- Meghalt, tudja? - Behunytam a szemem és arra gondoltam, hogy ez biztosan csak egy rossz álom. Ennyi szörnyűség nem történhet egy nap. Nemrég az a gázolás, most pedig egy újabb tragédia meghallgatása. Ez már több volt, mint amennyit akkor és ott képes lettem volna elviselni. - Biztos nem kér egy szálat? - Fejemmel ismét nemet intettem és igyekeztem más irányba terelni a figyelmemet. Ám ő nem engedte. - Nem dohányoztam. Tudja, egész életemben mellőztem a cigaretta élvezetét. Nem értettem, hogy mit szeretnek benne az emberek? El sem tudtam képzelni. - Ezzel végre egyetértettem és egy halovány mosoly suhant át arcomon, amit azonnal észrevett. Ebből viszont én láttam, hogy ő végig figyelt engem. Minden egyes rezdülésemet. - Szép a mosolya. És tulajdonképpen az egész arca kedvességet sugároz, csak olykor bezárul egyes emberek előtt. Olyanok előtt, mint például, amilyen én is vagyok. - Meglepetten néztem rá. Most rajta volt a sor, ő is elmosolyodott. S bár szemeiben továbbra is fájdalom tükröződött, meggyötört arcának ráncai mögött megláttam azt, ami az embert emberré teszi. - Bizony, ne is tagadja! A legelső pillanattól a pokolba kívánt engem a közeledésem, törődésem miatt, míg azt a szerencsétlenül járt fiút percek alatt megtisztelő bizalmába fogadta. Kár tagadni, hiszen így is van rendjén. Maguk még fiatalok, maguk előtt még ott az egész élet, melynek több mint a felét én már megtettem... - Tekintete ekkor elkalandozott és mintegy a semmibe révedt. Hirtelen erőt vett rajtam a törődés vágya és ezúttal én szerettem volna ápolni ennek az ismeretlen embernek a lelkét.

- A fia... - szólaltam meg halkan, csak, hogy visszahúzzam őt a Földre, közben nem tudván, vajon szerencsés-e éppen egy átélt tragédia húrját megpendíteni? De tenni szerettem volna valamit... érte. A férfi barátságos mosolya fanyarrá változott.

- Igaz is, a fiam. - folytatta keserű meséjét. - Ő nagyon fiatal volt, mint most maguk. Fiatal és végtelenül naiv. Nagyon szerettem.... - egy könnycsepp gördült végig ráncai között, mialatt emlékezett. Felidézte életének egyetlen értelmét, a gyermekét, a fiát, akitől idő előtt búcsút kellett vennie. - Az egyik vidéki diszkóból tartott éppen hazafelé barátaival, mikor karambolóztak. Nem ivott. De a társai sem ittak. Nem úgy, a szembejövő autó sofőrje, aki szinte holtrészegre itta magát. Furcsa ez a kifejezés, nem gondolja? Holtrészegnek hívják, mikor már valaki nem tud magáról. Mégsem hal meg tőle, sőt. Képes még mozogni, akár el is venni egy másik, ártatlan ember életét. Vagy több életet. - Hangja itt megremegett és hallhatóan megtelt gyűlölettel. Szemei csakúgy hányták a szikrákat az elfojtott dühtől. - Azóta minden egyes napon azt kívánom, bár meg is halt volna attól a sok alkoholtól, mielőtt még autóba szállt volna. Nem szép dolog, tudom, de ma is azt kívánom és hátralévő életem minden egyes órájának, minden egyes percében és másodpercében. Bárcsak Ő halt volna meg aznap éjjel... a fiam helyett...

Súlyos percek következtek. Nem tudtam megszólalni. Én képtelen voltam akkor bármit mondani Neki. Hallgattam. Hallgattunk. Fájt. Miközben minden egyes szívverésemmel örültem annak, hogy én élek, megúsztam a gázolást, mégis furcsa módon azokban a percekben fájt az élet. Különös kettősség ez, nem igaz?

Most én néztem a férfit, míg ő behunyta szemeit. Elfáradhatott a fájdalmas emlék felelevenítésében. Mialatt beszélt, cigarettája tövig égett. Elővett egy újabbat és meggyújtotta, de többé már nem kínált meg vele.

