Ide is kiírom, hátha...

Kedves Ismerőseim!

Segítsetek nekem, ha tudtok. Ajánljatok nekem egy jó gyermepszichiátert és az elérhetőségét is kérném szépen. Budapestiek előnyben! Nagyon fontos volna!!!!

Minden segítséget előre is köszönök!

Ág

Kedves Barátaim! :-)

Ígéretemhez híven, mostantól az általam igen kedvelt zenék linkjeit is feltöltöm, melyeket nagyon szeretek. Ennek megfelelően minden nap hármas blokkokban teszem fel őket, hátha nektek is örömet szerzek velük.

Jó szórakozást kívánok hozzájuk!

Következzék hát a mai adag, három férfi előadótól. Íme:

Bemelegítés:

Bryan Adams: Here I am

https://www.youtube.com/watch?v=G6xr6VKg7sE

Bulizás:

Eric Prydz: Call on me

https://www.youtube.com/watch?v=L_fCqg92qks

Levezetés:

Sting: Fragile

https://www.youtube.com/watch?v=lB6a-iD6ZOY

Akik most indulnak partizni, azoknak ezúton kívánok jó szórakozást! A szombat estéknek mindig van valamely különös varázsuk, melyet érezni kell. A sötétség, a fények, illatok és a diszkókba, pubokba készülődő fiatalok látványa megfoghatatlan hangulatot teremt. Ez adja azt a szombat esti "lázat", melyet én is éreztem, valahányszor útra keltem barátnőimmel és átbuliztuk az éjszakát. Együtt.

Ez már a Múlt számomra, de... szerencsére másoknak még maga az Élet, a Valóság. :) A zene, önfeledt tánc igazán ellazítja az embert, ám nem árt észnél lenni! Érezzétek hát jól magatokat és ne feledjétek: vigyázzatok magatokra és egymásra!

Kedves Barátaim!

Új blogot nyitok "Kedvenceim" címszóval, melybe kedvenc zenéimet, filmajánlókat, könyvek címeit és nem utolsósorban vicces videókat linkelek, csak mert nagyon szeretem őket.

Íme egy gyöngyszem, melyet mai napon találtam a facebook-on. :-) Szerintem hatalmas! Már jópárszor megnéztem és nem bírom abbahagyni a nevetést.. :)

Jó szórakozást kívánok hozzá! :)

https://www.youtube.com/watch?v=YCiY1y3uJ3o

Csak egy könnyű nap...

- Tanár néni! Tanár néni kérem! Tessék idejönni és megmondani ennek a gyereknek, hogy azonnal adja át a hintát!

Meglepetten fordultam hátra, mire azt látom, hogy négy fiúval állok szemközt. Mindannyian engem néztek és vártak a mindenhatóságomra. Egyelőre nem láttam, melyikük szólított meg, mert a két lengő hinta mellett két türelmetlen fiú várakozott. Így a hintázókhoz fordultam nagy bölcsen és igyekeztem minél igazságosabban eljárni a hintát nélkülözők ügyében.

- Srácok, mióta hintáztok?

- Én épp most ültem bele. - védekezett az egyik kisebbik forma, mire a náluk jóval nagyobbra néztem. Szemlátomást ő köztük a korelnök. Feltehetően tisztában is volt eme megtisztelő státuszával, mire vállat vont és nyeglén, csakúgy nagyfiúsan válaszolt: Én pedig két perce hintázok csak. - Meglepő válasz ilyen pontos időmeghatározással. Tekintettel arra, hogy egyikőjükön sincs karóra és szerencsére egy mobiltelefont sem vélek felfedezni a közelükben. Mindegy, nem feszegetem a kérdést, a fiú valószínűleg hozzám hasonlóan fantasztikus időérzékkel van megáldva, így szinte másodpercre pontosan képes megállapítani az idő múlását. Lássuk be, van ilyen ember.

- Rendben. Akkor még kaptok fejenként tíz-tíz percet és utána legyetek szívesek átadni a hintát. - Fejet hajtanak akaratom előtt, de a várakozók nem hagyják annyiban.

- Tanár néni! Ez a fiú az előbb azt mondta nekem, hogy ..... (itt sajnos nyomdafestéket nem tűrően számolt be igen részletesen, a becses személyét ért gorombaságról, mire a szóban forgó fiú rákontrázott és megosztotta velem saját "élményeit".)

Nagyot sóhajtottam és gyors pillantást vetettem a nagyfiúkkal "Ember a Földön-"t játszó Bellára és az időközben távolabbra kóborló, felfedező Szofikára. Nincs mese, itt most cselekedni kell! Amúgy sem indult túl fényesen ez a nap, ez már igazán bakfitty a történtekhez képest. Az egyik fiú lába már meg is lódult a szövegelő irányába, ezt már igazán nem tűrhettem.

- Na, itt legyen a vége! - még időben szóltam, de tény, hogy a célpont is igen fürge volt, a rúgás nem ért célt. Elhallgattak és ismét engem néztek. Végre egy kis csend. Hirtelen egy aranyos madár énekére lettem figyelmes. Ez valóban kellemesebb a füleimnek a trágár beszédnél.

- Akkor most mindenki megmondja nekem a keresztnevét és a korát. A vezetékneveket hanyagoljuk, mert úgysem tudom megjegyezni. - Azzal az egyik hintát követelő felé fordultam. Megadóan engedelmeskedtek.

