A látogató (folyt. köv.)

Az orvos ekkor három halk koppanásra lett figyelmes, mire a lány gyorsan az ablak felé fordította fejét és lehunyta szemeit. Megtévesztően olyan benyomást keltett, mintha éppen mélyen aludna. Az ajtó a következő pillanatban kinyílt és az ismerős adjunktus surrant be rajta. Amikor megpillantotta az alvó lányt, mérgesen és jól hallhatóan megszólalt: - Sejtettem, hogy ismét aludni fog. – azzal a férfi felé fordult szemrehányóan: - Maga pedig még mindig itt van?

Az orvost újfent meglepte a nő durva modora, mely belőle is némi pimaszságot csalt ki.

- Őszintén sajnálom, ha ezzel csalódást okoztam Önnek. Egyébiránt segítségére lehetek valamiben?

A doktornő sértetten vette tudomásul az irányába tanúsított szemtelen viselkedést. - Nem, semmiben. – kissé habozni látszott, majd végül mégis csak hátat fordított a férfinak – Felejtse el!

Az orvos örömmel nyugtázta, hogy a nő kijjebb került az ajtón, majd mintegy magának megjegyezte: Önt sajnos nehéz lesz…. A lányhoz fordult. – Honnan tudta, hogy jön?

A beteg kinyitotta szemeit és mosolyában egy kis huncutsággal suttogta a férfi felé: - Tudja van egy egyezményes jelem Misivel és Sanyival. Ők a 3-as bel. beteghordozói. Szóval, ha bármelyikük éppen a folyosón tartózkodik és közeledni látja az adjunktus asszonyt, akkor három rövid kopogással jelzi nekem. A kopogásra csak akkor van szükség, ha már olyan közel került, hogy nincs idejük benyitni hozzám.

A férfi ismét felnevetett. Hiába is tagadta volna, kezdte egyre jobban megkedvelni a lányt, annak minden nyersségével és makacsságával együtt.

- Az adjunktus asszony nagyon halkan jár, ugyanakkor gyors is. Őt nem hallanám meg. Vele szemben Fazekas és Gombos dokik csakúgy csattognak papucsaikkal a folyosó kövezetén. Attól még a holtak is felélednek. Igaz, nem mindegyik…- kis szünetet tartott, tekintete ismét elkomorult. - Csaba doki elől nincs miért bujkálnom, a prof pedig saját ordítozásával hívja fel magára a figyelmem, akár a legutolsó kórterem elől is.

A férfi csak mosolygott és nézte ezt a fiatal teremtést, akinek ifjú kora ellenére ágyban kell vesztegelnie még nagyon, nagyon hosszú ideig. Ekkor a lány, mintha ismét kitalálta volna a gondolatait, komolyan felé fordult.

- Tudja, hogy meddig kell még ágyban feküdnöm? Szeretnék már felkelni!

- Ágnes – a férfi tekintete is komorrá változott, de próbálta minél kevésbé drámaibban közölni a rossz hírt. – Tudja, Ön most nagyon beteg. Talán még fel sem fogta igazán, hiszen szinte semmit sem tud a betegségéről, de bármennyire is nem érzi, az állapota nagyon súlyos. Itt mindenki azon igyekszik, hogy mihamarabb felgyógyuljon, azonban ehhez az Ön segítségére is szükségük van. Türelemmel kell lennie, mert a gyógyulás sok időt vesz igénybe…

A lány türelmetlenül szakította félbe. – Mégis mennyi? Hány napig kell még ágyban rostokolnom?

Az orvos lehajtotta fejét, úgy mondta ki a végítéletet. – Nem napokban mérik azt Ágnes. Még hosszú-hosszú heteket kell ágyban töltenie. – nem bírt egyből a szemeibe nézni. Egyszerűen képtelen volt rá. Majd miután eléggé összeszedte magát, emelte csak fel tekintetét a padlóról. De az, amit látott, még jobban elszomorította. A lány hangtalanul sírt. Könnyei egymás után folytak végig az arcán, miközben hitetlenkedve nézett vissza rá. – Ezt nem mondhatja komolyan! Ez nem vicc, egy fiatal lánynak ilyet mondani, hogy még hetekig nem kelhet fel. Ez ez…. – nem talált szavakat fájdalmára. Nem törődvén jegelt lábával, hátat fordított az orvosnak és úgy sírt tovább.

- Az állapota…

- Hagyjon már az állapotommal! – elkeseredettségén mind inkább erőt vett a düh.– Én ebbe bele fogok pusztulni.

- Nem fog, mert maga erős. Az kell, hogy legyen, elvégre sok ember boldogsága függ Öntől. Hogy messzire ne menjek, ott vannak a szülei. Az édesanyja szemmel láthatóan nagyon bánatos és aggódik magáért. Nem hagyhatja cserben sem őt, sem pedig az édesapját. A barátja..

- Nincs már nekem senkim. - a sírás alábbhagyott. – Elküldtem. Nem szeretem már, hát minek üljön itt az ágyam mellett? Hetekig… - Száraz keserűséggel a hangjában ejtett ki minden egyes szót.

- Valakije biztos van.

- A szüleimen kívül senki.

- Egy jó barát? Esetleg Csaba doktor úr…?

A lány ekkor visszafordult fektében. – Ő jó ember, tudja? Lelkésznek készül, holott életeket menthet… Mindegy is, ő megért engem. Szeretek vele beszélgetni. Bár nagyon elfoglalt, mégis szorít rám egy kis időt és sokszor benéz hozzám.

Az orvos megértően bólintott. Így, hogy a doktor az osztályon dolgozik, jóval könnyebb a látogatás, mint neki. Elvégre ő a város másik végében jár-kel. Ha közelebb dolgozna, vagy akár lakna, persze más volna a helyzet, de így…

- Meg fog még látogatni engem, amíg itt vagyok? – kérdezte tőle a lány.

- Egyszer-kétszer még biztosan. Többet nem ígérhetek, hiszen, mint tudja, jómagam is az orvoslásnak áldozom az időm nagy részét, ami kevéske pedig megmarad belőle, igyekszem magamra és a szeretteimre fordítani. De, hangsúlyozom, egy-két alkalommal még bizton itt fog látni az ágya mellett!

- Gondolja, hogy meggyógyulok?

- Biztos vagyok benne!

- Bárcsak úgy volna… – egy kis ideig elgondolkodva nézte a férfit, majd felé nyújtotta a karját. – Kérem, kinyitná a legfelső fiókomat? – azzal a szorosan mellette álló éjjeliszekrényére mutatott. A férfi készségesen húzta ki a rozoga fiókot, mely csak nehezen engedelmeskedett az akaratának. – Talál benne egy mobiltelefont. Valahol itt kell lennie. – ügyetlenül, vakon tapogatózott, mire a férfi a segítségére sietett.

- Erre gondol? – azzal egy sötét rózsaszín készüléket vett ki a fiókból.