- Nagyon jól teszi, hogy nem dohányzik, kislány, tartsa is meg eme jó szokását! Mert nem vezet az sehova... Én.. én is a fiam elvesztésének napján szoktam rá. Azt hittem, ettől majd jobb lesz. Vagy legalábbis könnyebben tudom elviselni azt, amit túlélni is szinte lehetetlenség. S bár szemmel láthatóan élek, hiszen mozgok, beszélek, teszem a dolgom, a lelkem gyakorlatilag vele halt. Aznap éjjel a lelkemtől is elbúcsúztam. - Megremegett a szám és gyorsan a szememhez kaptam, hogy még idejében elérjem a kibuggyanó könnycseppjeimet. Mikor szipogni kezdtem, mert a sírás egyre jobban égette a szemem, egy meleg tenyér érintését éreztem a hátamon. Az idegen férfi túl saját bánatán, azt is észrevette, hogy elpityeredtem. - Ne haragudjon, kérem, amiért megríkattam! Higgye el, nem állt szándékomban. Csak... olyan jó érzés volt beszélni valakinek róla... A fiamról. Miklósnak hívták. Utánam kapta a nevét, mert engem is Miklósnak hívnak. - A meleg tenyér ekkor felém fordult, én pedig elfogadtam.

- Ágnes. - mondtam alig hallhatóan. Ismét elmosolyodott, én pedig hitetlenkedve néztem, hogyan, honnan lehet egy embernek ekkora lelki ereje, hogy még a legnehezebb percekben is képes legyen mosolyogni?

- Még a neve is szép. De most látom csak, hogy maga nagyon fázik! - egészen addig, amíg nem hívta fel rá a figyelmem, észre sem vettem magamon. És valóban fáztam. Hiszen ekkorra már rég haza szoktam érni és a meleg otthonomban teszek-veszek. Nem egy villamosmegállóban ücsörgök másodmagammal a belváros szívében és elmélkedek az élet igazságtalanságain. Gyors mozdulattal levette magáról megkopott sötétszürke zakóját és gyengéden a vállamra borította. A dohányszag továbbra is dőlt belőle, de ekkorra már egyáltalán nem zavart. Megkedveltem őt. Nem ismertem, mégis a szívembe fogadtam pár perc leforgása alatt.

A történet itt véget is ért. Az egyik rendőr egyszer csak észrevette, hogy még mindig a megállóban raboskodom és felmentett a további értelmetlen vesztegelés alól. Elköszöntem a férfitól és egyben megköszöntem neki, amiért felsegített a baleset után és amiért bizalmába fogadott engem, egy idegen lányt.

Az élet tele van sok-sok szépséggel, ugyanakkor mérhetetlen fájdalommal is. Amikor az ember fiatal, nem törődik azzal, hogy valójában milyen tünékeny. Most talán sokan felháborodnak ezen soraimon, miszerint micsoda szemtelenség ilyet állítani? Pedig hiszem, hogy nagyon is igaz. Tünékenyek vagyunk. Ma még élünk, de holnap... Nem tudjuk biztosra, csupán remélhetjük, hogy még holnap is és azután és azután... Még nagyon, nagyon sokáig. Kívánom, hogy így legyen! Mindazokért pedig, akiknek el kellett távozniuk tőlünk és fontos szerepet töltöttek be az életünkben, időnként mondjunk el egy imát, mert biztos vagyok abban, hogy meg fogják hallani, bárhol legyenek is.

Az életünk tele van kérdésekkel. Nekem is van jópár belőlük, bevallom őszintén. Némelyekre kapok választ, míg mások megválaszolatlanul maradnak. A minap internetes böngészésem során egy közösségi oldalra bukkantam, ahol a világ minden tájáról beszélgettek emberek csak így, virtuális lehetőségeiken keresztül. Egy humoros oldalon kötöttem ki, mikor az egyik hozzászóló fényképén megakadt a szemem. Egy harmincas férfi szerepelt a képen, aki olyan mókásan tudott nézni. Hirtelen deja vu érzésem támadt, így közelebbről is szemügyre vettem. És ekkor hatalmas szikla esett le a szívemről, hiszen újabb választ kaptam egy már-már megválaszolatlannak hitt kérdésemre. A mókásnak tűnő férfi ugyanis az a fiú volt, akit majd' egy évtizeddel ezelőtt közvetlenül mellettem gázolt el egy ittas vezető. Túlélte tehát a balesetet. Akkor a mentősök és rendőrök csupán kérdeztek, de válaszolni nem voltak hajlandóak. Annyit megtudtam, hogy az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetbe szállították, ám ott nem szolgáltak további információkkal, hiába kérdezősködtem még hosszú-hosszú napokon keresztül. Nem voltam családtag, így nem nyújtottak számomra felvilágosítást. Én csak egy lány voltam az utcáról. Egy lány az aluljáróból, aki tulajdonképpen semmit sem tudott arról a fiúról. Évekkel később azonban mindent megtudtam. A fiú felépült balesetéből. Az eltelt évek alatt pedig megismerkedett egy fiatal lánnyal, akit feleségül vett és akitől három gyermeke is született.