- Karcsi a nevem és tízéves vagyok. - Bólintottam.

- Misi és tizenkét éves. - Válaszolta újfent nyeglén a korelnök. Ez így rendben van.

- Sanyi és nyolc leszek. - Feléje is biccentettem egy kurtát.

- Tomi vagyok és nyolc éves. - mondta a másik hintára várakozó. Ezzel akkor meg is volnánk. Lássuk, mi jót lehetne még kihozni a helyzetből.

- Helyes. A koraitok alapján tehát úgy gondolom, hogy elég nagyok és értelmesek vagytok ahhoz, hogy megértsétek, nem káromkodunk és nem verekszünk. Igaz?

Nem válaszolnak. Vészjósló a hirtelen beállt csend. Újra próbálkozok. - Elvégre a tábor szabályzatában is ott szerepel, miszerint nem káromkodunk és nem bántjuk a másikat! Nemde?

- A káromkodást nem írták, csak a verekedést. - Csőbe húztak volna? Bravo! - Tehát a rúgás szerintetek is helytelen volt? - kérdezem tőlük. Az volt, egyeznek bele. Remek. - Káromkodni akkor íratlanul tilos! - hozom meg a végső határozatot. Nem tetszik nekik, ezt egyből látom rajtuk. - Inkább beszélgessetek, az sokkal értelmesebb elfoglaltság és jobban is illik az ilyen nagyfiúkhoz!

- Miről beszélgessek ezzel a .....? - Ezt már meg sem hallottam. - Mit mondtam az előbb? Nincs káromkodás! Legalábbis az én jelenlétemben kíméljetek meg tőle! - Ez még valamelyst elfogadható volt számukra, gondolom ekkor mielőbbi távozásomat kívánták buzgón magukban.

- Mikor telik le a tíz perc? - Sanyi már nagyon türelmetlennek tűnt.

- Még öt perc, várj a sorodra. Egyébként beszélgethettek arról, hogy kinek melyik film a kedvence?

Újabb csend, csak néznek rám. Én pedig egy röpke terepszemlét tartok sebtiben az udvaron. Bella még a Holdon, akarom mondani a Földön, míg Szoffancs az egyik bokor mögött megtalálta álmai búvóhelyét. Minden nyugodt, a csevej folytatódhat.

- Zenekar? - Adok tippeket immáron veszítve lelkesedésemből. Olykor bizony nehéz megtalálni a közös hangot ezzel a még "nehezebb" korosztállyal. Eddigi tapasztalataim alapján legalábbis a kisebbekkel és nagyobbakkal minden gond nélkül boldogulok. Talán..

- ....... - Ezúttal nem káromkodás hagyta el Karcsi száját, hanem kedvenc együttesének neve. A többiek lehurrogják és mondják a magukét. Mármint a kedvenc énekesek, zenekarok neveit. Mintha japánul vagy egy másik nyelven beszéltek volna. Egy árva kukkot sem értettem belőle. Soha nem hallottam ezekről az együttesekről és hírességekről. Majd mikor nem jutottak egymással dűlőre, rám néztek, a már úgyis "befogott" döntőbírájukra. - Én ezeket nem ismerem. - szögeztem le, mire olyan elképedés ült ki helyes arcocskáikra, hogy világossá vált előttem, mostantól valóban őskori leletnek számítok. Kínos a csend és egyre nagyobb. Egyikőjükről a másikójukra járattam a szemem és próbáltam megtalálni az utam hozzájuk. Észrevettem, hogy a várakozó Tomi mellett a földön hanyagul ledobva hevert a hátizsákja, melyből egy dinoszauruszos könyv csücske kandikált ki. Ekkor nagy levegőt vettem és mintegy mindent feltéve egy lapra, kiböktem: Apatosaurus.

Vették a lapot.

- Az egy dínó. - vágta rá egyből a hintázó Misi korelnök.

- Így van, egy dinoszaurusz faj.

- És akkor? Mi van vele? - kérdezték értetlenkedve.

- Az a kedvenc dínófajtám.

- Ez hülyeség! Ugyan miért pont az? A T-Rex százszorta jobb nála. Vagy a Triceratops, de még a Brachiosaurus is sokkalta jobb az Apatosaurusnál.

Elfogadtam érveléseiket, bármennyire is nem győztek meg velük.

- A tanár néni milyen fajokat ismer még?

Itt kissé sarokba szorítva éreztem magam és igyekeztem minél jobban felidézni Bella műanyag dinóinak fajtáit, melyeket nem máshonnan, mint az állatfigurák hasáról tanultam meg három évvel ezelőtt. Rá kellett jöjjek azonban, hogy az eltelt évek bizony elegendőek voltak ahhoz, hogy én időközben el is felejtsem azokat. - Ankylosaurus, Stegosaurus, Velociraptor...

- Jó, ennyi elég lesz. - Megkönyörültek rajtam, látván szorult helyzetemet. Hálásan pislogtam feléjük.

- Egyébként nem vagyok tanár néni. - Elcsodálkoztak. Kicsit haboztam, majd hozzátettem: Pontosabban az vagyok és mégsem. - ezzel végleg összezavartam őket.

- Hát az meg hogy lehet?