- Igen, ez az. – a lány arca most derült fel először. – Látja, már nekem is van mobilom! – vette ki a férfi kezéből diadalittasan. – Sokat tud ám, nézze csak, még rádiót is tudok rajta hallgatni. Tartozik hozzá egy fülhallgató, az a fiókban maradt. Mindig kijön a dugója… Nem baj, most nincs is rá szükségem. Amúgy a menüjét be lehet állítani különféle idegen nyelvekre. Még olyanokra is, amelyeket még csak elolvasni sem tudok. Egyszer beállítottam az arab menüt, mert nagyon tetszik nekem az arab írás. De így nem értettem semmit, amit kiírt a képernyőre. Teljesen ráment a tegnap délutánom, mire sikerült visszaállítanom magyar nyelvre. Onnan már könnyen boldogultam. – a betegen egyértelműen érződött izgatottsága, melyet a mobiltelefon újszerűsége okozott számára. – Szóval ma már magabiztosan kezelem a telefont, így nem fogna ki rajtam, ha például olyan helyzetbe kerülnék, hogy másét kellene használnom. – célzott a múltjukra. – Persze, csak ha nem arab nyelvű a menüje. – tette hozzá gyorsan.

A látogató

Úgy döntött, elszív még egy cigarettát, mielőtt meglátogatná a beteget. A téglaépület előtt egy mentőautó várakozott, míg az egyik mentős hátát az autónak támasztva cigarettázott. A férfi megállt vele szemben és szintén rágyújtott. Így pöfékeltek sokáig, némán. A csendet végül az idősebb mentős törte meg.

- Egyik hozzátartozóját jött meglátogatni?

A férfi bólintott. – Két napja hozták be.

- Súlyos az állapota?

- Súlyos. De egyelőre stabilizálták.

A mentős gondolkodóba esett, majd kisvártatva megszólalt. - Két nappal ezelőtt is szolgálatban voltam, egyszer jártunk itt, de valószínűleg nem az Ön rokonával, mert aznap egy fiatal lányt kellett behoznunk.

Az orvos szeme felcsillant. – Márpedig ő lesz az én ismerősöm. 20 éves…

- Már ne is haragudjon, de akkor most rokona vagy csak ismerőse a beteg?

A férfi újfent zavarba jött, mint valahányszor a kettejük kapcsolatáról faggatták.

- Ez bonyolult. – legyintett és mélyet szívott a cigarettából.

- Értem. – nézett maga elé komoran a mentős és a férfi ebben a pillanatban biztosra vette, hogy másra gondol, de nem a valóságra. Roppantmód kényelmetlen volt számára ez az érzés, melytől sehogy sem tudott szabadulni.

Most először merült fel benne a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is van ő itt? Puszta hálából vagy valódi törődés készteti őt erre a látogatásra? Egyáltalán szükséges bármiféle viszonzás vagy csupán felesleges cécó az egész, egy tulajdonképpen ismeretlen személy felé? De hiszen felhívta őt. Felhívta és a segítségét kérte. Nem utasíthatta vissza, mert tartozik neki. Tartozik eggyel, ahogy mondani szokták. Ám valóban tartozna?

A nehéz kapu nagyot csapódott, ahogyan a mentős kilökte maga előtt. – Indulhatunk! – szólt a társának, mire az még egy utolsót szívott a cigarettájából és hanyagul elpöckölte. Tegnap éjjel esett az eső, a parkolóban várakozó autók közötti tócsák hűen tükrözték a borongós délután szomorkás hangulatát. A csikk épp egy ilyen tócsába esett, mire füstje egy szempillantás alatt kihunyt. A dohányos a férfi felé biccentett, majd beszállt a mentőbe. Elhajtottak. A cigarettázó férfi azonban mindebből mit sem látott, figyelmét teljesen elvonták a belül dúló viharok.

Van úgy, hogy az ember egy helyzetben sehogy sem tud dönteni. Mert egyszerűen nem jut dűlőre saját magával. Amikor bizonytalan, mert nem tudja, hogy miként kellene cselekednie? Vagy talán illene… Ezzel viaskodott magában az orvos. Végül egy mély lélegzetvétellel eldobta végigégett cigarettáját és befordult a nyitott kapun. Mintha attól félne, hogy meggondolja magát. Éppen szembejött vele egy nő. Halkan elnézést kért a férfitól, kikerülte őt és kilépett a szabadba. Ismerős volt számára, bár azelőtt csak háttal látta, akkor is csupán pár másodpercig. Az asszony az I/3-as beteg ágyánál ült. Valószínűleg az édesanyja lehet…

A kórteremben félhomály uralkodott. Nem volt ugyan sok ágy benne, de a szoba méretéhez viszonyítva bizony eléggé zsúfolt volt. Az öt ágy egymás mellett sorakozott a fel mentén. Bal oldalt kettő, míg a jobb oldalon három állt a falnak merőlegesen. Az ágyak lakói nem tartózkodtak bent a szobában, ágyneműik rendezetlenül, összegyűrve árulkodtak használatukról. Egy beteg azonban mégis ott maradt. Az orvos gyorsan körbejáratta szemét az ágyakon és megállapította magában, hogy a 3-as ágyban fekszik. Halkan közelített felé, nehogy megzavarja őt pihenésében. Mikor odaért mellé, látta, hogy a fekvő alak alszik.

Fiatal lány volt. Túlságosan fiatal a többi beteghez képest. Még a korábban látott Brigitta nevű betegnél is fiatalabbnak tűnt. Vagy csupán elesettsége és az álnok betegség festette őt gyermekibbre e komor környezetben? Nem tudta volna megmondani. Ő pedig csak állt felette és nézte, ahogyan alszik. Olyan békés volt, mintha nem is egy kórházban küzdene éppen egy súlyos kór ellen. Mintha csak… Táskájával véletlenül meglökte az ágy mellé állított széket, mire az keservesen felnyekergett. A lány szempillái megrebbentek, majd álmosan kinyitotta szemeit és a férfira nézett. Az orvos moccanni sem bírt, hirtelenjében azt sem tudta, mitévő legyen? Egy-két perc is eltelt, mire a lány álmos tekintete csodálkozóvá vált.

- Doktor úr? – suttogta, mintha attól félne, hogy hangjával tán felébreszt valakit. Pedig rajta kívül ez idáig senki nem aludt a kórteremben. – Hát tényleg eljött? – felsóhajtott. – Köszönöm!

- Ne köszönje, igazán nincs mit! Inkább pihenjen és csak akkor beszéljen, ha nem fáradt hozzá. – Az orvos is halkan beszélt. Igazából nem is tartozott senkire mindaz, ami ott elhangzott. A lány halovány arcán még haloványabb mosoly jelent meg, szemei visszacsukódtak. Nem aludt, csupán pihent. A férfi leült mellé a székre és úgy figyelte őt. Valóban nagyon fiatal ehhez a betegséghez. Ilyen esetről még nem is hallott eddigi pályafutása során, hogy valaki ennyi idősen…

Kisvártatva ismét megszólalt a beteg. Ekkor vette csak észre, hogy őt nézi.

- Beszélt már valamelyik orvossal? – szegezte neki halkan a kérdést.

- Igen, beszéltem. – bólintott felé. – Jártam a főorvos úrnál és egy bátortalan kísérletet tettem az egyik adjunktus véleményének kikérésére. Sajnos ez utóbbinál nem jártam túlzott sikerrel.

- Az adjunktus asszonyról beszél?

- Róla.

A lány mosolya kesernyésre változott. – Sejtettem. Én nem beszélek velük. Egyikkel sem. Vagyis…

- Csaba doktor kivételével.

- Igen. – látszott rajta, hogy mennyire meglepődött az orvos jól informáltságán. – Pontosan. Tudja, a többiek mind támadóak. Azok csak kötekedni tudnak. Én pedig nem vagyok hajlandó megalázkodni előttük. – Most az orvos mosolyodott el. Fiatalkora ellenére annyi önérzet és makacsság szorult az előtte fekvő lányba, hogy képtelen volt nem mosolyogni rajta. Egyszeriben minden világossá vált előtte, amiről a professzor beszélt neki.