Hálát mondtam Istennek, hogy a gondviselésbe akkor más is "belefért" mellettem. És elmondtam egy imát egy fiatal fiúért, aki nem volt ilyen szerencsés, mint mi. Majd az édesapjára emlékeztem, aki valahol máig emlékszik gyermekére és éli szomorú, magányos életét....

Kedves Barátaim!

Egy szívemnek nagyon kedves ismerősöm és egyben barátnőm számára szeretnék ezúton állást találni, aki belefáradt az állandó harcba, abba, hogy naponta megalázzák őt a munkahelyén nálánál jóval butább és ráadásul gonosz emberek, csak mert megtehetik. Ez a kedves hölgy belefáradt abba, hogy minden egyes nap gyomorgörccsel keljen fel és induljon dolgozni. Ő is, és én is úgy gondoljuk, hogy ő ennél jóval többre érdemes. A hölgy egyébként és nem mellesleg két szép kisgyermek édesanyja, akiknek korántsem mindegy az anyukájuk lelkiállapota! Szóval, ha valaki esetleg tudna egy jó munkalehetőséget barátném számára, az ne habozzon. Írjon most! :-) E-mail címem: phagnes001@gmail.com

Ági

Isteni gondviselés

Pár évvel ezelőtt beszélgettem egy emberrel. Szeretek emberekkel beszélgetni, tudják? Nem ismertem, ő sem engem. Mi... szóval éppen csak szóba elegyedtünk egymással. Ő egy középkorú férfi volt. Talán ötven év kor körül lehetett, ezt nem tudom pontosan. Persze nem is ez a lényeg. Tehát ott ültünk egymás mellett egy padon és... egyszer csak hozzám szólt.

- Cigarettázik? - Ránéztem. Egy cigarettás dobozt nyújtott felém és kérdőn tekintett rám. Az az igazság, hogy nem cigarettázom és soha nem is cigarettáztam. Bár egyszer a nagymamáméknál meggyújtottam egyet, mert nekik aztán sok volt belőle. Nem voltam már gyerek, de még annyira idős sem, hogy akár a kezembe vehettem volna egy csikket. Én mégis kivettem egyet, amikor mamáék nem voltak a közelemben. És meggyújtottam. Nem szívtam bele egy slukkot sem -azt hiszem, így mondják-, csak néztem. Néztem, ahogy ég és egész idő alatt arra próbáltam rájönni, hogy mi az, ami dohányzásra készteti az embereket? Mit ad nekik, ami több, ami másabb? Nem értettem.

Rossz hírem van, mert sajnos azóta sem tudom. Én.. egyszerűen nem értem. De akkor, ott próbáltam rájönni. A cigaretta már félig leégett, amikor hirtelen zajt hallottam magam mögött. Összerezzentem, majd ijedtemben eloltottam a cigaretta csonkot. A zajt csak az a kóbor macska keltette, amit előző nap vittem haza papáék lakásába. Szerettem volna egy cicát, de mamáék nem. Így kompromisszumot kötöttünk egymással, így amikor náluk voltam, nyáron és egyéb iskolai szünetekben, hazavihettem egy kóbor macskát. De utána el is kellett engednem ott, ahol megtaláltam őket. Emiatt év közben, az iskolai napokon mamáék sokszor ébredtek macskanyávogásra, mert valahogyan mindig visszataláltak ideiglenes otthonukba. Ez nem volt jó. Különösen nem a cicáknak.

Elkalandoztam. Tehát az egyik cica zavart meg elmélkedésemben, mialatt igyekeztem megvilágosodni. És nagyon sajnáltam, hogy hiába oltottam el a csikket, mert még mindig nem tudtam az okot. A dohányzás szenvedélyének nyomós okát. Talán, ha több időm van, rájöhettem volna. Talán. De az is igaz, hogy ezt követően is lett volna alkalmam újra rágyújtani, ám én mégsem tettem... Már nem érdekelt a téma. Vicces nem? Nem érdekelt, anélkül, hogy valaha is szívtam volna belőle egy slukkot.