- Hosszú. - legyintettem, mire bólintottak. Túlzottan nem érdekelhette őket, és amúgyis sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatják a mai fiatalságot.

- Nekem az Alkonyatfilmek a kedvenceim. - szólalt meg halkan korelnökünk. Újabb vita kezdett kibontakozni közöttük, aminek ezúttal szívből örültem. S bár beszélgetésünk elején a fiúk minden második-, illetve kötőszava káromkodás volt, időközben hallgatólagosan elfogadták és átálltak az én "módszeremre". Én pedig örömmel hallgattam őket. Bella is jól szórakozott eközben a házikóban futkározó-ugrándozó újdonsült barátaival és Szofi árkon-bokron túl ugyan, de láthatóan szintén nagyon jól érezte magát.

- Tulajdonképpen akkor mit tetszik itt keresni? - Nézett rám értetlenül a négyes. Mosolyogtam.

- Elfogyott a szabadságom, hát bejöttem. Tudjátok, én itt dolgozom.

- Ebben az iskolában?

- Igen.

- És ezek a gyerekek a tieid? - mutogatott Misi Belláékra.

- Igen, ők az én kislányaim. Ő ott a nagyobbik, Bella, öt és fél éves, a kisebbik pedig Szofika két és fél éves.

A táborvezető ekkor elkiáltotta magát: Ebéd!

Észbe kaptam. Máris ennyi lenne az idő? Bella, Szoffancs, gyertek, mennünk kell! Sziasztok. - köszöntem el a fiúktól és elindultam, hogy begyűjtsem a lányokat.

- Tanár néni! - megfordultam. - Egész jófejnek tetszik lenni... - bökte ki Karcsi kissé zavartan. Felnevettem.

- Kösz! - kacsintottam egyet feléjük. - Ti is egész jófej srácok vagytok! - mire vihogva, felnyerítve ki-ki ment a saját dolgára.

Drága Barátaim!

Egy napon talán minden jóra fordul és egyszer még az álmom is teljesülhet. De az a nap még várat magára. Ki tudja mikor, ki tudja hol, mégis érzem, egyszer teljesül mindaz, amire vágyok.

Most kislányom nevében fordulok Hozzátok! Hiszek a gondolatok erejében, ezért kérlek Benneteket, ha éppen nincs más dolgotok és ébren vagytok, gondoljatok holnap reggel, helyi idő szerint reggel 8 órától Szofikámra. Ugyanis altatásban megvizsgálják a hallását.

Minden gondolatot, lélekbeni erősítést megköszönök!

Ági

Kedves Olvasóim, Drága Barátaim! :-)

Ezúton kívánok számotokra nagyon kellemes nyarat, lehetőség szerint minél több pihenéssel! Én két hétre most elköszönök, de augusztus elején újratalálkozunk.

sziasztok

Ági

Volt, hogy éjjeleket nem aludtam át, mégpedig azon okból kifolyólag, miszerint azokat az órákat a vele töltött éji csevegéseimmel töltöttem. Nem, nem ment el az eszem, ezt kikérem magamnak! Mert mit tehettem én arról, hogy az éjszaka kellős közepén felhív és az éppen soron következő szerelmi drámáit zúdítja nyakamba a telefonvonalon keresztül? Ilyen alkalmakkor hosszan ecsetelte, miszerint ő mekkorát csalódott és nem is tudja igazán, hogy mivel érdemelte ki ezt? Én még kevésbé tudtam, nem úgy hallgatni, mert azt a mai napig nagyon jól tudok. Ez kétségkívül nagyon előnyös tulajdonságom. De több ilyennel rendelkezem. Például remekül tudok falazni. Itt most nem az építőmunkára gondolok. Bizony Hölgyeim és Uraim, aki nálam jobban falaz, az vagy festi magát, vagy hazudik. Vagy mind a kettő, de nálam biztosan nem csinálja jobban. Ezen tulajdonságomnak is nagy hasznát vette az Álmodó, különösen a csajozásai alkalmával.

Bevallom, akkoriban még kedveltem is őt. Hiszen nagyon sokat segített nekem. Anyagilag, emberileg, szinte mindenben támogatott. Hasznos tanácsokkal látott el, amiket betartva egy idő után jóval magabiztosabb lettem. Ráadásul fél év alatt szerzett nekem szponzort, ami különösen azért nagy szám, mert engem ez idő tájt a tánckörökön kívül nem ismert senki. Mondhatnám úgy is, hogy nevesincs Sárky voltam, csupán egy a sok közül, akinek bejött a tuti és megcsinálta vele a szerencséjét. Ha látta, hogy az ember keményen megdolgozik a pénzéért, akkor mindent megadott neki. És én dolgoztam, mint az állat, nem kíméltem magam. Gyakorlatilag új erőt, egy új színezetet vittem az akkor már a szakadék szélén álló énekes-táncos csapatba. Nem hazudok, és nem árulok el azzal nagy titkot, ha azt mondom, hogy nagy sikereim voltak táncos berkekben. És ezeket a sikereket látván Álmodónk teljesen szabad kezet adott nekem, mint az együttes koreográfusának. Bízott bennem, én pedig ezt a bizalmat nem játszottam el. Igyekeztem száz százalékig megfelelni az elvárásainak, ezer fordulaton pörögtem, beleadtam apait-anyait. Meg is lett az eredménye, teljesen átalakult az életem.