- Higgye el, Ágnes, hogy jó kezekben van. Maga talán nem ismeri személyesen az itt dolgozó orvosokat, de elhiheti nekem, hogy mindent megtesznek magáért. Meg fogják gyógyítani és mindez, amit most átél, egy tovatűnő rémálom lesz csupán. Én sem ismerem őket személyesen, de a főorvos úr híre messze elér, még hozzám is. Személy szerint örülök, hogy megismerhettem őt.

- Akkor már ezért megérte… - fanyar mosolya még keserűbbé változott.

- Ne mondjon ilyet! Egy betegség soha semmit nem ér meg! – tanácstalanul nézett szét, eszébe jutott, hogy tulajdonképpen ő beteglátogatóba jött a lányhoz, mégsem hozott neki semmit. Elszégyellte magát. De a lány, mintha kitalálta volna sötét gondolatait, megszólalt.

– Annyi édességet és gyümölcsöt kaptam két nap alatt, hogy ha ez így megy tovább, lassan már nem lesz hová tenni őket. Édességet amúgy sem enged ennem az adjunktus asszony, mert nem mozgok… Tudja, nem szabad mozognom. Hallott még ilyet? Még a fejemet sem emelhetem meg, csak nagy ritkán. És fogalmam sincs, hogy meddig kell így maradjak?

- Nem mondtak magának semmit?

- Nem.

- Nem tudja, hogy milyen betegsége van?

- Mondom, hogy nem! Itt senki nem beszél, csak kérdez. De ha ők nem hajlandóak beszélni nekem, akkor én sem vagyok hajlandó válaszolni a butábbnál is butább kérdéseikre. – A makacsság ismét felvillant szemeiben. Nagyon elszántnak tűnt. A férfi elgondolkodott.

- Mégis, mit tud?

- Annyit tudok, amit már korábban, a telefonban is elmondtam Önnek. Három héttel ezelőtt élesen beleszúrt valami az oldalamba. Legalábbis akkor úgy hittem, hogy oda. A munkából siettem éppen haza, öt villamosmegállót kellett legyalogoljak, mert a villamos valami miatt nem járt. Rövid nyári ruha volt csak rajtam, de a kora reggeli kánikula a nap végére teljesen eltűnt. Nagyon hideg lett, én pedig siettem, mert fáztam. És akkor nyílalt belém. Azt hittem, hogy csupán becsípődött a levegő, mint amikor futni jártam és rosszul lélegeztem. De a fájdalom nem enyhült, sőt átvándorolt a mellkasomba. Éjjel már feküdni sem bírtam, egy szemhunyásnyit sem aludtam. Az orvosom elküldött röntgenre, de ott sem találtak semmit. Így két hetet kellett otthon feküdnöm, mialatt antibiotikumot szedtem. Két hét múlva is fájt még a mellkasom, csak addigra már megszoktam. Visszamentem dolgozni, a hétvégén azonban egyik pillanatról a másikra teljesen elfeketedett a jobb lábam és egy mély fájdalom sugárzott belé, itt fent. – azzal kitakarta a paplannal fedett meztelen lábait és a combjára mutatott. – Pokoli érzés volt.

Az orvos alaposan szemügyre vette a lány jéggel borított lábát. Óvatosan kicsomagolta a jégtömbök alól és lassan megemelte az egyiket a másik után. Miután végzett a rögtönzött vizsgálattal, visszahelyezte őket úgy, ahogy azelőtt voltak.

- Fáj még?

- Nagyon. Életemben nem fájt ennyire egyik lábam sem. Még gyerekkoromban sem, pedig én nagyon lábfájós voltam. Tudja, ideje korán nagyot nőttem és ez megviselte a csontjaimat, amik kínzó fájdalommal reagáltak éjjelente. De még azok az éjszakák sem voltak olyan elviselhetetlenek, mint az itteniek…

Ezt bizony el tudta képzelni, hiszen a lányon még fektében is látta, hogy magas termetű. Nagyon megsajnálta őt, annyira szeretett volna segíteni rajta, de tehetetlen volt. Az infúzió aznapi adagja már lement, többet egyelőre nem lehetett most tenni. Csupán várni. Várni arra, hogy a természet végezze a dolgát.

- Milyen buta kérdéseket tesznek fel magának? – igyekezett megtörni a rájuk telepedő nyomasztó hangulatot. Gondolta, ha mással nem tud segíteni neki, akkor legalább az orvosok „butának” tűnő kérdései mögé rejtett okokra mutatna rá, hogy ezzel is némiképp csökkentse a lányban élénken élő kételyeket.

- Például azt, hogy milyen színű a köpetem? Mármint, hogy piros-e? Annyit kérdezték már amióta bent vagyok, hogy ma megijesztettem anyut, amikor köptem egyet a papírzsebkendőbe. Szegény azt hitte, hogy megbolondultam. Pedig csak tudni akartam, hogy igazat mondok-e, amikor minden egyes alkalommal nemlegesen válaszolok a profnak.

A férfi felnevetett. – És? Mi lett az eredmény? – a nevetést érezhető feszültség követte. A lány legyintett egyet. – Semmi. Nem volt piros.

Megfigyeltétek már magatokon, hogy mennyit mosolyogtok? Akár egy nap? Vajon eleget? Eleget ahhoz, hogy igazán boldognak érezzétek magatokat? Vagy valójában boldogok vagytok, mosolygás nélkül is. Lehetséges volna?

Én nem vagyok egy túl mosolygós típus. Legalábbis, amikor emberek között vagyok. Ez mindig is így volt. Emiatt pedig sokszor kaptam hideget és meleget is, amiért NEM mosolygok. Pedig mosolyogtam, csak éppen nem előttük. De olyan is volt, hogy ezt mondták nekem, miközben végig mosolyogtam. Belülről. Az viszont már nagy baj, ha a "külső mosolyomat" észre sem veszik. Tudnunk kell meglátni a másik ember mosolyát még akkor is, ha az nem ül kinn az arcán. Észre kell vennünk, azt, ha valaki jól érzi magát velünk, mint ahogyan azt is, amikor nem. Mert az mutat valamit. Ha mosolyra fakasztunk valakit, az nagy dolog!

Gyerekként folyton bohóckodtam, ezért a barátaim viccesnek tartottak. Nem voltak sokan ugyan, de ők szerettek a társaságomban lenni és nem csak megtűrtek maguk között. Én ontottam a poénokat, míg ők nagyokat kacagtak. Ekkor éreztem igazán jól magam. És tudjátok mit csináltam még? Velük nevettem...

Nem vagyok egy túlságosan vidám ember, legalábbis a tágabb környezetem meglátása szerint. De azok, akik közelebb állnak hozzám, tudják, hogy nagyon is az vagyok. Még akkor is, ha éppen nem nevetek és még csak nem is mosolygok. Ismernek, és számomra ez a fontos. Nem kell megjátszanom magam előttük. Amúgy sem vagyok jó színész, az érzelmeim rögtön láthatóak az arcomon. Igen, őszinte embernek tartom magam. Talán volna ezen még mit finomítani. Még az is megeshet, hogy egyszer elkezdek pókerezni... Egyszer...