Az a férfi dohányos volt, ezt első pillantásra láttam. Később azt is megtapasztaltam, hogy láncdohányos. Akkor még nem is tudtam, hogy létezik a láncdohányos fogalma. Nagy meglepetésemre, később megdöbbenésemre egyik cigit gyújtotta meg a másik után. Alighogy elszívta őket, máris vette elő az újabbat... Kérdésére nemet intettem a fejemmel és elfordultam tőle. A dohányszag csakúgy dőlt belőle, mindenhonnan körbevett. Valahogy egyszeriben irtózni kezdtem attól az embertől, attól a helytől. El szerettem volna menekülni, mégsem tehettem egy lépést sem odébb. Baleset történt. Egy száguldó autó a zebrán ütött el egy gyalogost. És az élet hirtelen megállt. Furcsa érzések törtek rám, azelőtt még sosem tapasztaltam még hasonlót sem. Mintha minden mozdulatlansága burkolózott volna. Az emberek lelassultak körülöttem, miközben a szívem olyan gyorsan vert, hogy majd kiugrott a mellkasomból. Hallottak már az isteni gondviselésről? Vagy történt Önökkel hasonló? Én sokszor éltem át, mire tudatosult bennem, hogy ezek azok voltak. Nekem nem esett bajom, de a srác nem volt olyan szerencsés mint én. Az aluljáróban szólított meg és mivel vicces volt, válaszoltam a kérdéseire. Amúgy sem voltam egy zárkózott ember. Egy ideig legalábbis nem... Elmondtam, hogy két hete mentem férjhez és mit dolgozom. Őszinte sajnálatát fejezte ki családi állapotom miatt, majd folytatta a viccelődést. Elfogadta a helyzetet és túllépett rajta. Olyan könnyed volt, mintha csak az időjárásról beszélt volna. De azalatt a pár méter alatt sok mindent megtudtam róla. Megtudtam, hogy egy kis faluban született és egy nagy szerelmi csalódás miatt költözött fel Pestre. Gondolta, szerencsét próbál a fővárosban, hát feljött. "Csupán" gimnáziumi érettségije volt, amivel eleinte nem talált magának munkát. Azonban épp aznap, mikor leszólított engem az aluljáróban, végre megkapta álmai állását. Ételszállítónak vették fel, mert megszerezte a jogosítványt is. Ennél többre nem is vágyott. Kapott egy céges autót, amit pár nap múlva át is vehetett és egy olyan munkát, ami mobil, tehát nem kell egy irodában kuksolnia. Az a halála, ahogy ő fogalmazott. Még ezt is megtudtam róla. Az eső épp el kezdett szemerkélni, mikor a lépcső tetejére értünk. Ő pedig csak beszélt és beszélt. Nem bántam, hiszen fáradt voltam, mert nagyon nehéz nap volt mögöttem és jól esett a hallgatás. Én nem siettem, de nála nem volt ernyő. A villamos már a megállóban várakozott, s mivel nem tudtuk, hogy mikor érkezett, ő nem szerette volna lekésni. A lámpa még zölden égett, mikor leléptünk a járdáról. Emlékszem, még egy utolsó viccet elsütött egy szőke nőről és egy rendőrről, mielőtt végleg búcsút vettünk egymástól. Egymás mellett lépdeltünk a járdán, igaz ő valamivel előrébb tartott, mint én. Sietősre fogta lépteit. Semmiképpen sem szeretett volna lemaradni a villamosról. Ekkor egy sötét zöld színt láttam meg és egy nagy csattanást hallottam. Valaki ellökött. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire feleszméltem. Olyan gyorsan történt minden. A zöld szín pirosra váltott. Pontosabban vörösre. Talán bíborra. És ez a vörös szín teljesen körülvett engem. Mindenem vörös lett. Később fogtam csak fel, hogy vér borít mindent. Becsuktam a szemem és hagytam, hogy az emberek felsegítsenek. Egy idős néni és egy középkorú férfi támogatott a megállóba. Leültettek és egyfolytában beszéltek hozzám. Kérdezgettek. Amikor a rendőrök és mentősök is megérkeztek, átvették a kérdezősködést. Megkérdezték, hogy ki az a fiú, akit elütött a részeg sofőr. Ekkor tudtam meg, hogy egy részeg autóvezető áldozata lettem... majdnem. Lassan elmondtam, amit tudtam. Fázni kezdtem, mert kora tavasz volt és az órák nagyon elszaladtak. Hűvös lett, én pedig fáztam. Kívül és belül. Mert elgondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha...? És mi lesz a fiúval, ha...? Végül magamra maradtam. Nem engedtek még haza, bár mindent elmondtam. Az adataimat is felírták, pedig még csak nem is ismertem az áldozatot.

- Cigarettázik? - összerezzentem. A kérdés, a hang hirtelen ért. Már gondolkodni sem tudtam, csak mihamarabb haza szerettem volna érni. Haza. Az otthonomba, biztonságba. Ahová mindenki vágyik, ahová mindenki siet. Otthon... Cigaretta? - Megráztam a fejem, jelezvén, hogy nem kérek. És elfordultam.