A napjaim azzal teltek, hogy bejártam az Álmodó saját együttesének tánciskolájába és koreográfiákat tanítottam a srácoknak. A Tátra téri cimbimnek nem igazán fűlött a foga az egyes break elemek megtanulásához, ahol tudta, ő inkább hanyagolta azokat és csak ímmel-ámmal gyakorolgatott. Az egyik tag viszont annál lelkesebben edzett, neki roppant tehetsége volt a breakhez. Még a legnehezebb elemeket is megtanulta, de hozzáteszem, hogy ő annak előtte évekig tornázott. Eleve atlétikus alkata volt, melyet minden klipben hagytunk érvényesülni, hadd örüljenek neki a lányok! Tehát inkább csak vele gyakorolgattam a breaket, míg a többiek a hip-hop táncot részesítették előnyben. A tánctanítás kitöltötte minden időmet. Ekkor még mindig csak koreográfusként tevékenykedtem. Ergo én nem léptem fel a színpadon, hanem a háttérből figyeltem kis csapatomat, hogyan csinálják és min kellene változtatni? Reggel kezdtem a srácokkal a táncteremben, majd miután végeztünk a koreográfiákkal, én továbbedzettem, mert miért is ne, ha már egyszer ott vagyok? És általában annyira belemerültem a táncba, hogy délután is ott ragadtam a táncórákon, amit Álmodónk háttértáncos lánykái tartottak. Elég gyorsan közkedvelt lettem, mind a tanítványok, mind a többi tanár szemében. Az idő pedig mindeközben egyre szaladt. Észre sem vettem, közel félév is eltelt már, mikor Álmodónk sort kerített arra, hogy a televízióban is bemutasson, immáron hivatalosan, mint a csapat koreográfusát. Éreztem, végre elkezdődött az, amire mindig vágytam. Megcsapott a popvilág szele. A Tátra téri cimbim bizonyos számoknál felhívott a színpadra, én pedig szóló és magával ragadó produkcióimmal kápráztattam el a közönséget. Volt ott ám őrjöngés, sikoltozás, taps, ováció, minden mi szem-szájnak ingere, fülnek és szívnek kedves. Kihoztam magamból a legtöbbet, sőt, még azon felül teljesítettem. Szaltóztam, fejen pörögtem és ki tudja még miket műveltem? S miután lejöttem a színpadról, a fiúk folytatták tovább a produkciót, mintha mi sem történt volna. Pedig történt, nagyon is. Varázslat, a nagyérdeműnek és varázslat az életemben.

És még ez sem volt annak a csúcspontja, amit el lehet képzelni, viszont ekkor már közel a cél! Sikereim híre Álmodóm fülébe is eljutott, aki egyúttal látta, hogy rögtönzött produkcióim milyen hatással vannak a közönségre. Így egy soron következő hétfői meeting alkalmával –melyeken azelőtt koreográfusként vettem részt- felém fordult és megkérdezte tőlem, vajon mit szólnék ahhoz, ha beszállnék az együttesbe, mint meglepetés ember? Nem tervezett új lemezborítót, sem nagy felhajtást, hiszen nemrégiben vált ki az a két fiú, akiket korábban említettem. Ez pedig eleve nem tett jót a csapat hírnevének, így nem akarta újabb tagcserével borzolni az amúgy is felborzolódott kedélyeket. Felajánlotta tehát, hogy álljak be az együttesbe, tanulgassam a szövegeket, sőt, részemre külön rap betéteket is írt, amiket én később freestyle-ra változtattam, tekintettel túlcsorduló érzelmi világukra, melyek olykor igencsak sokként hatottak rám. Soha nem is tagadtam, az nem az én stílusom volt. A csöpögősséget próbáltam minél jobban kiküszöbölni, így általában az előre megírt szövegrészeknél én többnyire csak freestyle-oztam, főként arról a városról, ahol éppen felléptünk. Nagyot durrant. Imádták, imádtak! Fél év leforgása alatt a színpadon találtam magam, méghozzá nem is akármilyenen. Én ebben a korszakomban helyezném el magamat sztárként. Egy neves rádió roadshowin is rendszeresen felléptünk, ami az élvezet mellett egyben kötelező is volt számunkra, tekintettel arra, hogy többek között ők szintén szponzoráltak minket. Egyfajta bartel üzletként lehet hát elképzelni a rádióval való együttműködésünket, miszerint támogatásukért cserébe, nekünk az általuk szervezett roadshow minden egyes állomásán fel kellett lépnünk. Naponta legalább tízezren tomboltak, volt, hogy többen, mi pedig előttük villogtunk és szórakoztattuk őket zenéinkkel és táncainkkal. A roadshow népszerűsége nyilván ingyenességének köszönhetően is öltött oly hatalmas méreteket, nem szólva arról, hogy a hazai pop paletta számos sztárja lépett fel sorban egymás után. Ugyanakkor az emberek az egyes, szintén közkedvelt televízió- és rádiós műsorvezetőkkel is találkozhattak itt, kiknek varázslatos hangjait máskülönben csupán otthonaikban, a konyhában, vagy a nappaliban -ne adj’ isten a munkahelyeiken- élvezhették az éter hullámain keresztül. Ráadásul a családok számára is igen kedvelt helyszínei voltak. Számos gyermekprogram színesítette a roadshow rendezvényeit, melyeken rengeteg ajándék várt gazdára. Ezt pedig onnan tudom, hogy amikor mi felléptünk, kaptunk a több doboznyi ajándékok közül, melyeket szét kellett osztogatnunk, illetve bedobálni a tömegbe. Számomra az egész egy varázslatos utazás, egy csodálatos élmény volt. Keresztül-kasul bejártam a fiúkkal magyar hont, sőt, olykor más környékbeli országot, és közben mind jobban alámerültem a sztárság világában. Az emberek egyre jobban kezdtek megismerni, ezáltal pedig egyre nagyobb népszerűséget könyvelhettem el életem eme fejezetének.

