ahová mindig elzarándokoltam Bellával, mert a közeli játszótéren nem talált magának barátokat. Ahol megtette első lépteit és nyaranta élvezte, hogy a puha homok csiklandozza picinyke lábujjait. És visszatértem ahhoz a domboldalhoz is, ahol gyermekként szaladgáltam, télen a nagy hóban pedig siklott a szánkóm. Majd évekkel később Szofika bóklászott ugyanitt, fedezte fel magának a tájat és közben élvezte, hogy önállóan jár-kel. Előttem vannak arcocskáik, ahogyan nevetnek és integetnek felém, miközben a szél belekap egy-egy tincsükbe és rakoncátlanul játszadozni kezd vele. Mert ilyenkor még a szélnek is játék az élet.

Nézem ezeket a kiscipőket és pár percig felidézem a múltat, melyet ha ismét megélni nem is, de elfelejteni biztosan nem fogok!

Bizony, igazi kincseket rejt a mi nagy-nagy cipős dobozunk. Nem akármilyen doboz ő, hiszen a szeretet, gondoskodás is benne lakik. Tegnap óta pedig azon kapom magam, hogy valahányszor a konyhában van dolgom, titkon összekacsintok ezzel a dobozzal, mely magában rejti a múltunkat.

Holnap valószínűleg újrakezdődik a cipős huzavona, mert Bella nem lesz hajlandó egyik pár cipőjét sem felvenni. Legalábbis első körben. De addig még hagyom, hogy az édes emlékek töltsék ki teljesen szívemet.

Budapest, 2012. szeptember 16.

Mindig is úgy véltem, hogy fontos kitűznünk magunk elé célokat, melyek megvalósítására törekednünk kell. Hiszen célok nélkül mit ér az élet? Csakúgy tengni-lengni bele a nagyvilágba? Hát, nem tudom… Azt mindig luxusnak találtam. De olyan is előfordul, hogy az élettől kapunk feladatokat, melyek végrehajtását mi magunk tűzzük ki célul. Nem kértük, nem kívántuk, mégis megkaptuk. Mondhatni, nem volt más választási lehetőségünk. S amíg még gyerek az ember, addig a felnőttek által eléje állított célok az irányadóak. Nem kérte, nem kívánta, de megkapta. Hiába, ilyen a nevelés-oktatás intézménye, mert nevelődni és tanulni kötelesség! Úgy is mondhatjuk, hogy muszáj és én hiszek benne, hogy ez így van jól.

Én sem ülök csupán széttárt karokkal, hiszen kaptam egy óriási feladatot, melyet nem kértem, de a szükség úgy hozta, hogy aztán életcélommá alakítottam. Nem titok, kisebbik lányom, Szofikám fejlesztéséről van szó. A fejlesztéssel pedig sok olyan dolog is együtt jár, melyek megélése korántsem kellemes, mint inkább gyötrelem számunkra. Ilyen volt tehát az úgynevezett tsmt feladatsor, melyet a szenzomotoros fejlesztés keretében végeztünk. Nagy-nagy kínok árán. Ám Szofikám a legutolsó foglalkozáson úgy döntött, hogy ezentúl már egyáltalán nem hajlandó alávetni magát az általunk támasztott követelményeknek. Döntött és cselekedett, mi pedig képtelenek voltunk megtörni az akaratát.

Olykor bizony van úgy, hogy nem sikerül, amit szeretnénk, amit annak előtte kitűztünk célul. Elfogadtuk hát a gyermek döntését, mert már nem volt más út. A mozgásterapeutával közösen egyeztünk bele, aki mintegy fejét meghajtva két és fél éves kislányom akarata előtt, árulta el nekünk, hogy eddigi pályafutása során még nem találkozott ekkora makacssággal, ekkora ellenállással. Ekkora erővel… Valóban, Szofika egy igazi kis harcos. Olyan, mint egy tank. Jön, lát és végül győz. Csak tudnunk kell, hogy mely győzelme válik végül hasznára..? Lemondani valamiről, amit annak előtte elhatároztunk, bizony egyfajta kudarc. Kellett hát másik célt találnunk a fejlesztés terén, kerül, amibe kerül.. Így jövő héttől egy kedves gyógypedagógus hölgy foglalkozik tovább Szofikával, hogy általa is minél közelebb kerüljünk hozzá, ő pedig a világhoz. Hogy megértsük egymást..