- Az én fiam is ennyi idős lehetett... - kezdett bele mondókájába a férfi. - Ez a fiú sem lehet több húszévesnél. Maga szerint mennyi? - Behunytam a szemem és émelyegni kezdtem. Erre vágytam a legkevésbé. Csevegni. Beszélgetni, azután, ami történt.

Folyt. köv.

Aki ismer, az jól tudja, hogy nagy rajongója vagyok Anastacia-nak. Így "rendhagyó" módon következzék most tőle hét dal, melyeket képtelen vagyok nyugodtan végig ülni.. :)

Bemelegítés:

Made for loving you

https://www.youtube.com/watch?v=bU7_yP8-Lzc

Sick and tired:

https://www.youtube.com/watch?v=HzfyCuPVpCY

Bulizás:

I'm Outta Love

https://www.youtube.com/watch?v=TnOy6HEf7HU

One day in your life

https://www.youtube.com/watch?v=vxgcJAf6iMk

Why did you lie to me

https://www.youtube.com/watch?v=gJPcABsojlU

Levezetés:

Not that kind

https://www.youtube.com/watch?v=DjUKxQYm0AI

Paid my dues

https://www.youtube.com/watch?v=9iUTRUovNb0

Szintén nagyon kedvelt külföldi előadóm Rob Thomas, akitől ezeket a zeneszámokat egyenesen imádom! :-)

Bemelegítés: Smooth

https://www.youtube.com/watch?v=MXp413NynFk

Bulizás: Lonely no more

https://www.youtube.com/watch?v=7spBU4Yv8fE

Levezetés: Problem girl

https://www.youtube.com/watch?v=Tqs5HqgZ5jo

Amiért a tegnapi nap kimaradt, most pótolom.

Bemelegítés:

Billie Piper: Walk of life

https://www.youtube.com/watch?v=UkRf7gDVT54

Bulizás:

Basement Jaxx Feat Lisa Kekaula: Good luck

https://www.youtube.com/watch?v=zO9I61gYlms

Levezetés:

Neneh Cherry: Woman

https://www.youtube.com/watch?v=z0W212af1uk

Sakk-matt

- Miért olyan fontosak Önnek az emberi kapcsolatok?

Hangja hirtelen ért. Megfordultam, ő ott állt, közvetlenül mögöttem. Ekkor éreztem, hogy most nem térhetek ki. Pedig muszáj volt. Valami belső ösztönzés űzött-hajtott. Még magam sem tudom, hová...?

- Hiszen emberek vagyunk. - válaszoltam kurtán és megkerültem őt. De a prof ezúttal nem hagyta magát.

- Ennyi most nem lesz elég. Maga tele van érzelmekkel. Annyi... Annyi van magában, hogy sokszor úgy érzem, túlcsordul. Nem is tudom.. Hogyan fogalmazhatnék? - tanácstalanság tükröződött a szemeiben. - Sokszor már természetfelettinek mondanám. Mintha meg szeretné váltani a világot, holott maga is jól tudja, hogy azt nem lehet. Képtelenség..

- Doki, doki. Ne menjünk ebbe bele. Most ne. - Kértem és óriási fáradtság vett erőt rajtam. Már éjfél körül járhatott az idő, igazán mennem kellett volna. Dühös is voltam, amiért nem rejtőzhetek el. Előle... Támadásba lendültem. - Mégis mit képzel? Csak mert akkor ott megmentettem, még nem jogosítja fel arra, hogy mindent tudjon rólam. - Láttam, hogy megütközik szavaimon, mégsem hagytam abba. Nem hagytam... - Miért akar ennyire megismerni? Miért?

- Kedves Ágnes - hangja hidegen süvített át a szobán, mint a fagyos téli szél. - Maga jogosít fel, nem én! - leült és zordonan nézett maga elé. A sakktáblára fordította tekintetét, de éreztem, hogy közben már máshol jár. Megsajnáltam. Ismét kegyetlen és igazságtalan voltam vele. - Beleroskadtam a székbe és őt néztem. Vártam. Vártam, hogy megmossa a fejem, hogy kiadja magából a fájdalmat, melyet szavaimmal okoztam. De ő nem szólt. Csak hallgatott. És ez fájt nekem a legjobban. Tudják, hogy olykor a hallgatásnál nincs fájdalmasabb? A csend sokszor többet mond minden szónál, a csend kegyetlenebb a kiabálásnál...

- Ne haragudjon! - kértem, mindhiába. Hosszú-hosszú idő telhetett el, mire halkan megszólalt.