…

A Nagy Álmodóra egyébként nagyon is találó ez a jelző, tekintettel arra, hogy egész élete egy nagy álmodozásról szól, melyben külön világot teremt, álmodik meg maga magának és ő ebből az álomvilágból képtelen kitörni. Igaz, nem is akart soha sem. Álmait egymás után valósította meg, mint azon a szerencsétlen napon, mely egy újabb „együttes” megalkotására ihlette őt. Ezt a „zenekart” nem nevezném nevén, legyen inkább örök tabu… Ez a csapat szinte az eddigi legcikibb produkciója volt, melyet valaha is megálmodott. Lényege, hogy az együttes tagjainak állandóan maszkot kellett viselniük, mert valamilyen rejtélyes oknál fogva Álmodónk úgy gondolta, nincs is annál izgalmasabb produkció, mint amikor homály fedi az előadók valódi kilétét. Esetükben azt a bizonyos homályt az álarcuk jelképezte, melyet az énekesek magukra öltve, valóban gáz megjelenést tudhattak magukénak. A formáció két fiút és két lányt foglalt magába. Akkoriban szerencsére még csak sejtelmem sem volt, hogy hamarosan nekem is magamra kell öltenem e nevetségesen vicces maskarát. Addig volt jó nekem, hiába valóban boldogok a tudatlanok.

„Nincs a világon olyan szeretet, amely teljességgel érdek nélkül való. Akármilyen keveset, de várunk valamit viszonzásul azért, amit adunk.” Francois Maurac

Tincs, ami nincs

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Kinek joggal állíthatjuk, önbizalma volt legalább annyit, mint száz tenger. És lehet, hogy akkor még keveset is mondtam. Ez a szerény emberke bizony mára messzire is jutott, nem messzebb, mint a tengerentúlra.

De ne szaladjunk annyira a dolgok elébe. Tehát az én szóban forgó emberemet 1999. novemberében ismertem meg azáltal a Tátra téri cimbim által, akiről korábban már szót ejtettem. Éppen a sétáló utcában ücsörögtem egymagamban a lépcsőknél, amikor cimborám arra bringázott barátnőjével. És ha már ilyen szerencsésen összehozott minket a sors, hát megkérdezte tőlem, hogy nem lenne-e kedvem kiruccanni, kicsit kimozdulni abból a punnyadtságból, amiben hetek óta leledzettem? Ez a srác akkoriban már egy bejáratott fiú együttes egyik frontembere volt, ráadásul a formáció többi tagjai közül is, a lányok körében a legkedveltebb. Én pedig úgy voltam vele, miért is ne, jól jött már egy kis pörgés, abban a megszokott, unalmas életemben. Még kifejezetten örültem is a „kirándulásnak”. Mint utóbb kiderült, valóban jó nagyot rándultam ki, addigi életem 180 fokos fordulatot vett, azon a napon ugyanis megpecsételődött sorsom. Legalábbis jó időre. Már aznap világossá vált számomra, hogy miért is van rám nagy szüksége a srácnak és együttesének? A jelenlegi formáció létszáma a nemrégiben bekövetkezett események hatására lecsökkent három főre. Tekintettel arra, hogy az eredeti ötből két énekes kivált. Egyikőjük megelégelte zsarnok producerük önkényeskedését, másik társukról pedig olyas dolgok derültek ki, melyek az önkényuralkodó producer véleménye szerint és igen szépen szólva, nem összeegyeztethetőek az együttes által képviselt értékekkel és a közönség felé közvetített üzeneteikkel. Az előző srác azóta az együttes nélkül, sőt inkább kiválásának köszönhetően csodás karriert futott be, egy másik népszerűbb zenekar égisze alatt. Az utóbbi fiú pedig teljesen eltűnt a porondról, talán fodrászként tevékenykedik napjainkban, de ebben már korántsem vagyok biztos.