Olykor elgondolkodok azon, hogy vajon lehet-e állandóan mosolyogni? Lehetséges, de, hogy az igazi, szívből jövő mosoly volna... Nem tudom. Mindenesetre hiszek abban, miszerint a vidámság nagyon sokat jelent az ember életében. Mert sok mindenen átsegít és még csak pénzbe sem kerül. Ugyanakkor a kislányaim boldog mosolya nekem minden pénzt megér!  Ám ők mégsem akkor a legboldogabbak, ha megveszem számukra az oly áhított játékot, melyre nagyon vágynak. Koránt sem. Akkor mosolyognak igazán, tiszta, gyermeki szívükből, mikor együtt vagyok velük. És nem csak fizikailag. Amikor együttjátszunk, beszélgetünk vagy csak összebújunk. Olyan elégedettség ül ki ekkor az arcukra, hogy érzem, igen, ezért érdemes volt... Megérte? Ez több annál! Ők valóban mindent pénzt megérnek.

Éreznünk kell a másik ember mosolyát még akkor is, ha az kívülről nem látható. Mert éppen fáradtabb vagy... Igazából nem is kell, hogy oka legyen. Ő csak... Szóval vidám és boldog ember a belső mosolyával együtt. Számomra az a fontos, ha úgy segítünk valakin, hogy a lelkével is törődünk, mert szerintem csakis így lehet. Így érdemes!

Igyekszem "mosolyogva" tenni a dolgom, miközben gyermekeimet készítem fel arra, hogy majdan kiegyensúlyozottan lépjenek ki a nagybetűs, embert próbáló életbe. Bár olykor mindezt a szemmel látható "anyai mosolyom" nélkül vagyok kénytelen megtenni, hiszen a szigor elengedhetetlen "árnyalata" a gyermeknevelés, az igazi féltő-óvó törődés sokszínű palettájának.

Mi, szülők, ezen fáradozunk tehát úgy, hogy közben próbáljuk minél szilárdabban lerakni az alapokat. A "mosolygás" alapjait. És egyszer se feledjük a bölcs mondást, miszerint:

Két ember között a legrövidebb út egy MOSOLY!

A férfi már a professzor kézfogásánál látta, hogy erős emberrel van dolga. Miután helyet foglalt a széken, lassan belekezdett jövetelének igazi okába.

- Ahogyan már a telefonban is jeleztem Önnek, Ágnessel kapcsolatban szeretnék felvilágosítást kapni. Igaz, nem vagyok a rokona, csupán jó barátja, így most inkább kollégaként fordulok Önhöz. - Azzal elővette orvos igazolványát és az idősebb férfi felé nyújtotta. A főorvos egy félpillantást vetett rá ültéből és bólintott.

- A beteg két napja érkezett osztályunkra, egyenesen a körzeti orvosa küldte be. Korábban tüdő- és mellhártyagyulladással kezelték otthonában, fájó mellkasi tünetekkel. Az orvosa elküldte röntgenre, de az nem mutatott semmit. Majd pár hét múlva, bár a tünetek nem enyhültek, a beteg visszament dolgozni. Ekkor jött a végső tünet, mellyel bekerült hozzánk: a jobb alsó végtagja már-már feketébe hajlóan ellilult. A körzeti dignózisa egyértelmű trombózis volt. Ezt osztályunkon a felvételt végző orvos megerősítette. Továbbá a beteg lába nagyon bedagadt és tűzforró volt, mikor behozta a mentő. Azonnal infúzióra tettük, melybe heparint is adagolunk, hogy oldjuk a vérrögöt. A gyulladást jegeléssel is csillapítjuk. - itt szünetet tartott. - Ha előbb jött volna hozzám, azt mondtam volna, nem adok sokat neki. Talán 30 %-ot.. De két nap alatt megismertem annyira, hogy lássam, van esély a felgyógyulására.

A fiatal férfi döbbenten hallgatta az idős orvos szavait. Az elmondottak alapján érezte ugyan, hogy nagy a baj, mégis az utolsó mondatok a szívébe hatoltak. Nem gondolta volna, hogy ilyen súlyos a helyzet. A professzor folytatta.

- Jó tudnia, hogy volt pár nézeteltérésünk a beteggel, főként nekem. Amikor először megvizsgáltam, a kérdéseimre adott válaszainál láttam, hogy lassan beszél. Jóval lassabban, mint ahogyan a vele egykorú fiatalok szoktak. Ekkor én megkérdeztem tőle: Maga mindig ilyen lassan beszél? - az arca gondterheltté vált - De a válasz helyett nekem ugrott, hogy Miért, talán zavarja a doktor urat?

A fiatal férfi bár visszatartotta nevetését, látszott rajta, hogy jót mulat a hallottakon.

- Nos, örülök, hogy legalább Ön jól szórakozik. Halljam, maga szerint miért tettem fel azt a kérdést, ha az Ágnes által feltételezett kötekedést ezúttal figyelmen kívül hagyjuk?

- Gondolom, ki akarta zárni az agyi trombus lehetőségét...

A professzor bólintott. Hallgattak. Kis idő múltán a főorvos felállt és az aktatáskájába tett pár dokumentumot. A fiatalember megértette a mozdulat üzenetét és ő is felállt.

- Maguk egyébként milyen viszonyban vannak egymással? Ágnes az Ön barátnője?

- Igen. Vagyis nem. - a fiatal férfi megzavarodott. - Fogalmazzunk úgy, hogy a klasszikus értelemben vett barátok vagyunk.

A főorvos hitetlenül csóválta a fejét és úgy nézett rá szigorúan. - Férfi és nő között nem létezik barátság. De mindegy, ez a maguk dolga.

- Még valamit professzor úr! Ágnes... hogyan viseli az őt ért csapásokat?

Az orvos ismét a fejét csóválta.

- A lelkiekben sajnos nem tudok sokat segíteni Önnek. Mindarról, hogy Ágika miként éli meg a vele történteket, a betegségét, talán az egyik beosztottam, Csaba doktor úr tudna beszélni. Agnes finoman szólva nem kedvel minket, de talán engem a legkevésbé. Folyamatosan küzd ellenem, legszívesebben szóba sem állna velem. Velünk. De Csabának sikerült elérnie, hogy neki megnyíljon. Amikor ébren van és a doktor úr benéz hozzá, folyton pusmognak valamit. Az ő társaságában még nevetni is tud. Nála érdeklődjön, ha többet szeretne tudni a beteg lelki folyamatairól.

Ekkor nagy nyikorgással kinyílt a várakozó ajtaja és egy alacsony, vékony testalkatú, középkorú nő lépett be rajta.

- Nem és nem és nem és nem! - puffogott magában, majd fáradtan az egyik székre roskadt. Fejét a falnak támasztotta és behunyta szemét. Az egyik adjunktus volt az osztályról. Mikor kissé összeszedte magát, a professzorra nézett. - Nem bírok vele, nem megy. Az a lány nem hajlandó az együttműködésre. Nem beszél velem, nem felel a kérdéseimre vagy ha igen, akkor minden szava pimaszág. Nem bírok vele. - ismételte meg és tanácstalanul főnökére nézett. Mintha tőle várna valamiféle megváltást, megoldást a helyzet kezelésére. - Be kell látnia Tibor, ez már igazán tarthatatlan állapot!

A professzor ekkor mosolyodott el először. - Látja, én megmondtam. - nézett a fiatal férfire.

- Márta, nekem most igazgatói értekezletre kell mennem, addig is tartsa kérem a frontot! Ha nagyon ég a ház, akkor is. Ha Ágnes gyújtotta fel, akkor csörögjön rám. - Azzal kiment a várakozóból.