- Ön engedi be az embereket a saját lelkébe és nem az emberek kérnek oda bebocsátást. Ön ad zöld utat mindenkinek. Mi csupán élünk a lehetőséggel. És bevallom, személy szerint örömmel teszek eleget ennek az érdekes utazásnak. Mert elvarázsol. - hátradőlt a kanapén és behunyta a szemét. - Ön mindenről ír, ami éri az életben. Az egész élete egy nyitott könyv mások előtt. Egyszer már beszélgettünk arról, hogy túl közvetlen az emberekkel. Akkoriban megbántottnak érezte magát, mert többen támadták és én úgy próbáltam megvédeni, hogy figyelmeztettem, ne adja ki a lelkét, mert az visszaüt. Hallgatott rám és kis időre bezárkózott. Csak a családtagjai, közvetlen ismerősei és én juthattam be a "szentélyébe". Nem telt bele azonban pár hét és újra kinyílt. Ekkor világosodott meg előttem, hogy Önnek ez az élete. Azóta is támogatom, hogy írjon. Írjon le mindent, ami a szívét nyomja, ami foglalkoztatja. Írjon... - szavai elhalkultak. Mégis egy valamit tudni szerettem volna.

- Zavarja, hogy Önről is írok? - kíváncsian fürkésztem eltakart tekintetét, mire elmosolyodott. Végre kinyitotta a szemét és ekkor újra a régi prof volt. Az én régi "öreg" barátom.

- Kezdetben valóban furcsának találtam, de azóta már megszoktam. Olykor még mulattat is. Különös olvasnom saját magamról, mert olyan hitelesen adja vissza a történéseket, hogy még én is megdöbbenek azon. Igazán ilyennek talál? De úgyis feltehetném a kérdést, hogy igazán ilyen volnék? - Felnevetett. - Ne aggódjon, Ágnes! És soha ne hagyja abba. Mert más nem számít. Higgye el nekem, más nem számít...

A hazai együttesek közül leginkább Kowáék állnak közel a szívemhez, akiket őszintén tisztelek és becsülök mindazon munkásságukért, melyet letettek az asztalra és a közönség számára nyújtanak újra és újra és újra és... :-)

Következzen hát tőlük három nagy kedvencem:

Bemelegítés:

Kowalsky meg a Vega: Fekete lepke

https://www.youtube.com/watch?v=Ntq4J498qq8&feature=fvst

Bulizás:

Kowalsky meg a Vega: Szarka farka

https://www.youtube.com/watch?v=MJ7diZcuu1A

Levezetés:

Kowalsky meg a Vega: Többet érdemelsz:

https://www.youtube.com/watch?v=FUkcMHOTOkg

(Elárulok egy nagy-nagy titkot: a klipben nem én hastáncolok.. ;-)

Nyár, meleg, Fanta, buli. Kár, hogy ezekből csak az első kettő igaz. Ellenben döglés az irodában, ohne légkondi és akkor még örüljünk is, hogy élünk. Naná, hogy örülünk! Egy bögre ásványvizet épp most tettem a mélyhűtőbe, hogy némiképp engem is lehűtsön. Persze negyedóra múlva, mikor már nem bírom tovább, még alig hidegebb a csapvíznél, de ahhoz elég, hogy szomjan ne haljak. Viszont amint felhörpintem az utolsó kortyot is, már innám a következő adagot. Jobb helyzetben volnék, ha azzal a hőgutától megcsapott agyammal nem hagytam volna otthon a teljes menetfelszerelésemet, melyben többek között a már előzetesen behűtött ásványvizes palackomat is beletettem, mintegy a nyári kánikula egyik túlélési praktikájaként. Mondanom sem kell, az üveg telis tele van hűsítő vízcseppekkel. Mit cseppekkel, vízcseppek sokaságával, melyek csakis a célt szolgálják, hogy velük szomjamat enyhítsem! Milyen költőien fogalmaztam! Bár a költőiségtől most igen csak messze áll jelenlegi lelkiállapotom. Legalább, mint innen a Szahara. És hozzáteszem, hogy Magyarország fővárosában leledzem e pillanatban.

Kár. Mármint az, hogy a reggelem ismét kapkodással telt, mely legalább teljes sikerrel zárult volna. Ó, nem, ez most kimaradt. Bosszantó szokásomhoz hűen eszeveszetten kapkodtam, ráadásul abszolút feleslegesen. Ma szerintem már semmire nem vagyok jó. De, egy valamire még igen, mégpedig a hazamenetelre! De, hogy az irodában ma semmi, de végképp semmi hasznomat nem fogják venni, azt pár órán belül be is bizonyítom!