Visszatérve tehát önnön fontosságomra, a Tátra téri barát megkérdezte tőlem, hogy megtanítanám-e őket valami jó kis táncos koreográfiára, mellyel tuti befutók lennének, s mellyel talán fellendítenék „imidzsüket”, illetve átvészelnék a nehéz időket? Éppen feloszlás előtt álltak, mert már nem ment úgy a szekerük, mint megalakulásuk idején. Utolsó sanszuk volt tehát, hogy vagy újat tudnak mutatni, avagy eltűnnek a süllyesztőben. Megesett rajtuk az amúgy kérges szívem, hát belementem. Én ekkor már tisztán láttam, hogy valóban nincs mese, vagy én, vagy semmi nem menti meg az egyébként igen kiváló együttest a teljes bukástól. Nagy szerencsémre a producer is így látta, akivel aznap találkoztam életemben először. Még ma is előttem van, ahogy a próbateremben előttem áll, reám tekint bús, szomorú tekintetű szemeivel és úgy mondja nekem, hogy mutassam meg, mit tudok. Én erre rögtönözve lenyomtam egy helikoptert. Tudjátok, csakúgy lazán, mint a kazán, mire elmosolyodott és egyúttal kegyeibe fogadott: - Figyelj kis csávó, üdvözöllek a csapatban! – ennyi volt. Még olyasmit fűzött hozzá, hogy majd még beszélünk, aztán magamra hagyott a gondolataimmal. Így történt az első találkozásom a nagy sláger gyáros megálmodóval. Gyakorlatilag két perc leforgása alatt kerültem be az utcáról egy olyan világba, mely sokak számára csupán hiú ábránd marad. Nem telt bele sok idő és azon kaptam magam, hogy ott állok a mikrofon előtt a stúdióban és rappelek, éneklem fel az első lemezt.

De most térjünk vissza ahhoz a személyhez, akinek mindezt köszönhetem. Mert nélküle nem lettem volna az, aki. Ez az ember mondhatni egy igen sajátos világban éli mindennapjait. Így élt és így is fog élni, amíg világ a világ. Ő egy olyan szellemiséget képvisel, amivel egyesek csak nagyon nehezen tudnak azonosulni. Nekem sem ment ez maradéktalanul, ráadásul nem egyik napról a másikra. Nagyon sok időt töltöttem el a társaságában ahhoz, hogy belátást nyerjek magánéletébe, lelkébe, merthogy minden hiedelemmel és látszattal ellentétben azért mégis van neki. A Nagy Álmodó köztudottan nem szerette egyszerű földi halandók társaságát élvezni, hosszú időn keresztül legalábbis semmiképpen. Ahhoz mondjuk nem is kellett sok idő, hogy felismerjem ezen érthetetlen oldalát. Persze, hiszen én csak egy egyszerű földi halandó vagyok, hogy is felejthettem volna el? És mint olyan, ugyebár én tudom, hogy hol a helyem. Akkor is tudtam, mert amint elfelejtettem, biztos lehettem abban, hogy emlékeztetni fog rá. Így is történt. Szóval Ő urasága csupán celebek között érezte jól magát. Akkor tobzódott csak igazán, amikor sztárok vették körül, különösen, ha a híres csillagocskák még áhítattal is tekintettek becses személyére. Tehát a full-központot célozta meg, és amint onnan valamilyen okból kikerülni látszott, ergo valaki vagy valakik elsodorták a kör közepéről, a kis lencsi fiú sértődötten felhúzva orrát távozott a jeles eseményről. Úgy kell neki, minek vesz magára mindent?

Nekem olyatén módon sikerült közel kerülnöm érzékeny lelkületéhez, hogy a stúdiómunkálatok a házában zajlottak, mert bizony az is volt ott. Volt, amikor szinte nála is laktam. Persze szó sincs arról, hogy visszasírnám azokat az időket. Dehogy! Nem volt az olyan leányálom. A legelsők között a neve volt, amit mélyen az agyamba kellett vésnem. Egészen pontosan a nem neve, vagyis a polgári neve, amit kimondani főbenjáró bűnnek számított. Tabu volt mindenhol. Az utcán, a stúdióban, a fellépéseknél, interjúadásoknál eceterá. Mondom, mindenhol. Ő, a Nagy Álmodó megálmodott magának egy művésznevet, melyet onnantól kizárólagosnak könyvelt el és azelőtti, rendes születési polgári nevét, mellyel egyébként minden állampolgár büszkélkedhet jó mélyre temette magában és a bulvársajtóban. Ő még a wc-re is az önnön magának kitalált névvel vonult. Oké gyalogszerrel, ebben nem különbözött a királytól sem. Jaj, nem Jimmy-re gondolok! Továbbmegyek! Vagy inkább maradjak? Á, ezt még elmondom. Neves őrületével, vagy nevezzük rögeszmének, szóval ezzel a lehetetlen viselkedésével egészen odáig merészkedett, hogy egy bírósági tárgyalásán még az ügyben döntő bírónőre is megorrolt amiatt, mert annak volt bátorsága a nagy nyilvánosság előtt (bár zártkörű tárgyalás volt) őt a polgári nevén szólítani. A kis pimasz! Hogy mire vetemedik egy bírónő! Komolyan mondom, még én is felháborodtam volna, ha nem röhögök annyira, hogy már-már a mellékhelyiség oltalma után kellett volna néznem.

Az is tény, hogy mindent véresen komolyan vesz. Így tesz a szerződéseivel is, amiket velünk köt és úgy ír meg, hogy az már a világhírű Backstreet Boys-os fiúkéval vetekszik. Hazai pályafutása alatt több csapatot is megálmodott és útjára indított, melyeknek egytől-egyig abban a szellemiségben kellett élniük és lélegezniük melyet ő képviselt. Felruházott minket szerepeinkkel és azok alól semmiképpen nem bújhattunk ki. Sokan nagy árat fizettek mindezért, nekem elhihetik. Megszabta az életmódunkat, mit, hol és hogyan csináljunk, míg ő nem engedett senkit közel magához. talán csak engem. Olykor. Ezt is annak tudom be, hogy korban még én álltam hozzá a legközelebb. Nem egyszer veregette meg vállamat ezekkel a szavakkal, miszerint „Sárky, te vagy az egyetlen itt, akit talán a barátomnak nevezhetek.” Bár így belegondolva végül én is csak egy „talán” voltam az életében. Na, mindegy. Lapozzunk tovább!