A fiatal férfi a magába roskadt adjunktus felé fordult. - Én éppen ezzel a pimasz beteggel kapcsolatban szeretnék érdeklődni. - kezdte halkan mondandóját, ám az asszony türelmetlenül félbeszakította: - Maga rokona talán?

- Nem, nem vagyok. Csupán egy nagyon közeli ismerőse.

- Akkor én magának nem adok semmiféle felvilágosítást. - fejezte be részéről kurtán a beszélgetést az adjunktus és kiviharzott a teremből.

A férfi meghökkenten vette tudomásul, hogy hoppon maradt. - Mindenestre köszönöm, nagyon kedves! - kiáltotta a nő után. - És magának is minden jót!

Fejét csóválva lépett ki az ajtón, mikor észrevette, hogy közvetlenül a betegvárakozó előtt, a falon lóg a III. sz. Belgyógyászat összes dolgozójának a tablója. Tekintete képről képre vándorolt, mikor is megakadt az egyik fiatal orvos fényképén. A kép alatt ez a felirat állt: B. Csaba szakorvos.

A férfi szeme sarkából látta, ahogy a már jól ismert nővérke a lift ajtaját nyitja ki mellette és segít be egy idős nénit. Gyorsan követte őket, mielőtt még becsukódott volna az ajtó.

- Ne haragudjon, megmondaná nekem, hogy merre találom B. Csaba doktor urat?

- Csaba ma nincs bent, az egyetemen van.

- És ma már be sem jön?

- Nem hinném, ma teszi le az utolsó vizsgáját, egész héten arra készült, szerintem nagyon fáradt lesz. Holnap érdeklődjön inkább.

- Én... azt hittem, hogy ő már végzett orvos.

A nővér felnevetett. - Az is! Csaba most a Hittudományi Karra jár, lelkésznek tanul...

Az épületben ismerős szagok terjengtek. Bár ez a kórház teljesen más világot képviselt, mint a klinika, ahol ő dolgozott, mégis olyan érzése volt, mintha oly sokszor járt volna már itt. A Belgyógyászat a kórház egyik legrégebbi épületében működött, könnyen megtalálta. Az osztályvezető főorvos neve szintén ismerősen csengett számára, miközben bemutatkozott a telefonban és a lány állapota felől érdeklődött. Sajnos, az ismerősnek ezúttal sem adtak tájékoztatást, de legalább tudott pár szót váltani a professzorral, akinek szigora, katonás viselkedése a telefonvonalon is átszűrődött. Úgy tudta róla, hogy korábban katonaorvosként tevékenykedett, majd a hadsereget hátrahagyván a civil emberek gyógyítása felé vette az irányt. Mindenesetre tekintélyes tudásával jelentős hírnevet szerzett magának a "szakmában", az elmúlt pár évtized alatt.

Amikor az ódon fakapuhoz ért, éppen egy fekvőbeteget tolt be rajta az egyik mentős. A férfi félreállt, hogy helyet adjon nekik, majd a lépcsőn folytatta útját. II. emelet. - ismételgette magában és hirtelen egy furcsa érzés járta át. Utoljára a legelső előadásán érezte ugyanezt, amikor kiállt a pódiumra és több száz tanuló előtt kellett ismertetnie egy korábban végzett, supraaortikus műtétjét.

- Elnézést, segíthetek? - Összerezzent. Egy fiatal nővér, talán tanulónővér állt előtte és kedvesen mosolygott rá. - Segíthetek Uram?

- Igen, köszönöm. Egy beteget keresek, azt mondták, itt fekszik. Két napja hozták be. A neve...

Nem tudta, mióta állhatott már az ajtó előtt? Talán egy perce, esetleg kettő. De lehet, hogy negyedóra is eltelt azóta, hogy a fiatal nővér útbaigazította. Most pedig ott állt annak a kórteremnek az ajtaja előtt, mely mögött feküdt egy fiatal lány. Az a lány, aki majd' fél évvel ezelőtt...

- Bocsánat, szabad lesz? - A főnővér enyhe idegességgel a hangjában szólt rá, hogy álljon félre, mert útban van.

- Persze, hogyne.. - Gyorsan a fal mellé húzódott és onnan kukucskált be a kinyíló ajtón. Tekintete a szemben lévő ágy betegén akadt meg. Fiatal lány volt, talán húszéves, ha lehetett mindösszesen. Hosszú, barna göndör haja kócosan, rakoncátlanul keretezte vidám arcát. Éppen nagyot nevetett, de amikor meglátta a főnővért, egy szempillantás alatt lehervadt arcáról a mosoly.

- Brigitta, kérem keljen fel! Már várják a kardiológián. Kérem, siessen, időpontra kell mennie.

A szigorú főnővér nem tűrt ellentmondást. A férfi még látta, ahogy a lány lemondóan sóhajt egyet és az ágyára dobott köntöse után nyúl... Ekkor az ajtó becsukódott és a katonás asszonyság már a következő kórterem felé tartott.

- Nem ő az. - Gondolta magában. Bár még egyszer sem látta azt, akit ezekben a percekben keresett, a nevét azonban egy életre megjegyezte.

Beteg neve: H. Ágnes

Felvéve: 2000. 06. 19.

Anamnézis: 3 hete hirtelen fellépő mellkasi szúró fájdalom, ezt követően subfebrilitas, pneumoniaként kezelték.

Jelen panaszok: Két napja jobb AV megduzzadt, járáskor lábszárfájdalma volt, terheléskor lába megduzzadt, cyanoticussá vált.

AV Doppler vizsgálata: Az inguinalis csatornában és a Hunter csatornában is a v. femoralis lumene kiszélesedett, benne helyenként részleges áramlás látható csak. A vena nem comprimálható, az áramlási paraméterek a légzőmozgásokat nem követik. A v. poplitea is tágabb, benne áramlás mérhető. Av. femoralis trombosisa.

Epicrisis: Jobb alsó végtag mélyvénás thrombosisat találtuk, melyet Doppler vizsgálat is alátámasztott. Kezelésünk alatt több ízben, több helyen szúró mellkasi fájdalma ismétlődött., melyet verejtékezés, tachycardia kísért. A klinikai kép egyértelműen thromboembolianak megfelelő volt.

Emlékezés

Későn ért haza. Pontosabban más emberhez képest korán, ha nem vesszük, hogy egész éjjel ügyelt. Szerencsére könnyű estéje volt, az osztályon nem volt sürgős eset, az éjszaka nyugodtan és csendesen telt. Csak Szilvi törte meg párszor hívásával a Belgyógyászat csendjét. Sajnálta a lányt, hiszen a születésnapja volt és ő nem tudta kellő módon felköszönteni. Úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, főként, ha az ember szíve szerelmes. Már pedig ő az volt. Tiszta szívéből szerette a lányt, bármit képes lett volna megtenni érte. Igaz, így belegondolván bármit sajnos mégsem. Bizony, az ügyeleti beosztást még az ő két szép szeméért sem volt hajlandó átírni a prof, bárhogyan próbálkozott is nála. Végül beletörődött és már csak abban reménykedett, hogy másnap ki tudja engesztelni szerelmét. Az engeszteléshez jobb ötlet híján egy óriási, vörös rózsákból álló csokrot rendelt előző nap a sarki virágárusnál, mert öt év leforgása alatt volt ideje megfigyelni, hogy a vörös rózsa Szilvi kedvenc virága. A csokrot személyesen szeretette volna átadni neki, közvetlenül azután, hogy a kórházban leteszi a lantot. Gondolta ugyan, hogy nagyon fáradt lesz, de ez már mind nem számított, csakis Szilvi boldogsága. Az éjszakai telefonbeszélgetések alatt a lány egyszer el is sírta magát, annyira bántotta, hogy harmincadik születésnapján nem vacsorázhatnak együtt. Nagyon sajnálta őt és már egyáltalán nem törődött azzal, hogy kipihenje magát. Csak Szilvi járt az eszében.