Regi hív. Ne hívjon! Melegem van, nyűgös vagyok és különben is, az imént tolt le a közvetlen felettesem és mindennek tetejében eleve fáradtan ébredtem. Kell ennél több? Nekem semmiképp! Oké, belátom, nem lett volna gond, ha időben bújok ágyba, de ez most így jött össze. Helyesbítek, általában így jönnek össze az estéim, melyek szintén teljes mértékben haszontalanul telnek. Kezdem azt hinni, hogy a szervezőképességemmel vannak problémák. (Említettem már, hogy paranoiás vagyok? Nem? Nem gond, később erre is kitérek! Nyugi, semmi veszélyes, illetve a hivatalos verzió szerint nem jelent veszélyt embertársaimra.) Továbbcseng. Nem akarom felvenni, mert azt sem tudom, hová kapjak? Felettesem bárdja itt lifeg közvetlenül a fejem felett és még vágjak is hozzá jópofát. Ez van, hülye vagyok! Mindig ugyanaz a nóta és minden erejével az én inkompetenciámat igyekszik bebizonyítani. Aláírom, most tényleg hibáztam, de azt a meleg számlájára írom. Egyértelmű. Még jó, hogy van egy tökéletes kifogásom minden kudarcomra: nyár van! „… és semmi baj.” – szólna tovább a régmúlt idők slágere, ám ez az én esetemben nem fedné a valóságot. Ugyanis baj van, méghozzá nem is kicsi és nem is kevés! Kedves főnököm az imént üvöltötte egyenesen az arcomba bele, hogy ismét hülye voltam! Nálunk ez már csak így szokás.

Kezdett idegesíteni a csörgése, így jobbnak láttam felvenni. Pedig annyiszor, de annyiszor megfogadtam már, hogy az irodába jövet, még a kapuban leveszem róla a hangot. "Elvégre ez munkahely, kérem szépen, és nem kaszinó, ahogyan maga gondolja!" Csengtek főnököm gyűlölettől fröcskölődő szavai a fülemben. "Próbálja már egyszer s mindenkorra megjegyezni!" Megjegyeztem, csak azt a fránya csengőhangot felejtem el folyton lehalkítani a mobilomról. És ez sajnos mifelénk főbenjáró bűnnek számít, különösen szerény személyemet illetően, melyért nem kevesebb büntetés, mint azonnali kivégzés jár. Legalábbis Garamvölgyi szerint.

- Találkoznunk kell! Egy óra múlva a Jégbüfében! - Regi volt. Csak ennyit mondott kurtán-furcsán és már le is tette. Mindig ezt csinálja, valahányszor úgy gondolja, hogy sürgős-fontos dolgokat kell azon nyomban megvitatnunk. Mintha az ember csakis neki élne és az ő meghallgatásán, érző lelkének ápolásán, pátyolgatásán kívül más gondja nem is lenne. A választ pedig azért nem várja meg, mert nagyon jól tudja, hogy abban elutasítással találkozna. És ezt képtelen elviselni. Ha jól belegondolok, Regit még soha, senki nem utasította vissza. Rajtunk kívül. Úgy értem, rajtam és Zsilin, a barátnőin kívül. Kár. Mert akkor megtanulta volna, hogy az élet bizony nem fenékig tejfel és nem mindenki úgy ugrál, ahogyan éppen mi fütyülünk. De Regi már csak ilyen. Nagyot sóhajtottam, mert esélye sem volt, hogy én innen elszabaduljak. Legalábbis nem ma és nem most!

Hirtelen óriási fájdalom hasított a gyomrom alá. Azt hittem, mentem összeesem ott, azon a recsegő, kényelmetlen forgó széken. Kegyetlen érzés volt. De szinte időm sem volt magamhoz térni, mert a másik pillanatban egy óriási papírhalmaz landolt az asztalomon, pontosan az orrom előtt.

- Ez az egész valami, amit maga beszámolónak hív, egy kalap annyit sem ér! - Felettesem mindig is a váratlan meglepetések nagy mestere volt, ehhez kétség nem férhet. Értetlenül néztem rá, mégis hogyan érti az imént mondottakat? Hiszen gyakorlatilag öt napi munkám fekszik benne, kínosan ügyelve minden fontos részletre. Ráadásul az alhasi fájdalom egyre jobban erősödött. - Hát még erre sem képes? Ezzel az erővel én is legépelhettem volna! - Na, hiszen! Bármennyire is fájt a hasam, erre a kijelentésére kedvem támadt volna nevetni. Valóban nevetséges volt, tekintettel arra, hogy ő még fogalmazni sem tud, nem hogy több, mint száz oldalas dokumentumot összeállítani. Ő csak a megszégyenítéshez ért, máshoz nem igazán. - Hallotta, hogy mára hőségriadót rendeltek el? - csak ennyire képes voltam, ezt is elhalóan sikerült kinyögnöm. A fájdalom nem akart múlni.