Mindezek ellenére Álmodozónknak van azonban jó oldala is, feltéve, hogy jó oldalnak tekinthető, ha káros szenvedélyeinek száma a nullával egyenlő. Ez már abszurd, de igaz. Többek között erről is sokat beszélgettem vele. Bevallása szerint a dohányfüstöt gyermekkora óta nem bírja, az alkohol nem mozgatja meg, ki nem állhatja, a drog meg olyan távol áll tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. És itt sajnos azokat a kárörvendőket is kénytelen vagyok elkeseríteni, akik éveken keresztül arra tippeltek, hogy a Nagy Álmodó saját neméhez vonzódik. Tanúsíthatom, hogy az ellenkező nem bűvkörében tengeti nem szerény életét. Az egyik nagy szerelméből –merthogy azok igen szép számmal akadtak- egy gyönyörűséges kislány is született, aki mára felnőtt hölgy lett és szépségéből mit sem veszített ezalatt az alig húsz év alatt.

Kannibálok

Egy szép tavaszi napon megismerkedtem egy, akkor még új együttes tagjaival, akik igen különös és meglepő névvel látták el magukat. Állatkannibáloknak is hívhatjuk őket és bizton állíthatom, valóban „állatok” voltak a szó pozitív értelmében. Ez a korszak kellemes emlékeket idéz fel bennem, hiszen mellettük minden jót megkaptam az élettől, melyekre azelőtt csak vágyakoztam. Fellépésekről fellépésekre jártunk. A srácok igen szép karriert futottak be, nevük talán még a mai fiatalág számára is ismerősen cseng. Furcsállnám, ha nem így lenne. Tulajdonképpen a kezdetektől együtt dolgoztam az állatkannibálokkal. Az eredeti felállásban hárman voltak és hosszú ideig próbálkoztak betörni a magyar pop piacra, sikertelenül.

A kiadók sorra utasították vissza őket, mondván, hogy semmi fantáziát nem látnak a zenéjükben, üzletet meg még annyira sem. Egy idő után kiszállt együttesükből a harmadik tag, így maradtak ketten. Nem volt nehéz számtanpélda igaz? Szóval az ő kettősük jóval ütősebbnek bizonyult a későbbiek során. Az idő közben őket igazolta, miszerint igenis helyük van a zenei élet körforgásában, melynek azóta nélkülözhetetlen elemei lettek. Hozzájuk közelálló emberként elmondhatom róluk, hogy mindkét fiú roppant intelligens és tanult ember, annak ellenére, hogy egyikőjüknek sincs ki mind a négy kereke. Ráadásul szerény és elfogulatlan véleményem szerint (lásd: a mai napig a legjobb barátaimnak tekintem őket), a hazai freestyle legjobbjai. Halhatatlanná válásukat pedig azzal alapozták meg a kezdetek kezdetén, hogy felkerestek egy neves divatmárkát, amelytől kaptak egy-egy pólót és hozzájuk sapkákat. Valóban nagy beruházás volt ez a cég részéről. Természetesen ők is elkészítették a maguk kis bemutatkozó demójukat, melyeket híres rapperekhez juttattak el. Végül a Warner-Magneoton csapott le rájuk és jelentette meg 1995-ben első kazettájukat. Innentől pedig már csak egy ugrás választotta el őket a hírnévtől. No, ők sem voltak restek, a hip-hop stílustól eleve nem áll messze az ugrálás. Így meg is ugrották és hihetetlen erővel berobbantak a magyar zeneiparba. Az oly várva várt nagy áttörést végül egy takarítónő hozta meg számukra, akiről dalt írtak. Elsőként az akkori zenecsatorna, a Z+ mutatta be ezt a számot, melyből természetesen videoklip is készült. A kirobbanó sikerre aztán több rádiócsatorna is beállt a sorba és hosszú időn keresztül nyomatták a dalt. Ezt követően pedig már nyílegyenesen ívelt felfelé a karrierjük. A srácok két aranylemezt és számos elismerést kaptak a szakmától munkásságukért.

Ám a kannibálok nem ültek babérjaikon és egyik lemezt adták ki a másik után, mindegyiken kivételesen jó számokkal. Koncertjeik mellett pedig egy tehetségkutató freestyle versenyt is elindítottak, szintén szponzoruk támogatásával. A mi közös munkánkról annyit, hogy breakeltem a Vasárnap reggel című klipjükben, csápoltam egy másikban, miközben ültünk a Vonaton és még sok fellépésükön táncoltam nekik az akkori csapatommal.

(...)