A meglepetés ébresztő, a frissen vágott és harmatosan illatozó rózsacsokorral végül beváltotta a hozzáfűzött reményeit. Szilvi bár még nagyon álmos, de leírhatatlanul boldog lett tőle. A lánynak csak 10 órára kellett bemennie a laborba, így volt még egy kis idejük, hogy az elszalasztott meghitt órákat bepótolják. Most végre sikerült.

A férfi nagyon fáradt volt, mikor autójával megállt a ház előtt. Már semmire sem vágyott, csak egy jó meleg fürdőre és az ágyára. Nehézkesen kászálódott ki az ülésről, bezárta a kocsiajtót és lassan megindult az oly várva várt pihenés felé. Éppen azon morfondírozott, hogy ezúttal kihagyja a fürdést és egyenesen az ágyába fekszik, amikor megszólalt a már jól ismert dallam. Nagyot sóhajtott, majd elővette a zakója zsebébe hanyagul bedobott készüléket, miközben végig azon fohászkodott, hogy csak ne a főorvos legyen a vonalban, mert akkor annyi a pihenésének. A hívott szám azonban ismeretlen volt, így kissé megkönnyebbülten szólt bele: Hallo.

- Hallo! Doktor Úr? Elnézést kérek a zavarásért, de beszélnem kell Önnel!

- Üdvözlöm... Igen? Bocsánat, de kivel beszélek?

- Ne haragudjon, még be sem mutatkoztam... Én az a lány vagyok, aki öt hónappal ezelőtt, a nagy havazásban..

- Ágnes? Mi történt? Természetesen, hallgatom! Mondja, miben segíthetek? - hosszú szünet következett, mire a férfi már azt hitte, hogy megszakadt a vonal. - Hallo! Ott van még? Ágnes!

- Tudja a nevem.. - A suttogó hang alig hallhatóan végre megszólalt. - Ön... Emlékszik a nevemre?

- Természetesen! Az ember ritkán felejti el a megmentőjének nevét. De fogalmazhatnék úgyis, hogy a védőangyalának...

- Nem gondoltam volna. De ez most nagyon jól esik, köszönöm. - a hang ismét elhalkult. A lány nagyon nehezen beszélt, szinte lehelte a szavakat.

- Ágnes, nagyon nehezen hallom, kérem beszéljen hangosabban! Miben segíthetek Önnek?

- Doktor úr, kérem, segítsen nekem. Nem szeretnék meghalni..

Vajon...

- Késő van.

Bólintottam. – Egyetértek.

- És még annyi mindent nem beszéltünk meg…

- Ez általában így szokott lenni. Ad egy időpontot, én megjelenek, Ön megvizsgál, picit "megmossa a fejem", még kevesebbet lelkizünk, aztán ki-ki megy a saját dolgára. De leginkább én, haza.

- No, no! A sakkról megfeledkezett.

- Azt is szoktunk játszani, de csak ha kedve van hozzá. Nekem mondjuk egyre kevesebb.

- Mostanában…

- Igen.

- Régen még…

- Régen más volt. Akkor még hagyott nyerni.

Nagyot nevetett. – Hát, ha csak az kell, én rajtam nem fog múlni. De… ugye tudja, hogy az nem az igazi?

- Tudom. De maga okos. És profi játékos. Én meg…

- Jól hallom, hogy újfent önbizalom problémákkal küzd?

- Ugyan, hiszen erről szól az életem.

- Ez nem igaz! Ne hagyja! Ismerem már olyannyira, hogy tudjam, nem vesztes típus. Csak néha ledöntik lábáról az akadályok, ahelyett, hogy az fordítva történne és inkább erősítenék. Ezerszer megmondtam már Ágnes, fordítsa mindet a saját javára!

- Nem ellenkezek. Maga úgyis jobban tudja.

- Maga, Ön… Kezd számomra egyre kényesebbé és idegesítővé válni ez a megszólítási forma. Mégsem szólhatok, hiszen…

- …Ön a férfi. – mosolyogtam. – Azt hittem, ezen már rég túl vagyunk.

- Maga igen, én kevésbé. Kissé nevetségesnek találom. Bár már nem is kissé…

- Csak azt mondja meg nekem, hogy miért okoz ez gondot?

- Inkább maga árulja el, hogy miért ne tegeződjünk?

- Mert maga…

Ismét nevetett. – Így nem lehet! Maga folyton kinevet engem! Pedig én időközben felnőttem, ha nem vette volna észre.. Igaz, azelőtt sem voltam épp gyermek. Mégis mindig nevetett rajtam és kimondva, kimondatlanul is éreztem, hogy gyerekként kezel. Mert maga..

- Na, folytassa, ne hagyja abba, ha már belekezdett. Mi vagyok én?

- Nézze… Nehezemre esik megfogalmazni.. – Még nagyobbat nevetett. – Ha nem fejezi be, én…

- Igen?

- Nem mondom el az okot.

- Hallgatok, mint a sír, ígérem!

Mély levegőt vettem és úgy löktem felé a szavakat, szinte egy szuszra, mintha valamiféle nyomasztó súlytól szeretnék megszabadulni.

- Maga túl sok nekem. - Most meg olyan képet vágott, hogy nekem támadt nevethetnékem. Mégsem tudtam még csak mosolyogni sem rajta. - Igen, ez a színtiszta igazság. Ott feküdt előttem a hóban, előkelő, márkás ruhában. Elegánsan, hiába volt magánkívül és a kabátját beborító sár ellenére is ápoltan, méltóságteljesen. Én pedig a kis titkárnő-tanonc azt sem tudtam, hogy mit csináljak? Ha az a véletlen telefonhívás nem jött volna, én...

- Megoldotta volna máshogy. - fejezte be a mondatomat. - Én hiszek Önben és tudom, hogy okos lány. És ha akkor kétségbe is volt esve, biztosan tudom, hogy talált volna egy másik megoldást. Csupán szerencséje volt. - itt kis szünetet tartott, úgy nézett mélyen a szemembe, azzal az utánozhatatlan, átható pillantásával. - Ahogyan nekem is....

Legyintettem, hiszen mindez már a múlté. - Ami volt, elmúlt.

- Ezért nem értem, hogy ennyi év után, miért nem tudunk igaz barátokként beszélgetni egymással?

- Hiszen barátok vagyunk. - tűnődtem el.

- Azok, de lássa be, így mégis más. Maga továbbra is tartja a három lépés távolságot, nekem pedig a ragozás sokszor nehezemre esik, bevallom. És nem értem.

- Pedig nem tudom máshogy megfogalmazni. Maga jóval több, mint én. Mind tudásban, mind emberségben, mind... - körülnéztem a pazar bútorok közt. - vagyonban. Más világ az Öné, és más az enyém.