S míg kishúga NEMleges döntést hozott, addig nagyobbik lányom, Bella új célt állított maga elé. Múlt héten el kezdtünk ugyanis úszni tanulni, melyet egyelőre legalábbis nagyon élvez. Én pedig támogatom őt ebben. S míg ő a medencében vívja meg harcát egyik alkalomról a másikra, én mosolyogva figyelem őt a partról. Mert látom rajta, hogy küzd, és nem adja meg magát a Sorsnak. Ez nagyon fontos számomra. Alakul, formálódik az ő akarata is, csak vigyázok rá, hogy mindez a jó irányba történjen. Bizony, az idő nem áll meg, Bella napról napra nő, okosodik és… lassan bár, de idősödik.

Mindketten nagyon fontosak nekem! És ha egy az igen, egy a nem, hát akkor úgy legyen…

Budapest, 2012. szeptember 13.

Azt mondják, hogy érzékeny vagyok. Bár ezt anélkül is tudom.

Azt mondják, hogy egy ideje rossz az ebéd. Szó, mi szó, mostanában többször maradtam utána éhes, mint jóllakott, persze nem vettem zokon. Mert én más vagyok. Azonban egy gyermeknek még fejlődik a szervezete, számára fontos a tápértékben gazdag és finom étel. Én már ezen is túl vagyok.

Ma szintén a szokásos minőséggel ültem asztalhoz, valami mégis megváltozott. Észrevettem ugyanis, hogy az étkező gyerekek között az egyik kislány sír. Valahogy elment az étvágyam. Néztem őt, ahogyan a kölcsönkapott papírzsebkendőbe sírja minden bánatát. Nem tudtam, hogy mi okozta nála annak a bizonyos mécsesnek az eltörését, mindenesetre nekem pillanatok alatt összeszorult a szívem… és a gyomrom.

Nem indult jól a mai napom. Bella nehezen ébredt, aztán közvetlenül indulás előtt újra kezdődött a már rettegett „cipő mizéria”. Hiába van öt pár cipője, valami érthetetlen oknál fogva, egyiket sem akarja felvenni. És ezen az sem segít, hogy egyik csinosabb, mint a másik. Nekem pedig ma elfogyott a türelmem. Nagyon kiabáltam vele, ő pedig nagyon sírt. Valahogy úgy, mint az a kislány az ebédlőben..

Azt mondják, hogy érzékeny vagyok és én ezt nagyon jól tudom. Hiszen nálamnál jobban senki sem ismer engem.

Azt mondják, hogy…

Eh, mindegy is, biztos az ebéddel volt ismét gond, az lehetett a rossz..

Biztos mindenkinek van valami kedvenc étele, amelyet nagyon szeret. Vagy majdnem mindenkinek. Olyanra gondolok, amelyért bármire képes volna (vagy legalábbis sok mindenre). Lehet ez akár egyfajta finom főtt étel, vagy nassolnivaló csemege, édesség, minden, mi szem szájnak ingere. Nekem van ilyen. És Bellának is, aki bármit megadna egy kekszes ízesítésű görögjoghurtért, s mikor egyszer már megkaparintotta, a világ minden kincséért sem adná oda másnak. Két héttel ezelőttig legalábbis én így tudtam, vagy inkább hittem...

Bella nagyon szeret kényelmesen enni. És egyáltalán mindent kényelmesen szeret csinálni. Nem az a sietős típus, így katonának már biztosan nem adjuk. De nem is kell, hogy az legyen. A legfontosabb, hogy azt csinálja majdan, mikor arra kerül a sor, amit a legszívesebben szeret. Ahogyan enni is. De csak és kizárólag a görögjoghurtot. Kekszes ízesítéssel. És ő mindig kap. Két héttel ezelőtt is vettem neki, ő pedig neki állt, pontosabban ült az elfogyasztásának. Csakúgy szép lassan, komótosan. Elvégre minek úgy sietni azzal és a tatár sem hajt ugyebár... A tatár nem is, de kishúga, Szofika egy idő után el kezdett körülötte kőrözni, mint az áldozatára lecsapni váró cápa. Vagy kis cápa bébi, ha kislányom méreteit nézzük. Így tett tehát Szoffancs, miután sasszemeivel észrevette, hogy nővére éppen mit csinál a gyerekszobában. Az egyik pohár gyorsan elfogyott, Bella ilyenkor nem ismer könyörületet. Jön, lát és pusztít. Nincs irgalom, kegyelem meg végképp!