A hely

Az általam nemes egyszerűséggel Helynek nevezett szórakozóhely szintén nagyon fontos szerepet játszott az életemben. De nem csupán számomra volt egy lépcsőfok a színpadi siker felé, hiszen több ismert zenekar pályája szintén innen indult el. A hely a belváros szívében található és egy pincehelyiségből kialakított hangulatos krimó volt, melyben konyha is üzemelt. S bár szerény méretei miatt, nem volt elhelyezve benne színpad, nem is éreztük ennek szükségét. Tökéletes volt számunkra, hogy a közönség közvetlenül mellettünk állt és úgy tapsolt nekünk. A hely valódi nevét egy, a pincében található ember alakú maszkról kapta. Akkoriban sok afroamerikai is lejárt ide, igazi amerikai életérzés vett körül minket, különösen, amikor ezek a srácok táncolni kezdtek. Mondanom sem kell, csak hip-hop zenét játszottak, mely kimondottan egyedinek számított azokban az időkben.

Minden pénteken 23-tól 03 óráig freestyle est volt, melyen az ragadhatta magával a mikrofont, aki csak akarta. A freestyle lényege a gyengébbek kedvéért: rögtönzött szövegek előadása rímekben. A hangsúly tehát az improvizáción van. Régen még jóval kevesebben mertek freestylet előadni, mint manapság, és ez így is volt jó. Aki jobb dumákat lökött, az volt a menő.

(...)

Fehér filctoll

Szintén a Helyen ismerkedtem meg azzal a rapper sráccal, akinek karrierje egy hármas fogatban indult el, ugyanebből a pincehelyiségből. Találkozásunkkor a legelső dolog, ami feltűnt rajta, egy fekete kalap volt, melyre fehér filccel ráfirkantotta a RAP feliratot. Nagy bátorságra vallott pusztán annak a kalapnak a viselése és hát bizony meg kell hagyni, igazán mókás látványt nyújtott benne. Kár, hogy akkoriban még nem volt fényképezős mobiltelefonom, különben bizton megörökítettem volna feledhetetlen megjelenését az utókor számára. Aznap este egy asztalnál osztottuk az észt szerény társaságunkban, melynek tagja volt egy ismert hip-hop dj, egy kannibál, egy freestylos és pár táncos srác. Kis rapperünk egyszer csak gondolt egy merészet és odacsámborgott hozzánk, majd egy még merészebb húzással kihívta kannibálunkat freestylozni és beet boxolni (ez utóbbi szájdobolást jelent). A tét 500 forint volt. Erre a felkérésre mit is csinálhattunk mást, mint, hogy hasunkat fogtuk a nevetéstől. Rossz pályát választott a fiú, nem erről szólt az ottani élet, így a két srác megmérettetése végül elmaradt. Percekkel később viszont indult a freestyle est, a kihívó pedig megmutatta nekünk, hogy mire képes. S míg párbajra hívásával szerzett nekünk pár kellemes másodpercet, a következő pillanatban nyomban ellensúlyozta is egy rögtönzött freestyle előadással. Semmi különös és emlékezetes nem volt a produkciójában, leszámítva, hogy belátást nyerhettünk gyengécske szókincsébe. Egy idő után már meg sem számoltuk, hányszor ismételt egy szót. De túl voltunk rajta és ez a lényeg. A mindent elsöprő taps és ováció ezúttal elmaradt, azonban jól nevelt emberek lévén köszönetet mondtunk megtisztelő szövegelésének.

De továbbmegyek ennek az ifjonc rappernek az életútjában. Mint korábban már mondottam volt, a srác egy trió tagjaként lett ismert kis hazánkban. Egy ilyen este alkalmával, az átlagosnál zömökebb testalkatú lány vette át a mikrofont és elénekelt egy Whitney Houston számot. Igen nagy hatást gyakorolt nézőközönségére, előadásával különösen az afroamerikai táborban aratott osztatlan sikert. No, több sem kellett a leendő trió harmadik tagjának, aki szintén énekesi karrierről álmodozott szíve legmélyén. Ez a fiú iziben fel is vetette, hogy csináljanak egy rap csapatot. Amíg mi ezen az ötleten csak nevettünk, addig ők valóban összeálltak és megcsinálták a tutit. Ilyen mesébe illő körülmények között indult el gőzösük a hírnév felé.

A kannibáljaink által vezetett tehetségkutató versenyt abban az évben meg is nyerték. Hozzá kell tegyem, hogy ezen a jeles eseményen, melyre minden évben sor került, break kategóriában én is részt vettem táncos csapatommal. A kis rapper srác időközben kinőtte magát és együttesét. Pár év múlva különváltak útjaik, ő pedig szólóban építgette tovább énekesi karrierjét. Szó, mi szó, elég sokra vitte azóta. A Helyet elhagyta, viszont a mi kapcsolatunk nem szakadt meg ezzel, hiszen időnként találkozunk egy közös ismerősünk kecójában, aki szintén a freestyle-ban utazott. Sajnos nála is bebizonyosodott, hogy amint jobban ment a szekere, annál inkább elszállt önnön magától. Személyéhez még annyi kapcsolatom fűződik, hogy háttértáncosai kivétel nélkül az én tanítványaim közül kerültek ki. Ezeknek a srácoknak szintén van tánciskolájuk és aktívan oktatnak a mai napig. Nem titkolt jó érzéssel és büszkeséggel tölti el szívemet az a tudat, hogy rájuk és elért sikereikre tekintvén elmondhatom magamról, én indítottam el őket ezen a küzdelmekkel teli rögös pályán. Természetesen nem ők voltak az elsők és nem is az utolsók, de erről majd később még többet mesélek.