- Ó, hogyne, természetesen hallottam. Ezért is engedtem el a többieket, hogy ne kelljen itt szenvedniük ebben a kibírhatatlan hőségben. Most pedig álljon neki, ha még emberi időben végezni akar. Vagy nem is, várjon, előtte inkább hozzon az irodámba egy capuccinot a folyosói gépből! Gondolom, van aprója. Vagy adjak netán 80 forintot?

- Nem szükséges. - válaszoltam, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy zsarnokom a fájdalom egy cseppnyi szikráját se lássa rajtam. Régóta kitapasztaltam már ugyanis nála, hogy minél jobban szenvedek, ő annál boldogabb és minél boldogabb vagyok én, ő annál dühösebb és agresszívebb velem szemben. Egyszerű logikai képlet, mégis nagyon nehezemre esett helytállni ezekben a percekben. Végre kiment, amit az is jelzett, hogy ajtóm hangos dörrenéssel csukódott be. Kissé fellélegeztem. Megkapaszkodtam az asztal sarkában és maradék erőmmel felhúztam magam. Szerencsém volt, a pénztárcámban mindösszesen 80 forint árválkodott, mint aki csak arra vár, hogy "szeretett" főnökömre költsem, minden egyes érméjét. Bekopogtam az irodai sárkányhoz, majd miután válaszra hiába is vártam, halkan lenyomtam a kilincset és óvatosan beléptem a barlangjába. Sejthettem. Háttal ült nekem, bejövetelemre meg sem rezzent. Letettem az asztalára a capuccinót. - Tessék. - majd, mint aki dolgát jól végezte, távoztam. Köszönetet én már régóta nem várok tőle. Hiába is várnék, hiszen sokszor még a köszönésemet sem viszonozza. Egyértelmű, ugyanakkor közismert is volt "üldöztetésem" a kollégák között. Ez is egyike volt a cég azon "piszkos" titkainak, melyek soha nem kerültek felszínre. A házban mindenki tudott róla, mégsem tett ellene senki. Végül is nem hibáztatom érte őket. Talán én ugyanezt tenném a helyükben, féltve a saját pozíciómat, mely a mai világban bizony igazi kincsnek számít. Hát ez az állás az én keserves kincsem.

- Átáztál! - suttogta valaki a fülembe. Meglepetten fordultam hátra. Andi volt az. - Átáztál. - ismételte meg síri hangon. Hirtelen nem is kapcsoltam, mire érti? - Adjak esetleg egy betétet? - kérdezte, arcáról ordított az együttérzés. Megjött! Megjött? De hát hogyan lehetséges az? Ennyire felkészületlen volnék?  Halkan hálát rebegtem neki, amiért figyelmeztetett erre a roppant kínos eseményre, főként, hogy fehér lenvászon nadrágot viseltem. Megsemmisülten fordultam újfent a sárkány ajtaja felé, hogy szóljak neki, kénytelen lesz nélkülözni a társaságomat legalább egy fél óra erejéig. Nem dolgozhattam így tovább, feltétlenül ruhát kellett váltanom. Zsarnokom szikrázó szemekkel vette tudomásul távozásom tényét, mire "az ügy nem tűr halasztást" jelszóval rácsuktam az ajtót.

Szerencsémre megtaláltam a szekrényemben azt a vastag, kötött piros pulóvert, amit hasztalan kerestem egész télen. Pontosabban egyszer kerestem, de akkor nagyon, ugyanis aznap kikapcsolták az egész irodaházban a fűtést. Méghozzá a tomboló tél kellő közepén! Hogy mi vitte rá őket, a mai napig rejtély számomra. Valami dereng egy cső megrepedéséről és arról, hogy esetleg valamit szerelhettek, bár ez szorult helyzetemen vajmi keveset segített. A fő, hogy szintén egy döntő pillanatban, még ha a forró nyár legforróbb napján, de előkerült az ominózus pulcsi. Így én boldogan köthettem a derekamra és vonultam vele pár utcányit, az emberek értetlenkedő és megbotránkozó pillantásaik kíséretében. Hazáig meg sem álltam.

(...)

Bemelegítés:

Gwen Stefani: Cool

https://www.youtube.com/watch?v=TGwZ7MNtBFU

Bulizás:

Carly Rae Jepsen: Call me maybe

https://www.youtube.com/watch?v=fWNaR-rxAic

Levezetés:

Titiyo: Come along

https://www.youtube.com/watch?v=yLsVGwNWOA4