- Anyu! Ez elfogyott, kérem a következőt! - és anyu hozza is neki, hiszen oly nagyon szereti. Bár annyira nem, amennyire anyu őt, Bellát és Szofikát. Apropó, Szofika! A második pohárnál már alábbhagy Bella megkörnyékezésével és egyenesen a lovak közé csap. Vagyis, immáron nyíltan kinyilvánítja, hogy mit is szeretne ő tulajdonképpen nővérétől? Kerek perec elé áll és apró gödröcskés kis kezeivel, a Bella előtt fekvő, frissiben megnyitott görögjoghurtos pohárra mutat. Nővére ekkor vette csak észre, hogy húgocskája nagyon szeretne tőle valamit. Hiába, a póni mesék már csak ilyenek. Általában elvonják figyelmét a körülötte folyó fontos, és kevésbé fontos eseményekről. Ilyenkor valóban se hall, se lát... De amint meglátta és meghallotta, hogy testvérkéje mire vágyik, abban a minutumban felemelte a poharat és készséggel állt rendelkezésére. Kanalával egymás után lapátolta Szofika szájába az édes mannát. Az ő mannáját, melyet annyira nagyon szeret és amelyért bármire képes volna... Amit a világ minden kincséért sem.... Nos, úgy látszik ilyen nála nincs, mert Szofika kedvéért bármit. A második pohár is gyorsan kiürült. Már csak kettő maradt.

- Anyu! Ez is elfogyott, Szofi nagyon gyorsan eszi. Hozd légyszi a másikat, mert már az utolsó kanállal adtam neki és nincs több. - Magát már meg sem említi. Szó nélkül viszem be hozzájuk az utolsó két joghurtot. Felbontom őket és Bella lelkére kötöm, hogy ő is egyen. Az egyiket nyugodtan adja Szofikának, míg a másikat ő egye meg. Bella bólint, mint egy okos, nagylány, aki mindent ért és mindent úgy csinál, ahogyan neki az édesanyja mondta. Én pedig visszavonulót fújok és távolról, a nappaliból figyelem, ahogyan a két kislány csemegézik. Pontosabban csak Szofika, aki egyik kanál után a másikat kapkodja befelé és a köztes szünetekben úgy tátog, mint egy éhező kiscsibe. Bella pedig, gondos, szerető nővérként teszi a dolgát, ő csak adja és adja és.... Adja amíg futja a joghurtból. De a görögjoghurt is már csak olyan, hogy véges és ha elfogy, bizony nincs több belőle...

Figyelem Bella arcocskáját, vajon hogyan reagál a szomorú tényekre? És Bella gond nélkül veszi tudomásul, hogy elfogyott az ő kedvenc nassolnivalója, melyet oly nagyon szeret. Még aprólékosan kikanalazza a pohárkák aljából a maradékot és.... óvatosan a tátogó Szofika szájába teszi. Majd miután végeztek, kikiabál: - Anyu, elfogyott! Mind elfogyott, az összes joghurt! Nagyon szépen köszönjük őket!

És ebben a pillanatban összeszorult a szívem. Semmi hiszti, semmi sírás-rívás, hogy Anyu, hát hiszen én nekem nem is maradt belőle! - Semmi. Ellenben jóleső érzéssel nézett Szofikára és a nagy lakoma végén mintegy befejezésül még anyáskodó mozdulataival le is törölte kishúga joghurttól csöpögő, maszatos szájacskáját.

Nem telt bele sok idő, megjelent előttem és halkan suttogta, mint aki rossz fát tett a tűzre: - Anyu, éhes vagyok. - és én szaladtam ki a konyhába és vittem neki bármit, amit csak megkívánt. Mert... igazán megérdemelte!