- Ez még nem jelenti azt, hogy valóban barátokként beszélgessünk. Valami még visszatartja, pedig én úgy gondolom, hogy az eltelt idő alatt bizonyítottam. Mindig ott álltam Ön mellett a bajban. Viselkedhettem volna másként is. Az, hogy akkor és ott segített rajtam, még nem törvényszerű, hogy a jövőben is látjuk még egymást. Persze, a hálámat mindenképpen kifejeztem volna Ön felé, amint magamhoz térek, de... ez még nem egyenes arányú következménye annak, hogy később barátokká váljunk.

- Mégis valahogy úgy történt. Mármint az ellenkezője, erről talán már meg is feledkezett?

Csak nézett rám értetlenül, mire kénytelen voltam elmosolyodni.

- Úgy ám. Másnap otthon kaptam egy telefonhívást. Ön volt a vonalban és megköszönte a segítségemet. Én zavartan csupán annyit mondtam, hogy szóra sem érdemes, ezt bárki megtette volna magáért. Azzal elköszöntünk egymástól és...

- Ki-ki ment a saját dolgára. Igaza van Ágnes, így volt.

- Tehát annak a véletlen találkozásnak nem is lett volna folytatása, ha én nem hívom fel Önt. - itt elszorult a torkom, ahogy felidéztem a múltat. - Mert pár hónap múlva én feküdtem Ön előtt...

- ... élet és halál között. - fejezte be ismét a gondolatot.

Az élet nem habostorta. Sem móka és kacagás. Ezt mi felnőttek nagyon jól tudjuk. De mi van akkor, ha gyermekekről van szó? Amikor az életet a játék, a sok mosoly és nevetés kellene, hogy kitöltse? Azonban helyette marad a fájdalom, a kín és szenvedés... Még akkor is, ha igazából az nem is igazi fájdalom, kín és szenvedés. Nehéz megmagyarázni egy majdnem hatévesnek, hogy a világ nem csak fekete vagy fehér, hiszen a színeknek megannyi árnyalata létezik. Csupán észre kellene venni őket...

Hogyan magyarázza meg az ember egy nagycsoportos óvodás kislánynak, hogy teljes szívéből szeretett kishúgának fejlesztése egyáltalán nem ér fel kínzással és bár látszólag mindvégig gyötrődik azalatt, mégsem egyezik meg a valóságos gyötrődéssel? És az elkeseredés, sok esetben a makacs ellenállás könnyei sem ugyanazok, mint az igazi fájdalom könnyei.

Nem lehet megmagyarázni neki. Még nem!

Bella, Szofika "állandó" társa, az egyetlen, akit Szofi minden tekintetben elvisel. Sőt, igényel! A többi gyereket csupán szemléli, nem játszik velük, bár tény, hogy ebben a korban nővére sem nagyon tudott mit kezdeni a korosztályával. De legalább ő próbálkozott. Szofika mára egyértelműen bebizonyította, hogy más. Mindennek ellenére helye van a világban, helye van az emberek között, Neki helye van Köztünk. A legfontosabb feladat, hogy elfogadjuk őt olyannak, amilyen lett és támogatni őt mindenben. Még akkor is, ha ez látszólag ellene irányul. Legalábbis Bella szerint.

A szenzomotoros fejlesztés egy kívülálló számára durva, agresszív "beavatkozás", mely nem feltétlenül az egyén céljait szolgálja. Egy nem hozzáértő kívülálló így láthatja. Számunkra pedig, akik úgymond "benne vagyunk" ebben az "áramlatban", szintén nem móka és kacagás, mint inkább nagyfokú szenvedés egy még magasabb fokú cél érdekében. Bármennyire is hihetetlenül hangozzék. Bella nem kívülálló, viszont még gyermek, mely gyermeki ént figyelembe véve természetesnek tűnhet, ha szeretett kistestvérének sírását, zokogását, ellenállását, "szenvedését" kínzásnak éli meg. Sejtettem, de talán még inkább tudtam, hogy ez így lesz. Mégsem volt más választásunk, más lehetőségünk. A nyáron két alkalommal is magunkkal kellett őt vinnünk Szofika szenzomotoros fejlesztésére. Az első tréning még nem viselte meg őt annyira, mert a nyaralás és a nyári szünet előtt volt, amikor még Szofika is benne volt a bölcsis életben, az itthoni, órákba nyúló fejlesztésben. De aztán jött a nyár, a balatoni nyaralás, ahol lehetőségünk híján csupán a nagylabdás feladatokat volt módunk gyakorolni. Ez idő alatt pedig Szofika szépen leszokott a fejlesztésekről.

Hiába, a balatoni nyaralóba már nem tudtuk magunkkal vinni a hintát, a hintapacit, a trambulinról már nem is szólva. Vittük viszont leeresztve a nagylabdát és az ugrálóvárat, ami, ahogy az utólag kiderült számunkra, bizony nem volt elegendő a fejlesztéshez... És ekkor kezdődött a poklok pokla.

Szofi már itthon sem volt hajlandó pörgetni-forgatni magát a hintában, a hintalovat látni sem akarta, a trambulint egyenesen vagy görbén kerülte, és a nagylabdán is csupán két feladatot volt hajlandó elvégezni. Pontosabban elvégeztetni apával. Így pedig, lássuk be, nagyon nehéz. Fogunkat összeszorítván igyekeztünk őt mihamarabb visszazökkenteni a megszokott kerékvágásba, ami leginkább a fejlesztéshez való visszaszoktatást jelentette. Keserves volt. De akkor még nem szembesültünk azzal a ténnyel, hogy ennél még van lejjebb is... Így az egyik ügyeleti napon, a Korai Fejlesztőben való látogatásunkkor újfent megismertük a magyarok istenét.

Szofika nem csupán az első három "kör" alatt sírt, hanem a negyediknél és az ötödiknél... Nem nyugodott egy pillanatra sem, sőt! Egyre jobban belelovallta magát elkeseredésébe, mely merev ellenállásával párosult, meghagyván nekünk az igazi kínt és szenvedést. Valójában mi szenvedtünk mind fizikailag, mind lelkileg, hiszen ellenkezése miatt, gyakorlatilag mi végeztük el az összes feladatot helyette, az ő testével, míg ő csupán passzívan asszisztált. És közben egyfolytában csak üvöltött és üvöltött és... Egy idő után Bella már nem bírta tovább. Gyermeki arcocskáján egyre nagyobb szörnyülködéssel figyelt minket, ahogy "erőszakkal" tesszük fel Szofikát a "létrás" házikóra, aztán le az emelkedőn, majd rá a padra, hasra fektetve, hogy míg én két karocskáját előrelendítvén húzom őt, a mozgásterapeuta hátul a lábacskáit megragadván tolja őt mind előrébb és előrébb. Ezután következett a nagycsúszda, miután lecsusszanva egy alagúton át kellett haladnia négykézláb, végül fel az utolsó padra, azon végigegyensúlyozni és befejezésként ugrálás a trambulinon...

Borzalmas volt. És ekkor Bella már nem bírta tovább nézni húga szenvedéseit. Keserves zokogásban tört ki és úgy kiabálta felénk elkeseredve: Hagyjátok abba! Hagyjátok abba, hát nem látjátok, hogy Szoffancs szenved? Miért kínozzátok őt, amikor az fáj neki? Nagyon sír, mert bántjátok őt. Hagyjátok már abba... Kiáltásában egyértelműen érződött a saját magával, vegyes érzelmeivel vívott harc. És ebben a harcban tagadhatatlanul benne volt a testvére iránti aggódás, mérhetetlen fájdalom és az irántunk tanúsítandó tisztelet.

Hogyan.... Hogyan lehet megmondani egy majdnem hatéves, érzékeny kislánynak, hogy mindaz, amit lát, valójában mégsem az, amit lát...? A kínnak, szenvedésnek és igaz könnyeknek hitt kín, szenvedés, könny nem arról szól, amit gondol. Csendesen csitítgattam, mialatt Szofika végig üvöltött a hátunk megett. Az egész tornaterem az ő hangjától zengett. És csak zengett... Nem jött a csend, nem jött az oly várva várt megkönnyebbülés. Még nem jöhetett a megnyugvás.. Még harcolni, még küzdeni... még szenvedni kell!

Csendesen magyaráztam, szorosan magamhoz ölelvén kislányomnak, hogy mindez a szörnyűség, amit lát, Szofika minden fájdalomnak és kínnak hitt megnyilvánulása csakis az ő, Szofika érdekeit szolgálja. Mert... bármilyen hihetetlenül hangozzék is, de így fejlődik. Elmondtam egyszer, kétszer... nagyon sokszor... Mire az üvöltés egyre csendesedett. És ekkor Bella is meglátta a keserves zokogás valódi arcát, magát a hisztit. Már egyáltalán nem folytak a könnyek. Elapadtak. És nem volt fájdalom. Nem volt kín. Csak a nem akarás, melynek pajzsa mögött Szofika mindvégig küzdött. Ellenünk. Végül sikerült őt megtörni.

Borzalmasan hangzik, nem igaz? Borzalmakat éltünk át, elismerem. Egy kívülálló számára ez a fél óra maga volt a gyermek elleni vétség. Egy nem hozzáértő kívülálló számára....

Sajnos mi nem vagyunk kívülállóak. Bár azt kívánhatnám, hogy azok lennénk! De sajnos nem vagyunk. Nekünk ezt osztotta a sors, ezzel kell megküzdenünk, minden egyes napon. Akár Szofi együttműködésével, akár anélkül. De tenni, szenvedni, küzdeni KELL!

A pokoli óra végére Bella is belátta, hogy mindaz, ami a tornateremben történik, Szofiért történik. Belátta, de mégsem fogta fel. Mert nem is lehet. Igazán még felnőtt ésszel is nehéz megértenünk, hogyan lehetséges segíteni egy kisgyermeken, miközben ő végig "szenved". Talán nem is kell megérteni, viszont annál fontosabb MEGTENNI azt. És én valahányszor erre gondolok, azt kívánom magamban: Isten óvja a kislányaimat! Isten óvjon minden gyermeket!

Szokás kérdése...

Elkezdtük. Pontosabban Szofika kezdte el, én csak asszisztáltam neki. A beszokásához. Tudjátok, sokszor eltűnődök, hogy a sors milyen szerepeket oszt le nekem? És bevallom őszintén nem mindig ínyemre valóak ezek a falatok, de végigcsinálom őket, mert meg kell tennem. Megteszem, ám nem mindig magamért, mint inkább a kislányaimért. Ha a helyzet azt követeli, hogy szorítsam össze a fogam és csak tegyem a dolgom, én megteszem. Bármi áron... Ha kell, még a szemem is behunyom, mert.... jó ideje gyakran kell behunynom.

Ezen a héten azonban nem kellett csukott szemekkel, vakon asszisztálnom. Már nem állítok előre olyasféle dolgokat, amelyeket később nagyon megbánok, mert.... arra is volt már példa. Még hozzá nem is egy. De fátylat a múltra, ami volt, elmúlt. Legalábbis, ami Szofikát érintené. Lezártam egy szakaszt az életünkben. Az enyémben és az övében. Így indultam neki kedden az új bölcsödének. Szofikának többször mondtam előre, hogy mi fog következni, persze ő csak akkor fogta fel igazán, amikor már javában benne voltunk. Szoktunk. Nem indult könnyen a hét, de amilyen nehézségeink támadtak a legelső napon, később olyan könnyedén vettük az akadályokat. Pontosabban nem én, hanem Szofika.

Sírt. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem sírt. Nem sokat ugyan, de nem is keveset. Talán épp eleget ahhoz, hogy önmagát szoktassa a gondolathoz, miszerint mostantól új helyre került. Egy új helyre, új gondozónénik és új gyerekek közé. Minden új volt számára. A gondozónők szintén tették a dolgukat, segítőkészen, ahogy kell és ahogy már megszokták. Kedvesen, szeretettel, profi módon. Szofi pedig lassan, de biztosan elfogadta őket. A második napon már csak azért nyafogott, mert az udvaron nem járkálhat egyik helyről a másikra. Mert itt is ez a szabály. Nem baj, újra meg fogja szokni. Csak szokás kérdése az egész!

Egyébként már az első napon lenyűgözött minket az ebédnél. Hiába bocsátkoztam sötét jóslatokba a brokkoli főzeléket és főtt tojást illetően, ő szépen rácáfolt. Lám, lám, újfent megtanultam, hogy nem szabad előre olyan jóslatba bocsátkozni, mely aztán homlokegyenest máshogy fog alakulni... Ezért többé nem is teszem, csupán leírom a tényeket. Amik történtek, mert megtörténtek. Szofika jól érezte magát az új bölcsödében, az új csoportjában. S bár eleinte idegenkedve tekintett a hozzá közeledőkre, végül teljes mértékben elfogadta őket. Mert ő ilyen. Gyanakvó ugyan, de... barátságos. Mondhatni, barátkozó, ahogyan a nővére és az édesanyja. Hiába gondolják ezt mások, másként. Már egyáltalán nem érdekel!!!

Én csak teszem a dolgom. Igyekszem alakítani az utam. Keresem még ugyan, de az irány már megvan. És kislányaim útjait ugyanilyen elszántan alakítom. Szofika nagyon hálás kislány. Megérzi a gondoskodást, azt, ha valaki szeretettel fordul felé. Ő pedig meghálálja. Meghálálja ragaszkodásával, kitüntető mosolyával, vidám bohóckodásával, hangos csatakiáltozásaival és nem utolsósorban ölelésével, puszijaival... Mert szeret. Ő igenis tud szeretni. És nem buta, nem fogyatékos, hanem nagyon is emberi. Emberibb sokunknál... Nem akarok ujjal mutogatni senkire, hiszen nem is szokásom. De köztudott, hogy sebeket szereztem, és szerzek a mai napig. Az ütések olykor nagyon mélyre hatolnak, egészen a szívemig. És ezek látszódnak is rajtam.

Tudom, hogy nem védhetem meg sem Szofikát, sem Bellát az ilyen ütésektől, támadásoktól, mégis szívem legmélyén bízom abban, hogy meg tudom őket erősíteni olyannyira, hogy gyermekként, majd később, felnőttként állják is őket. Mert az életre nevelés mindenek előtt. S ha majdan megállják a helyüket a világban, akkor végre talán megkönnyebbülhetek, hogy lám, lám, nem éltem hiába...

Hétfőn újból nekifutunk a szoktatásnak és ismételten megpróbáljuk Szofika bent altatását. A többi már csakis kislányomon múlik. De Én ott leszek. Vele. És segítek Neki, hogy érezze, ő igenis fontos! Hiszen a kislányom. És ott lesznek a kedves, elfogadó, segítőkész, gyakorlott, de nem utolsósorban szerető gondozónők, akik ugyanolyan lelkiismeretesen tesznek meg mindent annak érdekében, hogy Szofika mihamarabb beszokjon az új bölcsödéjébe. Mert Nekik is fontos...

Budapest, 2012. augusztus 25.